be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Van Corthland Park
If I cannot move heaven, I will raise hell
Aurora Blomquist
❖ Falkatag

avatar
i believe that emotions
Keresem :

Tartózkodási hely :
Manhattan
Hobbi :
tűzzsonglőrködés, sz*rba keveredés
Karaktered arca :
Anastasiya Scheglova
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése


Ales &  Rora
A farkas (...) jóval ritkábban jut zsákmányhoz, de akkor olyan ünnepet ül, amilyet kutya meg nem érhet...
Ugyan csak egy óriási park, mégis visszahozza azt a hiányzó részt az életében amit semmilyen betondzsungel, semmilyen kedves emberi szó, akármilyen jó városi szórakozás nem tud pótolni. A természet, a lomb és az avarban élő állatok hangjai, az a városi zajoktól mentes csend amiben mégis megmozdul az élet. Tele van vele a levegő, ha az ember mélyet lélegzik szinte felüdül, frissnek, tettre késznek és élénknek érzi magát bármennyire is fáradt el előtte. Aurora számára is ezt hozza el most, egy kis nyugalmat, hiányzó részének egy halovány felidézését. Már majdnem egy éve él a városban, mégsem fut össze senki fajtája bélivel gyakran, és ez néha hiányzik neki. Bár amennyi szabad ideje van, nem csoda.  Szinte csak az iskola, a cirkusz és az otthona közt ingázik. De hamarosan telihold, és ugyan nincs már rá hatással annyira, hogy eszét vesztve átváltozzon mégis érzi fenevadjának sürgetését. Élénkebb mint mikor ideköltözött, de ez érthető. A túlélési ösztönök az utóbbi időben keményen felpörögtek nála, két démonnal is volt szerencséje találkozni az egyik ráadásul olyan alkuba akarja kényszeríteni ami ellene a bestiája egyenesen lázad. A szabadsága, és talán a lelke is a tét. John pedig egyre furcsábban áll a nővére és Rora viszonyához, de mondani bármit nem mer neki. Nem tudhatja meg több ember, pláne nem a vőlegénye! Sóhajtva pillant körül az utcán, rég lement már a nap, a park bejárata pedig zárva. Helyes. Még mindig elveszettnek és nagyon újnak érzi magát a városban, és fogalma sincs igazán hol engedhetné belső dögjét szabadon – azokon a ritka alkalmakon amikor már kénytelen utat engedni neki – így mindig máshol, mindig este teszi meg. Az államban van ugyan több Nemzeti Park is, de odáig nagyon hosszú az út, és ott ki tudja milyen falkák élnek. Így is minden egyes átváltozással azt kockáztatja, hogy az itteni falkatagokba botlik bele. Odahaza ismerte legalább a járást, s a vérfarkasoknak akik átlépték a városhatárt tisztán és világosan a tudtukra adták hol kell tiszteletüket  tegyék, ha maradni óhajtanak. Itt? Ebben az óriási betonrengetegben? Elég ostobán venné ki magát, ha mint egy őrült sétálgatna az utcán farkas szag után kutatva. És…az elején nem is érezte szükségét, hisz mardosta még a bűntudat, új volt neki minden, nem akart senki farkast maga körül látni, Kirunában épp elég gondot okozott így is neki a sajátja. Mögötte elhalad egy nevetgélő pár, kik a  hideg és a szemerkélő eső miatt sietősre veszik lépteiket. Felzavarja benne a gondolatok folyamát, felkelti benne ismét a farkast aki már földet akar érezni a mancsa alatt, be akarja lélegezni a természetes friss levegőt amit a fák sűrűje ad a városi benzingőzös nyálkahártya pusztító bűz után. Óvatosan néz körbe, a napokban már elégszer járt a Parkban és annak területén, hogy pontosan tudja hol is vannak a biztonsági kamerák, így a kerítés egy olyan szakaszánál áll meg ahol biztosan nem veszi fel egyik sem. Fekete kapucnis felsője a fejébe húzva, egyszerű melegítője és sportcipője szintén fekete. Akár egy bűnöző benyomását is kelthetné, ha nem éppen egy napközben nyilvános parkba mászna be. Légies könnyedséggel kapaszkodik fel a vaskerítésre, és lendíti át magát elkerülve a tetején meredező hegyes fém tüskéket. Egy halandónak bizonyára nem menne ilyen könnyedén, a ruhája legalább egy darabját fennhagyná az egyik tüske hegyén. Rorát azonban vonzza már a természet, és artista lévén az ilyenek egyébként sem okoznak neki problémát. Puhán landol a homokban, és pillanatnyi megtorpanás után besiet a biztonságot adó fák közé. A park ezen része szinte csak erdős rész, mélyén egy csónakázó tóval, a végén pedig fák övezte kis tisztással. A park elejében vannak a játszóterek, a szökőkutak, de arra esze ágában sincs menni, ott van a legtöbb biztonsági kamera. Az egyik kis turistaösvényen halad beljebb egészen odáig, ahol már szinte a mesterséges erdő csendje fogadja. A lombkorona miatt csak helyenként esik be az eső, ám mivel kezdik a fák is hullajtani a levelüket, érezvén tényleg itt az ősz ez még így is több csapadék mint ami nyáron éri a talajt. Pár pillanat ismét, míg hallgatózik, tagjaiból kiszáll az idegesség, és vetkőzni kezd, Ruháját egy magával hozott zacskóba süllyeszti, majd lerakja a cipője mellé, s átváltozik. A csontok otthonos, már megszokott fájdalommal csúsznak a helyükre, a meleget tartó bunda pillanatok alatt borítja be, ajkán már nem nyögés, inkább vinnyogás tör ki, s pár pislogásnyi idő után már négy mancson rázza meg magát. Otthonosan szimatol a levegőbe, szívét már a bestia felszabadultsága járja át, az ember mint olyan háttérbe húzódik, de vissza nem vonul, hisz még így állatként is megőrzi emberi tudatát, mégis más az egész. Zsigeri ösztönei kiélesednek, ahogy az érzékszervei is. Tettvággyal mozdul a halomnyi szíjas izom, bevetve a vadászt magát az aljnövények sűrűjébe. Léptei továbbra is puhák, könnyedén tör utat magának a növényzetben, mintha születésétől ismerné itt a fákat. Éhes, s hogy ezt csillapítsa fülét élénken hegyezi apró zajok után. Már nem aggódik a kamerák miatt, már nem fél, hogy emberek is lehetnek a parkban. Minden emberi szorongását és idegességét levedli, utat engedve az ősi vágynak ami az ölés és az evés felé hajtja. Bundáján megtelepednek az esőcseppek, a nedves talajban jelzőként hagyja ott mancsának nyomát. Ugyan a gyomrát marja a sürgetés mégsem siet, ez az éjszaa erre van szánva, John az iskolában van, gyakorol, utána pedig a barátaival megy kicsit lazítani, haza pedig maximum csak a macskája várja.
Nesz üti meg érzékeny füleit, amik automatikusan fordulnak az irányába, teste megdermed, s egy darabig csak fülel. Kisebb termetű állat, nyúl, róka, esetleg egy kóbor macska vagy elszökött kutya. Általában jól nevelt farkas, már emberként szereti ezt állítani magáról, de az ősi ösztönök dolgoznak, így lelapulva, osonva közelíti meg a zaj forrását. Két nyúl az. Tekintete mereven figyeli a zsákmányt, ám a távolban mögötte zaj hallatszik, s a nyulak megriadva iramodnak neki, persze, ketten kétfelé. Izmai megfeszülve, hátsó lábai robbanásszerűen tolják előre, ahogy szinte gondolkodás nélkül veti magát a nagyobbik nyúl nyomába. Nagyobb zsákmányhoz szokott, de itt aligha fog őzre vagy vaddisznóra bukkanni a megszokott rénszarvasokat pedig maximum a Mikulás napi felvonuláskor láthat. Be kell hát érnie ezzel, de persze első sorban el kell kapja. A hajsza izgalma felbuzog benne, ahogy az ugrifüles ismerősen cikázik a talajon, de a bestia sem rest, mancsai rögöket kaparnak ki a talajból, karmai kidőlt farönkökre kapaszkodnak fel, hogy aztán átlendülve rajtuk ismét az avarban landoljanak. Gondolatai megszűnnek, állati része átveszi az irányítást, lelkét felemészti az adrenalin és a vér utáni vágy. Fogaival a prédába akar marni, vért akar érezni, tudni hogy miatta száll ki az élet a pici szőrös testből, a hús tápláló súlyát akarja érezni a gyomrában. Így hát csak az a fontos neki ahogy hajtja a vadat, nem igen nézi merre, habár érzékei tökéletesen észlelik még mindig a fák sűrűjében rohannak. Lejtős rész, nyilván egy kis patak, ami leszabályozza a tavat. Kövek, újabb kidőlt fatörzsek állják útját, de mintha csak a föld folytatása lenne ugrik át felettük, hogy aztán a vízben landoljon. Köves az alja a pataknak, s nem is olyan mély, de a nyúl lassul miközben már vizes tappancsokkal igyekszik feliszkolni a vízmosás másik oldalán. A tetején bokrok állnak ismét akadályt, de a nyúl még így sem menekülhet. Állkapcsa halálhozóként zárul össze az apró testen, érzi a bunda alatt az izmok fájó rándulását, foga bordát roppant, s közé hatol, miközben lábai viszik tovább, kirobbantva őt a bokorból. Diadalát egy neki csapódó test vágja el, s a lendülettől, valamint a másik sebességétől úgy zuhan oldalra, s csúszik pár métert a talajon, hogy abban a pillanatban fel sem fogja mi történt. Ösztönösen ereszti a fogai közül a haldokló prédát, a az ép tüdő és bordák híján vergődve hullik eléje. Fellángol benne a düh, és a prédáját védeni igyekvő vad elhatározás. Fejét a másik felbukott felé kapja, vértől csöpögő fogai közül hörgés tör fel, figyelmeztető, mély, állatias melyet nem irányít ember csak a sok millió évnyi túlélés. Nem törődik a sárral ami a bundájába ragadt s ami beteríti a fél pofáját, mancsaira áll, hátrasunyt fülekkel áll az idegen s a nyúl közé. Tüdejét megtölti a vibrálás ami a folyamatos morgás nyomán jár.
❖ Megjegyzés: Remélem megfelel *-* ❖ Zene: x ❖ Szószám: nem sok
Silent Brothers
❖ admin

avatar
i believe that emotions
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
give us power
Felhasználó profiljának megtekintése

♥️ ♥️ ♥️
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: Bronx-
Ugrás: