Prológus

Sokan kérték, hogy meséljek magamról. Valahányszor egy ilyen jellegű kérdésre választ kellett adjak, a jelenről beszéltem. Mit gyűlölök, mit kedvelek, mit csinálok a műhelyben, mivel töltöm az időmet… még a kedvenc zoknim színéről is úgy mesélek, hogy bárki elhiszi igazán fontos része az életemnek. S mindeközben nem mondok igazából semmit. De legfőképp semmit a múltról, hisz még a nevemre sem emlékszem, a Fenris Ragnor csak egy lopott név, amiből aztán hamis személyit és útlevelet harácsoltak nekem.
Egyetlen egyszer kerültem olyan helyzetbe, ahol nem találtam kibúvót. Ludvig Blomquist minden „kiskaput” gondosan bezárt és ott állt a „főbejárat” kellős közepén, összefont karokkal, az idegesítő, tudálékos vigyorával. Olyankor használta ezt a vigyort, mikor pontosan tudta, hogy kénytelen vagyok megadni magam. Hogy én mennyire útáltam ezt a vigyort! De nem volt kiút. Neki elmeséltem. Mindent, amire emlékszem, mindent, amit tettem. Azt vártam mikor szakít félbe, azt vártam mikor mered rám elszörnyedve, mikor közli velem a maga udvarias módján, hogy a továbbiakban nem vagyok szívesen látott vendég a házában. Ehelyett az utolsó szóig végighallgatott, tűnődő arckifejezéssel. Végül csak felállt a kandalló mellől, felhajtotta a maradék sörét és vállon veregetve annyit mondott: most már legalább tudom, hogy ha a családomnak bármi baja esik, te gondoskodsz róla, hogy vér áztassa az egész erdőt.
Köpni nyelni nem tudtam. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor igazán otthon éreztem magam. Életemben először. Amikor valaki minden ocsmányság tudatában olyannak fogadott el amilyen vagyok és nem tartott kevesebbre.
Hiszen ki tartana bármire is valakit, aki még a szörnyek közt is szörnynek számít?
Már gyermekként is annak számítottam. Még vérfarkas sem voltam, de már úgy emlegettek, hogy a kis „bestia”. Nem mintha akkoriban ilyesmi érdekelt volna. A túlélés volt a tét.

Az ÉN múltam

Apámat sosem ismertem, még a születésem előtt lelépett, vagy meghalt. Az is lehet, hogy csak egy futó kalandja volt anyámmal. Nem volt lehetőségem ilyesmiről beszélgetni azzal a nővel. Anyám egy halfeldolgozó üzemben robotolt naphosszat, hogy legyen mit az asztalra tenni. A végkimerültség vitte el, talán öt éves lehettem, vagy hat. Nem emlékszem. Az arcára sem. Van egy kopott fénykép valahol a fiók mélyén. Évek óta nem néztem rá. Nem vagyok hálátlan, megtett mindent, hogy ne éhezzek… azt hiszem. De nem emlékszem, hogy valaha akár egyszer is megsimogatott a pofonok helyett.
Miután meghalt, hozzátartozók híján árvaházban kötöttem ki. Nem volt rá sok esélyem, hogy örökbe fogadjanak. Mindig is hirtelen haragú voltam, nem tudtam kezelni az agressziómat és előbb ütöttem, mint beszéltem. Ennek ellenére volt pár család, aki úgy gondolta megváltoztat majd és jóravaló gyereket nevel belőlem. Miután a harmadiktól is megszöktem, az utcán kötöttem ki. Minek visszamenni az árvaházba? Abba a sivár szabályokkal teli épületbe. Az utcán a magam ura lehetettem. De valóban igaz, hogy ott csak az erősek maradnak életben. Amelyik kutya nagyobbat harap, azé a csont. Saját bőrömön tapasztaltam ezt meg. Én pedig nem az a kutya voltam, amelyik a sarokban nyüszít.
Rengetegszer keveredtem bandaügyekbe, alig voltam tíz már tudtam mi az a drog, alkohol, dohány, ahogy azt is tudtam melyik végével szúrunk a késnek. Csodagyereknek számítottam az utcai bandák közt, ők aggatták rám a Bestia nevet. Ha bárki ki merné mondani ezt most, valószínűleg nem állnék jót magamért. De akkoriban ez a név azt jelentette, hogy kerüljenek el. Azt jelentette, hogy életben vagyok, hogy erős vagyok. Én vagyok a vezérkutya!
Hogy mekkorát tévedtem, te jó büdös élet!
Még ha csak kutyák lettek volna. Néhány jól irányzott rúgással el lehet őket kergetni. De ezek nem kutyák voltak. Kurvára nem kutyák.
Valahol északon születtem, de az évek alatt egészen Stockholmig jutottam. Tizenkettő lehettem, mikor Stockholm külvárosában bandáztam. Egy közértből akartunk pénzt meg piát szerezni. Az idősebbek amolyan tesztfutásnak szánták ezt a taknyosoknak. Csak hogy tudjuk hol a helyünk és mit kell tennünk, ha a banda védelmére fáj a fogunk. Megvártuk, míg a tulaj bezár és elhúz. Az árurakodó felől akartunk bejutni. Öt tinédzser, nálam talán három-négy évvel idősebbek és én, mint a legfiatalabb. Éjjel kettőig vártunk, hogy az utca elcsendesedjen. Nem volt könnyű dolgunk, a telihold úgy világított, mintha reflektorfényben „dolgoznánk”.
A társaim közt volt egy lány. Soha addigi életemben olyan szépet nem láttam, mint ő. Mary volt a neve, de mi csak Aranynak hívtuk a hosszú, szőke haja miatt. Ő tanított meg bánni a késsel, zárat feltörni és úgy futni, mint a nyúl, ha a zsaruk a nyomunkba eredtek. Akkor azonban még az ő sebessége sem lett volna elég. Az árurakodó egy belső udvaron volt. A kerítés már meg volt rongálva, nem foglalkoztunk a dologgal sokat, úgy gondoltuk előttünk már próbálkoztak páran. Az egész udvar U alakú volt, a fele sötétbe veszett, tele volt raklap-tornyokkal, szemetes konténerekkel. Két konténer közt valami motoszkált. Az egyik srác vette észre. Még emlékszem rá, ahogy elkáromkodta magát: ez egy kibaszott házőrző.
De nem az volt. A srác úgy tűnt el a konténerek közt, hogy megnyikkanni sem volt ideje. Csak a csont roppanását hallottuk, korom sötét volt, nem láttunk szart sem. Arany suttogva odaszólt, hogy lépni kéne. A következő pillanatban a világ mintha felrobbant volna. Valami belém csapódott. Nem láttam mi az, Arany felé néztem mikor a dög nekem ugrott. Soha még olyan fájdalmat nem éreztem, mint ami akkor az egész oldalamban robbant. Arany sikított. Aztán sikított a többi is.
Ha az utcán élsz, bármilyen bandához tartozz is, ők nem lesznek a családod. Ha bármi gáz van, magadért felelsz. Senki nem maradt ott, hogy segítsen. Két dologra emlékszem eztán. Arany üveges tekintetére, ahogy a letépett feje alig centikre tőlem feküdt. Az arcára volt fagyva a rémület. A szőke haj tocsogott a vértől. A másik az a farkas, amelyik a lány testét tépte épp. Ahogy megmozdultam, hogy jobban lássam, felém fordult. Szürke bunda, a bal szeme körül egy fekete folttal és egy heggel, ami az orrán futott keresztül.
Egy idegen épületben, egy idegen ágyban ébredtem, idegen emberek közt. A Praetor Lupus egyik tagjának lakása volt. Tőlük tanultam meg mi lett belőlem, mi volt az, ami a társaimat egytől egyig – az elmondások szerint – darabokra szedte. Egy tizenkét éves gyerek voltam, aki többet látott az életből, mint ami egészséges lenne. Egy gyerek, aki attól kezdve arra volt ítélve, hogy a Hold kénye kedve szerint alakítsa vérszomjas vadállattá. Egy gyerek, akit Bestiának becéztek a kegyetlensége miatt, s akinek az Ördög most karmokat és tépőfogakat adott és ténylegesen vadállattá változtatta. Hát, van humora a Sátánnak, az már biztos.
A Praetor persze tette volna a dolgát. Helyet találni nekem, nevelgetni, hogy okos, szófogadó kutyus… pardon, farkas váljék majd belőlem. Na meg a nagy büdös frászt!
Leléptem, mint ahogy azelőtt mindenhonnan. Éveken át sikeresen el is kerültem őket. Azt hiszem ezzel rekordokat döntöttem, de igen csak ragaszkodó népség. Újra és újra rám bukkantak. De félretéve a tréfát... nem fűlött hozzá a fogam, hogy bárki megpróbáljon irányítani. Azt hiszem a bennem lakozó farkas vérszomja tett még lázadóbbá. Viszonylag hamar megtaláltam azokat a közösségeket, amelyeket újdonsült fajtám alkotott. Falkák. Végig jártam párat, de sehol sem maradtam sokáig. Nem nézték jó szemmel a viselkedésem. Túl… kegyetlen voltam a számukra. Mert hát hiába farkas az ember, attól még nem feltétlenül kell vérengző fenevadnak lennie. Meg hát, egy idegen domináns farkast amúgy is nehezen visel a közösség, még ha csupán tinédzser is.
Igyekeztem munkát találni, de újra és újra visszatértem a lopásokhoz, betöréshez. Szinte egész Svédországot végig utaztam, nem maradhattam sokáig egy helyen, a rendőrség nem szívlelt. Külföldre mentem végül, átszöktem a határon és Dániában kötöttem ki, onnan Hollandiába mentem. Ott töltöttem néhány évet. Egy szerelőműhelyben felvettek. Azt hiszem ott fogadtam örök szerelmet a Harleynak. Imádom őket és nincs még egy ember a földön, aki jobban ért hozzájuk, mint én.
Volt azonban egy kis baj. Huszonnégy lehettem, mikor az ottani kis falkában ahová tartoztam, kitört a káosz. A motorok kedvéért megtanultam nyugton maradni és nem kivívni mások ellenszenvét. Ezért is maradhattam a falkában. Csak hogy rendszerváltás következett és az új Alfának nem tetszett a pofám. Kölcsönös volt… ismertem őt. Szürke bunda, a bal szeménél egy fekete folt és egy heg az orrán. Nincsenek pontos emlékeim róla hogyan történt, egyszerűen csak elszakadt a cérnám. Nem tudom mit csináltam. Csak arra emlékszem, hogy az egész tisztás vérben úszott, nekem meg minden tagom fájt. Tele voltam harapásokkal meg karmolással. A falka megmaradt tagjai aztán később elmondták, hogy nekiugrottam az Alfának. Emlékszem, láttam a fejét valahol két méterre a testétől. Aztán azt is elmondták, hogy bár annak a harcnak vége lett, nem hagytam abba. A Béta próbált leállítani, de ő is holtan végezte. Még jónéhányan próbáltak lefogni. Akkor és ott megrémültem magamtól. Az a sok test, cafatokra szedve… azt mind én tettem.
Elmentem. Udvariasan kértek, hogy távozzam, hisz így, hogy nem maradtak dominánsak, nincs falka sem. Kérniük sem kellett volna, már le is léptem. De a Praetor eztán ismét rám talált. Nem volt nehéz, az időmet szörnyülködéssel és vedeléssel töltöttem, önsajnálatban úszva. Már az sem érdekelt, hogy irányítani akarnak, tegyék csak, gondoltam én.
Ez az a része az életemnek, melyet csak Lu ismer. Csak neki mondtam el.
Így kerültem Kirunába, Ludvig falkájába. Az életem lassan de biztosan egyenesbe jött. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lehet részem „normális” életben… a bundát nem számítva. De az sem zavar. Nem idegenkedek a bennem lakó farkastól. Kezdtem rá úgy tekinteni, mint egy ajándékra. Egy eszközre, egy fegyverre, amivel megvédhetem új családomat. Na nem mintha, a Bétának, vagy az Alfának a védelmemre lenne szüksége. Fogalmuk sincs róla, milyen vagyok. Fogalmuk sincs, mennyi erő lakozik bennem valójában, de ez jól van így. Maradjon is így. Itt egy felderítő lettem és ez rendben van. Se többet, se kevesebbet nem akarok. Farkasnak lenni egy magamfajta számára még talán áldás is lehet. Legalább is ezt hittem. De mint azt már említettem, Lucifernek van humora… de kezdem miatta mocskosul utálni.

A Mi múltunk

Aurorát későn keresztelték. Már szinte felnőtt volt. Valószínűleg csak azért lett megkeresztelve, mert Lu azt akarta, hogy valamilyen módon a családhoz tartozzak. Fogalmam sincs. Az örökös vitatkozások, összezörrenések, ugratások egy idő után igazi barátokká kovácsoltak minket. De a lényeg, hogy én lettem a kis tornádó keresztapja. Nem tagadom, élveztem. Annyi energia szorult abba a törékeny kis testbe, mint egy forgószélbe. Jó felderítő lesz belőle, ezt gondoltam. Ludvig az áldását adta, én pedig tanítani kezdtem a lányt… és valahol itt ment minden tönkre.
Azt hittem, ami volt elmúlt, és aki egykor voltam, meghalt, hogy helyet csináljon ennek az új énemnek. De nem így volt. Soha nem is lehet így. A múlt nem tűnik el, és akik egykor voltunk, soha nem feledjük el.
Csak egy vadászat volt. Ugyanolyan, mint bármelyik másik. Kiszagoltam a vadat és megzargattam kicsit. Had fusson, legalább Rorának lesz dolga vele. Lemaradtam kicsit, de tartottam az állandó tempót. Ilyenkor, mikor a vadászat különös szele megcsapja orrom, a világ valahogy megváltozik. Amikor az emberi test utat enged a bundának, mikor a józan tudat valahogy a háttérbe húzódik, hogy helyét átvegyék az érzékek és a puszta, színtiszta ösztön, úgy tűnik, mintha minden így lenne helyes. Emberként gondolod ezt, de vadállatként éled át. Ahogy a mancsaim alatt roppant az avar, ahogy a hó vékony fehér réteget képzett szürke bundámon, ahogy a leheletem felhőkben csapott fel tűhegyes fogakkal tűzdelt pofámból… mindennek így kellett lennie, ez a természetes. Az erdő ismerősként köszöntött, a hangok felerősödtek. Az előttem rohanó szarvas az életéért futott, tudta, nemsokára beérik és élelem lesz belőle. Balra tőlem Rora bundája villant a fák közt. A mozgása még nem volt olyan kifinomult. Még nem ismerte annyira az erdőt, az ösztönei még nem irányították úgy a mancsát, ahogy az enyémet. De gyors volt, méghozzá mennyire! Pompás felderítő lesz belőle, már akkor tudtam. Élvezte a vadászat minden pillanatát. A levegő feszültséggel telt meg, a vad előttünk rohant… átengedtem Rorának. Kapja csak el ő, had tudja meg milyen érzés a kemény munka után az eufórikus diadal. Még néhány lépés…. Igen, beérte. Úgy ugrott rá, mintha rugók lőtték volna ki… tiszta harapás. Büszke voltam rá, de még mennyire! De meg kellett tanulnia hol a helye. Ezért is léptem oda a vadhoz és mordultam rá ellentmondást nem tűrően. A hierarchia szerint enyém az első falat. De nem akartam, hogy letört legyen, vagy azt higgye nem végzett jó munkát, így kicsit hozzá dörgöltem az orrom. Bíztatásnak ennyi is elég.
Csak hogy itt valami megváltozott. Rora illata… más volt.
Félretettem a képtelen gondolatokat, amik hirtelen megrohanták kusza állati elmém. Inkább néhány falat után visszaindultam. Rora is jött velem, hisz az én felügyeletem alatt volt, velem vadászott. Mire visszaértünk már kitisztult a fejem, így nem tulajdonítottam túl sokat a dolognak. Már megint nagyra nyílt a szája a lánynak. Képtelen meghúzni a határt, ezért egyszer valamelyik dominánsabb falkatag nagyon el fogja páholni. Most is csak kekeckedett velem. Velem! A keresztapjával, a falka egy domináns tagjával, egy felderítővel! Ideje lesz, hogy megtanulja a leckét.
Abban nem volt semmi különös, hogy együtt zuhanyoztunk. A vért le kell mosni minél hamarabb, mert később mocskosul kellemetlen. Farkasoknál a testi érintkezés amúgy is kicsit más értelemmel bír. De már megint nem bírt a bőrében maradni ez a lány! Azt hiszi csak mert farkas, erős? Csak mert egy vadállat lakik benne, bármit elbír? Csak mert a Béta az apja senki nem fogja helyre tenni? Frászt nem!
Úgy gondoltam most végleg megtanítom neki, hogy hol a helye. Igazságtalan lett volna azonban, ha farkasként páholom el. Túl nagy lett volna az erőfölényem és ráadásul… ilyen közel a vadászat élményéhez… megesküdtem, hogy nem veszítem el a fejem. Még egyszer nem szabad olyasminek történnie, mint Hollandiában. De azért volt ötletem, hogy mit is kéne csinálni ezzel a pofátlan szukával.
Követte az utasításokat –nem is tehetett igazán mást- én pedig nem kíméltem. Tanító célzattal mértem minden egyes ütést a hátsójára. Nem ez volt az első, hogy ilyesmit csinálok, nem éltem sosem szent életet, ha nőkről volt szó, bármi megengedett volt. Volt aki az ilyesmit kedvelte. Meg hát, nekem sem volt ellenemre.
Reméltem, hogy megtanulja a leckét, de elég csúnyán elláttam a baját, le kellett kezelnem, amit meg is tettem… csak hogy itt ért a második sokk. Az erdőben épp csak egy kis izgalom ütött át Rora bundáján, a vadászat bizsergése.
Rora illata azonban ismét változott. Nem kellett hozzá még farkasorr sem, hogy érezzem az izgalmat és ezúttal nem a vadászatét. Ott térdeltem mellette, épp krémet kentem a hátsójára és tisztán éreztem. Ugyan próbáltam magamnak bebeszélni, hogy ez képtelenség, de túl egyértelmű volt. Rora teste izgalomba jött az ütésektől… otthagytam.
Azonnal el kellett jönnöm onnan. Már csak azért is, mert a saját testem reakciója több volt, mint illetlen. A keresztlányom… évek óta ismertem már. Ludvig lánya! Az istenit! Kerültem egy darabig Rorát, de nem kerülhettem mindörökké. A mentora is voltam egyben, tanítanom kellett. Nem tudom hol csúszott ki az irányítás a kezemből. Nem tudom mikor kezdtem végleg úgy tekinteni a lányra, mint nőre, nem pedig mint a keresztlányomra. Beteg vagyok! Egy elmebeteg! Engedtem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedjek, míg végül képtelen voltam Ludvig szemébe nézni. Azt hiszem ő már előre sejtette, hogy baj van. Nagy baj. De akkor robbant csak a bomba, mikor Rora anyja váratlanul betoppant. Rora kezdett egyre féktelenebbül viselkedni. Egyre többször kellett „rendet teremtenem” a bugyuta koponyájában. Közben meg én voltam a hülye. Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy direkt csinálja. Mármint… nem tudom. Talán nem teljesen szánt szándékkal, hanem csak tudat alatt, de… áh mindegy! Elcsesztem! Engedtem neki. Eleinte csak játék volt, de aztán kezdtem egyre jobban élvezni. Rora mint keresztlány megszűnt létezni számomra. Helyette egy íncsiklandó falattá vált, valami olyasmivé, mint a drog. Ha egyszer rászoksz, szinte lehetetlen abbahagyni. Élvezte a fájdalmat. Én pedig élveztem ahogyan az önuralmam próbára teszi, a határaimat feszegeti, miközben fogalma sem volt róla mit szabadíthat el. Épp egy ilyen kis „játékot” űztem vele, amikor az édesanyja betoppant. Egy világot törtem össze abban a nőben és azóta én számára maga vagyok a Sátán. Lucifer azt hiszem zokon venné…

A Jelenem

Rora nem tudja, de az apja félholtra vert. Teljes joggal, én pedig egy nyikkanás nélkül hagytam. Azóta Rora elköltözött, én pedig távol tartom magam a falkától. Teszem a dolgom, de csak messziről. A Luossajärvi-tó túlpartjára költöztem egy faházba. Csak a műhelybe járok be. Mindenki érzi, hogy valami nincs rendben. Kínos a csend köztem és Lu közt, ha valami oknál fogva egy légtérben tartózkodunk. Nem hibáztatom, faszfej voltam, sőt… vagyok is.
De van valami, amit sehogy sem értek. Hogy lehet, hogy valaki, akinek a lányával ilyen szégyentelenül viselkedtem, akinek visszaéltem a bizalmával, és akinek tönkre tettem a családi életét most itt ül velem szemben. Ráadásul arra kér, menjek Rora után.
- Ránk nem hallgat, a barátaira nem hallgat, senkire sem hallgat. Soha nem is hallgatott. De rád igen. Te tanítottad, melletted nőtt fel, te ismered a legjobban… te… az istenit, ennyivel tartozol Fenris!
Igen, ennyivel tartozom. Sőt, sokkal, de sokkal többel is. De ez azért még sem egy séta a parkban. Hogy a francba keveredett ilyen kalamajkába?! Kiderítettem, amit csak tudtam, mikor Lu először jött át. Azt hiszem hatalmas adag dühöt nyelt le csak azért, hogy beszéljen velem ismét. Elmondta, hogy valami nincs rendben Rorával. Egyre ritkábban telefonál és van valami feszültség a hangjában. Valami problémára utalt is az egyik beszélgetés alkalmával. Ennyi. De ez elég volt Lunak, hogy betegre aggódja magát. Kezdett látszani rajta. Az arca fáradt volt, a vállai roskadtak, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy Béta. Ha most még azt is közlöm vele, amit kiderítettem, lehet, hogy teljesen megtörik. Mert azért megtudtam egyet, s mást. Aki az utcán élt, és ennyit utazott, mint én, vannak kapcsolatai. Ahogy azt már említettem, a múlt sajnos nem vész homályba.
- Rendben. Megkeresem és beszélek vele.
Csak így, rávágtam. Ennyi elég is volt neki, úgyhogy úgy döntöttem nem mondok többet. Nem közlöm vele, hogy a lánya egy démon szukája lett. Egy démoné! Ó hogy az a mocskos…. Ideje lesz egy kis értelmet vernem ennek a szukának a fejébe. Igazi lezser kör lesz. Odamegyek, seggbe rúgom a démont, megrángatom kicsit Rorát és minden visszatér a rózsaszín, egyszarvúszaros életbe. Na persze….!