descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Az Intézet körül
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Dommiel Nightblood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my b̶o̶y̶friend?
Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● demon hunting ●
Karaktered arca :
● dominic sherwood ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

dom & nick
thank the angel you're alive ❀
Minden árnyvadász úgy nevelkedik, hogy a halál egy örök társ az életben, amely a megfelelő pillanatban közbelép, s magával ránt. Mindannyiunknak megvan a maga "lejárati dátuma", amelyet ha tudnánk talán pánikban élnénk egész életünkben, vagy könnyedén ugornánk fejjel bele az ismeretlenbe nem törődve a következményekkel. De most, mikor háború után láthatjuk annak igazi pusztítását, hogy vannak, akik még csak el sem búcsúzhatnak, meg sem emlékezhetnek arról, aki fontos a számukra, hiszen a tündérek utolsó pillanatban húzott csele eléggé belemart az árnyvadász társadalomba nem beszélve arról, hogy talán csak még inkább szét húzták azt.
Furcsa volt az épület falai között sétálni úgy, hogy pontosan tudtam mekkora pusztítás zajlott le benne s jó pár helyen még mindig látszott, hogy mennyi minden történt a falain belül nem is olyan régen. Ez pedig talán csak hozzásegít mindannyiunkat ahhoz, hogy jobban örüljünk azoknak, akik velünk maradtak. Pontosan ezért sem gondolkozom túlságosan sokat azon, hogy miként köszöntsem. Egyre többet hagyatkozom az ösztöneimre, mintsem ténylegesen felmérném a helyzetet. Lehet, hogy ez nem minden helyzetben tanácsos de eddig azt kell mondanom, hogy valamennyire bevált.
- Belém? Ööhm.. Nem sok. - Kicsit zavarban vagyok a helyzettől, mert hát azért nem szokásom kifejezetten ennyire kifejezni az érzéseimet, de valami határozottan megváltozott bennem a háború után. Ezt a változást pedig nem mondhatnám, hogy túlságosan bánnám.
- Nem.. Semmi komoly legalábbis én jól vagyok.. De te, hogy vagy? Mindened a helyén maradt? - Akaratlanul is végigmérem az alakját, szinte átszkennelve az egész alakját, testét, hogy véletlenül se tagadhasson le semmit sem.
- Oké, bár javarészt mindenki fel-alá rohangál és segít, ahol épp tud. A káosz talán még csak most kezdődik igazán. - Mindenki aktívan igyekszik tevékenykedni annak érdekében, hogy az épület visszanyerje a régi fényét és néhányan még azoknak segítenek, akiket kicsit jobban megviselt a háború, mint minket. Furcsa belegondolni, hogy még így is ők a szerencsések, akik még mindig az ágyat nyomják. Hiszen legalább életben maradtak. - Nem tudod pontosan, hogy mennyien vesztek oda?   
Nicholas Grayheart
❖ Klávé tag

avatar
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

A háborúban mindenki veszít, az is, aki nyertesként kerül ki belőle. Néhányan mindent, mások csak apróbb, jelentéktelenebb dolgokat, de a veszteség akkor is ott lebeg mindenki feje felett, aki valamilyen módon a részese lett.  
A harc mindig is az életem része volt, felkészültem a halálra, elfogadtam, hogy egy napon szembejön majd valaki, aki erősebb, tapasztaltabb nálam és kioltja az életem. Tisztában voltam azzal is, hogy mindenki más esetében ugyanez a helyzet, aki hasonló foglalkozást űz, mint én, mostanáig mégse fogtam fel igazán, mit is jelent ez, hogy a szerencse valóban forgandó, hogy hiába éltük túl eddig, semmi se garantálja, hogy ez ezután is így lesz.
Egyedül állok a kihalt terem közepén, arcomról, ebben biztos vagyok, tisztán kivehető a tanácstalanság, s a görcsös aggódás, mely mellkasomban formálódik és megállíthatatlanul száguld keresztül egész testemen, mert nem tudom, kivel, mi történt, hogy láthatom-e még azokat, akik az elmúlt évek folyamán így, vagy úgy fontosak lettek számomra. Nem tudom, merre induljak, hol kezdjem a keresést, s mielőtt végül mégis döntésre juthatnék és akár egyetlen lépést is megtehetnék a választott irányba, cipőtalpak ütemes koppanásainak egyre közeledő  zaja üti meg füleimet. Egy pillanatra megdermedek, nem tudva, mire számítsak, majd lassan megfordulva szemtől-szembe kerülök egy ismerős arccal, ami elmosódva remeg meg, ahogy tulajdonosa átölel.
- Mi ütött beléd? – kissé hisztérikusan, meglepettséggel átitatottan nevetek fel, sután viszonozva ölelését. Hangom kimerültségtől rekedt, meg kell köszörülnöm torkom, hogy szavaim kivehetőek legyenek, mikor újra megszólalok.
- Megsérültél? – érzem megremegni ujjaimat, minden vágyuk végigsiklani testén és első kézből biztosra venni, az események nem okoztak benne komoly fizikai kárt. A vágy megrémiszt, s úgy húzódok el, mintha égő vasat tapintottam volna.
- Bocsánat – ismét megköszörülöm torkom, hosszabban, mint az indokolt lenne, hogy elkendőzzem zavarom. Ez azonban mit se segít, nem tudva, mihez kezdjek kezeimmel, vagy bármelyik másik testrészemmel, ha őszinte akarok lenni, ostobán toporgok vele szemben, átkozva magam, amiért még egy értelmes kifogásra se futja, miért kell most azonnal minimum a világ másik felén lennem, arról már nem is beszélve, hogy mélyen legbelül nem is akarok elmenni, míg legalább arról meg nem bizonyosodok, hogy nem lesz vele semmi gond.
- Keressük meg a többieket – javaslom hirtelen, magam is meglepve vele. Amint nem lesz már egyedül, talán nem jelent majd problémát itt hagynom és ha szerencsém van, ez még azelőtt bekövetkezik, hogy valami visszafordíthatatlan butaságot művelnék, mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hozva vele
Dommiel Nightblood
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my b̶o̶y̶friend?
Tartózkodási hely :
● new york ●
foglalkozás :
● demon hunting ●
Karaktered arca :
● dominic sherwood ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

dom & nick
thank the angel you're alive ❀
Hatalmas veszteség érte az árnyvadász társadalmat a sötét háborúval. Még szinte mindig próbálják felmérni, hogy mégis kik az ellenségeink, kik azok, akik bizalomra méltóak, de már azoktól is megtagadják a védelmet, akik egy cseppnyi tündérvérrel rendelkeznek, akiknek a felmenői tündérek voltak, amellyel egyáltalán nem értek egyet, de a mi véleményünk a paranoiás öreggel szemben semmisnek tűnik.
Néha már azt hiszem, hogy a világunkban sosem fog uralkodni egyfajta békesség mindig lesznek,a kik drasztikus módon akarnak majd változtatni a törvényeken, a szabályainkon, amely csak még több pusztításhoz vezet majd.
Rengeteget kell dolgoznunk még azon, hogy az intézet visszanyerje a teljes pompáját, bár szerencsére egyedül a könyvtár az, ami igazán árnyékává vált önmagának a támadás során, hiszen a harcnak a nagy része is ott zajlott le. Megannyi holttestet távolítottak el onnan, mind sötét és, mind egyszerű árnyvadász társainkét, a vérüket pedig napokig mosták a padlóról, a falakról.. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen egy nap alatt mennyi pusztítást képesek véghez vinni azok, akik igazán elszánják magukat. Mégsem értek el velük semmi mást, mint még paranoiásabbá tették az árnyvadászokat. Szegény Helen Blackthorn-t elszakították a családjától, mert tündérvér folyik az ereiben. A testvéréről Mark-ról szintén lemondtak, hiszen tündérvér folyik az ereiben. Nem számítanak teljes jogú árnyvadásznak. Csak egy árulót látnak benne, hiába nem tettek semmit sem. A tündérek véglegesen megkeserítették a félvérek életét és egyúttal a saját népükét is.
Az intézetbe érve egy ismerős alakon akad meg a tekintetem. Egy részem, egy aprócska részem talán félt attól, hogy nem fogom újra látni, hogy ő is odaveszett így őt látva egyfajta megkönnyebbülés fogott el. - Nicholas.. - Nyögöm ki nehezen, miközben odasietek hozzá és egy barátságos ölelésbe vonom, amennyiben nem húzódik el tőlem. Legalábbis remélem, hogy nem veszi támadásnak a közeledésemet, de manapság már mindenkinek örülök, akit valamennyire ismertem, hogy túlélte a pusztítást. Bár talán a legnagyobb katasztrófa az lett volna, ha sötét árnyvadászként találkozunk.. De így, hogy életben van, hogy önmaga.. Ez valahogy mindennél többet jelent.  
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Catarina Loss
❖ Warlock

avatar
Keresem :
Apuci
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Jennifer Lawrence
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Sonia & Catarina
❀dying beauty
A gyengélkedőre vittem, engedélyt kértem a gyógynövények használatára, amiket a raktárban tartottak, viszont nem időzhettem ott sokáig. Mielőtt eljöttem volna, még elláttam őt. Csillapítottam a lázát, hogy hamarabb magához térhessen, és bár nem voltam sokáig távol, mégis, amint ismét átlépem a küszöböt, éber, riadt tekintete fogad. Szomorúság csillan meg a szememben, igazán fél, az anyját hívja, Seren-t... Bár nem ismerős a név, hiszem, hogy a testvéréé lehet. Nekem is voltak, és én is sirattam őket, mikor magamra hagytak. Némileg ismerős a lány magánya, a riadtság, ami az első önálló pillanatokból fakad. Az első lépést viszont mindenkinek meg kell tennie, az öröklét hosszú, de felettébb nem unalmas, ha megtanuljuk kezelni.
- Catarina Loss, egy ugyanolyan boszorkánymester, mint te magad is - hagyom, hogy egy pillanatra teljesen lehulljon rólam az álca, kék bőröm és szemem, valamint hófehér hajam talán egyértelművé teszi számárra is másságomat. Aztán visszaveszem, mint egy kiszolgált, de hűn szeretett kabátot, nem szeretném, ha az árnyvadászok ezzel zavartatnák magukat. - Én hoztalak be az Intézetbe, ájultan feküdtél az ajtó előtt, magas lázad volt. Mondd csak, mit kerestél te itt? Álca nélkül szaladgálni a mondének között... - ráncolni kezdem a homlokomat. Ötletem sincs, milyen bolond gondolat űzte ide, de hagyom, hadd fejtse ki ő. Én addig is az egyik asztalnál kikeverek egy gyógyító bájitalt. Amint letelik a fél óra, összeérnek az alapanyagok, és akkor megihatja. Ettől biztosan erőre fog kapni, és legalább az Intézetet hamar el tudjuk hagyni. Tudom, hogy az árnyvadászok nem szívlelik, amint két boszorkánymester is a bázisukon időzik.
Nyaú  ❀
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true




Sonia & Catarina


Sokkos állapotba kerültem az árnyvadászokkal való első találkozásom alkalmával. Olyan dolgokat vágtak a fejemhez, melyek mélyen bántották a lelkemet. Meg sem hallgattak, megvetően tekintettek rám. Betegnek éreztem a testem, mintha valami sötét kór támadta volna meg. A homlokom gyöngyözött, a testem égett, mint egy tüzes katlan, a szemeim acélos lilán pulzáltak. Alvilági. Démon fattya. Hazug. Erőtlenül hanyatlottam a sötét semmibe.
Álom vagy valóság? Ezt csak azután tudjuk meg, miután felébredtünk. De mi történik, ha mély álomba, ha örök álomba merülünk? Honnan fogjuk tudni, hogy álmodunk és nem vagyunk ébren? Vagy éppen fordítva. Lehet, hogy csak egy borzalmas rémálom közepébe csöppentem és ha felébredek belőle, majd Anyu vigaszt nyújtó karjai között találom magam? Mi választja el az igaznak vélt víziót, az illúziót a valóságtól? Lehet, hogy mindeddig csupán csak egy délibábot kergettem. Olyan zavaros az egész. A testem megremegett. Ismét a múltban jártam. Cardiffban.
Az Ainsworth família még mindig gyászolt. Elvesztették szeretett fiukat, bátyjukat, kuzinjukat, unokaöccsüket, Quinn-t. Elvesztették Tarquin Ainsworth-t. A család összegyűlt. Brianna félt, rettenetesen félt. Rettegett attól, hogy a démon ismét rájuk talál és végez Serennel, végez vele és a méhében növekvő magzattal. Továbbá attól is tartott, mi lesz, ha kitudódik, hogy mit tett vele a pokolfajzat. Vajon a benne növekvő gyermek a férjétől van vagy annak a borzalmas éjszakának a végterméke? Fejéből gyorsan elhessegette a gondolatot, hisz eldöntötte, hogy bárki is legyen a baba apja, ő feltétel nélkül szeretni fogja. Az ő vére folyik benne, őbenne növekszik, az övé. És védelmezni fogja, míg él. A testem lázasan égett, két csillogó könnycsepp csordult le mind a két orcámon. Marjorie, Quinn anyja erős és rettentően okos nő volt. Kedvelte Briannát és fájdalmasan bár, de arra biztatta, hogy hagyja el az Egyesült Királyságot, utazzon át az Atlanti óceánon az Államokba, majd keresse fel a New-yorki intézetet. Ő volt az egyedüli, aki sejtette Brianna szörnyű titkát. Ha Quinn rideg apja, Donovan rájött volna, azonnal megölte volna az újszülöttet, amint kibújt volna anyja hasából. Marjorie tudta, hogy New York-ban nagyobb biztonságban lehetnek. Biztonság. Oltalom.
Sötét nihilbe kerültem a lázálom után. Elnehezült szemeim lassan nyíltak ki, a fény szinte elvakította a szemeimet, ezért a karomat a szemem elé kaptam. Amint a szemem megszokta a fényforrást, a karom magam mellé hullott. Óvatosan feltoltam magam a fekvőalkalmatosságon. Jéééé…ágy. Puha ágyon feküdtem. Körbenéztem, de nem tűnt ismerősnek a szoba.
- Anyu? - érdeklődtem, de nem jött válasz. Aztán eszembe jutott minden és a fejem is belesajdult. Gyötrő, borzalmas álom! Anyu még mindig él, nem halt meg!!!
- Seren? - szólongattam a nővérem, mikor lépteket hallottam közeledni, majd az ajtó kinyílt és belépett rajta egy fiatal nő. Egy fiatal, de ismeretlen nő. A szívem hevesebben kezdett el dobogni mellkasom mélyén. Úgy éreztem, mintha ismerném és közben mégsem. Félénken a takaró mögé bújtam, onnan pislogtam fel rá.
- Ki vagy? - kérdeztem rekedtes, vékonyka hangon. A fejem még mindig lüktetett, de legalább a lázam kezdett csillapodni.
Catarina Loss
❖ Warlock

avatar
Keresem :
Apuci
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Jennifer Lawrence
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

Sonia & Catarina
❀dying beauty
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha tanár leszek. Még csak azt sem feltételeztem, hogy valaha ilyen szoros kapcsolatba kerülhetek az árnyvadászokkal. Mindig is semleges akartam maradni, az erőnk hatalmas, az egyensúly felborulása pedig akár katasztrófába is torkollhat. Én pedig efölött a végzetszerű szakadék fölött táncolok most a kötélen. Ígéretet tettem, hogy mindig védelmezni fogom a mondéneket, az eluralkodó helyzetek, azaz az árnyvadászok temérdek halottja pedig késztet. Mert ők azok igazából, akik arra hívattak, hogy a mondéneket védjék, ők az angyal gyermekei. Mi, warlockok, még ha rossz is belegondolni, az ellentéteik vagyunk. Démonok gyermekei, vajon gondolt valaha bárki is arra a sorszerűségre, ami ebben rejtőzhet? Még én is csak maximum a felületét karcoltam a témának, mindig is nehéz volt találni egy árnyvadászt, aki ne lett volna teljesen elkötelezett csak a saját faja iránt. Viszont a Tanács némi reményt keltett bennem. Még lehet tudunk akár együtt is dolgozni ezért a világért.
- Mi a...- megtorpanok, amint kilépek az Intézet ajtaján. Hófehér, szinte már azt hiszem, csak káprázik a szemem, amint majdhogynem szikrázik a napsütésben. Azonnal odasietek hozzá, még éppen csak a lépcső aljáig eljuthatott, gyengén lélegzik. Meg-, megremegnek a pillái, biztosan rémálmok kergetik. A testhőmérséklete  magas, gyengének néz ki, mintha nem evett volna rendesen. És hófehér. Nem bírok túllépni a tényen, már pár évszázada járom a világot, de még nem volt szerencsém albínó warlockhoz. Igazán különleges, és jelenleg gyenge. Elmormolok egy igét, hogy lebegjen, engedélyt kérek a bevitelére. Nem sokáig, csak ellátni, és talán szerencse, hogy Alexander vezeti az Intézetet. Talán esélyem sem lett volna, ha nem Magnus szerelméről beszélnénk. Neki is meg kell majd köszönnöm, és ha a lány magához tér a gyógyítás után, hozzá is el kell vinnem. Ő talán többet tudhat róla, mint én. Lehet többet tudna tenni érte, mint amennyit az én jelenlegi gyógyításom ér.
Remélem megfelel  ❀
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet-
Ugrás: