descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Erdõs terület
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ Aláfestő: Demons
Őszinteség? Nem számít. A szavak nem számítanak, csak a tettek. Semmi más nem számít, csak az, mit is teszel. Szavakkal becsaphatsz másokat, színészkedhetsz, elhitethetsz bármit. Azt mondod, amit a másik hallani akar. Nem tudhatod, mikor őszinte veled a másik. Nem tudhatod, mikor hazudik. Semmit sem tudhatsz biztosra. Vagy csak én gondolom így, aki senkiben sem bízik? Nos, lehetséges.
A keserédes mosolyát látva félrepillantottam, míg szavaira lassan vissza.
- Ne beszélj… tartogasd az erőd a gyógyulásra. – Magyaráztam, s reméltem, hogy elhallgattatom ezzel. Világéletemben úgy neveltek, hogy más vagyok. Egy szörnyeteg, aki démonvérrel az ereiben él, s veszélyes, sőt, többre hivatott, mint bárki. Kész tény volt, hogy szörnyeteg vagyok, s Elowen szavai mégis az ellenkezőjét állították. Mennyire naiv! Mennyire ostoba… ostoba, ha azt hiszi, hogy menthető vagyok. Igazából fogalmam sincs, mi is gondol pontosan.
Lassan haladtam, néhány faág összeroppant a cipőm alatt. Elowen szavaira megtorpantam egy fél pillanatra, majd tovább is indultam. Ostoba… tényleg ostoba. Mi oka van szeretni? Mi egyáltalán a szeretet? Belegondolni is nehéz, s nem is akarok. Nem nekem való ez az egész.
- Nem engem szeretsz, csak akit látni vélsz bennem… - Suttogtam szinte alig hallhatóan, miközben lepillantottam a karjaimban tartott nőre, aki ekkortájt már lehunyt szemekkel pihent. Aludt. Sokkal békésebb volt így, mint néhány perccel ezelőtt, mikor még a lázongását kellett hallgatnom.
Megcsóváltam lassan a fejem, majd kisétáltam az erdőből vele. A rejtekhelyemre vittem, ahol lefektettem, s végül magára hagytam, felszívódva a közeléből teljesen. Gondolkoznom kellett, s távol lenni tőle – ez volt az egyetlen dolog, amire szükségem volt. Igyekeztem magam meggyőzni, hogy Elowen a legkevésbé sem érdekel, csak úgy, mint egy terv része. Egy eszköz. Minél inkább ezen töprengtem, annál jobban megszilárdítottam magamban ezeket a gondolatokat, sőt, álláspontokat.
281 words ❀ köszönöm a kört  ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
Minden porcikám ellen akart szegülni, meg akarta neki mondani a magáét és nem fogtam vissza magam. Tudom, hogy nehéz számára a bizalom, de én sem tűröm el, hogy az a személy, aki az egész életemben a legfontosabb a számomra az ennyire semminek nézzen, hogy szinte egyenlő legyek a számára a levegővel. Ez túlságosan is bántja a lelkemet. Habár, ha úgy vesszük a levegő olyasmi, amire még neki is szüntelenül szüksége van, hiszen nélküle a tüdeje teljesen kiszáradna.
A tervei nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azt ő eltervezi mégis most ez alkalommal az ő oldalára kavarta a vizet a sors, de mi van akkor, ha esetleg másképpen alakult volna? Ha örökre elveszett volna? Vajon, akkor milyen világban élnénk jelen pillanatban? Őszintén nem is akarom megtudni.
- Nem mondhatod, hogy nincs kedvedre, hogy én legalább őszintén beszélek.. Hogy az vagyok, aki vagyok. - Ha nem lennék, akkor biztosan ki kellene találni, ahogyan Sebastian-t is. Ha ő nem lenne, akkor lenne más, aki a maga képére akarja formálni a világot és ebben senki és semmi nem állíthatná meg. Én nekem sosem voltak ilyen terveim mégsem gondolkoztam egy percig sem azon, hogy támogatni akarom-e őt a céljainak elérésében. Egyszerűen tudtam, hogy mellette a helyem még akkor is, ha ő koránt sem tekint engem egyenlő félnek. Ha az ő elméjében mindig is Clary lesz az, aki az egyetlen mentsvárát képviselheti. Nem is sejtve, hogy őt is már régen elveszítette maga mellől.
A halál olyan békésnek tűnik, egyszerűnek. Mégsem ez a célom. Mindössze a reakcióját akartam látni. Ha meg akartam volna ölni magam, elsétálok és megteszem. Hogy ne tudja megakadályozni, de valahogy inkább arra vágytam, hogy lássam a reakcióját. Ebben pedig minden ott volt, amire vágytam. Kétségbeesés, félelem keveréke, hogy megóvjon, hogy el ne veszítsen. Talán most eszmélt rá igazán arra, hogy mit is jelentek a számára. S, ez akaratlanul melegséggel töltött el, de lehetett az a saját vérem is, ami a melegség érzetét okozta.. Jelen pillanatban nem érdekel.
Keserű válasza szívembe markol, keserédes mosoly ül ki az arcomra. - Akkor még jó, hogy nem vagy szörnyeteg. - Lehet, hogy hibákat követett el, éppenséggel egymásra halmozta őket, de ettől még nem kevesebb helyet foglalt el a szívemben. Elfordultam, hogy lehunyjam a szemeimet és békésen pihenhessek, amikor ölelő karok vontak maguk köré és félig még magamnál voltam, amikor kezeimet a nyaka köré fontam, kicsit feljebb húzva magamat a karjaiban, hogy fejemet a nyakához fúrhassam, amelyre apró csókot leheltem. - Szeretlek, Sebastian Morgenstern. Mindig is szerettelek. - S azzal hagytam, hogy magával ragadjon az álmok végtelen tengere.
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ Aláfestő: Demons
Már nem akartam, hogy igyon a kehelyből. Magam sem tudtam, miért nem, de egyszerűen nem. Noha a szavai, a vádjai, amiket a fejemhez vágott, vagy maga a viselkedése, nos, nem derített jó kedvre. Könnyebb lett volna elhallgattatni, a kehely által egy valóban hű katonává avanzsálni, mégsem tettem meg. Már nem égett bennem az a vágy, hogy megváltoztassam őt.
- Fejezd már ezt be, Elowen. Lázadsz, s ezen a tényen nem változtatsz, akárhányszor vágod az arcomba, miszerint te nem lázadsz. A viselkedésed mégis mást mutat, s ez az, amit nem tudsz megmásítani. A szavak semmit sem érnek a tettek nélkül. – Sóhajtottam egy aprót. Abban igaza volt, hogyha valóban áruló lett volna, nem így, nem e körülmények között találkozunk újra. Valószínűleg magával hozta volna az árnyvadász barátocskáit, s megkíséreltek volna megölni engem újra. Ám, mindezek ellenére, volt bennem kétely. Nem bíztam soha senkiben teljességgel. Az élet belém nevelte ezt, túlságosan is. Csakis saját magamra számíthattam voltaképpen. Nem másra. Önmagamban még nem csalódtam, hogy úgy mondjam, másban annál inkább. Kezdve az anyámmal, aki elhagyott, folytatva az apámmal, aki számára csak egy kísérleti alany lettem. De ott a húgom, Clary, aki amolyan utolsó reménysugaram, mégis… túlságosan távol van. Viszont, ha ő nem jön rá arra, hogy szeret, akkor ki? A húgom. A bátyja vagyok. A vére. Ez összeköt minket, bármi történjék. S ezért… ezért rá kell jönnie, hogy hol a helye. S ha rájön, megbocsátom neki, hogy hagyta magát átverni és az árnyvadászok oldalára állni. Én pedig örömmel fogom végignézni, ahogy átpártol szépen lassan hozzám.
A gondolataimból Elowen rántott vissza. Igaza volt, nem terveztem a halált, de a visszatérésem sem volt belekalkulálva senki terveibe. Mégis megtörtént. Ezzel nem szálltam vitába, hiszen így volt. Az univerzum, hogy megtartsa az egyensúlyt, nos, nem csak Jace életét adta vissza, hanem az enyémet is. Röhejes azért belegondolni ebbe a szituációba. Vajon, ha Clary tisztában van azzal, hogy én is visszatérek, visszahozta volna Jace-t? Inkább nem is gondolok ebbe bele mélyebben, hiszen lehet, fájna a válasz.
A következő szavakra nem éppen tudtam mit reagálni. Bizonyosan elhallgattam én is ezer meg egy dolgot előle, vagy bárki más elől. Nem tagadtam, de nem is mondtam ki ezt hangosan.
Aztán gyorsan történt minden. Már a karjaimban tartottam, véresen, miközben kilógott belőle a tőr markolata. Eszement egy nőszemély, annyi szent! Féltem. Talán életemben először. Nem, ez talán túlzás. De tényleg féltem. Azonban az arcomról igyekeztem eltüntetni az erre utaló jeleket. Ahogy felém nyúlt a kezével, meglepve pillantottam rá, de nem húzódtam el. Nem tudtam, mit is akar. Aztán megérintett. A szavak pedig, amiket kiejtett az ajkain, nos, váratlanul értek. Hosszan fürkésztem őt, mielőtt válaszoltam volna halkan.
- Egy szörnyeteg aligha lehet gyönyörű, Elowen… és ezt mindketten tudjuk. – Ezután engedtem el lassan, s húzódtam el tőle. Felálltam, hogy onnan nézzek le rá. De úgy tűnt, nem hallgat rám, s nem mozdul meg. Ami zavart. Lehajoltam hozzá, hogy a karjaimba vehessem. Magam sem tudom, mi is vezérelt pontosan, de a rejtekhelyem felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy újabb őrültséget csináljon, s rajta akartam tartani a szemem még egy rövid ideig.
Ám legbelül tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni mellette. Szükségem volt egyfajta szabadságra, s távolságra, hogy összerakjak magamban mindent.
525 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
Megannyi alkalommal gondolkoztam már azon, hogy ki is vagyok valójában, miket is tettem.. Mi az, ami igazán vezérel engem és valahogy mindig kegyetlen módon bekúszott a képbe Sebastian. Mintha ő lenne az egyetlen, aki az egész életemet, létemet meghatározná. Pedig nem így kellene lennie. Képesnek kellene lennem arra, hogy saját magam legyek egyedül.. Hogy tudjam ki vagyok nélküle. De még mellette sem tudom, hogy ki vagyok és ez megrémiszt. Olyan érzelmi hullámvasúton megyek keresztül, amit igazából egy ember sem tudna szerintem igazán követni. Hiszen én magam is kezdem azt érezni, hogy lassan, de biztosan belecsavarodok ebbe az egészbe.
- Óóó, szóval felkerültem a felavató listára? Előbb halok meg, mintsem igyak a mocskos kelyhedből. Ez nem lázadás. Puszta tény. - Előbb vágom át a saját torkomat, mielőtt még megtehetné velem. Az a kehely.. Kiégeti a lelket, elveszíti a saját akaratát. Elveszíti önmagát. Ugyanakkor néha már azon gondolkozom, hogy tényleg olyan nagy veszteség lenne? Hogy egyáltalán lenne bármilyen különbség köztem, s a lélektelen verzióm között?
- Úgy beszélsz, mintha már minden megtörtént volna. De sosem tudhatod, hogy mikor jön szembe egy váratlan esemény, fordulat. Vagy emlékeztetnem kellene téged arra, hogy a múltkor sem terveztél meghalni, de valahogy mégis összejött? - Persze a visszatérése sem lehetett volna lehetséges. Örökre elveszett volna a mindenségben, de mégis az események sorozata visszakövetelte őt az életbe egyfajta egyenlőség fenntartása érdekében. Akkor sem hiszem, hogy ez lett volna a hosszútávú terve bár kétség sem fér ahhoz, hogy egy darabig elég jól jött ki belőle, de végül a kis vörös lett a veszte, aki mindent elpusztított körülötte.
- Honnan tudjam? A hűség nem jelent egyet azzal, hogy nem hallgatunk el egy-két dolgot a másik elől. Nem kötelez szüntelen igazmondásra, ahogy a tündérek népe között ez érvényes.. Aztán még ők is úgy mondják el az igazságot, ahogy nekik tetszik. - Lehet, hogy kismilliószor a szemeimbe hazudott és én ostoba még csak nem is sejtettem, hogy ezt teszi. Annyira tökéletes a szememben, olyan szinten piedesztálra emelem és megfürdetem a szerelmemben, hogy már magam sem tudom mi igaz, mi képzelgés. Hogy talán ez az egész csak a fejemben létezik.
Nem tudom mi vezérelt. Egyfajta beletörődés volt bennem mégis kétség.. Szomjaztam arra, hogy ne legyen igaz, hogy ne csak a képzeltemben létezzen mindaz, ami kettőnk között határolódott. Ugyanakkor rendkívül rémisztőnek találtam, hogy milyen messziségbe vagyok hajlandó elmenni azért, hogy egy kis elismerést kaphassak. Minden olyan gyorsan történt. Az ötlet, a felindulás mégsem eresztette testemet, miközben elmém végig csak azt kiáltozta ne.. Ezt nem teheted. Olyannyira a bőröm alá férkőzött, hogy nem akartam csak egy terv lenni a számára, egy bábú a sakktáblán. Nem lehettem csak az.
Megfogott. Karjai között tartott. Szemeiben a kétségbeesés tükröződött egy pillanatra. S, akkor tudtam. Mondhatott, amit akart, hogy eltemesse az érzéseit, a gondolatait. Én akkor is tudni fogom. Ha nem is szeret, ha nem is vagyok számára az első le nem tagadhatja, hogy egy része belepusztulna az elveszítésembe. Hogy legalább annyira a lelkébe akadt a létezésem, mint az övé enyémbe. Ha eltűnne, azzal magával ragadna egy darabot, feltépné a lelkemet, s már nem lennék ugyanaz, aki voltam. Nem is vagyok..
Ahogy ügyetlenül igyekszik arám rajzolni a iratze rúnát én csak őt figyelem. Kezemet pedig óvatosan az arcára simítom - már ha engedi - és mosolyogva pillantok fel rá. - Gyönyörű vagy. - Talán a vérveszteség beszél belőlem, vagy egyszerűen csak az, hogy olyan közel érzem magamhoz a halál ölelését, mint még soha.. De nem ostoba külsőségekre gondoltam. Hanem a lelkére. A bonyolult, meggyötört lelkére, amit annyira szeretek.
Ahogy éreztem a seb gyógyulását lehunytam a szemeimet és egyfajta hidegség ölelt körbe, ahogy elhúzódott tőlem, de nem keltem fel. Valahogy legszívesebben itt helyben elaludtam volna.. S, mégis ki akadályozott volna meg ebben? Oldalra gördültem térdeimet felhúzva magamhoz, lassuló békés lélegzetem volt az egyetlen, ami arról tanúskodott, hogy még életben vagyok.
this bitch is crazy  ❀
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ "A fiú soha többé nem sírt, és sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul."
A szemeimet forgattam. Valóban unalmas volt már ez a szópárbaj, ami köztünk zajlott, de mindig mondott valami olyat, amire reagálnom kellett. Amit nem hagyhattam szó nélkül.
- Tervek, melyeket időben meg fogsz tudni. De nem most. Egy valamire kérlek most, és az az, hogy fejezd be ezt az értelmetlen drámát, amit csinálsz. Képtelen vagy belenyugodni bizonyos tényekbe, s lázadsz, de előbb-utóbb kénytelen leszel újra fejet hajtani előttem. Én pedig örömmel fogom végignézni. – Villantottam rá a tekintetemet, majd az ezt követő szavait kezdtem hallgatni. Felvontam a szemöldökömet.
- Úgy véled, én letagadom, aki vagyok? Nevetséges. Tudom, ki vagyok. Én vagyok Sebastian Morgenstern, aki elpusztítja az általatok ismert világot. A győztes vagyok. A túlélő. Az, aki mindent elér, amit csak akar. Clary is az enyém lesz, bármennyire is az ellenkezőjét gondolod. Mellettem fog állni, velem fog uralkodni. – Határozott voltam ezt illetőn. Tudtam, hogy nem lehet másképp. Akármennyire is tiltakozott Elowen ez ellen, nos, nem volt más opció. Mit várt? Hogy majd őt vonom be az uralkodásba? Hogy a királynőmmé emelem? Nos, sosem volt ez amolyan választási lehetőség.
- Ó, valóban? Neked mikor és mit hazudtam, Elowen? A rúna nem engedte, hogy bármi ilyesmit tegyek. Hűséges voltam hozzád, nyilván a magam módján, de az voltam. – Pillantottam félre egy fél pillanatra, majd vissza rá.
Ezután próbáltam tönkretenni a rúnát magamon. De nem értem el vele semmit. Idegessé, frusztrálttá tett, sőt, ingerlékennyé. Megfordult a fejemben az is, hogy a rúna talán sosem működött, s ezért nem érzek változást. De ez nagy baromságnak tűnt, így lassan be kellett látnom, hogy rúna ide vagy oda, a hűségem valamiért igencsak élő Elowen irányába. De miért? Miért lenne az? Miért kötődöm hozzá? Csak a gyerekkorunk miatt, mikor még oly más volt minden? De annak már vége. Réges-rég vége van. A véres kezemet, karomat bámultam, mikor megszólalt, így ráemeltem a tekintetem.
- Végre belátod. Nos, az igazat megvallva én már akkor sem akartam ezt a rúna dolgot, mikor kierőszakoltad annak idején. – Magyaráztam, miközben tovább figyeltem őt. Láttam, hogy sír, láttam, hogy gondolkozik valamin. De nem tudtam, min. Néhány szót intéztem csak hozzá, majd magamhoz vettem a földről a tőrt. Készültem volna magam mögött hagyni ezt a drámát, őt magát, majd a furcsa, különös „érzéseim” vagy nem is tudom, miket… de láttam, hogy mozdul a keze, de nem tudtam megállítani. Elkerekedtek a szemeim, ahogy végül a testem mozdult, s rögtön mellette teremtem. A kezére fogtam, ami a tőrt fogta, mely a hasából szinte alig látszott ki. Nem engedtem, hogy megforgassa magában.
- Te ostoba! – Emeltem meg a hangom, miközben másik kezemmel szorosan megfogtam, avagy megtartottam őt. Lassan fektettem le. – Eszednél vagy?! A halálodnak semmi értelme nem lenne. Nem halsz meg… ma semmiképpen sem. – Morogtam, miközben lassan kihúztam belőle a tőrt. Ráfogtam a sebre, hogy ne veszítsen túl sok vért. Bevallom, hogy kétségbeestem. Azaz, sosem mondanám ezt így ki, soha, senkinek, de nem akartam Elowent elveszíteni. A szám mindig is nagy volt vele szemben, képes voltam megütni is, de valami kötött hozzá. S most, hogy a karjaimban tartottam, miután képes lett volna megölni magát… ez valamiért fájt. Megráztam a fejem, elterelve a gondolataimat.
- Amint jobban leszel, haza kell menned, megértetted? – Az irónomat vettem elő, hogy a gyógyítás rúnáját felrajzolva rá aktiválhassam. – És nem vagy senki. – Tettem hozzá halkan, előző szavaimra utalva. – Lehet, hogy sokszor bosszantasz, de nem vagy senki. – Folytattam, de aztán abba is hagytam a beszédet. Felesleges volt, értelmetlen.
Ha sikerült a rúnát felrajzolnom rá, s a sérülése gyógyulásnak indult, akkor lassan elhúzódtam tőle. Nem néztem rá, csak lassan felkeltem mellőle, végül elrakva az irónt.
585 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
Fárasztó volt, hogy egy olyan éles elme, mint Sebastian mennyire nem képes tisztán látni, ha Clary-ről van szó. Nem tudom, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzá. Talán mert hozzá köti a vér, ő az egyetlen családtagja, aki nem hagyta el, aki nem tette tönkre lelkileg. Nem szaggatta darabokra. Mégis, nem ő volt ott mindig mellette, hanem én. Minden kibaszott helyzetben mellette álltam, de már kezdek belefáradni abba, hogy egyáltalán nem értékeli mindazt, amit érte teszek s tettem. Talán nem a legjobb oldalt választottam. Mert mellette elveszítem szépen lassan a józan eszemet és talán egy olyan hibát fogok véteni, amelyből nem lesz visszalépési lehetőség.
- Mert eddig aztán minden fenékig tejfel volt, tényleg.. - Vele soha nem volt semmi egyszerű. Talán azt is mondhatom, hogy sokkal többet szenvedtem, mint nyertem azzal, hogy az ő oldalán vagyok. Hogy bolond módon neki ajándékoztam a szívemet s a lelkemet. Mondhatnánk azt tényleg, hogy eladtam a lelkem az ördögnek, de ebben az esetben egy cseppet sem érdekelte. Hiszen nem eladtam, hanem felajánlottam. Odaadtam. Nem kérték én mégis mindent megtettem azért, hogy ő boldog lehessen. Mégis úgy érzem, hogy szüntelenül egy láthatatlan falnak rohanok, a padló pedig a kudarc már ismerős ölelésébe fogad, akárhányszor újra és újra elbukom..
- Óóóó, hogy terveid vannak velem! Ez így már mindjárt más. Mindent értek, de tényleg.. Azért igazán beavathatnál abba, hogy mégis mik ezek a bizonyos tervek, hogy képes legyek tudod.. Együttműködni, fejet hajtani ó, nagyságodnak. - Tombol bennem a sértődöttség, a féltékenység, a düh és mindennek a végeláthatatlan egyvelege, ami úgy érzem, hogy megfojt. Talán el kellene engednem. Még most kellene meghátrálnom míg túl késő nem lesz. Hiszek a sikerében, de a vesztésre is esélyes. Hiszen, amíg Clarissa életben van addig mindig is lesz egy gyenge pontja, amellyel szemben örökkön-örökké védtelen.
- Én legalább nem tagadom le, hogy ki vagyok. Ha azt hiszed, hogy az ágyba te is beférkőzhetsz mellé... Nagyot tévedsz. Előbb engedné, hogy felmásszon benne egy süncsalád, minthogy hozzá érhess egy ujjal is. - Bár belegondolva talán nem is lenne olyan ostobaság sünöket rakni mellé az ágyába, hogy jól összeszurkálják. Bár azért sajnálnám a sünöket. Meg aztán gyerekes is lenne. Minek használjam ki szegény állatokat, amikor egyszerűen meg is fojthatom a puszta kezemmel. Azt pedig még kifejezetten élvezném is. Csak kevésbé lenne könnyű megúszni. Na, nem mintha meg akarnám úszni. Szíves örömest vállalnám magamra, hogy megszabadítottam a világot egy elkényeztetett, beképzelt kis majomtól. Talán még ki is tüntetnek érte.
- Ne is próbáld megkérdőjelezni a kibaszott hűségemet irántad! Minden szarságban melletted voltam, úgyhogy nekem ne gyere ezzel a marhasággal. Lehet, hogy nincsen rajtam az a rúna, de még mindig itt vagyok. Nem hoztam egy hadsereget, hogy véget vessenek a törekvéseidnek pedig megtehettem volna. Mégis miért kellett volna még mindig a bizalmad, huh? Ha halott vagy senkit nem érdekelnének, hogy milyen terveid vannak. Nem hazudtam. Soha, egyetlen egyszer sem hazudtam neked, míg te mást sem csinálsz csak hazudozol, ígérgetsz össze-vissza, úgyhogy semmi jogod nincs ahhoz, hogy itt papolj nekem arról, hogy hazudtam neked valamiről, vagy hogy nem lennék elég hűséges, mert egy rakás hülyeség csak, ami kijön a szádon semmi több. - Elegem volt abból, hogy lekicsinyít, hogy nem tekint egyenlő félnek. Vele nőttem fel és pontosan ismertem azt a fiút, aki elrabolta a szívemet. Mégis valahogy egyre kevesebbet látok abból a fiúból, aki a szívem birtoklója. Sokkal inkább valakit, aki mindenáron tönkre akar tenni. Az idegzetemen táncolni, belülről szaggatni darabokra, hogy mindent feléget bennem. Hogy már nem lesz semmi, ami emberi lenne, ami könnyed és lágy. Törődő. Csak a pusztítást fogom ismerni, hiszen ő is szép lassan elpusztít engem. Vagy talán soha nem is léteztem. Mindig az voltam éppen, akinek lennem kellett. Egy kaméleon. Mindig igyekeztem igazodni a környezetemhez, hogy már el is felejtettem milyen érzés az, amikor már nem próbálok meg igazodni senkihez. Hogy milyen is vagyok valójában.
Olyan ostoba s hülye vagyok. Figyelem, ahogyan a tőrt olyan mélyen vágja a húsába, hogy szinte átszakítja a karját, mégsem látom rajta azt, hogy másképp érezne. Talán egy kis zavarodottságot látok a tekintetében, mint aki nem érti, hogy miért nem szabadult meg olyan nehéz terhektől, hogy miért nem lett egyszerűbb minden. Túlságosan is ismerős számomra ez az érzés, hiszen azt reméltem azzal, hogy eltávolítják.. Majd válaszokhoz jutok, de nem így történt. A rúnával vagy nélküle semmivel nem vagyok több, se kevesebb. Csak talán még inkább összezavarodtam. Már, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Talán igazad van.. Talán soha nem kellett volna egymásra rajzolnunk ezeket.. Túlságosan más dolgokat akarunk. - Ő Clary-t akarja én pedig őt. Bár már ebben sem vagyok igazán biztos. Egyetlen egy dolog lehetne az életemben állandó, biztos s törhetetlen. A királynő iránti bizalmam is meginogni látszik. Hiszen tudom jól, hogy szövetségre lépett Sebastian-nal. Ami nála gyakran együtt jár a testi örömökkel. Amitől csak kavarog a gyomrom. Talán mindig is csak egy bábú voltam a számára. Hiszen pontosan tudta, hogy kötődök Sebastian-hoz. Mégis a lelkembe gázolt. Néha egyszerűen nem akarom kitalálni a játszma végét, hogy merre is sodor engem az élet, hanem azt akarom, hogy egyszerűen csak véget érjen az egész és semmivel se kelljen foglalkoznom.
Vártam a megsemmisülést. A halál könnyed és minden fájdalmat, kérdést eloszlató békességét. Mégsem fogadott magához. Nem tette meg. Sejtésem sincs arról, hogy milyen tervek lehetnek a háttérben, amiért meg kívánja hagyni az életemet. Vagy, hogy egyáltalán erről van-e szó.. Lehet, hogy tényleg érez valamit s ezért képtelen rá. Magam sem tudom, mégis valahogy úgy éreztem, hogy tudni akarom. Kíváncsi voltam arra, hogy mégis mit tenne velem. Mire lenne képes. Mi az, amit megpillanthatnék az arcán. Talán düh, vagy kétségbeesés.. Óóó, én aztán tényleg megőrültem.
Olyan sebesen húzom elő apró tőrömet, hogy szem alig tudja követni a mozdulatot. Mélyen a hasfalamba mélyesztem, s annak ellenére, hogy könnyek csordulnak a szemembe érzem, ahogy az arcomon végigfolynak a sós könnyeim, a ruhámat pedig átáztatja a saját, meleg vérem. Azonban, mielőtt egyszerűen kihúznám a hasamból a tőrt, hogy elhajítsam még fordítok rajta egyet, mintha csak lyukat akarnék vágni keresztül magamon.. Bizonyítékot keresve arra, hogy teljes üres vagyok belül, hogy nincs ott semmi. Egy senki vagyok. S, aki nem is létezett soha az tényleg nem érezhet. Az nem kötődhet. S, nem is élhet. - Megszabadítottalak egy problémától. - Halovány mosoly ült ki az arcomra, ahogyan beszéd közben felköhögtem a saját véremet, majd eldőltem oldalra, akár csak egy zsák krumpli.
this bitch is crazy  ❀
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ aláfestő: next to me
Ha tehettem volna, újabb pofonnal lett volna gazdagabb Elowen. Nem sokon múlt, de valamiért mégis uralkodtam magamon, ami őszintén szólva, melynek oka, az évszázad rejtélye marad most már.
- Folytasd csak ezt a szánalmas viselkedést, Elowen. Nem hinném, hogy sok jóra számíthatsz a későbbiekben. – Morogtam inkább magamnak, mintsem neki. Idegesített a kialakult helyzet, a szavai, a lázadása, s fogalmam sem volt, miként vessek neki véget. Azaz de. Azzal, hogy megitatom a kehelyből, vége lesz ennek a bohóckodásnak, s végre nyugtom lesz tőle. A gondolataitól, az érzéseitől, a lényétől. Erre vágyom. Már ha egy magamfajta szörnyeteg vágyhat bármire is.
- „Cseszettül” élsz, ám meddig még? Hiába vannak veled terveim, ha egyszer… - Inkább elharaptam a mondat végét. Ugyan miért mondanám el neki, hogy voltaképpen azért nem ölöm meg, mert fontos eleme a kirakósnak? Egy olyan ember ő, akivel még bőven sakkban tudom tartani Jacet.  S ez felettébb szórakoztató lesz, ha egyszer sor kerül rá. Ám nem most. Nem ma, nem így, nem ilyesféle körülmények közt. Még nem tudom, mikor fogom őt felhasználni, de el fog jönni a napja.
Sóhajtottam egy nagyobbat, majd összepréseltem az ajkaimat, mikor Claryről beszélt.
- Kettőtök közül te vagy a ribanc, Elowen. De az a helyzet, hogy tökéletesen áll neked ez a szerepkör. – A szemeimet forgattam. Tulajdonképpen a közte és Dorian közt levő furcsa kapcsolatra gondoltam, s ez mondatta ki velem azokat a szavakat, melyek elhagyták a számat.
Ugyanakkor Clary jobban érdekelt. Ő a vérem volt, az utolsó kis menedékem… mégha ő nem is gondolja így. Egy nap rá fog jönni, hogy hol a helye. Kinek az oldalán, s mire is hivatott ő tulajdonképpen. Én pedig kivárom, míg rájön erre. Míg mellém áll.
- Ha nem tiltakozol, akkor ez… - Rámutattam, végig rajta. - …ez mégis mi? Minek neveznéd azt, amit csinálsz, mióta idejöttél? Mit gondoltál, mikor eltűntél és felszívódtál? Hazug ribanc vagy. – Emeltem meg a hangom. Ezután bökte meg a mellkasom, s erre a reakcióm az volt, hogy elkaptam a csuklóját. Megszorítottam.
- Hát persze, mindenért én vagyok a hibás, nem de? Te viszont egy szent vagy. Így gondolod, Elowen? Szerinted teljesen rendben van az, amit te csinálsz, s tettél? A hűtlenség egyáltalán nem nagy dolog a te olvasatodban, igaz? – Akármit mond, akármivel próbálja alátámasztani a sajátos kis elméletét, nem hiszek neki. Elárult azzal, hogy eltűnt. De a nagyobb árulás a rúna eltüntetése volt. Hisz az engedélye nélkül nyilván nem szabadította meg tőle senki, nem? S mi ez, ha nem… ha nem árulás?! Ideje lenne befognia, mielőtt meggondolatlan tettként tényleg kioltom az életét.
Igyekeztem tönkretenni a rúnát, mely rám volt rajzolva gyerekkorom óta. A lehető legjobban szétvágtam magamon. A vérem keveredett a rúna vonalaival, majd teljesen semmissé vált. De nem éreztem semmi változást. Mindig azt hittem, ha megszabadulnék a rúnától, szabadnak érezném magam. Lekerülnének rólam azok a láncok, melyek Elowenhez csatolnak. De nem történt semmi változás. Semmi. Mi a fenéért nem?! A pokolba. A tőrrel még mélyebbre vájtam a húsomba. Talán csak nem tettem tönkre eléggé, hát nem? Egyszerű a képlet. Azonban továbbra sem változott semmi. A nő hangjára megálltam egy pillanatra, majd idegesen eldobtam a tőrt, mely egyenesen a földbe fúródott. A vérem pedig szintén a földre csöpögött a kezemről.
- Igen, egy senki vagy. Semmi közünk egymáshoz többé. – Morogtam vissza a számba adott szavakat, miközben figyeltem, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán. A legutóbbi veszekedésünk alkalmával is sírt? Nem emlékeztem hirtelen. Nem tudtam visszaidézni ezt a részét, csak magát a történéseket, a pofont, az elhangzott vádakat, szavakat, majd azt, ahogy hátat fordít nekem.
Ahogy hallgattam a szavait, lassan ráfogtam a sérült kezemre. Rámarkoltam, befedve a sérülést. Fájt, de azzal, hogy hozzáértem, újabb fájdalmat generáltam magamnak.
- Szánalmas és fölöttébb ostoba vagy. Nem foglak megölni. Nem a rúna hiánya miatt. Hanem a saját elveim miatt. Azért, aki vagy, Elowen. – Bár ezt mondtam, ő tulajdonképpen teljesen félreérthette. Hihette azt, hogy „érzéseim” vannak iránta. De inkább az volt a fontos, hogy kicsoda ő. Kihez is köti a vére, melyről nem tud semmit sem.
- És most, ha befejezted ezt az őrültséget, kelj fel onnan és tűnj el, míg nem hívlak újra. – Ellépkedtem a tőrért, mely a földbe fúródott nem is olyan régen. A sérült kezemmel vettem fel, rámarkoltam.
- Legközelebb pedig jobban teszed, ha nem hozakodsz elő ezzel a drámával. Szereted magadra vonni a figyelmet, de felesleges. – Magyaráztam, miközben lepillantottam a tőrre. Még mindig nem értettem, miért nem történt semmiféle változás a rúna tönkretételével. Hol hibáztam el? Vagy mi a pokol történik?
735 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
- Óóó, hát persze. Én vagyok az, aki nem látja a fától az erdőt.. Hogy is nem gondoltam erről, hogy tévedhettem ekkorát. Akkor talán rosszul láttam Clary lába között elhelyezkedő bozóttól, hogy az igazából te voltál ott nem is Jace.. Hm.. Igazad van így már minden világos. - Egyszerűen már tényleg nem értem, mikor fog észhez térni. De úgy igazán észhez. Mikor fog ráeszmélni arra, hogy mi a valóság. Hogy a lány nem szereti. Soha nem is fogja. Legalábbis úgy nem, ahogyan azt ő szeretné. De szerencsétlen Sebastian nem is tudja megkülönböztetni az érzelmeket. Úgy kapaszkodik abba a lányba, mint utolsó mentsvárába, aki még csak nem is látja, hogy még megmenthető.. Hiszen szerethető. (..)
- Hah, az évszázad vicce. Sebastian a hős megmentő! Ne felejtsd el majd az alsónadrágod kívülre felhúzni, meg a tapadós harisnyát.. Úúú, már magam előtt látom, hogy milyen lelkes lesz, amiért "megvéded". - Az ő esetében nem biztos, hogy bármilyen listán jó lenne rajta lenni. Hiszen az egyszer biztos, hogy túlzásokba esne, ami a védelmezést illeti. Tuti biztos, hogy senkinek nem engedné még azt sem, hogy a közelébe menjen. - Annyiszor mondogatod, hogy már kezdesz unalmassá válni, de tényleg. Így kínoznál, úgy kínoznál mert olyan remek szakértő vagy.. Meg is ölnél.. Blablabla.. Mégis még mindig cseszettül élek. - Megcsíptem a karomat. - Yupp, még mindig. - Semmi nem érdekel már. Elegem van a világból. Tudom, hogy fel akarja égetni, hogy újjá akarja építeni egy olyan világot teremteni, ahol szinte mindenki az Ő hűséges szolgája. Én nem akarok zombi lenni, de szenvedni sem kívánok mellette, míg a világot megdöntő tervei között még Clary-t is az oldala mellé állítja majd. Tudom, hogy képes rá. Nem akarok egy olyan világban élni, ahol továbbra is azt kell néznem, hogy más után fut. Csak akkor már nem kell futnia. Hiszen ott áll majd mellette. A kehely tenni fog róla. - Clary, ribanc, Clary, ribanc, ribanc, Clary.. Én nem érzékelem a különbséget a kettő között. Hát, te? - Dühös voltam. Féltékeny. Gyűlöltem, gyűlölöm azt a lányt. Mégis mi van benne, ami bennem nincs? Egy Jace? Na, de komolyra fordítva a szót azon kívül, hogy a szüleik ugyanazok semmi nem ugyanolyan bennük. Talán nekem is oda kellett volna születnem, hogy emberszámba vegyen. Tévképzetei vannak, hogy a világban az egyetlen, aki megértheti, aki szeretheti az a testvére lehet. Mert a család szereti egymást. De a család sosem vérről szól. Az adja meg hozzá legtöbb esetben az alapot, de amikor egy elveszett gyermeket fogadnak be azt is ugyanúgy képesek gyűlölni és szeretni. Hajukat tépni miatta. Ordítani, majd szerető ölelésbe vonni. Megannyi szeretet létezik.. Néha egy családtagod sem szeret igazán. Sosem tudhatod, hogy mit hoz számodra a sors.
- Lehettek persze. De az, hogy kimondjam arra sosem volt sem idő, sem hely. Mert veled szemben sosem mondhatom meg, amit őszintén gondolok. Nem a lényed ellen lázadozom. Elfogadlak, ahogy vagy. Minden sötétséggel, őrültséggel együtt. Ha azt hiszed, hogy minden porcikám tiltakozik ellened.. Hát nem is tévedhetnél nagyobbat drágaságom. De ez is csak az bizonyítja, hogy vak vagy és nem látsz a szemedtől. - Megforgatom a szemeimet. Elegem van már ebből az egészből. Kimondanám, ordítanám amit akarok, de egyszerűen már tele vagyok az egésszel. Hogy olyas valakit szeretek, aki még fel sem tudja fogni, hogy mi az, ha valaki szeret valakit. Megőrülök. Belebolondulok ebbe az egészbe. Felfordulok. Egyszerűen nem bírom már.  
- Ó, azért egyedül csak is te vagy a hibás.. - Azzal megböktem a mellkasát, mintha éreztetni akarnám, hogy Ő az oka mindennek. Felpofoz, eltávolodom. Megcsókolom. Ízlelem ajkait, mintha maga lenne a mennyország az a pillanat annak ellenére, hogy nem viszonozza. Ellök, távolodik tőlem. Talán olyan volt számára ez, mint nekem az első pofon. Váratlan, érthetetlen. Bár tudom jól, hogy kiprovokáltam nem számítottam arra, hogy kezet emelne rám. De megtette. Már nem fáj. Lelkemben egy sebet ejtett, mely azóta is gyógyulni kíván, de csak szüntelenül vérzik, esélyt sem adva a gyógyulásra. Felemészt és teljesen elpusztít.
- Nehogy aztán már a rúnám börtönében érezd magad.. Tégy, ahogy óhajtod. - Nem érdekel, hogy saját húsába váj, elbukkan a sötétvörös nedű és tudom, szinte érzem, ahogy megszűnik a láthatatlan kötelék kettőnk között. Mégis semmi változást nem érzek. Ahogy akkor sem éreztem, mikor az enyémet eltávolították. Minden ugyanolyan maradt. Nem válaszokat kaptam ezáltal, hanem még több kérdést, amire nem is reméltem már választ. - Na, érzel valami különbséget? Ölj meg, hiszen már semmi nem láncol, nem köt hozzám. Egy senki vagyok, akit akkor pofozol fel amikor úgy kívánod. Egy árnyék vagyok, akire csak akkor tekintesz, mikor teljesen magányodban már senki nem áll ott melletted, hogy rábólintson helyesen cselekszel. Nincs ott senki, aki önszántából tartana ki melletted. - Elcsuklik a hangom, ahogy a könnyeim először égetni kezdik a szemeimet, majd pedig legördülnek az arcomon. - Én voltam melletted mindig. Nem Clary, nem a hadsereged, amit teremtettél. ÉN! Most is itt vagyok. Rúna ide vagy oda, egy picit sem érzem másképpen. Én a szabad akaratomból döntöttem melletted, hogy támogatlak. Hogy idejövök annak ellenére, hogy tudtam dühös leszel. Hogy valamit rosszul csináltam. De nem félek szembenézni veled. Nem félek attól, hogy kimondjam, ha ostobaságot cselekszel. Ha vágyálmaid töredéke nem több beteges rögeszménél. Ha te tényleg annyira különbnek érzed most, hogy már nem köt hozzám semmi.. Ne habozz, tedd meg. - Mély levegőt vettem, majd térdre rogytam előtte arcomat az égnek emeltem, s lehunyt szemmel vártam a halál, rideg, kemény érintését.
remélem tetszik.  ❀
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ aláfestő: next to me
Folyamatosan próbált az idegeimen táncolni, s valljuk be, elég jól ment neki. A lehető legtöbb értelemben megpróbált engem bántani, avagy inkább megalázni a szavaival.
- Te vagy az, aki semmit sem ért azzal a parányi agyával és eszével, Elowen. A saját igazadat hajtogatod, s nem látod a fától az erdőt, hogy úgy mondjam. – Ezt azonban annyiban kívántam hagyni. Túlságosan pörögtek a gondolatok, avagy események, s alig bírtam vele lépést tartani. Clary. A húgom. Nem hagyhattam sem Elowennek, sem senki másnak, hogy bántsa. Ha valaki valaha bántja, az csakis én lehetek, és az biztos, hogy az okkal fog történni. De amíg csak egy féltékeny nőnek az élő céltáblája Clary, azt kell mondanom, hogy nem, nem engedem.
- S mi van, ha mégis? Én megvédem, ha kell, bárkitől és bármitől, akár még tőled is. Egy ujjal sem érhetsz hozzá és ezt garantálom neked! – Sziszegtem idegesen, miként közelebb léptem hozzá. – Megannyi kínzási módszert ismerek, Elowen. Meg akarod ismerni bármelyiket is? Jó úton jársz, ha halott akarsz lenni. Bár ezt már, mintha mondtam volna egy párszor. – Tettem hozzá szórakozottan, aztán jött az újabb visszabeszélés. - Soha többé ne vedd a szádra Őt, megértetted?! – Emeltem meg a hangom. Ez a nő semmiből sem tanul? Múltkor csak egy pofont kapott. Azt hittem, észhez tér és véget ér ez a fene nagy lázadása. De nem. Mégis mikor érti meg, hogy itt elég és ne tovább? Talán soha. S ez lesz a veszte. Mindkettőnk veszte, hisz ha megölöm, veszítek valamit. Valakit. De érdekel ez engem? Ugyan a hűség rúna még rajtam van, de más köt hozzá? Nem hiszem.
- Mindig is voltak, s lehettek gondolataid, Elowen. De nem itt és nem most van itt az idő arra, hogy kimond. És legfőképpen nem nekem. Ugyanis nem tűröm el, különösen nem tőled, hogy lázadj ellenem. A lényem iránt. De te ezt teszed. Minden porcikád tiltakozik most ellenem, s nem tudom, mit is vétettem igazán. Hiszen te vagy, aki szó nélkül eltűnt. Te vagy, aki rúna nélkül tért vissza. S mégis én vagyok a rossz? Ez szörnyen nevetséges, Elowen. Csak az a baj, hogy képtelen vagyok nevetni rajta. – Éreztem, hogy a nő egyre inkább elveszíti a józan eszét. Sosem láttam még ilyennek, de még hasonlónak sem. Mindez az én hibám lett volna? Kiforgattam önmagából anélkül, hogy igazából erre vágytam volna?
- Nem csak a rúna lett kiszívva belőled, hanem a józan eszed is. – Bár amikor közelebb lépett és azt mondta, hogy ő is legalább olyan őrült, mint én vagyok, nevetségesnek találtam. Ő nem én, nem hasonlítunk egy kicsit sem. A közelében sincs annak a lénynek, szörnyetegnek, mint aki én vagyok. A csókja váratlan volt, nem viszonoztam, hanem eltoltam magamtól, s felállítottam a sajátos kis elméletemet a történtekről. És ekkor, ez volt az a pillanat, mikor kezdtem elhinni, hogy tényleg őrült. A nevetése… konkrétan az arcomba nevetett, szinte hisztérikus módon, teljesen megfeledkezve önmagáról. Aztán újabb tőrdöfés következett, melyet a szavaival intézett felém. Idióta barom? Ha meg kéne számolnom, hányszor szólt be a beszélgetésünk, avagy vitatkozásunk alatt, nos… fogalmam sincs, hol járnék. A kérdésére összevontam a szemöldököm egy pillanatra.
- Arra utalsz, hogy én volnék az? Ne legyél nevetséges. Nem köt hozzád semmi, a rúnán kívül, amit… amit én most tönkre fogok tenni. – Egy tőrt vettem elő, majd tűrtem fel a saját ruhám ujját. Ha a rúna megsérül, akkor elveszíti a jelentőségét, avagy a képességét. Nem fog többé semmiféle formában a hűség Elowenhez kötni és ez az, amit el akartam érni. Hisz csak ebben az esetben tudtam volna neki valóban ártani. A késsel a rúnába, avagy a saját húsomba vágtam. Tűrtem a fájdalmat, sőt, szinte meg sem éreztem. Csak el akartam törölni azt, ami rajtam van. Ami hozzá köt. A múltunkat, a jelenünket, s talán a jövőnket is ezzel. Hiszen, ha ő megszabadult ettől, talán nem is annyira értékes, nem igaz? Pedig tisztán emlékeztem, hogy ő volt az, akinek annyira fontossá vált ez a hűség rúna.
Bye-bye rúna 643 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
Kicsi elmém számára érthetetlen a vaksága. Képes ám mindent belebugyolálni abba, hogy én féltékeny vagyok.. Hah. Jó poén. Van benne igazság, de ettől függetlenül nagy részben még mindig csak egy poén lesz, egy vicc. Valami, ami nem számít igazán. Amúgy is a kapcsolatokat mindig egy külső szemlélő látja át igazán. Ahhoz mondjuk ismerni kell mindkét felet, mert látatlanba és féligazsággal elég nehéz gazdagodni. De mivel pontosan tudom, hogy a lány mást szeret és ezt szüntelenül kifejezi én aztán nem tudom, hogy miben reménykedik Sebastian. Még, ha azt mondaná, hogy osztozkodik.. Haha. Elég hamar himbilimbi nélkül találná magát Jace. Van azaz érzésem. Hát pont most hazudnának nekem a megérzéseim? (..)
- Ó, drága Sebastian azt már régen megbántam. Úgy érzem, hogy egy kicsit le vagy maradva. Tudod lehet, hogy a világban pörgeted az eseményeket, de ahhoz képest a személyes teredben, életedben egy csiga kétszer leköröz, mire megérted mi is történik körülötted. - Megforgattam a szemeimet. Szinte már nevetségesnek tartom az helyzetet. Hogy megbántam, hogy megismertem? Valószínű, hogy igen. Ha nem hal meg az anyám nem ismerem meg Őt. Szóval az anyám életben lenne és teljesen más körülmények között nevelkedtem volna. Plusz nem lennék belé ennyire őrülten szerelmes. Bármit tehet még mindig itt vagyok az oldalán, mint egy totális idióta. Akarom, hogy felpofozzon. Megérdemelném. Üssön, rúgjon ahol csak ér. Talán, akkor végre megértem, hogy miféle sötétség lakozik benne, amire még én magam sem lehetek hatással bármennyire is szeretnék.
- Igaz, igaz. De ha az én torkomat elvágja valaki az még nem azt jelenti, hogy az övét körbefonja valami különleges mágia, hogy senki se juthasson a közelébe. Aztán még ott van, hogy ki lehet belezni. Vaaagy.. Hmm... Talán valaki birtokba venni az egész testét.. Kihasználná minden egyes porcikáját és aztán kegyelemből ontaná ki az életét. Megannyi módja van a halálnak.. Te már csak tudod, nemde? - Nem tudom, hogy miért akarok ennyire lázadni ellene. Csak szabadjára akarom engedni minden egyes indulatomat az irányába. Az idegein akarok táncolni. Bár magam sem tudom, hogy mit akarok mindezzel elérni. Nem vagyok a szolgája. Ugyanannyit ér az életem, mint az övé. Semmivel sem kevesebbet. Talán, ha egoista akarok lenni még azt mondanám, hogy többet is ér. De azért ebbe inkább nem mennék bele.
- Ó, hát bocsássa már meg nekem őfelsége, hogy van saját véleményem, amit nem nyomok el magamban. Hogy egy ember vagyok, akinek vannak gondolatai, érzései. Sajnálom, hogy nem lehetek olyan tettre kész katona, mint amilyennek szeretnél. - Mindig támogattam, de most az érzéseim voltak a fontosabbak. Hogy kibogozzam őket. Azonban ahelyett, hogy sikerült volna kicsomóznom azt hiszem inkább valami olyasmit sikerült elérnem, mikor összeköti valaki a két cipődnek a fűzőjét, te meg tudatlanul elindulsz aztán pofára esel. Na, ez már közel van az én helyzetemhez. - Ja, igen tudom, hogy a technológia nem árnyvadász dolog, szóval teljesen nyugodtan csináltam neked egy rajongói oldalt. Posztolgattam néhány dolgot, amit nem szeretsz. Hátha valaki szembe találkozik veled aztán mondjuk teszem azt.. Leönt téged egy vödör savval.. Mármint lehet, hogy még élveznéd is, de ez csak akkor derülhet ki, ha megtörténik.. - Körbenézek, mintha várnék valamit. - Hm, úgy néz ki senkit nem érdekelsz. - Megrántom a vállamat, mintha mi sem érdekelne. Mert talán így is van. Lehet, hogy halott leszek. Az is lehet, hogy egyike leszek a zombi katonáinak. Akkor pedig már nem akarom úgy eltölteni az utolsó pillanataimat önmagamként, hogy bármit is bánnék. - Ja, és mellékesen elárultam, hogy a kedvenc színed a fekete. Most már igazán kezdhetsz rettegni! Jujujuj... - Széttárom a karjaimat nem is érdekel, ha megöl itt helyben. Én jól szórakozom. A fájdalom pedig nem lesz más, mint az utolsó búcsú tőle. Hiszen minden egyes perc, amit mellette tölthetek hazugságban pont olyan fájdalommal jár, mintha újra meg újra meghalnék.
- Hát tudod megesik az ilyesmi. Az utóbbi időben sokat szoliztam.. Tudom nem látszik, de tök érdekes, hogy kiszívta a rúnát a karomról.. Hát nem hihetetlen? - Azt hiszem tényleg kezdem elveszíteni az utolsó hajszálat is, ami a józanságomhoz köt. Beleőrülök abba, hogy szerettem a világ talán leggonoszabb, legsötétebb teremtményét, aki már egyszer a halál arcába nevetett és visszatáncolt az élők sorába, hogy magáévá tehesse a világot.. Most pedig én vagyok az, aki az Ő képébe röhög, amikor felpofoz. Nem fáj. Már nem érdekel. Nincs semmi, amivel megtörhetne. Hiszen a törött darabjaim már koránt sem érzik, ha apró darabokra zúzzák őket..
Megcsókoltam. Nem viszonozta mégis ajkai.. Az íze.. Örökre emlékezni fogok erre a pillanatra még akkor is, ha többé nem lehetek önmagam. Ha már nem lesz több nap az életemből. Eltol magától, de már nem is érzek csalódottságot. Szavai hallatán egyszerűen csak hátravetettem a fejemet és egy kicsit hisztérikus nevetés hagyta el ajkaimat. Oly' hevesen nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult. - Hát, te aztán tényleg egy idióta barom vagy. - Álltam a tekintetét, továbbra is kuncogva szüntelenül. Egyszerűen már olyan nevetségesnek tartottam a helyzetet, hogy legszívesebben a földön fetrengtem volna a nevetéstől. - Na, most akkor ki is féltékeny? - Oldalra döntöttem a fejemet és tekintetem újra az ajkaira tévedt. Már most rákaptam, mint valami rossz drogra. De hát Ő nekem mindig is a sajátos drogom volt. Függő lettem. Az életem meghatározó pontja lett anélkül, hogy bárki megkérdezett volna engem, hogy amúgy nem bánod? Talán pont ennek kellene lennie a jó oldalának.. Váratlan és mindent elsöprő. Az már kimaradt, hogy közben lehet elpusztul a lelked minden apró darabja is. De minek nekem lélek, ha enyém lehet Ő? Bár enyém lehetne.. Bár engem akarna.. Ha észrevenné, hogy én szeretem és elfogadom őt. Azt nem mondom, hogy tisztelem.. Mert azt épp nem. Nagyon, de nagyon nem.
elowen bedilizett. salalala.  ❀
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ aláfestő: next to me
Nos, ha nem uralkodtam volna magamon, akkor már ezekben a pillanatokban elszakad nálam valami és megütöm, vagy felnégyelem. Oké, azt talán nem tettem volna, bár a szándék megvolt bennem. A késztetés, hogy elhallgattassam örökre. Igen. Talán ezt kellett volna tennem és mindenféle gondolattól vele kapcsolatban, egyszerűen megszabadultam volna. Sőt, gondoktól. Ehelyett viszont végighallgattam, összepréselt ajkakkal.
- Vigyázz a szádra, Elowen, mert meg fogod bánni. Hidd el, hogy azt is megbánod, hogy valaha megismertél. – Szűrtem fogaim közt, szikrázó szemekkel tekintve rá. Idegesített, irritált, ő maga, meg az egész beszélgetés. Hiba volt idehívnom, hiba volt felkeresnem, egész egyszerűen meg kellett volna öletnem valamelyik új hűséges katonámmal. De mégis idehívattam és már fogalmam sem volt, mi volt ezzel a célom.
Ahogy ismét Claryt vette a szájára és arra tett utalást, miszerint valaki elvágja a torkát, megrezzent egy arcizmom. Ha csak egy ujjal is hozzáér, esküszöm, megfojtom ezt a nőt. Aztán felszabdalom, és ékes bizonyítéka lehet annak, hogy velem senki sem szórakozhat, még ő maga sem, akit gyerekkorom óta ismerek.
- Tudod, valaki a te torkodat is elvághatja, ha még sokáig jártatod a szád, ráadásul igencsak feleslegesen. – Mély levegőt vettem. A további provokálására nem reagáltam. Kedvem lett volna ezer meg egy dolgot csinálni vele, addig kínozni, amíg bocsánatot nem kér a viselkedéséért, de próbáltam megtartani a józannak a legkevésbé sem mondható eszem.
- Ha mellettem vagy és teszed, amit mondok, akkor az igenis jó. Viszont az, hogy elkezdtél lázadozni ellenem, sőt, megemeled a hangod az irányomba, nem tesz téged túlzottan elviselhetővé, Elowen. – Vetettem oda dühösen, miközben a kérdésein gondolkodtam. Miért voltam dühös a hiánya miatt? Ez igazából roppant egyszerű volt. – Te vagy az, aki a legtöbbet volt mellettem. Te vagy az, aki a legtöbbet tudhatja rólam. És te, ez a személy… - Ekkor végigmutattam rajta. - …nincs itt. Máshol van. Ki tudja, kinek és mit mond el, avagy mikor is árul el engem egészen pontosan. Az, hogy ennyire nyomod veszett, nem jelenthetett semmi jót és nem, ne akard megmagyarázni nekem, hogy ez teljesen normális. – Ezután kissé gyorsan történik minden. Méghozzá az, hogy ténylegesen tettlegességig fajuljanak a dolgok, valamint az, hogy feltűnik a hűség rúnájának a hiánya. Igazam volt, egy áruló vált belőle és ehhez ezentúl kétség sem fér hozzá. Nem, már nem tud átverni többé, hisz nincs rajta. Semmi nem köti hozzám, semmi nem garantálja a hűségét. Innia kell a kehelyből.
- Semmit sem jelent, hogy most, erre a találkozóra egymagad jöttél. Nyilván megpróbálhatod beadni nekem, hogy továbbra is az én hűségemben állsz, de nem, nem hiszek neked. Többé nincs okom bizalmat szavazni annak, aki eltűnik, majd a rúna nélkül tér vissza. – Felpofoztam. Azt akartam, hogy szavaim még több értelmet nyerjenek ezáltal, hogy elhiggye, miszerint odaveszett a bizalmam és hogy rettentően dühös vagyok rá. Ám a reakciója, az, hogy tulajdonképpen nem érdekelte a pofon, váratlanul ért. Legutóbbi pofon alkalmával legalább láttam rajta némi fájdalmat… vagy ahhoz hasonlító érzelmet. Most viszont, szinte az arcomba nevetett azzal, ahogyan rám nézett.
- Hogy te, őrült? Ugyan, ez nevetséges. – Még egy halvány mosoly is kiült az arcomra, azonban ekkor megtörte a köztünk levő távolságot. Ajkait éreztem a sajátomon, viszont az agyam képtelen volt felfogni, mi történik. Csak a vérének az ízét éreztem a számban és a csókját. Elowen megcsókolt? Beletelt néhány pillanatba, mire kezeimet a vállaira csúsztattam, majd határozottan toltam el magamtól. Nem viszonoztam a csókot, hisz nem értettem semmit sem. Miért tette? Mit akart ezzel a hülyeséggel bizonyítani? Rámeredtem, miközben lassan, de biztosan elkezdett összeállni a kirakós.
- Tényleg féltékeny vagy rá, igaz? – Nevettem fel idegesen, vagy inkább szórakozottan. A kezeimet elhúztam tőle. – Az a helyzet, Elowen, hogy ez a… játék, amit űzöl, igencsak gyerekes, hogy úgy mondjam. Komolyan, mégis mit gondoltál? Egy csók és Sebastian a lábaid előtt hever majd? Pont én? Akinek tulajdonképpen valaki más kell…? – A végére elhalkultam, miközben közelebb hajoltam hozzá. A szemeit fürkésztem és próbáltam rájönni, mi járhat a fejében. De nem tudtam. – Doriannal kellene valamelyik szobában hemperegned, nem de? – Tettem fel a kérdést, ahogy elhajoltam tőle.
OMG, Elowen 655 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
- Ja, oké.. Magyarázd csak be megadnak azzal, hogy féltékeny vagyok. Végül is akárhányszor bebújik Jace mellé, akárhányszor az ajkai az övét érintik.. Biztosan nagyon sokat gondol rád és kívánja azt, hogy te lennél ott.. Ja, hát akkor melletted is lehetne, nem? De ott hagyott a szarban, miután megmentette a szerelmét, Jace-t. Jacey, Jacey, Jace. Hmmm. Roppant érdekes.. Valószínűleg teljesen rosszul értelmezem a dolgokat. - Egy pillanatra a kezemet az államra helyzetem, mintha tényleg elgondolkodtam volna rajta. Tényleg nem értem, akinek olyan erőteljes elméje van, hogy kigondolja miképpen hajtsa meg a világot a saját akarata szerint és még el is kezdje ennek a végrehajtását nem tud átlátni egy ilyen egyszerű dolgot. De ugyanakkor nem róhatjuk fel neki, hiszen ez az Ő gyengesége. Az érzelmeket csak megjátszani tanulta. Nem átérezni, értelmezni. Ez nem az ő hibája.
- Kivéve, ha valaki elvágja a torkát. Nem nézz körbe és lelép a járdáról aztán puff egy autó és már ki is lapult szegény. De persze, valószínűleg senki nem állíthat meg benne. Tökéletesen igazad van. Hát neked, ne lenne? - Már annyira gyűlt bennem a düh az irányába és ennek köze sem volt a féltékenységhez. Lehet, hogy egy kicsit féltékeny voltam Clary-re, amiért Ő volt az, akit többre tartott, akire jobban odafigyelt. Akire egyenlőre félként tekintett. De ez inkább arról szólt, hogy nem volt képes észrevenni azt, hogy én mindvégig itt voltam mellette. Hogy szeretem őt. Az életemet is áldoznám érte. Gyűlölöm, amiért olyan könnyedén játssza meg az érzelmeket mégsem képes olvasni az emberben, aki átérzi őket. Persze én is igyekeztem sokáig tagadni a bennem dúló harcot vele kapcsolatban.. Még most sem vagyok benne biztos, hogy megkötötték volna a tényleges békét. A harc szüntelenül folytatódik.
- Vagy mi? Huh? Már nem is olyan élmény felpofozni? De kár.. - Nem tudom mire számítottam. Azt hittem felpofoz. Megüt. A földre lök és rugdoss, amíg csak lélegzem. Vagy még tovább is. De így csak lehetőséget adott nekem arra, hogy mindent kiadjak magamból, ami már a lelkemet nyomja.
- Egyszerűen csak elegem lett abból, hogy visszanyelek mindent, amit legszívesebben ordítanék. Nem fogom vissza magam, mert neked soha semmi nem jó. Ha melletted vagyok és az igazat mondom elküldesz mondván, hogy nincs rám szükséged. Most is azt mondod, hogy egy másodlagos kis senki vagyok, eldobható. Hogy megölsz. Végzel velem. Akkor mégis miért vagy olyan dühös, hogy nem voltam melletted, huh? Te sem tudod rá a választ, ugye? - Már nem reménykedem abban, hogy valaha is képes lesz arra, hogy viszonozza az érzéseimet. Nem ringatom magam, gyermekded álmokba, hiszen felesleges. Ez itt a kemény valóság. Látni akarom a benne lakozó sötétséget. Valamit, ami észhez térítheti idióta szívemet. De az olyan makacs, hogy nem tántorít. Semmi nem törölheti el az érzéseimet irányába.
Látom, ahogy tekintete a szétvetett karjaimra terelődik és ezzel együtt a döbbenetet is, ami kiül az arcára. Érzem, tudom mit lát. Vagyis inkább, hogy mit nem. Lehet, hogy a rúna eltávolítása okozta azt, hogy kimondok mindent, amit akarok.. De felbukkanhattam volna itt árnyvadászok csapatával, akik megölhették volna Őt. Hiszen segíthettem volna nekik. Elárulhattam volna. De nem tettem. Mert képtelen vagyok rá.
- Megkérdőjelezhető? Igazán? Tényleg? Akkor miért nincs itt egy csapat árnyvadász, hogy megöljön? Miért nem hitettem el veled, hogy minden a legnagyobb rendben és vágtam le a fejed a helyéről? Tényleg azt gondolod, hogy meg kellene kérdőjelezned a hűségem az irányodba? Elárulhattalak volna. De nem tettem. - Nem fűzöm hozzá, hogy nem akartam. Már így is épp elég hatalom van a kezei között. Nem húzódtam el tőle ezért a pofon egyenesen betalált. Ennek köszönhetően elharaptam a számat és vér buggyant elő ajkamból. Tettem egy lépést hátra, megráztam a fejemet, majd vigyorral a képemen néztem fel rá. - Tudod, hogy miért nem kell kételkedned bennem? Egyrészt mert legalább annyira őrült vagyok, mint te magad. Másrészt pedig.. - Azzal áthidalva kettőnk közötti apró távolságot karjaimat szorosan a nyaka köré fontam, hogy ne ellenkezhessen, ahogy ajkaimat az övére tapasztottam.
imááádom. #FIRSTKISS #ELASTIAN  ❀
Sebastian Morgenstern
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
✘ New York
foglalkozás :
✘ Killing
Karaktered arca :
✘ Will Tudor
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

To: Elowen
❀ aláfestő: next to me
- Azért, mert az nem az igazság volt, Elowen. Mindketten tudjuk, hogy egyszerűen csak féltékeny vagy Claryre. Soha nem fogsz hozzá felérni és ez az, ami igazán dühít és ez az, amiért mindenáron a legrosszabbat gondolod róla… és arról, hogy én miként is állok hozzá. – Túl jól emlékeztem arra a balhéra, ami köztem és Elowen közt volt. A szavai szinte beleégtek a fejembe, a gondolataimba és nem, nem értettem egyet vele, sőt, semmivel sem, amit akkor és ott mondott. Az utálata Clary iránt elvakította. Legfőképp az, hogy Clary fontosabb nekem, mint ő maga. Ez az, ami dühíti.
A stílusában, a szavaiban felfedezni véltem valami mást. Nem olyan volt velem, mint régen. Sokkalta szókimondóbb, mondhatni, szemtelenebb volt az irányomba és ez furcsa volt, tőle nem megszokott. Mintha valami hiányozna, nem lenne ugyan olyan és ezúttal nem a vitánk miatt gondoltam erre. Vagy talán tényleg a hűtlensége az, ami kiváltja belőle ezt a stílust?
- Ha akarom, a húgom is meghajol előttem, sőt, magam mellé emelem. S ebben sem te, sem más nem állíthat meg, megértetted?! – Emeltem meg a hangom. Egyre jobban kihozott a sodromból, de azt hiszem, pont ezt akarta elérni. Mintha már minden mindegy lett volna a számára és elő akarta hozni a legrosszabbat belőlem. Nos, jó úton járt, de még nem akartam teljesen elveszíteni a fejem. Nem, még nem szabad. Emlékeztettem magam, miközben összepréselt ajkakkal fürkésztem Elowent.
- Fogd be a szádat… - Szűrtem fogaim közt, mikor az érzelmekről kezdett hadoválni. Mindketten tudtuk, hogy miként is állok ehhez, így valóban nem kellett újra és újra az arcomba vágnia. A démonméreg a testemben sosem engedte, hogy emberi legyek és nem is lettem az. Apám sem annak nevelt, így az érzelmek terén tényleg sehol sem álltam, de ez soha, egy percig sem zavart. Megtanultam így élni és azt kell mondanom, sokkalta jobb így, mintsem másképp. Ahogy felhajolt hozzám, összeszorítottam a fogaimat. Megüthettem volna, de nem tettem.
- Sosem hittem, hogy ennyire nagy a szád, Elowen. Mégis mi hozta elő ezt belőled? Mi? Mit műveltél? Vagy tán telebeszélte valaki a fejed? „Kerekedj felül Sebastianon”? Ezt a tanácsot kaptad talán valakitől? Mert ha igen, üzenem neki, hogy nem fog sikerülni. Főképp te… nos, igazából nem is lesz lehetőséged senkivel sem beszélni. – Tettem hozzá szórakozottan, aztán a tárgyra tértem. Arra, hogy innia kell a kehelyből és hogy nem tűrök semmiféle ellenvetést, hisz akkor megölöm. Végzek vele, rúna ide vagy oda. A szavai komolyan megleptek. Még inkább szembeszállt velem, ha lehet így fogalmazni. Lökött rajtam egyet, s mivel a meglepettség még uralkodott rajtam, így csak hátrébb léptem. Aztán a további szavai rántottak szép lassan vissza a valóságba. Ez az Elowen valóban nem az volt már, akit ismertem. Megváltozott, sőt, kifordult önmagából. S vajon ennek mi az oka? Hisz mindennek van oka, ennek is kell lennie.
- A helyzet az, hogy nem takarodok sehová, Elowen. – Szűrtem fogaim közt, szemeim őrülten csillogtak, ahogy léptem felé egyet, majd még egyet. Nyúltam a szeráfpengémért, meg is fogtam, de ahogy a lány karjára pillantottam, oda, ahol a rúnának kellett volna lennie, lefagytam. A gyanúm itt és most beigazolódott. A hűtlensége oka, nos, maga a rúna hiánya volt. Hogy pusztulna el, aki leszedte – és Elowen is, amiért hagyta. Rávillantottam a tekintetemet, majd előtte teremtem és az állát kaptam el, másik kezemmel pedig a karját. A szeráfpengém már kevésbé érdekelt. Hiszen más jobban lekötött. A szemeibe néztem mélyen, s nem engedtem a tekintetét.
- Nem kérdezem meg, hogy mi történt, Elowen. Inkább azt mondd meg, hogy szerinted bízok-e benned ezek után. – Emeltem fel a karját, majd odapillantottam. – A hűséged valóban megkérdőjelezhető. S ezek után ne várjam el tőled azt, hogy igyál a kehelyből? Ugye te sem gondolod komolyan? – Néztem vissza a szemeibe. Képes lettem volna bántani, s ahogy erre gondoltam, az állát elengedve pofoztam fel, amennyiben nem hátrált el vagy lökött el magától valahogyan. Dühös voltam, olyannyira, mint még Elowenre soha.
640 words ❀
Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big ?brother?

Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● leader of the dark shadowhunters ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

elowen & sebastian
❀ kill me.. i dare you
- Ó, szóval most már gondolatolvasónak kellene lennem. Hát egyszerűen remek. - Néha már tényleg nem tudok kiigazodni azon, hogy mit is akar tőlem. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Egyik pillanatban még nem akarja, hogy mellette legyek. A másikban azonban nekem kellene kiskutya módjára várnom az utasításait. Bár bevallom, hogy tényleg szükségem volt ere a kis időre, hogy elszakadjak tőle, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Tisztázzam magamban az érzéseimet, de még mindig olyan halovány határ választja el a gyűlöletet, a csalódottságot és a szerelmet egymástól a lelkem, hogy néha magam sem tudom éppen adott pillanatban mit is érzek.
- Miért kellene megbánnom azt, hogy kimondom az igazságot? Tudom, hogy fáj, de attól még nem változtat azon, hogy mennyi is igaz a mondanivalómból. - Már elegem van abból, hogy mindig fejet kell hajtanom az ostoba akarata előtt. Talán ez az, ami megváltozott, mióta eltűnt rólam a rúna. Nem válogatom meg a szavaimat. Nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá. Ha meg akar haragudni rám úgy is tudom jól, hogy talál rá valamilyen okot. - Hát még nem találták fel az időutazást, hogy megváltoztassam a múltat, szóval ja. Megtörtént együtt élek vele. De neked sem ártana kicsit kinyitni a szemed és látni az igazságot, de persze te mindent jobban tudsz. A világot meghajlíthatod a saját akaratod szerint, de a húgod sosem fog meghajlani neked. Ez pedig egyszerűen az érzelmeken alapszik, amit lehet képes vagy megjátszani.. De magad sem tudod igazán, hogy milyen érezni. Ha pedig érzel valamit.. Nem tudod mihez kötni.. De nem akarok kiselőadást tartani. - Egyszerűen megforgatom a szemeimet, mintha egyáltalán nem érdekel mennyire pumpálom fel benne az ideget. Egyszerűen csak mindent ki akarok adni magamból. Arcomat felnyújtom és ujjammal a jobb felére mutatok az arcomnak. - Gyerünk, adj egy pofont, ha úgy tartja kedved. Már úgy sem számít. - Tényleg nem számít. Mert bármennyire is bánt, bármennyire is tudnám legszívesebben megfojtani, amiért olyan velem, amilyen.. Ugyanannyira tudnám érte csókolni, ölelni és szeretni. Azt hiszem ezt nevezik tényleges őrületnek.
Ahogy közelebb húz magához egy pillanatra megrezzenek. Szívem hevesebben kezd verni a közelségétől és szinte elolvadok, amikor szavai kirángatnak a saját kis rózsaszín felhőmből. - Na, takarodj. - Azzal egy erőteljesen lökök a mellkasán. - Nem leszek egyike az agyatlan zombijaidnak. Köszi, de nem kérek belőle. Ha meg akarsz ölni, hát hajrá. Próbáld csak meg. Nézzük sikerül-e! - Kezem egy pillanatra a szeráfpengémre csúszik, de eszem ágában sincs vele harcolni. Egyszerűen csak kitárom a karomat, hogy tegyen amit csak akar. Azonban arról fogalmam nincs, ahogy széttártam karjaimat feljebb csúszik a dzsekim inge és így láthatóvá válik egy kis része a hűség rúna helyének, ami teljesen üres.
remélem tetszik  ❀
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Tisztás terület
» Magashegységi területek
» Lápos terület
» Fenyőerdők
» Az Új Ellenállás területei

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Staten Island :: great kills park-
Ugrás: