descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Állatkert
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Kaelie & Selene
"Hy honey!"

Csak mosolygom és hallgatom a nőt, illedelmesen kihagyva minden lehetséges megjegyzést arról, mennyire kétlem, hogy engem pont a saját világában nyűgözne le. Nem vagyok mai csirke, ami azt illeti, kifejezetten idős vagyok és ennek megfelelően olyan korokra is emlékszem a tündérek történelméből, amelyre ők maguk már csak a mondáikból tudnak. Ritkán látogatok át abba a világba, kiszámíthatatlannak tartok az idő múlását, ugyanakkor ha megteszem, akkor egyből az uralkodóig megyek. És a kedvemtől függ, hogy melyik udvaré az érintett, mert jelenleg mindkét Udvar elfogad engem mint nemes vendéget a sorai között és még mindig nagyon élvezem Svájc szerepét ebben a kis drámában. Sőt, ha nagyon akarom, nem sok dolog van, ami távol tudna tartani valamelyik vezető intim tájaitól. A maga módján mindig is az én gyengém volt az arisztokrácia, már amennyiben a szó tágabb értelmű és nem csak Angliára igaz változatát nézzük. Királyok, császárok, elnökök, hercegek és grófok, saját jogú királynő, királyné, legmagasabb rangú feleség és háremhölgy, meg még fél tucat olyan titulus birtokosa volt már velem, aminek ezen a nyelven nincs is megfelelő jelzője. A nemesekben, főleg régen volt valami éteti, a jól táplált, gondosan tanított réteg sokkal finomabb lelket rejtett, mint a durva parasztok kora és akkoriban a tekintetem meg sem akadt senkin, aki legalább nem a gazdag polgári réteget képviselte. A kor változásával a tehetséget helyeztem ugyan előtérbe, de attól még a régi szokásokat nehéz kiirtani. Főleg, ha tudod, hogy te lehetsz az első valamiben, valami újat is mutathatsz a sokat látott szemeknek és füleknek...
- Várjunk, emlékszem, a Taki´s-ban vagy pincérnő... Kae? - a nevében már nem vagyok biztos, de az arca, a felkötött szőke haja és az egyenruha megvan. Elhiszitek, hogy vannak emberek, akik teljesen másképp néznek ki felkötött hajjal, mint amikor le van nekik engedve? Valahogy az arcba lógó haj és a sejtelmesség megváltoztatja az arcformát, csak elképzeled a vonásokat és azok soha nem ugyanolyanok, mint az eredetiek. Még azt sem tudjuk visszaadni, amit már ezerszer láttunk. Ezért nem tudtam, ki ő... most már csak mosolygom, elfogadom a kezét és gyorsan felkapom az ocelot kölyköt, miközben követem őt a tóhoz. Romantikus piknik a fák alatt, a kellemes tavaszi időben a tó partján. Egész imádni való, ha nem zavarja meg egy fészkét védő hattyú. Nem, nem viccelek, velem esett már meg az utóbbi...
- Milyen gyakran jössz ide? - teszem fel a kérdést, ahogy felfedezem a minden igényt kielégítő vastag pokrócot, a poharakat, meg a jó ég tudja mit, amely előkerül a táskájából. Nem olyasvalaki csomagja, aki csak indulás előtt bedobta, ami a kezébe akadt. Ehhez gondos válogatás kell, arról nem is beszélve, hogy minden egyes kis ösvényt ismert a magabiztossága alapján, amivel ide vezetett. Egyre kíváncsibbá tesz a lány és nem tudok leállni a kérdésekkel. - Miért itt, amikor tündérföldére az átjáró közelebb lenne? - fúrja az oldalamat a kíváncsiság? Még szép. Addig vissza tudom tartani, amíg le nem ülünk, de utána bizony elhagyja jó pár kérdés a számat. És még messze nem is végeztem vele...
❖ Kinézet: Ez kevesebb sminkkel ❖ Zene: ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene && Kaelie

Élvezem a figyelmet, amit kapok, a nemmindennapi lepkés bemutatómért, majd útnak engedem az apró szárnyas lényeket. A pár, amelyik rajtam marad, ékesebben díszít, mint akármilyen ékszer, ami azért nagy szó tőlem, aki imádja a fényes, ragyogó és arany dolgokat. Ezt a tulajdonságomat pixie apámtól éppúgy örökölhettem, mint anyámtól, aki egykor az udvar tagja volt. Nem tettem semmit, hogy kibújjak ez alól örökség alól, hisz ez a természet rendje.
- A mondének gyalázatosak, amikor a természetről van szó. - úszik egy pillanatra düh az arcomra, de hamar el is tűnik, ahogy a következő gondolatomnak is hangot adok. - Ugyanakkor csodálatos lények is. Annyi érzelem és történet olyan gyönge testekben és kis időbe tömörítve... - mélázom. Le sem tagadhatnám, hogy mondén gyerekek közt nőttem fel, nem pedig az Udvar cseszövései közt. A történeteik a kedvenceim, meg a tárgyaik, amik megőrzik ezeket sokkal tovább, mint ők maguk léteznek.
- Tündérföldén is láthattál volna, valószínűleg akkor nagyobb hatással lettem volna rád. - jegyzem meg kis sértettséggel a hangomban. Egyáltalán nem legyezi a hiúságomat, hogy nem emlékszik a nevemre, de ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, nem hibáztathatom, hogy nem emlékszik a felszolgáló lányra. New Yorkban nem sokan vetnek két pillantást arra, akitől az ételt kapják, ha nem magányos és kiéhezett férfiakról van szó. Pont ezért felel meg ez a szerep nekem, hogy értékes információkat tudjak meg királynőm számára vele.
- Legutoljára, amikor találkoztunk, szintén étellel és itallal kínáltalak, Miss Moon. - felelem selytelmesen, hisz melyik tündér hagyna ki egy kis fejtörőt? De nem hagyom őt a levegőben lógva, ha még ez sem elég, természetesen megmondom a nevem. Ha pedig eszébe jut, akkor mosollyal jutalmazom. Hiszen voltaképpen a név nem is olyan fontos, legalábbis ez nem, nincs akkora hatással rám, mint az igazi, amit csak királynőm és én tudunk.
Kinyújtom felé a kezem, és ha megfogja elvezetem a kis tó partjára, ami tényleg nincs messze tőlünk. Ha nem, akkor csak hagyom hogy ujjaimra szálljon egy lepke, hogy még véletlenül se tűnjön esetlennek a mozdulatom, de igazán remélem, hogy a boszorkánymester megtisztel azzal, hogy elfogadja a vezetést. Az ocelot kölyök pedig ugyanúgy sosem kerül ki a figyelmem alól, mint a gyönyörű gazdája. Hiszen jobb szemmel tartani a ragadozókat, akik szemében én egy könnyű prédának tűnhetek. De préda az, aki maga csalogatja be a barlangjába a tigrist?
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Kaelie & Selene
"Hy honey!"

Ismerős a tündér, biztos vagyok benne, hogy már találkoztam vele korábban. Csak abban nem vagyok biztos, merre is esett meg ez az ominózus eset. Erős a tippem, hogy a földön, mert ez a tündérföldére tervezett ruha éppen elég furcsa a szememnek. Milyen érdekes a memóriám, mi? Pontosan tudom, ha láttam már egy arcot, mert automatikusan elképzelem, hogyan is nézne ki némi sminkkel és nincs két ugyanolyan festés, ahogy két teljesen egyező arc sem, vannak mindig árnyalatnyi különbségek. És a ruhához is azonosulok, neki pedig emberi stílust adtam korábban. Ezt pontosan vissza tudnom hívni a fejemben, de hogy honnan és mikorról, arról már fogalmam sincs. Ahhoz túl sok az arc, név és kinézet a fejemben, még felejtéssel együtt is. Én már jó ideje nem ígérem az életem kevésbé fontos szereplőinek, hogy soha nem felejtem el őket, mert ez nagy hazugság lenne. Ennyire senkinek nem lehet jó a memóriája. A legfontosabbak természetesen megvannak, őket soha nem is tudnám kitörölni a fejemből. A szerelem nem egy irányítható dolog...
Azért el kell ismernem, a látvány nem utolsó és teljesen tisztán megmutatja, mennyire együtt élnek a tündérek a természettel. Csak a kezét kell kinyújtania és éjjeli pillangók és lepkék tucatjai lepik el, még a ruhájánál is színpompásabb kavalkádot alkotva a karján. Irigylem kicsit. És mellé örülök, hogy nekem nem ez jár. Nem tudnám kezelni. Szeretem a természetet, de a masszívabb részét. Például az ocelotot, ami simán vacsorának nézhetné ezeket a kis állatokat és a legnagyobb visszatartó erő nálam a tudat, hogy a legtöbb lepke, ha nagyon színes, azzal azt jelzi, hogy igazán mérgező is. Így csak mosolygom és a macskát figyelem.
- Nem. A természetben ezek a fajok négy földrész dzsungeleinek a mélyén bukkannának csak fel, egyszerre látni őket, megvédeni az emberektől esélytelen lenne - ugyan fogalmam sincs pontosan minden lepkéről, de amelyeket felismerek, azok a mexikói sivatag, az Amazonas dzsungele, India erdei és Észak- Európa fenyőerdejében születtek eredetileg. Az ismeretlenek pedig nagy eséllyel Ausztrália egyik nemrég felfedezett részéről származnak. Az ember könnyedén tönkre tudja tenni a természetet, két kezem nem elég, hogy megszámoljam, hány olyan faj halálát néztem végig, amelyek nélküle még mindig élnének, de a keresztezési ötleteinek köszönhetőek arábia legszebb lovai, jó néhány kutya- és macskafajta, a haszonállatok tucatnyi variációja is. Látom, hogyan épül és rombolódik egyszerre minden miattuk...
- Szívesen elfogadom, ha élni fog az ajánlatod egy bemutatkozás után is. Tudom, hogy láttalak már valahol ebben a világban, de fogalmam sincs róla, hol és mi a neved - vallom be, mert nem erősségem kertelni. Meg tudnám játszani, hogy emlékszem rá, elkísérhetném és jól érezhetnénk magunkat pár órát, de már hiszem, hogy felül tudok emelkedni az ilyen kicsinyességen. Az élj a mának részt szívesen használom, de hiszek abban is, hogy az őszinteségemmel eredményesebb lehetek, mint azzal, ha hazudok, csalok és álságoskodom. Jó, nem dőlne össze a világ, ha éppen most nem szólnék, de mindent kicsiben kell kezdeni, nem? És a kedves családom mellett igazán nem sok lehetőségem van hosszú távon kitapasztalni az egész hátulütőit. Kizárt, hogy ki tudok maradni az egész perpatvarból odalenn a pokolban. Apám előnye: a józan eszem megvan két évezrede. Hátránya: nincs teljes semlegesség, vagyis nem lesz, amikor akcióba lendül odalenn...
A tündéré a döntés, hogy hajlandó-e megosztani velem a társaságát mára, de nekem sincs eszemben teljesen kimaradni a mókából. A káprázat, amelyet korábban a levegőbe juttattam eltakar a kameraképek elől engem és az ocelot kölyköt is, most pedig kiterjesztem. Nem lenne jó, ha holnap rájönnének, hogy még valaki belógott. Nekem viszont nem esik nehezemre megtéveszteni egy gépet, amelynek ismerem a működését és most már csak annyit láthat, ahogy egy kisebb ködöt elfúj a szél az objektív előtt. Meg pár tucat szentjános bogarat. Hangulat világítás, amelyet az ocelot kölyök kedvére kergethet...
❖ Kinézet: Ez kevesebb sminkkel ❖ Zene: ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene && Kaelie
Ujjaim már kiszabadították az egyik vállam, vékony anyagú ruhám fogságából, amikor meglátom a szokatlan mozgást, ami nagyobb lényt sejtet a levelek mögött, mint a kis lepkéket. Nem mondom, van itt egy pár nagyobb példány is, de azoknak éppen nem kellene mozgolódni az éjszaka közepén. Ahelyett, hogy rejtekhelyet keresnék, kíváncsiságom diadalmaskodik és megszólítom a félhomályban ólálkodó alakot. Nincs ötletem se arra, hogy miért kószálna valaki, rajtam kívül errefelé ilyenkor. A szívverésem indokolatlanul sebesebb ritmusba lendül, amit a körülöttem szunnyadó lepkék is érzékelhetnek, mert elkezdenek mozgolódni, repkedni.
- Ohh! - szalad ki a számon egy meglepett kis sóhaj szerű hang, amikor feltűnik előttem Selene Moon. Azonnal felismerem a boszorkánymestert. Nem hemzseg az ilyen erős warlockoktól a város, akik megfordultak már a Takiban, azokat meg végképp be tudom azonosítani. A veszélyérzetem határozottan visszaesik. Amikor megpillantom lábánál az ocelot kölyköt, akkor még egy kis kuncogás is felszakad belőlem. Álmosnak tűnik a kis édes ragadozó.
- Azt hittem, egyedül vagyok ebben a városban az ilyen kis szeszélyeimmel. - nyugalmam úgy tűnik, hogy a repkedő rovarokra is hatással van, mert sokkal közelebb merészkednek. Természetes ösztöneik ellenére az egyik pont az ocelot kölyök orrát választja ki magának landolási pontnak.
Lassan, kinyújtom kecses karomat, hogy a lepke még azelőtt átszállhasson, mielőtt a cica késő esti nasinak nézné. Apró csábító varázsomra azonban vagy egy tucat pillangó reagál, és pillanatok alatt színesebbnél színesebb kis szárnyasok borítják be a karomat, de még a hajamba és ruhám lecsúszott újjának redőire is röppen egy pár.
- Engem a szárnyas apróságok kedvelnek. - kuncogok megint, ó ha tudná! - De szomorúság ezeket a gyönyörű lényeket a szabadságuktól megfosztva látni, nem gondolod? - változik meg hirtelen a hangulatom. Karomat enyhén felemelve jelzem a lepkéknek, hogy útjukra engedem őket. A többségük fel is reppen, de egy- kettő kényelmesebbnek találja a helyét a hajamban.
Tekintetem a nő arcára siklik. Most először nézem meg alaposabban a boszorkánymestert. Ugyan már rám sem lehetne azt mondani, hogy fiatal vagyok, az ő kortalan szépségéből talán több tapasztalat sugárzik, mint az enyémből. De mindig lehet újabb élményeket szerezni, nem igaz?
- Van itt egy kis halas tó, lenne kedved elsétálni velem arra? - kérdezem, hiszen a ma éjszakai repkedésemnek már lőttek, de a szórakozásnak még nem biztosan. - A partja tökéletes lehet egy kis éjszakai piknikhez. A hátizsákomban van egy kevés tündér bor és szőlő a falatozáshoz. - ismerem be, hogy jártam már itt többször azzal, hogy ismerem a területet.
Selene Moon
❖ Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
New York
Karaktered arca :
Sophie Turner
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Kaelie &  Selene
"Hy honey!"

Mit tesz az ember, ha hosszú napja volt? Iszik egyet, megpróbál lazítani és átöleli a kedvesét. Mit tesz a warlock? Nagyjából ugyanezt, csak éppen nekem nincs kedvesem, így marad a komfort állat, amit még mindig tartok. Nekem pedig ez éppen egy kakadu. Nem a legkedvesebb és meleg szívűbb lény, de hosszú életű. Jó pár évtizede szórakoztat, ami ebben a korban már igazán imádni való, és mivel Guiness rekordra hajtok vele, még vagy kilencven évig életben kell tartanom. És néha morbid vagyok, a hasonlóan hosszú életű kedvenceim miatt. Az utolsó teknősöm több mint százhúsz évig bírta, végül pedig a páncéljából készítettem emlékbe egy ékszerdobozt. Tudom, kicsit egyedi szórakozás, de nekem segít megemészteni a tényt, hogy minden elmúlik rajtam és az apámon kívül körülöttem. Egyszer még a világ is véget ér, de az a tudósok szerint évmilliók múlva lesz esedékes. Megérni azt talán már én sem akarom. Így is érzem a kor súlyát a vállamon, ahogy rakódnak rám a rétegek és temetik el mélyebbnél mélyebbre azt a boszorkány mestert, aki fiatalon voltam. Az akkori felelőtlen énem eltűnik ebben a rohanó világban, ha életben akarok maradni, ahogy a hódolat is, amelyet mindig megkaptam születésem jogán. Nem mintha bánnám, hála néhány írónak, a családom emléke halhatatlanná változott és nagyjából mindenki hallott róluk. Ez nekem bőven elég az időm nagy részében így, a világban élő vadászok pedig sokkal biztonságosabbnak tartanak, ha a koromból több mint 800 évet elhallgatok előttük. Tekintve, hogy egy fiatal lány bőrében rekedtem, ez nem is olyan nehéz feladat igazából...
Hogy hova akartam ezzel az egésszel kijutni? Igazság szerint a magyarázathoz, hogy miért van rajtam álcázó mágia és sétálok éppen az estére bezárt állatkert egyik legvédettebb kifutója felé. Lehet, hogy technikailag nem az enyém a ketrecében fel-alá járkáló pár hónapos ocelot, de hála az örökbe fogadási és támogató programnak, amivel próbálnak pénzt gyűjteni az itt élők javára, én bizony arany csillagos gondozója lettem. Igen, én, mert ezt a szenvedélyemet nem a cégemen keresztül csinálom, csak szórakozásból és eszem ágában sincs megvárni, amíg az adóhivatalnak kedve támad szaglászni egy kicsit körülötte. Helyette csak kikerülöm az akadályokat, egy ujjam végig húzva a zárakon megvárom, amíg feltárulnak és végül minden élő legnagyobb megrökönyödésére magamhoz veszem a macskát egy sétára. Tíz másodpercnyi hadakozás kell összesen, hogy elfogadjon, utána feltekeredik a karomon és onnan figyeli a világot. Fogadjunk, hogy túl gyakran később sem fogják kihozni. Milyen szerencse, hogy rólam valahogy mindig tudták az állatok, mennyire nem kell félniük tőlem, hogy biztonságban lesznek velem...
A macska kezd felébredni és kíváncsiskodni, amint több mint ötven méterrel magam mögött hagyom a ketrecét és megváltoznak a szagok. Remek, szeretem a kíváncsi lelkeket, sokkal szórakoztatóbbak, mint a szundikáló szőrpamacsok. Talán a lplkékre figyelt fel, amelyek a közelben vannak...
Vagy nem. A hang alapján előbb kiszagolta az itt lévő nőt, mint én. Ügyes cica, ezért buksi simi jár. Amit meg is kap, miközben előlépek a kanyarba belógó növények mögül. Milyen kár, hogy ő nem tud dorombolni.
- Meg szép. Egy ilyen kellemes estén bűn lenne kihagyni a titkos felfedezéseket - válaszolok, miközben feltűnik előttem a tündér. Ezt az egy fajt nem nehéz megismerni, van egy érdekel fülformájuk. És általában békések. Engem meg technikailag éppen szeret mindkét udvar, szóval aggodalomra nincs okom. - Én a macskáknál kezdtem, és te? - teszem fel a kérdést, miközben az ocelot kölyök elkezd a ruhámon felmászni, hogy a vállamon telepedjen le a nyakamhoz bújva és onnan figyelje a történteket. Aranyos...
❖ Kinézet: Ez kevesebb sminkkel ❖ Zene: ❖ Szószám: xyz
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Selene && Kaelie
Mi munka után a legjobb kikapcsolódás egy tündérnek? Természetesen a természet közelésge. Azonban az éjszaka közepén a central park nem a legmegfelelőbb egy olyan alviláginak, mint amilyen én vagyok. Vámpírok, démonok, vérfarkasok és drogosok tanyáznak arrafele, túl sokan ahhoz, hogy a park kikapcsolódást nyújthasson a nyugalomra vágyó lelkemnek. Történt már elég pörgés az este folyamán ahhoz, hogy kielégítsem azt a vágyamat, de most valami másra van szükségem. Szinte észre sem veszem, hogy a lépteim merre visznek, ameddig meg nem állok az állatkert kapui előtt. Zárva. Naná, hogy zárva, az éjszaka közepe van Kaelie, mindenki otthon alussza az igazak álmát, neked sem kellene kis kirándulásokat tenned, hanem rápihenni a következő műszakra. De hol abban a kaland? Nem akarok a mindennapok áldozatává válni. Túl hosszú az életem ahhoz, hogy ne tiszteljem meg azzal, hogy minden egyes napot és éjszakát kihasználok. Talán ma este épp egy kis csínytevéshez van kedvem.
Óvatosan körbelesek, de senkit nem látok erre ólálkodni, úgyhogy egy oszlop mögé rejtőzve kibújok a ruhámból, majd áthajítom azt az állatkert kerítésén. Majd anyaszült mesztelenül átváltozom apró, pixie alakomba és a ruháim után repülök. Nem akarom megkockáztatni, hogy a kerítésen kívül hagyom a ruháimat, hogy valaki elvigye, mire visszajönnék. Akkor repülhetnék haza pucéran. Nem mintha gondom lenne a meztelenkedéssel. Sokkal jobban érzem magam, ha nem takarja semmi az idomaimat, de ez még a tündérek közt sem egy teljesen elfogadott érzelem. Viszont a parkban az állatok mind ruha nélkül élik az életüket, miért ne tehetném ma este ugyanezt?
Felkapom magamra a ruhát, nehogy egy valószínűtlen éjjeli őr kiszúrjon, miután visszaváltozom... egy teve mellett. Igazán választhattam volna egy kellemesebb helyet is, na mindegy. Átmászom a kerítésén és a lepkeház felé veszem az irányt. Ott igazán beleolvadhatok a környezetembe, hisz a pillangók nagyrésze megegyezik az én méretemmel a pixie formámban.
Útközben a bebörtönzött állatok némelyike álmosan felém fordítja a fejét, de egyik sem kel fel, nem csapok nagy zajt, csak suhanok. Valahol mélyen én is úgy érzem magam, mint ők, a város a börtönöm, de miért szabadulnék egy másik börtönért? A szabadban pedig túl sok munka lenne az ételszerzéssel, védelemmel ahhoz, hogy megérje. Kihasználom hát a börtönöm nyújtotta apró szabadságokat.
Már épp bújnék ki a ruhámból, hogy egy biztonságos helyen hagyjam az egyik növény alatt, amikor mintha szokatlan mozgást érzékelnék a szemem sarkából és egy apró neszező hangot is hallok mellé.
- Van ott valaki? - kérdezem halk, de csilingelő hangon, amitől pár éjszakai lepke úgy dönt, hogy másik ágat választ magának és felreppen előttem.
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

****
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Bronx-
Ugrás: