descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
The power of nature || Fenris & Aurora
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Szégyentelen a reakciója. Legalább is emberi szemmel nézve, mert "albérlője" teljesen helyénvalónak tartja a testi izgalmat egy feltüzelt nőstény jelenlétében. Hiába is próbálná takargatni, látja, hogy a lány észrevette. Más esetben nem is szégyellné, sőt, eddig talán még ugratta is volna Rorát, tekintve mennyire fiatal és tapasztalatlan szexualitás terén.
A fenébe is, hisz a lánynak még egy pasija se volt eddig soha!
Lehet nem ártana elbeszélgetnie Luval... Rorának az előtt kellene megtanulnia bánni a farkasával ilyen helyzetekben, mielőtt még komolyabban belegabalyodik valami srácba és miszlikbe szedi.
De ez egy olyan beszélgetés ami nem most hangzik majd el. Így is felelnie kell Lu és valószínűleg az Alfa előtt is a mai napért. Egy dolog, hogy ő a maga feje után megy, de megint más, hogy Rorát is belerángatta és őszintén szólva veszélybe sodorta.
Nem akarja elcseszni a helyét ebben a falkában. Ez az egyetlen hely, ahol úgy érzi tartozik valahová. Ráadásul ez a csajszi itt a keresztlánya. Igazi családja van!
Na meg igazi káosz a fejében.
Tényleg nem jellemző rá az efféle viselkedés.
Sosem spilázza túl a dolgokat, nem kavar, nem hisztizik, ő nem szokott ennyire töketlen lenni!
Csak támaszkodik a fürdőben miután begyújtott ott is a víztartály alatt és bámulja magát a tükörben. Még mindig ott bizsereg benne a késztetés, hogy...
muszáj vele szembesülnie. Gerincre akarja vágni Rorát és megmutatni neki mi az az isteni szex!
De tudja, hogy ez a farkas ösztöne. Csak a vadállat nem nyugszik, hisz emberi fejjel gondolkodva már-már utálja magát, hogy ilyesmi megfordul fejében. Vagy is... francba.
Beletúr szakállába, ez a mozdulat minden esetben egyértelmű jele annak, hogy valamin kattog az agya, de most ujjai beleakadnak a vércsomókba. Muszáj kiáztatnia, de ebben a házban csak egy marha nagy fa dézsa van. Egész mutatós és ráadásul jó nagy, simán elmerül benne mellkasig ha törökülésben beleereszkedik, de combja jelenlegi állapotával még a peremen sem tudna átmászni, hiába a lépcső amit odaépítettek.
De azért felmelegíti a vizet. Rorának. Ő meg majd letusol. Bár ez eltart egy ideig mert a szigetelés ellenére a tartályban valószínűleg félig jeges víz van.
Gondolataiból a lány érkezése rántja ki. Már az is meglepő, hogy nem észlelte a lépteit. Néha olyan új élmény ha valamit nem érzékel szinte azonnal. Halandó énjére emlékeztetné ha emlékezne egyáltalán rá milyen volt akkoriban. Vizet...
Elveszi a lánytól a vödröt és beleborítja tartalmát a dézsába. Hogy a bundással veszekszik-e? Igen... és még pluszban egyéb is...
- Ritka ha nem nyugszik vadászat után... de most nem hagy békén a dög.
Tulajdonképpen szégyenletes az is, hogy felderítő létére most ilyen kevés kontrollja van saját fenevadja felett. Ahogy Rora bőrének halovány illata ismét bekúszik orrába, farkasa elégedetten megtelepszik tudata peremén. Figyel... és felettébb furcsamód elégedetten nyugtázza, hogy a nőstény ismét a közelében van. Ez így helyes, az ő szukája maradjon csak a közelében, ott a helye.
Basszus!
Nem, nem helyes! Nem az övé és nem is lesz!
De beszélhet magában amennyit csak akar, mert a bundás már elkönyvelte, hogy Rora az övé.
Úgy tűnik a lány farkasa sem tűnt még el a nagy semmiben, mert amint felbukkan, a lány illata változik. Érheti ma még több inger?! Á jobb nem elkiabálni.
Nagy kussban hallgatja a lány mentegetőzését. A bocsánatkérések hadát ő is és farkasa is nagy elégedettséggel fogadja, bár azért motoszkál benne az érzés, hogy neki sem ártana kiböknie valami bocsánatkérés féleséget, hiszen úgy fenekelte el a lányt akár egy kisgyereket és hát Rora már nem épp gyerek. Még ha néha úgy is viselkedik. De nem nevezhetné még serdülőkornak sem, hisz a lány már elmúlt húsz éves. Gyakorlatilag felnőtt nő, épp csak a felnőttséget még nem tapasztalta meg... úgy.
A felkínált nyakat látva már tudja is, hogy még jó hogy nem kiabálta el az előbb az ingereket. De ez most egyértelműen csak megalázkodás és ezt legalább érti és tudja hová tenni.
Veszélyes lenne azonban most a megszokott módon válaszolni a gesztusra, így csak felemeli lapát kezét és összekócolja a lány haját, majd homlokon pöccinti ujjaival. Régen nem tette már ezt, legutóbb akkor "büntette meg" így a lányt, mikor még általános iskolás volt. Játékos mozdulat, nem komoly és egyértelműen jelzi, hogy a férfi nem haragszik rá. Ez már inkább keresztapai viselkedés.
De még is felbukkant egy téma amit nem hagyhat szó nélkül és tudja jól meg kell válogatnia a szavait, nehogy a lány valamit félre értsen. A Halloween... hát ordaséknál nem épp egy szende-szűz-ünnep. Meglehet Rora megbotránkozna ha valóban ott maradna. Ő a naiv, tapasztalatlan lányka... még Lu sem díjazná ha ott maradna a vadászt után. Ami azt illeti maga Fenris sem szokott sokáig maradni. A vadászat alatt csak a hajszában vesz részt, de inkább távolt tartja magát az ölés pillanatától amit a többiek nagyra is értékelnek. Utána meg... hát... néhány kör és már távozik is, mielőtt még olyat tenne ami néhány falkatag haragját túlságosan felszítaná.
- Rora... egy kérdés. Miért akarsz annyira részt venni a Haloweenen?
Persze most lehet a lány nem tudja mire vélni a kérdést, de mielőtt még elkönyvelné magában, hogy "hülyeség" ilyesmit egyáltalán megkérdezni, igyekszik a lehető legegyszerűbben fogalmazva megmagyarázni miért is tette fel egyáltalán...
- A vadászat hagyján... azt minden valamire való farkas élvezi. Ráadásul apád vagy én valahogyan minden évben megnyerjük a csatát anyáddal szemben és elviszünk a vadászatra, nem igaz? De utána... miért maradnál? Hogy egy rakás ismerős arcot láss amint kivetkőznek önmagukból és olyannal is kefélnek akivel amúgy sosem tennék? Tényleg látni akarod apádat vagy a bátyjaidat ilyen helyzetben?
Na jó, apját talán nem látná, de a testvérei az más kérdés. Fenris ezen a téren teljesen egyet ért Heddával, ami tulajdonképpen az egyetlen oka, hogy a nő megkedvelte, mert amúgy sokszor legszívesebben kitekerné a nyakát. Hiába, Rora anyja olyan konzervatív, hogy az első években minden energiáját abba fektette, hogy Fenrist is "jó útra térítse". Aztán rájött, hogy egy évszázad se lenne elég hozzá, hogy ez sikerüljön, így feladta, de azóta is csak ingatja a fejét ha a felderítő egyik-másik ügye szóba kerül. Na nem gyűlöli Fent, sőt, úgy vette észre élvezi a társaságát a vasárnapi kajálások alatt és értékeli azt is, hogy néha odapirít az ikreknek.
Nos, minden esetre valahogy Fenrisnek sem tetszik az ötlet, hogy Rora ott maradjon a tábortűz körüli események forgatagában. Néha igen csak... eldurvulnak a dolgok, legalább is szexuálisan.
Érti, hogy a lány végre részt akar venni rajta, mint a legtöbb felnőtt falkatag, de ugyanakkor Rora még ártatlan. Annyira, hogy valószínűleg a hálószobában lezajlott dolgokat sem tudja igazán értelmezni. Ó áldott ártatlanság, de jó is lenne ha Fenris sem értette volna olyan egyértelműen.
Egy újabb sóhaj hagyja el a száját és a víztartály hőmérőjére pillant, majd megengedi a csapot a dézsánál ahová zubogni kezd a gőzölgő víz.
- Nyugi Kölyök. Ha nem tudom, hogy épp magadban fortyogsz, akkor nem próbálom meg belőled kihozni. De ma eldurvultunk és ez többet nem fordul elő.
Hisz már akkor tudta, hogy a lányban fortyog a harag, mikor belépett a faházba az elején. Igyekezett jó célpontot biztosítani neki, hogy Rora kiadhassa magából, de tényleg túlságosan eldurvultak. Ráadásul nem csak az, de ugyebár... egyebek is.
- Jobb ha kicsit otthon maradsz eztán. A legjobb lenne az, ha Kevin venné át a kiképzésed. Ügyes és tapasztalt vadász, nem rossz figura és most ne kezdj vitatkozni az ég szerelmére, mert nincs hozzá idegem.
Igyekszik a lány esetleges újabb tiltakozását még csírájában elfojtani.
- De ha nagyon nem akarod... akkor marad az eredeti felállás. Viszont így is jobb lesz ha egy kis távolságot tartasz tőlem. Nem is igazán tőlem, hanem a Szürkétől. Az ő viszonylataiban nem vagy családtag. Nem vagy a kölyke. Neki egy... felnőtt nőstény vagy. Potenciális nőstény...
Adja ég, hogy a lány ebből is felfogja amit elég kínos lenne egyébként máshogy megfogalmaznia. A farkasa meg akarja dugni... ha ezt így Rora arcába vágja, még a lány naivsága sem segít majd a helyzeten. De muszáj, hogy tisztázza mi miért történik és miért is volt az a reakció. Valószínűleg a lány izgalmát is csak a farkas okozta.
- Na, húzz a kádba.
Teszi még hozzá, mert a dézsa már több mint félig telt. Ő meg szép lassan elbiceg a tusolóig.
❖ Megjegyzés: Szólj mikor zárjuk, én sose tudom hol hagyjam abba XD
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Ez biztos nem neki szól, mármint…a férfi erekci…reakciója. Az állatoknál, akár az embereknél az erős indulatok, az adrenalin ugyan úgy vonzzák a testi reakciókat. Nyilvánvalóan ezért is érez Aurora is úgy ahogy. Más magyarázat olyannyira zavarba ejtő és bűnös lenne, hogy nem is mer belegondolni. Nem kéne ezen annyira fennakadnia, elvégre a hím családtag, apját, sőt még a bátyjait is nem egyszer látta már pucéran. Persze, az sosem váltott ki belőle ilyen reakciót, de ők sosem verték így el, velük nem vadászott, és nem asszisztált egy fajtársuk megöléséhez. Annyi új alaklom, annyi energia, adrenalin…Igen. Csak ez okozhat ilyet. Próbálja saját magát meggyőzni, ha kell elég kifacsart érvekkel, de mit is érthetne ő a szexuális feszültséghez, vagy bármihez is? Soha nem volt benne része, soha még nem volt barátja. A suliban mindig furának tartották a fiúk, amiért cirkuszi mutatványos az anyja, s ő is előszeretettel foglalkozik inkább azzal, és lóg a testvéreivel, mintsem bulizni menjen, vagy unalmas módon kint lófráljon az utcán vagy belógjon egy-egy kocsmába a barátnőivel fiúzni. A kora béliek amúgy is éretlenek, gyerekesebbek és rosszabbak a szövegeik, mint neki voltak 10 éves korában. Fenris viszont más, a belőle áradó állatiasság érdekli Aurorát. Már mikor kicsiként először odament hozzá, már akkor sem érdekelte, a többiek mennyire találják furcsának a farkast. Neki otthonos, ha vele van…vagy legalábbis eddig az volt, most, ebben a pillanatban inkább furcsa. Nem tudja hova tenni az előbbi történést, és a hím látható bizonytalanságát. Hisz sosem bizonytalan! Dühös? Ó igen. Hűvös? Az is. Kegyetlen? Naná. De soha nem…ilyen. Rá sem ismer, az egyszavas válasza is…micsoda?
Agya lassan józanodik ki, tagjaiból is kiszáll az a bizsergő érzés, s már biztosabban ül a sarkain ahová időközben telepedett. Alhasában még mindig ott a sajgó vágyakozás valami után, mint mikor a tűz már kialszik de megadja az esélyt az újraéledésre. Pillantását végre a vödörről is tovább tudja vinni, s mintha álomból ébredne úgy ereszt le ő is szinkronban a másikkal. Aggódón kapja a kezeit Fenris felé, ahogy az nagy hévvel, de óvatosan feláll, arra számít, hogy eldől, s ösztönből akarná megtámasztani. Karjai azonban mint az előbb, megdermednek a mozdulat közben, hasa túlontúl erősen rándul görcsbe a lehetőségre, hogy a hímhez nyúlhat. Megrémiszti a vágy, ami feltör benne, hisz olyan közel térdel hozzá… Stop! Mi ütött belé?! Soha nem voltak ilyen gondolatai, most mégis mi a franc van vele?!
- Rendben, addig én…megpróbálom kissé letisztítani a lepedőt…vagy lehúzom. – koncentrál a szavaira, hogy ne egy idióta dadogós kisgyerekként ejtse ki őket. Figyeli ahogy lassú, megfontolt bicegéssel távozik a szobából a keresztapja, és mélyet sóhajt, amint végleg eltűnik az ajtóban. Most ereszt csak fel igazán, mintha megszűnne az őt feszélyező légkör…vagyis nem egészen. A teste még mindig forr a gondolattól, ami olyan tolakodón villant az agyába, amikor a farkas felállt. Annak ellenére, hogy nem volt barátja, mint minden kamasz, főleg akinek két bátyja is van nézett már pornót, látott már képeket…így pontosan tudja mi az amit a teste meg akart tenni. Komolyan nem normális. Valami nagyon, nagyon nagy gond van vele. Hallja, ahogy fojtott hangú mormogás tör fel kintről, hall minden egyes hangosabb mozdulatot, amit a másik tesz. Semelyik fa nem elég vastag egy farkas fülének. Gondolatai már elterelődnek a fürdés gondolatára. Olyan jó lenne elmerülni egy kád vízben, és hagyni, hogy a forró víz kiáztasson belőle mindent. A görcsöket, a feszültséget, az érthetetlen bizarr gondolatokat. A lehetőségtől is lecsukódnak a pillái, és mélyet sóhajt. Senki nem hiszi el, mennyit tud segíteni az ember elmeállapotán egy mély, kiadós hosszú sóhaj. Némileg Aurora is megtisztul.
- Oké, lepedő. Gyerünk Rora, meg tudod csinálni csak a feladatra koncentrálj. – dünnyögi magának, mint rossz szokásaként gyakran. Ha hangosan kimondja magának az elhatározásait valahogy egyszerűbb cselekednie. Óvatosan moccan, csak akkor jön rá, hogy tagjai megviseltebbek, mint eddig a pillanatig hitte, és nem elég neki a sok karmolás és harapás okozta seb, még a feneke is úgy ég, és olyan érzékeny mintha lehorzsolta volna. Belé hasít az érzés, amikor lesújtott rá az a nagy tenyér…Oké, lepedő! Az ágyat használva kapaszkodóként húzza talpra magát, és bokáját kímélve fél lábon szemrevételezi a kárt. Egy-két vérfoltot leszámítva nem túl vészes, így azt hagyja a fenébe, csak ránt egyet, és ezzel kisimítja az anyagot, a mosdórongy pedig a földre csattan nedvesen. Igen a vödröt is ki kéne vigye, ha már nem fognak abban megmosakodni. Egyre magabiztosabban állva a lábán, egyre több visszatérő erőt érezvén magában lehajol felkapni, a rongyot a vödörbe ejti, és felkapva óvatos léptekkel indul ki ő is, a fürdő felé. Ha már ott melegszik a víz, ezt is a többihez lehet borítani, és akkor nem vész kárba, Nincs semmi, ami most rávegye, hogy kiborítsa a szabadba. Így is érzi a be-be tolakodó szelet és annak hidegét az eléggé rosszul záró ajtón át.
- Ezt is a többihez önthetnénk… - hozakodik elő hangosan is az ötletével a fürdőbe lépve, megtámaszkodva az ajtófélfában, mielőtt bokája ismét balesetet okoz neki. – Nem tudtam, hogy te is beszélsz magadban…csak nem a bundással veszekszel? – mosolyodik el, minden idegszálával azon van, hogy a hálóban történteket semmisnek vegye. És a fülét nem kerülte el a mondat, amit ide bicegvén hallott. – Az enyém szerencsére elnyugodott. – valóban így van, bár amint kimondja a mondatot, mintha csak az Ördögöt szólítanák, újra a felszínre dugja a busa fekete pofáját. Még nem kért bocsánatot, még nem hunyászkodott meg, és ez minden nőstényt zavar, aki egyszer is magára vonja egy domináns hím haragját. – Vagy mégsem…Fenris én…. – leheli, és letéve a vödröt a támaszkodóhoz sántikál. – Sajnálom. Nem kellett volna így viselkednem, és nem direkt markoltam bele a combodba sem. – pillant le az említett testrészre, gondosan kerülve egyéb más dolgokat odalent. – Nem volt szép, hogy azt mondtam berezeltél, valójában nem gondoltam úgy. Csak… - oké, hiába hallgat el, innen már tudja, magyarázatot kell adnia a tettére. De hogy is tudná megmagyarázni azt a furcsa érzést, hogy ingerelni akarta a keresztapját? -…nem tudom mi ütött belém. Ma…nem egészen viselkedem úgy, mint illene. – tűri a füle mögé az egyik tincsét, és pillant a kék szemekbe. – Anyám nem akar elengedi a Halloweeni vadászatra, sem az az utáni tábortűzre. Minden évben veszekednem kell vele, de az idei volt eddig a legrosszabb. – harap az ajkára frusztráltan, és idegesen néz körbe a fürdőben. – Úgy akar tenni, mintha nem lenne nyilvánvaló, mitől akar távolt tartani. – forgatja a szemét, utalva ezzel a szabadosabb szexuális életre, amit a falka idősebb tagjai még mind a mai napig űznek éjfél után. – És nem akarja megérteni, hogy nem a miatt akarok elmenni, hanem minden más miatt… - rácáfolásként mégis felrémlik benne a kép a férfi…egyéb részéről. Mély levegő. Inkább folytasd!
- Szóval sajnálom. Lehet ezt akartam kitölteni rajtad. – fejezi be végül. Oldalra fordítva a fejét, mintegy felkínálva a nyakát, jelezve behódolását a másik előtt.
❖ Megjegyzés: Víz meg a telefonpózna.
Rázzon is meg? (:❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Érzi az illatot, sőt, betölti egész orrát, már a vér keserű utóíze sem zavarja. Ami azt illeti nem is érez mást ezen kívül, talán csak a késztetést, hogy Rora vállába mélyessze a fogait.
De ezek nem az ember gondolatai. A farkas odabent talált magának valamit, ami felkeltette az érdeklődését. Fenris eddigi női mind egyszerű halandó emberek voltak, semmi extra, semmi tartós. Egy éjszakás kalandok, esetleg kettő.
Ez a lány viszont más. A fenevad nem tekinti családnak, hisz nincs vérkötelék. Számára csak egy nőstény, aki bombázza érzékeit és párosodni hívja hullámokban feltörő illatával. Ez a lány más, hiszen ő is farkas, s így már érdekes a számára, elérhető, fajtabeli, sőt falkabeli! Az Övé!
A birtoklási vágy nem ismeretlen a férfi számára, igen erőteljes benne olykor ez az érzés, legyen szó bár motorról, nőről vagy egyebekről, de hogy most még a farkas is rátesz egy lapáttal ráadásul pont Rora irányában, ez sok. Nagyon nem jókor jött ez most!
De hát mi az ördög bújt ebbe a lányba?
Mármint, az ember hazudhat, de az illata, a teste reakciói nem. Főleg az orrát nem tudja átvágni az ilyesmi. Élvezte! A FENÉBE IS!!
Ahogy egy szempillantás alatt felegyenesedik a matracon, látja, hogy Rora megroggyan és lecsúszna... már-már nyúlna oda, hogy megtámassza a lányt, de még idejében észbe kap. Ha most még egyszer megérinti, a feszülten figyelő farkas teret követel magának, így is eléggé bepöccent, hogy eltávolodott kiszemelt nőstényétől.
Te jó ég... ennyire még nem átkozta magában az állatot soha... majdnem soha.
Marad tehát ülve, karját ölében nyugtatva, talán igyekszik takargatni erekcióját, maga sem tudja. Az ilyesmi nem zavarta soha, nem ez az első eset, hogy álló farokkal pucérkodik. Sosem volt szégyenlős. De ez most más. Ilyen reakciója nem lehet pont most!
Rora mozdul, sőt, meg is szólal, amire kicsit oldalra fordítja a fejét, hogy jobban hallja, de bár ne tette volna. A mondat megakad, s a lány tekintete pont ott állapodik meg, ahol nem kéne.
Jól látta?
Biztos hogy jól látta?
Mintha megnyalta volna az ajkait.
De persze nincs az ilyenben semmi, az övé is kiszárad olykor. De ez az időzítés az Isten szerelmére!
Aztán úgy tűnik keresztlánya is észbe kap és felhoz egy használható érvet amiért végre megszólalhat.
- Aham.
Tömör válasz. Nos talán jobb is, hogy nem kezd el csacsogni, mert hangjában még mindig ott bujkál a farkas morgása, bár elég tompán. Erőnek erejével űzte vissza valahová a mélybe, de tudja jól, még mindig csak az alkalmat lesi, hátha még is az övé lehet a nőstény. Basszus.
Tudja, ha most tükörbe nézne, már a saját világoskék íriszeit látná, legalább ez a tény megnyugtató.
Mi?
Rora mondott még valamit. Nem figyelt. A fenébe.
Valamit az alvásról... vagy lefeküdni? Lefeküdni?!
Jaj a francnak értelmez most mindent úgy ahogy nem kéne!
Lefeküdni egyenlő aludni és Pont. Ami valljuk be rájuk fér... de így...
Rohadtul fáj a lába, de ide már kevés egy vödör amúgy is kihűlt víz. Nagy sóhajjal ereszti ki ismét a levegőt tüdejéből és most tűnik csak fel neki mennyi feszültség gyűlt fel tagjaiban. Vállai lassan lazulnak el, combjába visszatér a zsibbadó lüktetés.
Pedig fel kell kelnie. Sőt, jobb lenne ismét farkasalakba vágni magát, gyorsabban gyógyulna úgy, meg kint alhatna a verandán és akkor lehűtené a fejét némileg. De bundát növeszteni pont most lehet, hogy nem épp úgy végződne, ahogy ő azt elképzeli.
Vesz még egy mély levegőt és egy lendülettel feláll. Óvatosan, fokozatosan helyez annyi súlyt sérült lábára, amennyit az elbír és bár kellemetlen, rohadtul, de ha kibírt egy egész vadászatot, kibírja amíg gyárt valami forróvíz félét zuhanyzáshoz.
- Pihentesd a bokád. Begyújtok a fürdőben.
Vagy is hát egyértelműen nem fognak büdösen és dzsuvásan aludni, bár az ágynemű sincs már jobb állapotban, mint ők, de arra magasról tesz jelenleg.
Egy próba lépés, összeszorított fogak és a fájdalom végleg elűzi aludni a dögöt. Na, így már jobb. Nem is rossz egy kicsit szenvedni még, legalább eltereli a gondolatait valami gyakorlatiasabb és egyszerűbb felé.
Vonja kérdőre a lányt?
Megtehetné, de talán nem lenne túl jó ötlet. Van egy olyan sejtése, hogy Rora maga sem érti igazán ami most történt.
Na pont az ilyen dolgok miatt kéne inkább lepasszolnia Kevinnek. Mármint, nem pont erre gondolt amikor megfogant a gondolat a fejében.. de hát na... néhány perc már is sokat változtatott az eredeti helyzeten. De még mennyit.
- A mocskos kurva életbe...
A káromkodás már a nappaliban hagyja el a száját, ahogy bicegő, de viszonylag biztos léptekkel halad a fürdő felé. Itt már jó idő van, ez a kandalló kolosszus hamar befűtötte még a leghidegebb zugait is a háznak, így már csak a vizet kell felmelegíteni. Nem ártana ide egy elektromos bojler.
Áh a fenébe is!
Gondolatai egyre csak visszafordulnak és nagyon rossz irányba tartanak. Minden egyes felvillanó emlékkép Rora hátsó feléről újra és újra felpiszkálja a farkast odabent, míg már egészen tudata szélére kúszik a dög. Ha ez nem lenne elég, folyton azt duruzsolja odabent, hogy az a nőstény ott a szobában az övé... az övék. Csak annyi a dolguk, hogy visszamennek a hálószobába és...
- Kuss legyen mocskos dög.
Bár tudja, nem valódi szavak hangzanak el a fejében, az állati ösztönöket érti, eléggé annyira, hogy gondolatképeket formáljon belőlük és hát ezek a gondolatok most nagyon nem helyén valók.
Végre sikerül begyújtania a víztartály alatt is és a falnak támaszkodva pihen kicsit. Ahogy felemeli fejét, egyenesen a mosdókagyló feletti tükörbe néz.
Haja kócos, csatakos, szája körül az alvadt vér már száraz rétegben pereg lefelé, szakállában fekete csomókat képez a vér mely ugyanúgy beteríti egész mellkasát is.
Na szép látvány...
Nem épp szexi és gusztusos.
De miért is akarna szexinek látszani pont most?! Wáááááá!
- Fenébe.

❖ Megjegyzés: Akkor legyen telefonpózna Wink
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Nem tudja, hogyan fogja tálalni az egész történést az apjának, mert elhallgatni lehetetlenség lenne. Ha ők ketten még csak-csak hallgatnának, és egységes hazugságot találnának ki, akkor is ott van még a harmadik tényező: Kevin. S mi a garancia arra, hogy ő be fogja fogni a száját? Ha még be is fogná, Rora maga pocsékul hazudik, világ életében őszinteségre nevelték, arra, hogy kevésbé kínos és sokkal jövedelmezőbb igazat mondania, mint hazudnia. Akkor pedig eleve veszett ügy lenne olyan történettel takarózni, ami hamar le fog csúszni róluk. Nem akarja, hogy apja rangja miatt Fenrisnek baja legyen. Lu, ha a családjáról van szó épp olyan hirtelen haragú, mint a lány. Volt tehát honnan örökölnie a lobbanékonyságot és a veszekedés iránti hevet. Dühében némi frusztráltság is bújik, de képtelen kimondani, hogy a hím miatt is aggódik, sokkal egyszerűbb haragba burkolóznia, s olyanokat vágni a másik fejéhez, amit talán nem is gondol komolyan. Nem gyávának ismeri a férfit, az hogy berezeljen meg egyenesen abszurd. Most mégis ezzel vádaskodik hangosan, kihívón, mert ingerelni akarja. De mégis miért? Láthatóan csúszik ki minden újra a kezük közül, mint valami szaros szappanoperában. Csakhogy itt, ha valami elpattan nem a ház az autó meg a vagyon lesz a másiké, hanem egy élet. Egy életet fog elvenni valamelyikük, és Rora pontosan tudja, hogy nem győzhetne a hím ellen. Mégis képtelen megálljt parancsolni. Ostoba, s ezt tudat alatt nagyon-nagyon mélyen tudja is. A mérlegelés, és a felismerés azonban túl későn jön, addigra láthatóan megborít valamit annyira a másikban, hogy az képtelen leállni. A szürke farkas eszelős tekintete viszont benne borít fel valamit úgy, mint amikor dühünkben lesöpörjük az asztalt, nem számítva mi törik, mi kuszálódik végleg össze és mennyi mindent kell majd a helyére raknunk.
Nem áll ellen az erőnek, a dominanciának, ha akarna sem tudna, saját koromszín bestiájában a fájdalomra úgy érik meg a behódolás vágya, mint ahogy kezdett int a hóban is. Nyüszítve fordulna a hátára, hogy minél több részt mutathasson a hasából, mutatva a megadását, jelezve a másik felé, hogy rajta áll megkíméli e az életét, vagy a felkínált lágyrészekbe mar végzetesen. De a nyakát fogva tartó maroktól erre képtelen, még a levegőt is egészen kiszorítja belőle, ami egész szürreálissá varázsolja a fenekére mért ütéseket. Mintha nem is vele történne, hisz…hogyan is történhetne vele? Annyira rég fegyelmezte már így a keresztapja, mintha az évek tanulásával, és múlásával kinőtte volna ezt, egészen a legelső vadászatáig…. És akkor még kevesebbet is tett, amivel ingerelte a farkast. Most? Ha akkor a szíjjal véreresre verte, akkor most el sem tudja képzelni mire számíthat. Ma sokkal tovább ment, nem csak feszegette az ajtót, mint eddig, hanem egyenesen Fenris orrára rúgta. A levegő kapkodva tér vissza a tüdejébe, mint a fuldokló emeli fel a fejét a lepedőből amint megszűnik az őt lenn tartó nyomás. Fordulna, elhúzódna, de termete miatt így is alig ér le a térde a padlóra, most hogy az ágyon hasal, bokája pedig még mindig eléggé viseletes, hogy olyan mozgásra bírja, amit zsongó szervezete most amúgy sem szívesen tenne meg. Nem elég gyors hát, karjait ugyan megpróbálja kiszabadítani, de mintha acél ellen harcolna. A pánik egy pillanatra felkúszik a gerincén, kezdi teljesen felfogni, hogy olyan erőt szabadított fel, ami ellen felesleges harcolnia.
Ezt megerősítőn érkezik a morgó, parancsoló hang, bensője egészen beleremeg, szája kiszárad, tagjai pedig mozdulatlanná dermednek. Akár egy őz mikor megérzi a farkas szagát. Csakhogy elméletben ő is farkas, nem egy cseszett áldozat! Az újabb lázadás gondolata még meg sem érik igazán, már sújt le rá újra a hatalmas tenyér, újabb fájdalomhullámmal borítva be az egész testét. Feszülten nyög, ki kell adja valahogy az érzést magából. Hangja még saját füleinek is ismeretlenül cseng, fájdalom vegyül belé, mégis rekedt. A francba is, az előző verést sokkal jobban viselte! Pedig akkor szíjjal verték, a jó életbe! Dacosan préseli össze az ajkait, megacélozva magát, hogy bizony több hangot nem hall tőle a hím! Meg is áll, alfelén érzi a támaszkodó kezet, agya hátsó zuga sejti mennyire fájhat ez a sérült combjának, s apró kárörvendés gyűlik benne emiatt. A kettejük szapora lélegzetvételével áttiltatott levegőben egészen ellazul, botor módon azt hiszi, keresztapja nem akar többet ütni, testében lecseng a fájdalom, már csak az égő érzés marad meg, amit kimelegedett bőre okoz.
Újabb csapás.
Ideje sincs felfogni, mikor az eddig rajta támaszkodó kéz ismét elmozdul, már csap is vissza rá, olyan erővel, amivel eddig még soha. Belső dögje úgy nyüszít fel, mintha olyanért kapna, amit el sem követett, hisz behódolt! Tűrt! Torkán lepett nyögésszerű hang szakad ki. De hát megfogadta, hogy nem ad ki több hangot! A fenébe. Arcát visszatemeti a matracba, amikor rájön, ugyan az a sajgó, forró érzés keríti egyre jobban hatalmába, ami a legutóbbi verésnél. Nem, tényleg nem adhat ki több hangot, a férfi nem tudhatja meg, mennyire is elcseszett. Nem elég, hogy a belső vadjával is viaskodnia kell jelen helyzetben, egy döbbent, szinte értetlen számonkérést nem viselne el. Farkasa így sem érti a helyzetet, neki a fájdalomérzet behódolással vagy támadással azonos, nem pedig az élvezettel. Az érzelmei viszont még nem csitultak annyira, hogy visszamenjen mélyre, egyedül hagyva az embert a testben. Újabb szünet, elméje már-már megkönnyebbülten kiált fel, de akár csak az előbb most is elkapkodja az örvendezést. Ezúttal a csapás alattomosabb, és zsigereiben döbbenti meg a lányt. Reszketve markol ujjaival a lepedőbe, csípőjével az ágy felé ugrik. Soha nem érzett még ilyet, de Fenris sem ütött még soha…ennyire érzékeny pontjára. Fojtott hang hallatszik a lepedőbe fúrt ajaki közül. Ő is érzi a saját illatát, de nem akarja felfogni azt ami mégis nagyon egyértelmű, olyannyira, hogy érezhetően változik közöttük a levegő. Nem, nem nem nem! Érzi a közel húzódó másik testet, a matrac besüpped a súly nyomán, olyannyira hogy térde is kis híján leér a padlóra. A hímből áradó hő és még valami megszédíti, s már-már megszokottá válón akad el, és indul újra lihegve a lélegzete. Szemeit összeszorítja, fejét még inkább a lepedőbe temeti, testével minden ellenérzése ellenére igyekszik egy rezdülést sem adni. Ki akarja zárni a durva ujjakat, amik égő érzékeny bőrét gyúrják, és amik még jobban erősítik a sajgó érzést, ami a lába közt, és az alhasában gyűlik.
Érzi a meleg csiklandozást a bőrén, ahogy beszívja az illatát Fenris. Ne! Nem, ezt nagyon nem kéne, nem érezheti…Nem tudhatja meg, nem fogja érteni mert még Aurora sem érti. Soha nem érzett még ilyet, de az iskolában amiről a barátnői áradoznak az nem ilyen érzés…ilyesmiről egyikük sem szólt, hogy érezte volna!
Koppan a térde, eltűnik a kéz ami eddig kifeszítve tartotta, és kis híján újra a padlón köt ki, de megkapaszkodik a lepedőben, és megcélozza egészen reszkető lábait, hogy megtartsák. Felegyenesedni azonban még képtelen, ránézni a másikra is képtelen! Az idő viszont ragadós lassúsággal telik csak, és olyan feszült némaságban, amire belső késztetést érez az ember, hogy megtörje. Próbál higgadni, kevésbé cseppfolyósnak érezni a tagjait, kevésbé…zsongani. Vár, és remél. Reméli hogy ismét otthagyja majd valami ürüggyel a farkas. Hogy ideje és magánya legyen rendezni az érzéseit. Ehelyett nem történik semmi, s a sürgető szégyen miatt csak nem maradhat örökre abban a pózban! Lassan emeli a fejét, haja az arcába hull de benne a pillanatban mindez nem zavarja. Legalább annyival kevesebb érzelmet tud leolvasni róla a másik. A szemébe akar nézni, bocsánatot akar kérni, amiért veszekedett vele, amiért olyanokat vágott a fejéhez.
- Fenris én sajnál… - kezdi erőtlen hangon, őszinte megbánással, de íriszei nem jutnak feljebb a férfi ölénél, hangja pedig nem jut tovább a mondatban, helyette elnyílt ajkakkal bámulja azt, amit eddig gondosan elkerült a tekintetével. Arca lángra kap, a pír pedig úgy borítja be, amennyire csak a feneke pirosodhat ez után a verés után. A látvány szinte kiűz minden gondolatmorzsát az agyából, és mint a katasztrófaturisták, képtelen lenne elfordítani a fejét a jelenlegi állapotában. Szája ismét kiszárad, ingert érez, hogy nyelvéven nedvesítse meg, de…miért is ne tehetné meg? Csak egy ártatlan mozdulat…Gondolatai cselekvésre késztetik, így végig is nyal az ajkán. Tekintetéből süt, hogy ugyan megütközik a látványon, de nem hagyja hidegen. Sosem mérte fel még a keresztapját potenciális férfi…de bassza meg ő a keresztapja! A KERESZTAPJA!! Elméje pofonként ordítja a szót, mire megrezzenve kapja el a pillantását, ami következőleg a vödörre esik. – Tényleg nem kéne vérmocskosan aludnunk, reggelre elviselhetetlen lesz a szaga… - hadarja az egyetlen gondolatot, ami az agyában gyúl. Nyúlna a rongyért, de az Fenris másik oldalán a lepedőn hever, így a félúton lévő keze megdermed. Megdöbbenve tapasztalja, hogy az egész teste finoman reszket. – Lehet még is jobb lenne így lefeküdni. – jelenti ki halkan.
❖ Megjegyzés: azért a villanyoszlopon felsírtam, ha kigyullad a vége, én elfutok :"D❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Mint egy jól összeszokott idős házaspár, úgy perlekednek. Ha valaki ezt a képébe vágná, azt képen vágná... ököllel. Aztán valószínűleg Rorától kapná az illető a másodikat.
De tény, hogy egyik sem érti meg a másik érvelését, vagy csak nem akarják tudomásul venni, hogy a másiknak igaza van.
Fenris is csupán azt látja, hogy bármit is mond a lánynak, annak tutira van riposztja és magasról tesz az értelmes beszédre.
Hogy az a jó édes...
A gyereknevelés nem neki való, de mintha ez a gondolat ma nem először röppenne át a fején.. De ja vu. Hol van Lu mikor kéne?
Bár inkább mégse kéne. Így is eléggé szánalmasan néz ki és napokig kimarad majd a melóból. Ha még a Béta is idekeveredik és megtudja, hogy Rora első felderítő-vadászata hogyan végződött, akkor szétveri a fejét. De legalább is a lábadozási napokból heteket csinál. A fenébe...
Még hogy ő berezelt?!
Ó hogy ez a kis mitugrász mit meg nem enged magának.
Ebbe már a farkasának is van beleszólása, ott rezeg a morgás minden hangosabb sóhajában. Hogy meri egy senki kis szuka így kihívni őt? Mert bizony az ordas ezt annak veszi. Valaki félelemmel vádolja és azt bizony nem hagyhatja szó nélkül!
De Fenris most rövid pórázra rakja a fenevadat, nem akarja, hogy megint kint kössenek ki a hóban, főleg mivel egyiküknek sem tenne jót még több harapást beszerezni.
Így is elég idegtépettek mindketten, ezért is csúszik ki olyasmi a száján aminek nem kellett volna. Rora meg rajta is kapott rögtön. Az apró visszakérdezés elég ékes bizonyítéka, hogy ennek a lánynak farkas létére róka fülei vannak és elefánt memóriája. Fenébe... - ezt a szót meg fel kellene vennie és újra meg újra lejátszania, annyiszor villan fel gondolatai közt.
Tereli hát a szót és úgy tűnik Rora el is engedi a témát. Egyelőre. De csak azért, hogy az aktuálisabb sérelmekkel foglalkozzon... meg azért, hogy szadistát játsszon Fenris sérülésével.
Innen az üvöltés.
Az pedig morgásba torkollik.
A farkas sebzett állat módjára nyüszít fel, s a legtöbb sérült állat inkább a támadást választja, hogy az életét óvja. Ugyan Fenris tisztában van vele, hogy nincs itt semmi életveszély, a benne lakó bundás máshogy reagál az ilyesmire. Nem egy kisgyerek, akinek nyalókát dugnak a szájába és már is abbahagyja a bőgést.
A farkas bújik meg íriszeiben, ahogy a lányra mordul és a karok erejében is, amivel Rorát az ágyra rántja, s lesújt a hátsójára. Bundás énje harapni akar, karmolni, marcangolni, hogy megtanítsa ezt a szukát rá hol a helye, de ha ennek utat engedne, valószínűleg pontosan az történne amit igyekszik minden áron elkerülni.
Így hát még egy ütés landol a lány hátsóján, majd még egy. Úgy csattan mindegyik, mintha bőrszíjat húzna végig rajta.
Egy idő után elengedi Rora torkát, nem akarja, hogy véletlenül megfojtsa a lányt, de azt sem engedi neki, hogy felkeljen, így fogást vált és a lány karjait egyenként a feje fölé húzza a paplanon.
- Nem mozdul.
Hangzik a mély, parancsoló hang, s a farkas morgása egyértelműen belekeveredik valahonnan teste mélyéről.
Szabad kezével lefogja a lány csuklóit, s másik keze még nagyobbat sóz a hátsójára.
Elég kényelmetlen így, saját súlya nyomja némileg a combját és minden ütésbe belerezdül ő maga is ahogy a fájdalom végigcikázik combján. Meg kell kicsit állnia, hogy a lüktetés alább hagyjon. Rora hátsójába markolva támaszkodik kicsit, míg valami zsibbadás szerű kúszik a lábába.
A következő ütésre a lány torkát azonban olyan hang hagyja el, ami nem oda illik. Legalább is a jelenlegi helyzet nem épp ezt húzza elő a legtöbbekből.
Farkasa megzavarodik a hang hallatán. Az állatoknál a fájdalom élvezete ismeretlen. Ami fáj, az fáj. Ami élvezet, az élvezet. A kettő nem keveredik náluk. Az ember azonban más...
Fenris következő ütését már inkább a kíváncsiság hajtja éppen ezért ujjait kicsit begörbíti és lejjebb céloz, kicsit alattomosan a lány lábai közé.
A felkúszó illatra akaratlanul is felmordul. A feromonok olyan erős ostromot indítottak orra ellen, hogy a farkas vérszomja is valami teljesen másba csapott át.
Már emlékszik... Rora első vadászata. A lány farkasként olyan eufóriában tombolt a szarvas leterítését követően, hogy saját vadállata egy tüzelő szukát érzett benne. Akkor félresöpörte a gondolatokat, de azok ismét visszakúsztak fejébe miután a kanapé támláján "móresre tanította" a lányt. Ott is érezte.. ugyan azt az összetéveszthetetlen illatot. A női izgalom illatát.
Te jó ég! Ez a lány élvezi!
Saját gondolatai kergetése közben fel sem tűnt neki, hogy a fájdalom ellenére szépen lassan ráhajolt a lány hátára, kezeit még mindig fogva tartva, ujjaival még mindig a hátsóját markolva. Mit markolva, egyenesen masszírozva, hogy az illat még egyértelműbb legyen!
Mélyen szívja be Rora aromáját és bár az alvadt vér kesernyés fémszaga is belekeveredik most, még is, száz százalék, hogy jól érzi amit érez. Édes, hívogató illat és nem csak emberi énjét ingerli hirtelen, de farkasa is újfajta, sokkal primitívebb érdeklődéssel szimatol most körbe. Meg akarja harapni a lányt... nem nagyon, csak annyira, hogy fogai nyomát ott hagyja. A többi sérülés lassan begyógyul a lányon, de azoknak amúgy sincs ilyen jelentésük. Nyomot akar hagyni rajta, mert ez az ő szukája. Csak az övé!
Héééééékáááás...
Úgy hőköl hátra, mintha a lány háta olvadt láva lenne. Elengedi Rora kezeit és leveszi mancsát a hátsójáról is.
Mi a halál! Ezt nem szabad. Rohadt mocskos bundás!
De hát perelhet amennyit csak akar magában a farkassal, ennek az állatnak ismeretlen a keresztapaság fogalma. Számára a lány nem rokon, csak falkatag. Ő csak egy nőstényt lát aki élvezte a közeledését, még ha a közeledés verés is volt és nem azzal a célzattal indult, hogy Rorának gyönyört okozzon.
Mármint...
Jézusom a lány tényleg élvezte! Mióta? Vagy is...a fenébe. A múltkor nem volt ennyire elveszett, igaz akkor nem érezte ilyen egyértelműen a lány reakcióját. Most sem az zavarja, hanem... hát hogy... az istenit ez RORA! Nem holmi kocsmában összeszedett tyúk.
Fogalma sincs most mit is kezdjen így csak ül az ágy szélén, morogva tapasztalva, hogy saját teste is reagált az ingerekre és férfiassága úgy áll mint egy villanyoszlop.
❖ Megjegyzés: No comment
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Mintha benzint öntenének a tűzre, úgy lobban fel Rorában pillanatok alatt a harag, holott pár pillanattal ezelőtt még boldog volt, örült, szinte ujjongott a dicsérettől, amivel oly’ fukarul bánik a hím. Most? Meg tudná fojtani, fogaival újra a húsába marni, ott folytatni ahol abbamaradt a küzdelmük, mielőtt a már kiiktatott idegen megzavarta őket. A sértettség és a keserűség bírja ekkora haragra gerjeszteni.  Nem hitte volna, hogy csak ennyi miatt keresztapja képes lenne másra bízni. Mit hisz, hogy más majd megneveli? Más majd megzabolázza azt, amit jelenleg ő sem tud benne? Hogy majd mástól félni fog, ha egy olyan falkatagtól sem tojja össze magát, akit, ha őrjáratozik mindenki elkerül? Szinte ingert érez rá, hogy megkérdezze, akkor most ki a hülye?
- Mit nem fogok fel? Hogy még ennyi sem bírt rá, hogy féljek tőled? De, nagyon is felfogom. – vág vissza, a hangsúlyból, és az elejtett sóhajból pontosan érzi, mit gondol róla a férfi. Hogy egy ostoba liba, aki nem ismeri fel, ha a halál az arcába acsarog. Felismeri, érezte ott, hogy ha egy óvatlan mozdulatot tesz, vége. De farkasát épp úgy nem érdekelte, ahogy emberi énjét sem, s habár emberi értelemmel már jobban megborzong a gondolatra, mint bestiaként még mindig nem gondolja úgy, hogy emiatt le kellene mondaniuk a közös edzésekről, a taníttatásról. Hisz mit érne egy olyan tanítvánnyal a férfi, aki az első keményebb megnyilvánulására fülét-farkát behúzva iszkol el? Hova lenne akkor a tisztelet, amit a tanítvány igyekszik minden egyes edzéssel elérni a mesterében? Hogy fejlődhet úgy valaki rendesen, ha attól tart mikor ölheti meg az, akinek a gondjaira bízták? – Tudod, ez inkább tűnik úgy, hogy te rezeltél be. – fogalma sincs, miért húzza még jobban a szörnyeteg bajszát, ami az ágy alatt lapul, és már így is el akarja kapni. Lehet valóban nincs benne ennyi túlélési ösztön sem….Most kéne visszatáncolnia, bocsánatot kérnie, vagy csak simán lehiggadnia. Képtelen, nem kevésbé hirtelen haragú mint az ágyon fekvő, s nem kevés élveteg indulat szorult belé, amit nem rest elszabadítani ha veszekedésre kerül a sor. De még a saját szüleivel sem képes ennyire elveszteni a kontrollt mint azzal, akivel jelenleg egy légtérben szívja a levegőt. Nem érdekli már a kandallóból egyre jobban befelé áradó hő, már cseppet sem fázik, teste minden egyes porcikáját fűti a harag, minden Izma védekezésre, és támadásra kész.
- Hogy…mi? – rántja az elejtett mondat egy pillanatra ki alól a vörös posztót, mint mikor az ember alatt hirtelen megmozdul a föld, és elveszti az egyensúlyát. A bestiája szinte felszívódik a kék tekintete mögül, szemei döbbenten, és értetlenül tágulnak ki. Kíváncsiság lobban benne, annyi mindent nem tud Fenris múltjáról! Ha kérdez, mindig csak ködösít, terel, vagy egyszerűen megtagadja a választ. Hát ennyi kell, hogy kikotyogjon magáról valamit? Hogy szinte egymásnak ugorjanak az indulattól? Pillantása követi a feltámaszkodó mozdulatot, kékjei elidőznek egy pillanatra a megfeszülő vállizmokon, és a vérmocskos mellkason. Tekintete megindul a vérvörös alvadó csíkon felfelé, hogy aztán el se tudja kapni a másik viharszürke íriszeiből a sajátját. Tudja hogy terelni akar a farkas, ismét! Ismét egy olyan titok amit soha nem fog megtudni, egy olyan kulcsra zárt láda, amit jobb lenne nem feszegetni. De az Ördög legyen rá a tanúja, hogy egyszer fel fog minden egyes halomban sorakozó ládát feszíteni, és kifogatja a férfit a világából. Nem csinálhatja ezt vele örökre! Szólna, kérdezne, akaratosan, félelmet nem ismerve…de a hím épp azt használja ki amiben mindketten olyan kiválóan jeleskednek: a felparázsló indulatokat. Feláll, képtelen tovább tűrni, mert ha nem mozdul felrobban, vagy a vérvörös toroknak ugrik. Annyira már megtanulta kontrollálni a szörnyetegét, hogy még ennyire erős érzelmek hatására sem változik át. Egy fiatal, friss farkas már bundában nyüszítene, tombolna. Néha ő is örülne ennek, néha arra vágyik, hogy bár ne lenne az emberi civilizált burok, hisz néha mindennél jobban érzi magát állatnak, mintsem annak aki jelenleg. Lába felmondja a szolgálatot, és megtörténik a baj. A heves szóáradat egy ordítással némul el, s Rora füleinek már-már durván fáj a beállt feszült csend, amiben sebzett vadállatként cselekszik Fenris.  A lány csuklója szinte ropog a vasmarok szorításában, újabb zúzódások és foltok ígéretét sodorva magával. Padlóra hullt teste úgy rándul meg, mint a nemrég a bokájába nyilalló fájdalomra, háta engedelmesen hajlik, karja elernyed, csakhogy ne álljon ellen, s ezzel se okozzon több fájdalmat magának. Kékből zöldbe bukó íriszeivel meredten, szinte már döbbenten bámulja a férfikezet, amint majd’ összeroppantja a csuklóját. Hallja a fújtatást, de nem fogja fel, a mai nap először villan valamiféle riadalom az arcán. Szíve szinte szétveri a bordáit, s ha ostoba rajzfilmben lennének, biztosan kint ugrálna a fenébe a szobában körbe-körbe mint egy megkergült versenyló. Nem tudná megmondani, honnan jön a szinkron, talán az ösztönei végre felébrednek, hogy pont abban a pillanatban tekint a dühtől szobormerev arcra, amikor a borostyán szemek felnyílnak. A belőlük áradó nyers agresszivitás görcsbe rántja a hasát, elakasztja a levegőt valahol félúton a szája és a tüdeje közt. A hangtól mintha jégkockát húznának végig a gerincén, s az abból felolvadó víz csorogna tovább a bőrén remeg meg. Nem képes megszólalni, még szóra nyitni is képtelen a száját, végre valahára riadt őzikeként mered a fölé magasodóra, de minden érzelme ellenére arcát mintha égőre pofozták volna lobban szinte lángra, minden pír nélkül. Egekben a vérnyomása, de most teljesen mástól, mint pár pillanattal ezelőtt. Bocsánatot kérne, akar is de…Lélegzete szinkronban válik egyre feszültebbé, akárcsak keresztapjának. Nem is látja a mozdulatot, a felé villanó kezet, annyira elmerül a riasztóan vonzó állatias tekintetben. S a következő pillanatban arccal a matracon landol, torkát elszorítják a férfias ujjak, fenekén pedig a csattanás pillanatában csípő érzés árad szét. Pulzusa riadtan hagy ki pár ütemet, csak hogy még szédítőbben induljon újra, egészen beleszédül az érzésbe ami elragadja, s ugyan a lepedőtől amibe a fejét nyomják, nem igen lát semmit,félő egyébként is elhomályosulna a látása. Izmai tiltakozva feszülnek meg, de nem mer a hím ellen menni, inkább eltáncolna, de újabb ütés éri, újabb fájdalomhullám remegteti meg a testét, s bukik át rajta. Torokhangú nyögés, szomjas lihegés…Ez vajon ő? Vagy a férfi? Agya képtelen annyira gyorsan újraindulni, hogy meg tudja állapítani. Feneke bőrével egyetemben viszont az egész teste felforrósodik, s az ütések szünetében érzett forró lüktetés a tomporáról egészen máshova is beszivárog.
❖ Megjegyzés: fuh O.O ❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


A fenébe is de rohadtul fáj a lába! Meg lassan a feje is. Nem tudja melyik a rosszabb, az ízületek és az izmok lassú újjá épülése amely újra és újra olyan érzés, mintha Rora fogai még mindig beletépnének, vagy a tudat, hogy a lánynak olyat mutatott, amire megesküdött -még Lunak is- hogy sosem fogja látni.
A fenébe... a fenébe... a fenébe...
Ugyan minden vágya jelenleg egy kiadós alvás, s az érzés csak még erősebb ahogy Rora segítségével elbiceg az ágyig és dob egy hátast, de valószínűleg az alvás ma csak felületes lesz. Ha lesz egyáltalán.
Amíg lehunyt szemmel pihen és valahol az ébrenlét és bóbiskolás közt ingadozik, bevillan neki ismét néhány jelenet az elmúlt órák eseményeiből. Mint valami morbid film. Látja maga előtt ahogy ízekre szedte azt a szerencsétlent. Ahogy az izmai szakadtak, a vére fröccsent. Nem csoda, hogy Kevin lelépett. Inkább az a csoda, hogy Rora maradt. Ha ép elmével nézi a jelenetet valószínűleg ő is inkább eltakarodik onnan. Falkatársában megvan az az egészséges félelem amely életben tud tartani bárkit aki idejében hallgat erre az érzésre. Az a kis vészjelző az ember fejében ami szól, hogy bár nincs közvetlen életveszélyben, ideje lelépni, hogy ez így is maradjon.
Rorából ez úgy tűnik hiányzik. Nem jó. Nagyon nem.
De ettől függetlenül büszke a lányra és ezt közli is vele. Miért is hallgatná el? Tényleg jól teljesített.
A lányon szinte rögtön látszik, hogy a szavak értelmezése után a boldogságmutatója megugrik.
Csakhogy... kénytelen lesz mást is kibökni ami kevésbé fog tetszeni keresztlányának. Előre tudja, hogy heves reakcióra számíthat, így kénytelen lesz előtte megmagyarázni mi is történt. Akkor talán a lány belátja, hogy jobb ha távol tartják magukat egymástól... legalább is a vasárnapi családi kajákon kívül.
Ezért is közli amit kell, s már érkezik is a tiltakozás. Meglehetős hangerővel. Túlontúl is hevesen. Nagy sóhaj szakad fel belőle, de marad a hátán fekve, a mozgás bármilyen formája húzza az izmokat combjában és hát na... mocskosul fáj.
Csakhogy Rora úgy tűnik nem olyan értelemben fogta fel a szavait amilyennek szánta őket.
Ó hogy az a... miért ilyen cseszettül nehéz megértetni a lánnyal ha valami nem jó neki!?
- Hát pont ez az! Mi a halálnak maradtál ott?! Bármelyik épeszű falkatag lelépett volna! Kevin is pontosan tudta, hogy ha marad, lehet hogy őt szedem szét következőnek! Senki se olyan hülye, hogy ezt megkockáztassa mikor elborul az agyam!
Senki, kivéve ez a mitugrász kölyök. A fenébe is, fogalma sincs micsoda veszélyben volt. Még ha nem is undorodik attól amit látott, mert úgy tűnik az undor távol áll tőle, akkor is ott a veszélyfaktor!
- Egyszerűen nem fogod fel mi?
Az újabb sóhaj ami elhagyja a száját már inkább lemondó, de érződik benne egy bizonyos rezonancia. Némi morgás vegyül bele amit viszont igyekszik most elnyomni.
Hogy lehet, hogy ez a csaj állandóan két másodperc alatt tudja felhúzni a vérnyomását?
Na jó, nem tagadott tény, hogy hirtelen haragú és meglehetősen kötekedő fajta, de még Lu sem tudja ilyen villám mód kibillenteni a kényes egyensúlyából. Azért igyekszik a hangját alapjáraton tartani.
- Persze hogy mindenkinek elborul az agya, a tied is elég sokszor elborul. Csakhogy te nem irtasz ki egy fél falkát ha épp elszakad a cérnád!
A francba, ezt nem kellett volna.
Gyorsan igyekszik megelőzni a kérdéseket amiket a lány esetleg felvethet ezzel kapcsolatban így feltámaszkodik alkarjaira nagy nehezen, hogy Rora szemébe nézhessen.
- Ha az én agyamat elborítja a szar, téged is ugyanúgy szétkaphatlak, mint azt a szerencsétlent az erdőben. Érted már miért jobb, ha ilyenkor még véletlenül sem vagy a közelemben? Ha valami bajod esik, ráadásul én vagyok aki okozza, szerinted hogy nézzek tükörbe?! Fogd máÁÁÁÁÁ
Hát az ordítás nem marad el, sőt úgy szakad fel belőle mint egy orkán ahogy a lány támasztéknak használja megtépázott combját. Abban a pillanatban, hogy a lány testsúlya ránehezedett és esés közben megrántotta, a "csillagokat lát" kifejezés értelmet is nyert. Fehér pöttyök ugrálnak automatikusan összeszorított szemhéjai mögött. Azonnal fel is ült ahogy önkéntelenül is mindkét kezével ráfogott a fájdalom forrására.
Hát hiába kapja el Rora a kezét szinte azonnal, Fenrisnek kell néhány hosszú... nagyon hosszú pillanat, hogy szabályozza fújtató légzését és ismét kinyissa szemeit. De lehet bár ne tette volna. Az íriszek borostyán színben úsznak megint és tömény harag szivárog tekintetéből.
- Ha még... egyszer ilyet csinálsz... leharapom a fejed.
Ugyebár ez az ő esetében nem csak üres fenyegetés, mint a legtöbb halandónál. Tényleg le fogja. Hogy ez milyen rohadtul fájt! Pedig aztán a fájdalom tűrő képessége magasan az átlag felett van, de hát a váratlan balesetek a legrosszabbak. De most ismét sikeresen bepöccent. Mint ahogy azt már korábban említettük, Rora valahogy a másodperc tört része alatt képes kihozni belőle a majdnem legrosszabbat.
Még egy hosszú pillanat és néhány szaggatott légvétel, de az íriszei valahogy csak nem csitulnak vissza emberivé. Aztán egy határozott mozdulattal lenyúl a földön térdelő/fekvő lányért és nyakon markolva húzza fel felsőtestét az ágyra. Kénytelen lesz térdelni ha nem akar lecsúszni a takaróról.
A következő mozdulat pedig egy hatalmas csattanással zárul, ahogy lapát tenyere a lány fenekére zúdul.
Gyerekes egy fegyelmezési módszer, de ha nem hűti le a farkasát, azt többet fog követelni. Egy kis agresszió sakkban tarthatja állati énjét.
❖ Megjegyzés: Na akkor Game On
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Nem akarta felzavarni ugyan a bóbiskolásból, de mindketten tudják már, mennyire mocskosan az emberre tud tapadni az alvadt vér. És a szaga a friss vérével ellentétben cseppet sem hívogató. Kellemetlenül hát, de kénytelen felzavarni keresztapját, bár talán ha nem lenne véres sem tudta volna ennyiben hagyni ezt a napot, valószínű, hogy akkor is felkeltette volna. Szívén a kereszt jelenleg olyan súllyal nyomja, hogy képtelen lenne aludni bármennyire is fáradt. A kényszeres járkálástól is csak sérült lába tartja vissza, de ha sokáig nyúlik köztük ez a tapadós kellemetlen levegő, még azzal sem fog törődni és elindul, mint nagyvad a ketrecben. Csalódottan bólint, jól tudja, hogy Fenris senkire sem szeret támaszkodni, és mivel nem a karja sérült nem számított más válaszra, mégis rosszul esik neki. Segíteni akar neki, részben ezzel vezekelve az okozott károkért, azért hogy ostobán elfelejtette az egyik fontos szabályt, amit már kiképzése óta nevel belé az előtte ülő. Szégyen vagy sem, Rora egy is része épp olyan, mint a férfié. Ha kellően elborul az agya, nem mérlegel, csak cselekszik, s habár koránt sem olyan durva még ez a vörös köd, most épp elég volt ahhoz, ami miatt bűntudata van.
Nem zavarja magán a felmérő tekintet, nem fog áldozatként feszengeni a látható sérülései miatt, és nem is tesz úgy, mintha ezzel ténylegesen bántalmazta volna a másik. Csak nevelte, az embergyerek is tudja, hogy a nevelő célzatú pofon azért van, hogy helyrerázza a fejét, és bármennyire is nem tetszik neki a szíve mélyén tudja hogy helyes. Aurora is így van ezzel, habár az ő nevelő módszereik a falkában nem merülnek ki egy ártatlan pofonban – még akkor sem, ha az volt az indító csapás. Kezében rendületlenül tartja a rongyot, várva, hogy a hím elvegye, miközben a szégyen egyre jobban mardossa belül. Még egy pillantás, és i is buknak belőle a szavak, amikre…nos nem nevetést várt. Értetlenül, és kissé megütközve ráncolja össze a homlokát, tekintetében cseppnyi zavar kavarog. Cseppnyi viccesség sem volt a kérdésben, és ugyan a frusztráció sok mindent ki tud hozni az emberből, egy nevetést? Kényelmetlenül mocorog álltában, az öblös nevetés meglepően kellemesen hat a testére, míg el nem hal. Választ vár, zöldjeit le sem veszi a keresztapjáról, figyeli minden mozdulatát, amiből talán kitalálja, mi játszódhat le a nagydarab fickóban előtte. S amikor végre megszólal, nem azt kapja, amire számított, szíve heves száguldásba kezd, arcára fagyott érzelmekkel hallgatja az először dicsérő, majd dorgáló szavakat. Megkönnyebbülés ömlik szét az ereiben, hogy nem tartósan nyomorította meg a férfit, de ahogy a mondatot folytatja, úgy bukik mindez a mélybe, és akad el a lélegzete mástól. Fenrisnek valószínűleg fogalma sincs, mit piszkál a lányban azzal, hogy ismét „elpicsázással” fenyegetőzik. Most jött el a pillanat, amikor elkapja a pillantását, s önnyugtatóan próbálja a fapadló repedéseit és erezetét bámulni, szinte észre sem veszi, hogy kikerül a kezéből a rongy.
- Sajnálom, igazad van én…. szóval sajnálom. – nem tud elfogadható magyarázattal szolgálni, így csak a bocsánatkérés marad, ebben a helyzetben igazából az sem elég, de nem tudja hogyan is fejezhetné ki még jobban a sajnálatát, és a szégyent, amiért képes volt ilyesmire. Minden eddigi edzésen szépen betartotta a szabályokat, sosem kellett ilyen miatt a keresztapja előtt felelnie. A miatt persze már igen, hogy figyelmetlen volt, hogy nem volt kellően gyors, pontos satöbbi. Míg a mosdás hangjait hallja, igyekszik minden nem ideillő érzelmet kiűzni a fejéből, ám ez nehezen megy. Az erdőben átélt adrenalin fröccs, a férfiban látott kegyetlenség és hév, majd most a pár héttel ezelőtt történtek emlékei… Ismét felkavarnak benne valamit, ami egy normális emberben biztosan nincs meg. Basszameg! Újabb dicséret, ez még a gondolatai ködén is áthatol, és döbbenten kapja a fejét, egyúttal a tekintetét is ismét a kék szemekre. Haja a pillanatnyi gyors mozdulattól kirepül annyira az arcából, hogy az előbbi gondolatoktól kipirult arcán tisztán látsszon a megilletődöttség, majd az is, ahogy elömlik rajta a boldogság. Legszívesebben felugrana a testét elöntő örömtől. A ritka dicséretet az emberek mindig is többre értékelték, és a keresztapjával is ez a helyzet. Így legalább tudja, ha megdicséri, azt valóban úgy is gondolja. Az ajkába harapva fordul, és huppan le a paskolás helyére és élénk már-már kislányos lelkesedéssel csillogó tekintetét le sem veszi Fenris arcáról. Szólásra nyitja a száját, meg akarja kérdezni – annak ellenére, hogy tudja így van -, hogy valóban így gondolja-e a mentora, meg akarja köszönni, de a komor érzelmek ismét visszatérnek a férfias arcra. Beléforr minden szó, és dermedten hallgatja ismét azt, amiről épp int gondolta, hogy ha megtörténik, fogalma sincs mit fog csinálni. Minden egyes szó egyre jobban elszorítja a torkát, és ideges rándulásra készteti a hasát. Egészen úgy hőköl vissza az utolsó mondatra, mintha pofon ütnék. Mentális pofon is ez neki, hisz most dicsérte meg! Most mondta, hogy büszke rá!
- Nem! NEM! – minden felgyülemlett frusztráltság egy kiáltásban robban ki belőle, a kétségbeesés és a düh olyan erővel lobban fel benne, mintha a veszekedésük utáni dolgok meg sem történtek volna. Nem lehet ennyire kegyetlen Fenris! Most rajta van a sor, hogy idegesen túrjon szőke tincsei közé, és elképedve tátsa el a száját, csak addig, míg újabb harcias mondatokat eres. Nem fogja ezt ennyiben hagyni, nem vonhatja ki magát ennyire az életéből a másik! – Pont őt? Aki lelépett?! Ezt nem fogadom el! Mégis mi a faszért nem taníthatsz tovább, hmm? Csak mert úr isten láttam, amit láttam?! ÉN Kevinnel ellentétben nem mentem el! – képtelen nyugton ülni, dühödten ficereg az ágyon, de még nem pattan fel. Még nem lovalta annyira bele magát, de hamarosan bele fogja.
- Mi van akkor, ha néha olyat is megcsinálsz, amihez másnak nem fűlik a foga?– rémült indulattól villogó szemmel néz Fenrisébe, ha hagyja. –Mindenki elveszti néha a fejét, a rohadt életbe, hisz félig állatok vagyunk! – veti szét a karjait, majd ejti vissza maga mellé. – Hogy meglepődtem? Igen. Hogy más volt, mint eddig, Hát nyilván! De a kurva életbe ne merészelj csak emiatt lepasszolni másnak! – fenyegeti meg felé bökve az ujját.
- Azt hiszed az, amit láttam megrémített?! Hogy ettől most félni fogok tőled? Komolyan ezt hiszed? Hát rohadtul tévedsz!– nem bírja tovább, forrongó indulattal ugrik talpra, de sérült bokájával nem számol. Arca megrándul, ahogy a hirtelen terheléstől megrogyik a lába, és kibicsaklik alóla, ő pedig a földre esik, igyekezve közben megkapaszkodni valamiben, ami szerencsétlenül végül a férfi sérült combja lesz. Ijedten kapja el a kezét róla, de így is késő, tudja nem lehetett épp kellemes a dolog.
❖ Megjegyzés: Jó csaj módjára akadjunk ki mint a franc XD ❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Hát ezen most még egy fájdalomcsillapító sem segítene. Egy...két... sok pohár whiskey talán igen, de egyrészt nincs a faházban, másrészt nagyon rossz ötlet lenne úgy leinnia magát, hogy nem rég elveszítette a kontrollt. Pedig most tényleg jól esne!
De félre kell tennie efféle kívánságait, már az is elég ha eljut az ágyig és végre ledőlhet. Nem is emlékszik mikor volt utoljára ennyire megtépázva. Ha belegondol, hogy ráadásul nem is a hajsza és a betolakodó okozta a sérüléseket, hanem ez a szöszi!
Az említett pedig láthatóan összerezzen ahogy belép és ismét ahogy megszólal. Gondolhatta volna. Az emberi gyomor nehezen emészt meg egy ilyen mészárlást. Nem is kellett volna látnia ezt a lánynak, nem szabadott volna engednie, hogy ennyire elveszítse a fejét. De már ahhoz sincs ereje, hogy önmagára dühös legyen. Ma nem... de majd holnap. A bűntudat így is mardossa.
Rora most látta mire képes... milyen... szadista perverziói vannak. Nem tudja máshogy szépíteni, ez már betegség. Nem is zavarná, ha a lány nem lett volna tanúja. De most látszik rajta, hogy összerezzen, valószínűleg fél tőle.
Ha tudná, hogy a lányban éppen milyen érzelmek kavarognak, valószínűleg nem értené félre a mozdulatait, viselkedését sem. De így... pasiból van. Jó nagy darab, megcincált pasiból.
Keresztlánya azonban segít, hogy nagy nehezen elbicegjen/csoszogjon a szobába. Ahogy leül, arca egy pillanatra eltorzul a fájdalomtól, de már dől is hátra, karjait szétvetve.
"Istenem de jó...."
Másra sem vágyik, csak hogy alhasson. Vagy is... az a whiskey még foglalkoztatja gondolatait. Meg hát, Rora végzi most a munkát annak ellenére, hogy ő is elég agyonvert képet nyújt. Mit kezdjen azzal, hogy így kínban van a lány? Láthatóan nem szívesen kerül a szeme elé. Ennyire megundorodott tőle?
A gondolat talán jobban fáj, mint a lába.
De hát ezt akarta, nem? Hogy megtanuljon rettegni. Ha farkasként nem is mutatta jelét annak, hogy megriadt volna, hát legalább emberi énjén látszik.
Van ideje ezen agyalni amíg Rora vizet melegít. Már majdnem el is bóbiskol, mikor a vödör koppan a padlón és a lány kérdez valamit. Résnyire nyitja a szemét és végre a kérdés értelme is eljut elméjéig. Persze, hogy fel tud, azzal nincs gond. Míg a lány kint volt, combfeje erőteljes cuppanó hangot hallatott, jelezvén, hogy a csont végre magától is visszaugrott a helyére. Most már csak a szalagoknak, az ereknek és az izmoknak kell rendbe jönnie. Az azért el fog tartani néhány napig.
- Hagyd csak, majd én lemosom.
A lába sérült, nem a karja, megoldja ő. Ráadásul a karmolások fokozatosan hegednek be. A regenerációs tempója nem rossz, bár elmarad Lu és az alfa mögött.
Ahogy végignézi Rorát, a lány dagadt bokáját, a lila foltokat, a véres hegeket, a lassan gyógyuló sebeket... ő okozta mindet. De nem érez magában szégyent emiatt. A lánynak meg kellett tanulnia hol a helye, hogy ne pattogjon feleslegesen és a hatáskörén kívül. Ahogy ott áll lehajtott fejjel és még a szemébe sem mer nézni, Fenris legalább tudja, hogy megtanulta a leckét. Vagy is ezt hitte. De már a lány szagából is rájöhetett volna mekkorát tévedett. Nincs félelem szaga. Más szaga van. Olyan szaga mint amikor.....
Rora szavai szakítják félbe a baljós gondolatokat és most végleg leesik a tantusz Fenrisben. Ezt a lányt még talán az ördög maga sem tudná megtanítani félni. Most is csak szégyelli magát és aggódik. Látja a szemén.
Fenris egy kicsit felakad a felfedezésen, majd egy hatalmas sóhaj szakad fel belőle. Kezével beletúr vérmocskos hajába és felröhög. Úgy istenigazából mélyről, ahogy olyankor szokta, mikor együtt ül a család a nappaliban és régi sztorikkal szórakoztatják egymást. Igazi, vidám nevetés.
- Elképesztő vagy kölyök.
Nem ezt akarta ugyan mondani, de ez volt az első gondolata a felfedezés után.
- Nyugi, néhány nap és rendben van. De ezért megérdemled, hogy még egyszer elpicsázzalak. Hányszor pofázzam meg, hogy a farkas egyik legértékesebb testrésze a lába?
Egy kis fejmosás még nem árt. Mert ez tényleg csúnya húzás volt a lánytól. Még ha nem is kellett volna most hajszába kezdeniük, napokra kiesett volna a felderítésből. Bármi történhetett volna azalatt amíg ő lábadozik.
Kiveszi a bevizezett rongyot Rora kezéből először is igyekszik az arcát letörölni és kidörzsölni a szakállából a belealvadt vért.
- De büszke vagyok rád. Nem várt helyzet volt, de a sérüléseid ellenére okosan és gyorsan vadásztál.
A szavak talán váratlanok, de őszinték. Egyenesen néz Rora szemeibe, majd megpaskolja maga mellett az ágyat. Elég nagy, hogy akár három Fenris is elférjen benne, így van hely bőven.
Van azonban valami, amit nem kerülhet el. Nem hallgathat róla úgy, mintha meg sem történt volna.
- A fejemhez vágtad miért nem viszek magammal másokat portyázni. Nos láttad. Még Kevin is inkább lelépett. Egy felderítőnek nem az a dolga, hogy kiiktassa a veszélyt, hanem az, hogy felderítse és jelentse. Én azonban sosem voltam az a seggemen ülő típus, sajnos te sem vagy az.
Úgyhogy apádék néha olyasmivel is megbíznak, amit nem vesz be a gyomruk. Ugyanígy nem szólnak semmit akkor sem, ha jelentés helyett inkább eltakarítom ami az utunkba került. Ahogy ma is. De ma...

Látszik rajta, hogy nem igazán akaródzik kijönni belőle a mondat vége. Hátradől az ágyon ismét és feladja a vér letörlését. Rendes zuhanyzás nélkül ez eléggé veszett ügy lesz.
- Megkérem Kevint, hogy folytassa ő a kiképzésed.
❖ Megjegyzés: Jó pasi módjára értsünk félre mindent XD
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Ijedten ugrik közelebb az elhátráló, majd a fenekére ülő farkashoz. Fogalma sincs milyen érzelmek dúlnak keresztapjában, csak abban biztos, hogy jelenleg nem tartják meg rendesen a lábai. Az aggódás egy pillanat alatt felülír minden más érzelmet, s csak nyüsszenve dugja közelebb a pofáját, de a hím feláll, szinte látszik a mozdulatain mennyire szenvedés neki, hogy akár egy lépést is megtegyen, mégis megteszi, s visszafelé indul a házba. A lány igyekszik segíteni, de a fele úton, s a sokadik elhúzódás után inkább csak támogatóan baktat a szürke után. A vadászat izgalma elmúltával egyre jobban kezdi ő maga is érezni a sérüléseit, mikbe újra és újra kíméletlenül mar a hideg, lába pedig biztosan csúnyán fel fog dagadni, de koránt sem sántít annyira, mint az előtte kullogó. Alig lát maga elé, szinte olyan mintha csak fehérség venné körül őket. Ha nem ismernék ennyire jól a terepet, szörnyen eltévednének, így azonban egyenletesen haladnak vissza a faház felé. Aurora agya a történteken kattog, teste, és bestiája képtelen elfelejteni az izgalmat, és a vérengzés okozta elégtételt. Örül, hogy a betolakodót nem csak elkergették, de meg is ölték. Azt viszont fogalma sincs, hogy fogja mindezt megmagyarázni, vagy legalábbis elmondani az apjának. Főleg azért, mert nem akarja, hogy Fenrist felelősségre vonják érte, mert magával vitte. Nem volt más lehetőség, egyedül nem tudta volna elkapni, s még ha Kevin az esetben is szerencsésen szembejött volna, még ketten is…nem, ez így volt jó. Ennyi kellett, reméli Fenris legalább felismerte, hogy veszekedésük ellenére nem menthetetlen Rora. Szíve összeszorul a gondolatra, hogy ezek után esetleg nem edzi tovább a hím.
Az ajtót kaparva, és vonva el az útból üget be a faházba, ahol pislákolva ugyan, de még mindig ég valamennyire a tűz, de a befújó szél még így is eléggé kihűtötte a helyiséget. Fáradtan változik vissza, s felállva a földről kissé felszisszen, ahogy a lábát próbálja terhelni. A bokája fáj, de ahogy lepillant a kérdéses testrészre megkönnyebbülten látja, hogy semmi deformitás nincs rajta, csupán be van dagadva a fogak nyomán. Gondolatai ezerfelé szaladnak, tudja, hogy tennie kéne a tűzre, le kell mosdaniuk, kéne ruhát is szereznie….De pillanatokig csak állni képes jó lábát terhelvén. Fejében újra és újra feldereng a kép, ahogy a másik farkast széttépi Fenris. Még most sem önti el páni félelem, még most is úgy gondolja, megérdemelte – habár nem ennyire durván – a halált. Mélyeket lélegezve végül odasántikál a kandallóhoz, és a meglévő hasadékfákból újra felizzítja a tüzet. Le kell foglalnia magát, mert ha utat enged, újra a gondolatainak semerre sem jutnak. De ez nem ilyen egyszerű, testében még zsong az adrenalin maradéka. Halovány sejtése sem volt, hogy keresztapja ennyire el tudja veszíteni a fejét, s ennyire le tudja vedleni emberi mivoltát. Ha erősebben próbálkozott volna, őt is bánthatta volna. Megborzong, és még mos is képtelen félelemmel gondolni a dologra. Biztosan elment az esze, nem kellene ennek lennie a normális hozzáállásnak! Tombolnia kéne, számon kérni, a közelébe sem menni…. Frusztráltan szökik ki a levegő az ajkain, amikor is csukódik az ajtó, ő pedig ismét összerezzen, akár csak mai találkozásuk elején, mikor a férfi mögé lopakodott. Ordítozni viszont már nincs kedve. Fáradt, mégis élettel teli, sebei sajognak, de bizsereg az egész teste. Bizonyára valamit rohadtul elbasztak az anyjáék, amikor őt összerakták, mert valami gond biztos van az agyával.
- Persze, segítek bemenni az ágy… - áll fel, és fordul a másik felé, de a látványtól egy pillanatra elcsuklik a hangja. Nem a férfi véres mellkasa, és nyaka dermeszti meg egy pillanatra, hanem a combján lévő seb. Nem gondolta volna, hogy sikerült ennyire rondán megharapnia, és nyilván a terhelés sem tett jót neki de, szent ég.!- ….szóval az ágyba, meg forralok vizet, hogy meg tudjunk legalább kicsit mosakodni. – kapja el a pillantását bűntudat terhe alatt, s nem törődve a saját meztelenségével – hisz ez megszokott kéne legyen – az ajtóban állóhoz sántikál.
- Karolj belém, nem baj, ha rám terheled a súlyod egy részét. – nyúl a karja után, erősen koncentrálva a mozdulataira, majd ha mindez megtörténik az együtt botorkálásukra. Ugyan az ő lába sincs a legfényesebben, ennyit még igazán kibír, pláne, hogy a bűntudat és a szégyen hajtja. Esetlenül érnek végül pár percnyi küzdés után a hálóba, ahol nincs sokkal elegebb, de már érződik a kandallóból áradó hő az ajtóban. Ez idővel csak jobb lesz, tehát Rora nem tart attól, hogy esetleg odafagynának az ágyra. – Oké, most ha nem gond nem húzom le az ágyneműt, így is úgy is véres lesz… - csacsog, ha zavarban van általában be nem áll a szája, most pedig nagyon is abban van. Bocsánatot kellene kérnie a férfitól, de nem jönnek a szavak a nyelvére, a torkában gyűlnek fel ideges gombócként. Valahogy lesegíti a férfit az ágyra, úgy hogy a lábai lelógjanak, fél, ha teljesen beljebb segíti, hogy mindene a matracon legyen, bezuhan ő is mellé. Így megvárja, míg biztonsággal leül a szélére Fenris, majd „egy pillanat”-ot elrebegve rá sem nézve a másikra sántikál ki a szobából. Kerít egy nagyobb vödröt, vizet tölt bele, majd ahogy a kannát, ezt is felakasztja a tűz fölé. Nem adja át magát sem az önsajnálatnak, sem semminek, rutinosan dolgozik, a lehető legkevesebbet szisszenve fel, egy-egy szerencsétlen mozdulatára. Az oldala csupa karmolás, ahogy a háta is, lapockájánál, csípőjénél, a lábán és a torkán harapásnyomok éktelenkednek. Szerencsére már egyik sem vérzik, de csúnya égővörös, és alvadt vér színeiben pompáznak kék-lila udvarral.  A ládából pokrócot kerít, egy szétszakadt ruhadarabot – valószínű valamelyikük felsője lehetett – felszed a földről, mosdórongynak jó lesz.  A tűznek hála a víz hamar felmelegszik. Zakatoló szívvel akasztja le, és ekkor döbben rá, hogy kénytelen újra Fenris elé állni. Az idegesség kis híján ledönti a lábáról, sajgó bokája így is meginogva azzal fenyeget, hogy felmondja a szolgálatot. Reszkető kézzel teszi le az ágy mellé a vödröt, s ha Fenris nem húzódott feljebb egyúttal a lábához is.
- Khm. Fel…fel tudsz ülni? Segíteni szeretnék lemosni a vért…. – szavai enyhén remegnek a szégyentől, és képtelen a kék szemekbe nézni. A rohadt életbe is ki kéne nyögjön már egy bocsánatkérést! Arca elé hullik a haja, ahogy leszegett fejjel vár, tekintete újra rálel a roncsolt sebre, egy pillanatra elfogja a sírhatnék. – Ugye meg fog gyógyulni minden funkciókiesés nélkül? – bukik ki belőle, s kissé űzött tekintetét feloldozást várva kapja keresztapja lélektükreibe.
❖ Megjegyzés: Akkor feszengjünk :")  ❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Ez már nem csak a vadászatról szól. Fenrist a düh hajtja. Egy hete kergeti ezt a mocskot és most végre megcsípték. Egy ugrásnyira van és ez adja csak az akaraterőt, hogy tovább űzze. A terep kezd lejteni és veszélyessé válni, de már nem érzékeli. Már csak azt akarja, hogy belemarjon a másikba, hogy tépje és cincálja egészen addig, míg már nem marad belőle más, csak egy felismerhetetlen húscafat.
Ezért is áll Kevin útjába, aki inkább meghátrál és távozik. Más a helyzet azonban Rorával. A lány valami olyannak lehet tanúja, melyet egyetlen más falkatársa sem csinálna, de talán az egész fajból is alig néhányan. Fenris átengedte a helyet farkasának. Az emberi tudat valahová nagyon mélyre süllyedt. Ez történt Hollandiában is. Rora nem is tudja, mekkora veszélyben van éppen.
A lányban azonban nagyobb a kíváncsiság és az izgalom, mintsem ezt érezze vagy sejtse. Ilyenfajta vadászaton még nem vett részt, így hát nem is láthatta még Fenrist ilyennek. A férfi nem is akarta, hogy ezt valaha lássa, de jelenleg a vérgőzös vadállat nem engedi, hogy hasonló gondolatok a felszínre szivárogjanak.
Megmorogja a lányt, rávicsorít vérrel borított pofával. Tartsa magát távol, ez itt az ő zsákmánya! Az ő prédája!
Rora megelégszik azonban azzal, hogy végignézze a mészárlást. Megízleli a kiontott vért, de nem veti bele magát a marcangolásba. Elvégzi azt Fenris helyette is. Csak akkor hagyja abba a hús és csontok tépdelését, mikor a lány torkát elhagyja a vonítás. Ráemeli pofáját és a borostyán szemekbe lassan visszatér az emberi értelem.
Mintha valami rossz álomból ébredne, mintha köd oszlana szét szépen lassan, úgy pillant először keresztlánya fekete alakjára, majd az előtte heverő szétszedett testre. Mikor egy vérfarkas a halálán van, lassan visszaalakul emberi formájába, kivéve ha a testet olyan sokk éri, ami ezt megakadályozza. Az előtte heverő cafatok még mindig szőrösek, s a farkas pupillái merednek üvegesen a semmibe. A rettegés és a mérhetetlen fájdalom megakadályozta benne, hogy ismét emberi alakot öltsön... a halandóból nem maradt más, mint egy döglött állat.
Lassan eszmél rá, mit tett. Elhátrál néhány lépést a tetemtől, de combja megadja magát és hátsó lábai összerogynak.
A szél visít körülötte, a hó a pofájába vág, a hideg a bundájába mar, de valahogy ezt nem érzékeli.
Talpra kecmergi magát ismét, s elindul a faház irányába, a lehető legjobban kímélve sérült lábát. Eltart egy darabig, mire visszaérnek, s egész idő alatt igyekszik Rorától távol maradni.
A fáradtság úgy üli meg tagjait, mintha teste ólomból lenne. Bizonyára a lány is fáradt, hiszen sokkal több sérülést beszedett már a hajsza előtt is. Nem kellett volna magával hoznia. Hiba volt.
Akár el is szabadulhatott volna a pokol és akkor lehet, hogy most Rora is csak egy cafat hús lenne az erdő közepén.
A gondolat felforgatja a gyomrát. Az a mocsok megérdemelte amit kapott, de ha Rorának valami baja esett volna, önként feküdt volna Lu állkapcsa alá.
A faházhoz érve megvárja, míg Rora bemegy. Ő maga a verandán vált alakot, s a ház falának támaszkodik. Szétroncsolt combja nem csak tiszt seb, de a véraláfutások és a zúzott húsra jellemző lilás-feketés szín tarkítja.
Egy szót sem szól egyelőre, csak szemügyre veszi az ajtót. Nem tört ki a keretből, masszív deszkákból van hála az égnek. Csak a zár sínylette meg a nekicsapódó farkasokat. De mindegy is, van egy fémhurok belülről, majd az megtartja.
A félfába kapaszkodva végül betessékeli magát és behúzza az ajtót. A hurkot a helyére billentve csukva is marad.
Fenris arca, meztelen mellkasa, karjai és egész hasa csurom vér. A kisebb sebek ugyan hamar gyógyulnak, sok belőlük már nem is látszik, de a nagyobbak, mint például combja és néhány karmolás szerte felsőtestén már más tészta. Persze a vér nem tőle származik.
Fogalma sincs mit mondjon. Mondjon egyáltalán valamit? A lány farkasként nem tűnt különösebben megütközve viselkedésén, de az emberi érzelmek már teljesen más lapra tartoznak. Nem tudja mennyire szörnyedt el tőle saját keresztlánya.
Végül csak muszáj valamit tennie, nem ácsoroghat ott a falnak dőlve az ajtó mellett fél lábon egész éjszaka. Megköszörüli torkát, az amúgy céltudatot sugárzó arcon most látszik, hogy tanácstalan.
- Asszem kéne egy kis segítség... ha még bírod kicsit. Nem tudok... ráállni.
Pillant le sérült combjára. Le kellene mosni a vért, de ahhoz vizet kellene melegíteni. Nincs már ilyesmire ereje. Bármekkora is legyen a kitartása és szívóssága, ez azért most sok volt. Pihennie kell. Majd letörli valahogy a száradó vért meg az olvadó havat. De most be kéne jutni a szomszédos szobába és ledőlni az ágyra. Reméli Rora átváltozik vagy már átváltozott és maradt benne annyi erő, hogy segítsen megtámaszkodnia.
Van azonban még egy apró probléma ami elég kínos is lehet. A vadászat izgalma és a szex izgalma nem jár messze egymástól, férfiassága pedig még nem felejtette el a nemrég felcsapó adrenalintengert.
Nos, szégyenkezni nem fog miatta, ez normális reakció... épp csak nem olyan dolog, amit Rorának szívesen mutogat.
❖ Megjegyzés: Hát akkor uccu haza
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Sejti, hogy Fenris nem a hajsza elnyújtása miatt fut abban a tempóban, amiben. Gyorsabb lenne, sokkal gyorsabb, ha nem lenne sérült a lába – miatta. A bűntudat kissé beléhasít, de igyekszik nem túlságosan is belelovallni magát. A farkas amúgy sem igazán érzi ezeket az összetett érzelmeket, és nem is hagyja, hogy a hajszából valami emberi érzelem elterelje. Épp jókor észleli, hogy a menekülő kitörni készül, s nem rest minden fájdalma ellenére gyorsítani a tempón. Az adrenalin tompít ugyan valamennyit, de érzi, ez után, ha elkapják, mindenképpen ennie és pihennie kell, különben nem fog meggyógyulni pár napon belül. És a szürke? Idősebb és tapasztaltabb farkas lévén jobban is gyógyul, mint Rora, de a sérülését most olyannyira megterheli, hogy neki is biztosan kell pár nap, mire beheged a seb. A közeledő acsargó farkas visszatereli ismét elkalandozott gondolatait, és minden frusztrált dühét beleadva mar felé. Itt aztán csak az élete árán fog kitörni, ezt garantálja! Látja, hogy alulbecsüli őket, hisz a fekete farkas után a másik oldalt próbálkozik. Lehet, hogy apja elvitte a legjobb vadászait, de Kevin sem kispályás. Fenris sem hiába választotta be azok közé, akik felügyelik a környéket. S ahogy a lány maga is, ő is a gyorsaságáról híres, így felzárkózva szintén ölésre termett állkapoccsal várja a prédát.
Mindkét menekülőút zárva, így nincs más hátra, mint előre…de ebben a tempóban még az is végzetes zuhanást vonna maga után, Aurora lassít is, nem kockáztatja, hogy egy jegesebb felületet kifogva lebucskázzon a sziklákon keresztül a dombról. Elég szarvas és kisebb vad lelte már így vadászatokkor a halálát, mintsem hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. Kevin is ugyan így van ezzel, de mindketten tartják ettől eltekintve az irányt, s szűkítik is a teret. Változik az illat, amit még mindig a kissé oldalasan, de szemből érkező szél hord felé. Félelem. A vérszomj csak még jobban elhatalmasodik Rorában, hisz jelenleg a préda nem fajtárs. Elég fát tett már a tűzre ahhoz, hogy ne tekintse annak. Hisz részben miatta vesztek össze a férfival, és ez, mindennél jobban bosszantja. Fogairól felhúzódik a bőr, ahogy vicsorogva ér oda a Fenris által már felbuktatott nyüszítő farkashoz, de mint Kevin ő is megkapja a figyelmeztető állkapocs csattogtatást, és morgást. Megtorpanva veszíti a lendületét, körülötte hó por száll fel a hirtelen fékezés végett, s válaszul ő is dühödten hördül fel. De míg a harmadik társuk látta már Fenrist hasonló helyzetben ő maga még soha. Szénfekete foltként köröz a jelenet körül, orrát betölti a vér illata, feltapad egészen a belső finom hámra, míg már nem érez mást csak a rozsdás édes illatot, s a kiontott belső szervek melegét. Az embert benne elborzasztja ugyan kicsit a látvány, de valami más is felgyullad benne amitől izgatottan táncol a vergődő, és az őt marcangoló körül. Míg Kevin már rég magára hagyta őket – nyilván jelenti, a diadalt, és nem akarja végignézni a kivégzést – addig ő képtelen menni. Pofájából vágyakozva nyúlik ki a nyelve, és nyalja körbe a száját. Keresztapjából áradó gyilkos düh izgatottá teszi, része azon részét érinti meg, amit ez a férfi képzet ki. Megtanulta tőle szóban, hogy az ilyen betolakodókkal szemben nincs kegyelem, hisz ha ezek egyszer lehetőséget kapnak, nem lesznek restek ölni, méghozzá a falka valamelyik tagját. Élőben látni mégis más. Minden vágyakozása ellenére elgondolkodik vajon helyes-e ennyire kegyetlenül elbánni egy társukkal, aki még meg sem sebesített mást. Mégis a préda felé szagol, füleit kíváncsian hegyezi a fájdalom, és a szenvedés hangjaira. Izom szakad, csont roppan, ízület cuppan szét a kegyelmet nem ismerő állkapcsok nyomán. Fenris pofája, s mellső lábai lassan merő vérben úsznak, míg áldozata egyre evesebbet vergődik. Aurora kíváncsian lép közelebb, legyűrve magában az embert és felszabadítva a vérre vágyó bestiát – vagy épp az emberi kíváncsiság űzi közelebb? Nem törve meg az élvezkedő marcangolást a másik részéről dugja pofáját a véres hóba a tetem körül, amiben alig van már-már egy rezdülés. Nem tudva ellenállni nyalja meg a hátsó lábból maradt roncsolt izomszövetet, és a kilógó csontvéget. Sosem kóstolta még így, ebben a formában fajtársa vérét. Az teljesen más, ami keresztapja harapásával jutott a pofájába. Ez sokkal sötétebb, kegyetlenebb, és minden tabut felrúgó. Az érzésre remegés fut végig rajta, de koránt sem a félelemtől, tekintete a mellette még mindig a húsban élvezkedő, morgó farkasra terelődik. A betolakodóból már rég elszállt az élet, bár vére, és szervei még mindig ontják magukból a meleget, megcáfolva a természetet ebben a hidegben. Körülöttük mint egy vérmező terül el sok-sok mancsnyom, mind Roráé, ki a test körül körözött eddig izgatottan, mind a még mindig nem csillapodó Fenrisé.
Az élmény intenzitása kissé mellen üti a lányt, tagadhatatlanul érzett, és érez még mindig némi elégtételt, és megelégedést azért, ahogy kimúlt az idegen farkas, és cseppnyi félelmet nem táplál keresztapja iránt. Lehet, hogy azért, mert farkas alakban kissé máshogy élte meg az egészet, de lehet azért, mert van egy olyan része, ami sokkal inkább hasonlít erre a nagy szürke bestiáéra, mint bárkiére a családban. A teste zsong, s mint a legutóbbi vadászatán, soha ilyen lőnek nem érezte még magát. Végeztek vele! Sikerült hármójuknak elkapnia egy már hetek óta űzött betolakodót! Diadalittasan ereszti ki a hangját, és üvölt fel a tetem felett, majd megböködi a vérmocskos bundát maga mellett, s nyalja meg a nagy busa pofát. Fneris illatában van valami hívogató, ami miatt nem törődve a vérrel dörgölőzik neki. Fogalma sincs miért vonzza most ennyire a másik, eddig is érzett hasonlót a vadászatuk, a gyakorlásaik után de ennyire erősen még soha. Félelem helyett lenyűgözi a hím ereje, az, hogy még ennyire sérülten is képes volt darabokra szaggatni az előttük heverő testet. És valamiért még az a bestialitás is megborzongatja, amit az egész teste árasztott magából. Bármelyikük is szállt volna szembe vele, ha ő, ha Kevin, sejti őket is bántotta volna, nem engedett volna gyors halált halni a prédának. Bár ennyire erős vágyak sosem kerítették még hatalmába, Rorában is van némi bizarr élvezet, amivel nézi, ahogy lassan huny ki az elejtett vad tekintetéből az élet. Legutóbbi vadászatukon sem a sikerétől pörgött be annyira, sokkal inkább az a közben átélt öléstől. Még akkor is ha nem sokkal a leterítése után átharapta a torkát. Olyan közelről nézni ahogy kihunyt az élet, és a küzdés vágya…minden, a tekintetéből…felizgatta.
❖ Megjegyzés: Egy nyalintás elég volt Razz de...jön a vihar...  Razz  ❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


A hajsza kezdetét veszi amint vonítása felharsan. Jelzés ez a másik falkatagnak is, hogy betolakodó jár az erdőn.
A futás minden egyes lépésnél szaggatja hátsó combját, így lassabb, egyáltalán nem tudja biztosítani azt a sebességet, mint általában. Ez tüzeli azonban tovább mérgét ami segít a kitartásban is. Már a sarkában vannak, de még nem jött el a megfelelő pillanat ahhoz, hogy rávesse magát. Épp csak egy lépés hiányzik ahhoz.
A betolakodó kitérni készül, de Rora sem ostoba, nem egyszer vadászott már a falkával, úgy tűnik ösztönei most is bekapcsolódtak a "játszmába". Ügyesen kerül az idegen egyik oldalára és amint a harmadik falkatag - ahogy közelebb ért már felismerte Kevint - is becsatlakozik a másik oldalról, zárul a menekülés lehetősége.

Az egyik sánta, a másik meg csak egy tapasztalatlan kölyök, a harmadik valahol lemaradt kissé... így nem lesz nagy kunszt elmenekülnie. Nem tartja sokra ezt a falkát, mióta megérkezett.
A Béta ostoba mód elvitte magával a legjobb embereit, kiszolgáltatva hagyta a falkát. Csak ezek hárman valamire valók, de kevesek hozzá hogy őt elkapják!
Oldalra cselez, ha jól emlékszik van ott egy patak azon túl sík a terep, jobban tud majd futni.
De amint néhány szökellést tesz oldalra, egy fekete pofa kap felé. De az előbb még le volt maradva! Hogy került ide ez a szuka?!
Alábecsülte ennek a feketének a sebességét, de ez még egyszer nem fordul elő. Balra is megteszi,
ott egy kicsit tovább húzódik az erdősáv, de ritkásabb az aljnövényzet, így arra próbál cselezni. A harmadik szürke ekkor ront elő egy bokorból és épp csak elkerüli az állkapcsot mi a lába felé kap.
Mi a jó élet?! Hogy ért ez ide ilyen hamar? Ráadásul a fekete valószínűleg gyorsabb, mint ő. Nem,
nem, nem ez nem lehet! Alábecsülte volna őket? De nem, a mögötte loholó szürke a vezér, a másik kettő addig nem támad, az meg sánta. Ha gyorsabban fut... de várjunk csak, erre járt már.
Sziklák vannak előtte... nem jó, nagyon nem jó. Ezek a mocskok csapdába hajszolják! Ki kell törnie. De a cseppnyi pánik mi megrohanta kibillenti az egyensúlyból és megbotlik. A következő pillanatban éktelen fájdalom hasít hátsó combjába.


Rora most olyan, amilyennek egy vadásznak lennie kell, s valahol a düh és vérszomj alatt Fenris büszke is rá. A lány jobbról zár, Kevin balról így hát nem marad más lehetősége a betolakodónak, minthogy előre vegye
az irányt, ott azonban csapdába kerül. Amint ezt ő is észleli, utat enged a félelemnek és a ragadozók ezt mindig megérzik. Érzi ezt Fenris is, a rettegés szaga úgy kúszik be orrába mint valami édes parfüm. Ideje hát egy utolsó hajrának, most kell elkapnia, mert tovább úgy sem bírja, hátsó lába egyre gyakrabban roggyan meg. De kell egy kis baki... csak egy kicsit kellene lassulnia ennek a szemétládának. Már-már épp jelezné Rorának, hogy kapjon oda kicsit az ürgének, de ebben a pillanatban bekövetkezik amiben reménykedett. Épp csak egy botlás volt, de az pontosan elég hozzá, hogy hajszálnyit lassítson rajta. Egy utolsó erőfeszítéssel Fenris elrugaszkodik és állkapcsai satuként zárulnak össze a combtő puha húsán. Ezzel az áldozat fel is bukik, s a lendület sodorja mindkettejüket. De ha az az állkapocs egyszer bezárul, semmi sem nyitja ki rajta kívül.
A másik kettő is tudja, itt a vadászat vége, már csak annyi a dolguk, hogy elharapják az áldozat torkát. Kevin rögtön menne is torokra, de amint a vér megtöltötte Fenris pofáját és szaga bekúszott az orrába, valami elkattan nála. Pont mint akkor rég...
Ahogy Kevin pofája az idegen torka felé kap, Fenris elereszti áldozata combját és hangos vicsorral löki odébb falkatársát. Nem hagyja, hogy ilyen hamar véget érjen a vadászat. Addig nem hagyja elpatkolni, míg nem hallotta a nyüszítését, míg nem szedte apró darabokra. Karmos mancsa az érzéken hasfalba váj, állkapcsa ismét összeszorul, ezúttal a lábszáron. Csont reccsen, áldozata visít, de ettől csak ránt még egyet rajta, hogy az inak is szakadjanak. Ha Rora becsatlakozott, neki sem fogja hagyni, hogy elharapja a farkas torkát, de úgy tűnik nincs ellenvetése afelől, hogy ketten kapják szét. Embertelen viselkedés. Sőt, farkashoz sem méltó. A farkas kitartóan vadászik és gyorsan öl... nem holmi bestiaként marcangolja áldozatát. Kevin ezt látva el is hátrál. Ő nem kér ebből a helyzetből. Látta már egyszer-kétszer Fenris szokásait, mikor egyedül vadászik és köszöni, ő ebből a gyomorforgató barbárságból nem kér.
Fenris újabbé s újabb harapásokkal bírja nyüszítésre ellenfelét... zsákmányát. A hó körülöttük vérben úszik, a szürke teste a földhöz szegezi az idegent, de már erre sem lenne szükség. Idő közben mind a négy a lábát szilánkosra harapta.
Talán még Rorát is elrettenti ez a vérszomjas viselkedés. Ki tudja, talán most majd megtanul félni.
❖ Megjegyzés: Te is kapsz egy falatot Wink
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris &   Rora
“And into the forest I go, to lose my mind and find my soul”
Nem hülyeségből, vagy túlzott izgalomból fut Fenris előtt nem sokkal. De az ő lába jobb állapotban van mint a hímé. Valakinek pedig, akár a zsákmányt le kell tepernie a betolakodót. Nem akarja elvenni a Felderítő elől a zsákmányt, nem akar ő lenni az első, aki kiharap egy darabot a jól megérdemelt bosszúból. Érzékei, farkasa ugyan űzi a gondolat után, hisz épp annyira vért és revansot akar mint a mellette rohanó. Ebben az egyben viszont kontrollálja magát, bármennyire is rühelli a gondolatot, ma csak segéd lesz. Semmi felesleges hősködés, semmi parancs ellen szegülés. Nem akarja egyikük halálát sem, és azt, mint már kiüvöltözte magából: nem ostoba. Ez kemény csapatmunka lesz, egy kis széthúzás is romba döntheti, és akár vérfürdővé és változtathatja a pillanatnyi helyzetet nem épp a javukra. Figyel a másik rezdülésére, s ha az lassít ő is visszavesz a tempóból, az ismeretlen felé rohanva egyre jobban visszajön mindaz, amit az elmúlt hetekben hanyagoltak. Az összeszokottság érzése magabiztossággal tölti el, a halálos profizmustól, ami a hímből árad, szerteárad benne az adrenalin újabb és újabb lökete. Minden tagja bizseregve izzik, de a taszításra néma acsargással felel semmi többel. Képtelen felfogni mire fel ez a féltés újra, miért nem használhatják ki az egyikük jobb testi állapotát. De ennek megkérdezése a jövő zenéje, most csak teszi, amire utasítják.
Mozgása lassul, de cseppet sem lesz kevésbé halálos, vagy összeszedett, kissé eltávolodik a másiktól pár méterre, ha kell, két oldalról tudják üldözőbe venni az idegent. S szinte szinkronban mozogva a férfival halad ő is a kiszáradt, megfagyott bokrok takarásában. Jól tudja, hogy a kedvező légáramlat nem minden, zajokat hall, és fekete bundáját még megláthatja a másik. Rejtő színnek épp nem mondható szénfekete léte mindig is megnehezítette a dolgát, de édesanyja is épp ilyen bundájú, s a sors fintora hogy kevés tulajdonságai közül ezt is sikerült tőle örökölnie. Dupla figyelem, dupla meló mindenben, ami a vadászatot illeti. Az sem nagy vigasz, hogy ha eltűnik, legalább hamar észreveszik a falkatársai. A vihar cseppet sem lohad, sőt a fák sem nyújtanak védelmet az ellen, ahogy újult erővel esik minden kint tartózkodónak. Sűrűsödik a hóesés, sietniük kell, mert egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a szag ellenére nyomát vesztik.
A szemből érkező falkatag illata felpörgeti az időt, de a sürgetés ellenére megsokszorozza a lehetőségeiket. Tőle menekül a farkas, s míg Fenris fel nem vonyít őket észre sem veszi. Már mindegy, már elég közel vannak. Halálos izomkötegként robban ki a bokorból egyidejűleg a szürkével, míg társul szemből viszonozva a vonyítást úgyszintén nekiiramodik. A puha, frissen hullott hó ugyan takarja a nyomaikat, tompítja a minimális avar béli hangjaikat, de egyben meg is nehezíti a futást. Még nem keményedett meg annyira, hogy ne roppanjon össze a lábuk alatt, süppedős dermesztő jégfürdő ez. Aurora ennyitől azonban nem hátrál meg, ma biztosan nem. Az apró tehetetlenül csak tűrhető, befolyásolhatatlan tényezőtől haragja új lángra kap, acsarogva süvít az előlük iszkoló után.
Szemből, kissé lemaradva mögöttük becsatlakozik egy szintén szürke társuk, s próbálja behozni a helyzeti lemaradását. A zsákmányállatok messzire menekülnek a csapatnyi vadásztól, s így négy farkas gyilkos kergetőzése hallatszik csupán az erdőben. Már nem kell halknak lenni, hisz méterekre előttük nyargal a betolakodó. Fut, mert bizonyára felismerte, hogy hármójukkal nem bír, fut, mert azt hiszi, ha elég közel fut a területhatárhoz, majd elengedik.
Téved.
Mellette Fenris elhúz, forró dühe szinte izzik körülötte, még Rorát is meglepi, hogy a sérülésével így bele képes húzni. De a tiszteletkörökre, és az ámuldozásra ráér, most el kell kapniuk annak az ostobának a grabancát! Izmait megfeszítve hajmeresztő tempóban zárkózik fel, mindaddig, amíg irányt nem próbál váltani az űzött. Felhördülve kerül, tudva, hogy ha továbbra is abba az irányba fut a vad, akkor az erdősáv másik oldalán elhelyezkedő hó fedte sziklás domboldalon fog kikötni az egész csapat. Már-már egy vonalba kerül teste a menekülőével, s amaz kétségbeesetten észleli, hogy képtelenség lenne így kitörnie oldalra, de nem is lassíthat, hisz akkor Fenris állkapcsával fog megismerkedni közelebbről. Így hát tovább rohan, s ezáltal a csapda bezárul. Előttük a doboldalt aligha lehet észlelni a vihartól, de az idegen valahogy mégis megérzi - vagy már járt erre korábban, csak későn jön rá - s próbál ismét irányt váltani, de ezzel lassul is....
❖ Megjegyzés: C-c-c Inkább kapd el a rohadékot Very Happy ❖ Zene: - ❖ Szószám: nem sok
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Fenris & Rora
“What doesn't kill me... better starts to run”


Megbánás ide vagy oda, most nem érdekli, hiába érzékeli. Még így is megérti ugyan, hogy a lánynak ma ki kellett engednie magából mindent. Talán az elmúlt napok okozták, talán a család, talán valami más... nem tudja, annyira nem jó keresztapa, hogy az ilyesmit ésszerűen és okosan megkérdezze. Sosem igazodott ki az ilyen érzelgős szarokban.
Egy jó bunyó kiengedi a gőzt - neki ez a bevált módszer és eddig a legtöbbször Rorának is segített egy két jobbhorog.
Ma valahogy elszaladt velük a ló... vagy a farkas. A lány vakmerősége olykor az eszetlenséggel határos és ez olyan mértékű aggodalmat szül Fenrisben amilyennel eddigi életében sosem kellett szembenéznie. Sosem volt családja, erre most néhány év alatt ez a kölyök fontosabb lett számára mindennél. De nem csak neki, farkasának is. A benne élő fenevad ugyanúgy védelmezni akarja, mint ő maga. Rora pedig ismeri már az aggodalmat, minden egyes nap amikor apja vadászatra indult, vagy amikor ellenség lépett területükre Rora aggódott érte. Mióta pedig Fenris megérkezett és a család "tagjává" vált, már érte is ugyanúgy aggódik. A kettő töketlen idióta aggodalma pedig ma úgy tűnik ezt váltotta ki belőlük.
De ami sok az sok. Még így is, a lánynak tudnia kell mik a szabályok. Felderítő akar lenni és a felderítők aranyszabálya, hogy az érzékeinkre és a lábainkra vigyázunk! Erre tessék!
Ez bepöccentette, de úgy igazán, s ha nem lett volna a szag, valószínűleg Rora tényleg megtanulta volna milyen Fenris rosszabbik oldala... s talán még rettegni is megtanult volna.
De így most más a felállás és nem teketóriázik sokat.
Nekiiramodik észak felé és csupán egy pillantással nyugtázza, hogy Rora is mellé szegődik. Sőt mi több, néhány lépés után már előtte fut.
Hogy az a mocskos élet....
Hát már megint az izgalom vette át az ész helyét a lánynál? Tapasztaltak előre, kölykök hátra. Ez a mai, ez nem Rora prédája. A színtiszta gyilkolási vágy szivárog Fenris minden mozdulatából. A vadászó fenevad vérszomja vibrál minden izomból, a borostyán szemek mélyéről és vicsorgó pofájából.
Az Alfa parancsa az volt, hogy ha megtalálják a betolakodót, lehetőleg még élve vigyék a falka elé kihallgatásra. De mindenki tudja, hogy ha Fenris akad rá... nos történnek "balesetek".
Amilyen sokáig elillant előlük ez a mocsok, most jó nagy balesetben lesz része, az már szent.
Ahogy beérnek a fák közé és a szag erősödik, úgy tűnik Rora izgalma is növekszik. Csak arra figyel, ami előtte van, de nem hibáztatja. Nehéz felidézni amit megtanult ha a farkas ilyen idegállapotban van. Fenris tehát figyel helyette is. Például arra, hogy az erdő feltűnően csendes. A nap ugyan mindjárt eltűnik a horizon mögött, de ilyenkor még van motozás... egerek, rókák, madarak. De most síri csend van és ez azt jelenti, hogy valami olyan járja az erdőt rajtuk kívül, ami veszélyes.
Ott a távolban mintha valami osonna... távolodik, de ha már legalább a körvonala kivehető, akkor óvatosnak kell lenniük. A szél még mindig nekik kedvez, de attól még nem loholhatnak fejjel az ellenségnek. Ahogy Rora ismét előrébb szökkenne, Fenris egy hosszabb lépéssel oldalba taszítja. Vicsorgó pofája jelzi, hogy most jobb ha nem akadékoskodik a kölyök. Ez itt most nem csak gyakorlás. Ez most éles játszma.
Hátsó lába úgy hasogat mintha kést forgatnának benne, léptei némileg sánták, de egyenletes tempóban halad tovább. Nem fut, épp csak gyorsan lépdel és a sűrűbb bozótos takarását választja a nyílt ösvények helyett. Úgy mozog az ágak közt, mint sikló a vízben, hangtalanul és folyamatosan. A friss hó puha takarót terített mancsaik alá, így még az avar sem zörrenhet, a szél süvítése elnyomja lépteik puffanását, szagukat messzire hordja délnek.
Az alak távolodik, talán észlelte őket? Nem, nem lehet. Minden az ő mancsukra játszik. Így vagy úgy, de ismét kicsit szaporázni kell a lépteiket... hátsó lába azonban erősen tiltakozik, s a következő bokornál meg is roggyan kicsit. A düh viszi azonban tovább, egészen addig, míg orrába nem kúszik egy újabb szag. Falkatag. Az idegen tehát őt érezte meg, s most menekülőre fogta. Ez változtat a helyzeten, nem kell már óvatoskodnia. Akkor hát nincs más hátra, mint előre.
Torkából öblös vonítás szakad fel, ahogy ismét teljes erőből nekiiramodik. A farkasüvöltés végigszáguld az erdőn, vadászatra hív.

Megérezte a szagot, s azonnal elindult. Csak a környéket térképezte fel, de arra nem számított, hogy ilyen cudar időben is felderítők járják az erdő ezen részét. Már bejárta az egész várost, mindig sikerrel illanva el a riválisok elől. De már nem kell sokáig bujkálnia. Ez a falka az ő szemében gyenge. Egy hét alatt sem tudták elkapni. Ostobák. Megszerzi az Alfa helyét és megmutatja nekik mi az az igazi uralom. Már tudja hol lakik, s mikor a legalkalmasabb lecsapni rá anélkül, hogy a többi körülötte koslasson.
A háta mögött azonban vonítás harsan. Megtorpan és vicsorogva fordul hátra. A fák közt... ott, kettő. Hogy kerültek ilyen közel?! A pánik egy pillanatra belemarkol, de már iramodik is neki, hogy meglépjen. A harmadik farkas tőle balra szintén hallotta a hívást, már minden bizonnyal az is a nyomába eredt. Hárommal nem boldogul. Le kell lépnie.

❖ Megjegyzés: Adj nekiiii! (részegreag, bocsi)
Ajánlott tartalom

all the stories are true

3 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4  Next
 Similar topics
-
» Hiányoztál nyuszi - Aurora & Aaron
» Aurora de Martel

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt :: lezárt játékok-
Ugrás: