- Te ki vagy? - Szinte ki sem nyitottam a szemeimet, szinte meg sem láttam tisztán az előttem lévő teret; máris felteszem a mellettem fekvőnek a kérdést. A homály még mindig táncol íriszeim előtt, mégis meglátom a bőrszínű foltokat, két kék eltorzult íriszt és egy fekete ruházatot.
- Egy angyal. - Szólal fel egy felismerhetetlenségig haladó hang. Nem tudtam eldönteni, hogy azt férfi vagy nő mondja, de maga a választ sem tudtam hová tenni. Még mindig annyira maszatos és torz minden, épp olyan, mintha félig megvakultam volna. Szükségem van időre, hogy lássak (...) Azonnal egy fekete viselet tisztult ki előttem, nyugodt és gyönyörű arc. Az egész ember gyönyörű volt épp úgy, mint egy angyal.
A fűbe markoltam, hogy abba belekapaszkodva húzzam magamat közelebb hozzá, aki oldalán feküdt úgy, ahogy én, és egymásra néztünk némán. Arcát borosta fedte, s már alakjából is tisztán látszódott, hogy egy ismeretlen, soha nem látott férfi fekszik előttem. A ruházata annyira más, annyira eltérő... még sohasem láttam ilyen letisztult viseletet. Egy fekete ing, bőréhez simuló fekete nadrággal és cipővel. Akiket láttam férfiakat, ők nem így néztek ki. A gazdagabbik réteg túl csillogó volt, míg a szegényebbik réteg örülhetett, ha nemét ékesítő szervét takarni tudta egy ronggyal. Ő azonban teljesen más volt. Nem csak ruházatban. Egyedül az arca viselt bőr színt, míg a ruházat alól kilátszó részei olyan fekete volt, mint a korom, talán még a bőre is fénylő volt. Körmök helyett pedig karmai voltak, élesek mint a penge éle. Szárnyai pedig nem voltak.
Óvatosan arcára helyezem egyik tenyeremet, mire ő csak finoman lehunyja tengerkék íriszeit, fekete hajába pedig belekap a lágy szellő ekkor úgy, ahogy az én vörös és kócos hajtömegembe.
- Hogy hívnak? - Kérdezem tőle egészen finoman, mire ő kinyitja íriszeit és elmosolyodik kedvesen. Nem válaszol, csak engem néz némán. Nem hatott ijesztőnek még annak ellenére sem, hogy nem e világi lénynek tűnik. De a válasza érdekel, mindennél jobban.
- Sátán. - Amint kiejtette a nevét kezdődő betűt, azonnal elkaptam onnan tenyeremet, és felültem, hogy lábaimmal hátrébb toljam magamat tőle reszketve. A szívem hevesen dobogott mint valaha; közelebb álltam a halálhoz, mint valaha. Halkan nyögtem, szemeim pedig könnybe lápadnak. Ez csak egy rémálom lehet, hisz angyalok és a sátán nem léteznek, az nem lehet...!
- Mi a baj? - Felül kiemelkedő nyugodtsággal, és megtámasztja ülőhelyzetét azzal, hogy egyik tenyerét a földön hagyja pihentetni. A kérdése, a hangja, még mindig felismerhetetlen. Mintha vibrálna a levegőben, mely bizonyítja, hogy ő egyáltalán nem emberi hanem valami más. Egy álombéli lény.
Ijedtemben felemelem tekintetemet, hogy a környezetet pásztázzam körbe, hogy mégis merre menekülhetek. De minden annyira végtelen volt... Csak egy rét volt zöldellő és  puha pázsittal, ahol a fény és a sötétség nem létezett. Annyira egybefolyt a valós világ valami mással, mintha ez nem is az élők földje lenne. Zakatolt a szívem, zokogni akartam.
Mire felálltam volna, hogy elfussak a végtelen végére és ott valami történjen, talán felébrednék. Ez helyett azonban a karjaimnál és testemnél fogva valami rám nehezedik, és a földre szegez. Ahogy fölém mászik, lefog, és az illatától megborzongok. Túlságosan is csábító volt az érintése és az illata, az ismeretlen hangja, nem tudtam ellenkezni sokáig.
- Egy angyalt nem hívnak így! - Nyögöm halkan, könnyektől csillogó íriszekkel. De ő azonban csak elmosolyodik, és lazít a szorításán de még mindig egészen erős volt.
Beleremeg újra az érintéseibe. Pipacsmezőbe borul arcom és mélyen elszégyellem magam, hogy a rémülettel keverve a vággyal vonaglok alatta reménytelenül. Túlságosan is vonzó és babonázó... valóban ő a Sátán? Csak is ő lehet. A külseje tesz arról, hogy eláruljam saját magam és hagyjam magam neki. Manipulál az érintéseivel és hangjával.
- Miattad ítéltek halálra. Miattad téptek szét engem azok a madarak... Azt mondták, hogy téged szolgállak de ez nem igaz, te nem létezel! - Hirtelen minden világossá vált előttem. Hisz megöltek, széttéptek a madarak, húsomat ették és az emberek azt akarták, hogy meghaljak. A családomat is megölték... csak is miatta.
- Te nem létezel, engedj el! - Az erőveszítés hiába, minél jobban próbáltam alóla kiszabadulni, annál inkább vált fájdalmassá a szorítása. A zokogástól azonban az erőm is tovaszállt, és mint egy magát megadó gyermek egyszerűen csak megtört sírásban törtem ki. - Meghaltam? A családom meghalt? Az nem lehet... - Lehunyom szemeimet, s azzal a lendülettel kihömpölyögnek kövér krokodilkönnyeim. Ő mindössze egyik karmát végighúzza arcomon simogatás gyanánt, s ajkaimhoz hajol közel, szinte felhevít lehelete.
- Mit gondoltál, Isten majd megsegít téged? Hogy Ő, majd megment? - Ajkait a fülemhez emeli és hangját rettegéssel telve hallgatom végig. - A fájdalmad az, ami idevonzott engem. Éreztem és hallottam. Ugyanakkor igazuk volt azoknak a halandóknak. Te engem szolgáltál és a nevemben pusztítottál még akkor is, ha te nem hittél bennem. De most itt vagyok, hogy dönts az életedről. Lehetőséget adok, hisz megszolgáltad az ajánlatomat. - Hangja elnémított és elfordítom a fejemet, hogy ismeretlen íriszeibe nézhessek. Még mindig féltem tőle, de életet ajánlott fel. Tisztában voltam azzal, hogy halott vagyok, hisz emlékszem és éreztem ahogy meghalok. Ez nem álom.
- A papok szerint nem adsz ingyen semmit sem. Csakhogy nincs semmim, amit neked adhatnék hisz halott vagyok... - Nem folytattam tovább, szinte azonnal a szavamba vág sürgetősen.
- Nem rendelkezem az élet felett. Minden huszadik év elteltével vissza kell térned hozzám a világomba. Úgy, hogy széttépnek a varjak minden huszadik évben. - Karmait a húsomba mélyeszti amint újra lefogja karjaimat, mire én nem csak, hogy a fájdalomtól nyüszögök fel, hanem a varjak hallatán is. - Mi a baj, Varjúkisasszony?Hisz a szárnyaid és a bűneid voltak azok, amiért ezt tették veled. Úgy tartották, hogy te vagy a dögevő varjak anyja. A fekete szárnyaid és te magad sem mondtál ellent az emberi húsnak sem akkor, ha az épp hulla volt már. Nem így van? - Kihúzza karmait a húsomból és leszáll rólam, mire én csak oldalamra fekszem és hagyom, hogy még az utolsó néhány könnycsepp lefolyjon.
- A családom úgy tartotta, hogy az emberek a legnagyobb pusztítók a világban, nem pedig az állatok. Az éhínség is kitört, valamit ennünk kellett. A szárnyainkat viszont nem tudtuk takarni, ugyanis nem törődtünk azzal, hogy mágusok vagyunk. Csak öltünk és ettünk. Úgy gondolták, hogy a varjak a te madaraid, és mi magunk átmenetet képzünk azok a madarak és az emberek között. Nem tartottak minket se madárnak se embernek. Azt hitték, ha a szárnyainkat letépik és megetetnek minket a varjakkal, azzal elpusztítják a rosszat. Hát elérték. - Amint elmondtam a történteket röviden, azonnal megnyugszom és a hangom sem remeg már, a félelmem pedig bizalommá alakul iránta. Őt szolgáltam mindvégig. - Mit kell ahhoz tennem, hogy visszatérjek és kiirtsam azokat, akik ezt tették velem? - Felülök, és elszántan néztem tekintetébe mire ő csak elégedett, bestiális vigyort húz az arcára.
- Mint mondtam, visszaadhatnám neked az életedet de nem teszem. A lelked immár az enyém, de én visszaengedlek az élők közé kerek száz évek elteltével mindössze röpke húsz évre. Addig is a Pokolban kell maradnod. - Szavai hallatán kifújom a levegőt tüdőmből, és lehunyom íriszeimet. Nem fogok belenyugodni a halálba.