descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Cellák
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & crysalis
where am i? how did i get here?  
Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék azért cserébe, hogy valamennyivel előrébb kerüljek legalább megtudhassam, hogy mi az ára annak, hogy kijussak innen, hogy visszakapjam az életemet, hiszen a legkevesebb, ha valahol fogva tartanak valakit, hogy beavatják abba, hogy miért van itt, meddig lesz még itt és leginkább azt, hogy mégis mikor van lehetősége innen kiszabadulni. Most azonban valahogy úgy éreztem, hogy egyik ehhez kötődő kérdésem sem kerül megválaszolásra. Mintha csak arra menne ki a játék, hogy a leggyengébb pillanatunkban egy apró karnyújtásért cserébe adjuk oda a lelkünket. Hiszen élni akarunk. Én legalábbis biztosan. Egy élet vár rám odakinn, amelyhez vissza kell térnem. Nem tudom még hogyan, vagy miképpen, de mindenképpen vissza fogok jutni. Erre akár meg is esküszöm.
- Kérlek, ha te nem tudsz segíteni.. Csak szólj valakinek.. Vagy tudjam is én.. Nem tudom.. Tényleg.. Fogalmam nincs, hogy hol vagyok, vagy miért vagyok itt.. De valakivel beszélnem kell. Muszáj innen kijutnom. Kérlek csak ennyit segíts.. - Arc még mindig nem tartozik a hanghoz, amelyet hallok az is lehet, hogy megőrültem és csak saját magammal folytatok beszélgetést, hiszen nem úgy tűnik, hogy mindez vezetni fog valahová is. De, ha nem próbálnám meg, akkor azért ostoroznám magam szüntelenül, hogy meg sem próbáltam, hogy nem akartam megmenteni saját magamat. Pedig ennyit érdemlek. Mindenki megérdemli körülöttem mégis olyan magatehetetlennek érzem magam.
- Itt vagy még? - Kicsit kétségbe kezdek esni, hogy majd tényleg itt hagynak minket rothadni.. Ha pedig tervük van velünk - hiszen még mindig tartom magam ahhoz a gondolatomhoz, hogy nem vagyok egyedül -, akkor legalább igazán beavathatnának. Na, nem mintha a tündérek számára annyit érne egyetlen árnyvadász élet is. Mégis megmentettek.. Valami tervük biztos van. Egek, nekem innen ki kell jutnom.
 
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
foglalkozás :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Cece!
Where is the real prison?


A könnyek forró, vékony patakokként folynak végig az arcomon, hogy végül lehulljanak és áztassák azt, ami éppen alattam van. A lelkem viszont kezd megkönnyebbülni a ténytől, hogy végre kisírhatom egy újabb emlékem felett magamat. Pedig azt hittem, ez annyira nem volt tragikus. Eladott egy család, amely nem szeretett. A férfiak pénzt reméltek belőlünk és minél szebb volt valaki, annál többet ért, így jól tartottak minket a körülményekhez képest. Soha nem vertek meg vagy okoztak bármilyen sérülést. Nem fulladoztunk a hőségtől, nem áztunk az esőben. Végeredményben olyan volt, mint egy nagyon hosszú utazás sok lány társaságában. Láttuk a vidéket, az arcunkon éreztük a szelet, néha még az elhaladó lovakat is megsimogattuk. Túl kicsit voltunk, hogy komolyan aggódjunk a jövőnk miatt. Eddig ez elfogadható emlék volt a számomra. Most a hangok mellett feltörtek újabb, elnyomott mozaikok is. A hideg éjszakánként, ha valaki a szélére szorult a kupacnak. A lány talpai, akit megvertek, mert szökni próbált. Mivel az áru nem sérülhetett, olyan helyeken büntettek minket, ahol nem volt látható. Talp. Haj. Fül, száj és orr belseje, éheztetés és szomjaztatás bizonyos ideig. Tűk. Én nem lázadtam, de végig kellett néznem, akárcsak a többieknek. Ezt eddig elzártam, soha újra eszembe sem jutott, annyira a palotára koncentráltam. Most mégis felbukkant a keserűség egy feltartóztathatatlan hullámával egyetemben. Tényleg tőlem kér valaki segítséget? Ez még viccnek is gyenge...
- Szerinted miért nem figyelt fel rám senki és semmi? Nem vagyok elég erős hozzá, hogy változtassak, kérjek, bűvöljek valamit... akármit. Egek... a saját lábaimon még a palotából sem tudok kijutni - csalódottság, harag, fájdalom cikázik a lelkemben és a hangomban is. Lehet, hogy az időm nagy részében már megemésztettem, ide vagyok zárva, de attól még a teljes elfogadástól kilométerekre vagyok. Az akkor fog kezdődni, ha nem fogom notóriusan hosszú szoknyák alá rejteni a lábaimat, hogy ülve se látszódjon semmi a deformitásból, merem használni a mágiámat a föld felett lebegésre, merek őszintén beszélni és kacagni. Előjöttem a kagylóhéjból, nem csak kukucskálok, de még mindig a hátamhoz van nőve és nem is akarom levetni. Ahhoz nem vagyok elég stabil. Most is Lisa kell a beszédhez, az ő dús bundájába temetem az arcomat az utolsó szavak elhangzása után és várok. A könnyek elapadtak. A harag nem. A végét nem akartam hangosan kimondani...
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & crysalis
where am i? how did i get here?  
Először csak egy apró suttogás, amely talán a képzeletem szüleménye is lehet, de végül egy erőteljes utasítás szeli át a levegőt és jut el hozzám, szinte parancsolóan, hogy hagyjam abba. Hát hogy hagyhatnám abba? Nem akarok ide bezárva lenni, nem szolgáltam rá. Nekem vissza kell jutnom a felszínre, nem itt van a helyem. Miért mentettek meg a halál markából, hogy egy ketrecbe vessenek.. Az egésznek semmi értelme.
- Kérlek.. Könyörgök.. Nem lehetek itt.. Kérlek segíts.. Muszáj innen valahogy kijutnom, nem ide tartozom. - A hangom teljesen kétségbeesett, hiszen rettegek, hogy mi lesz velem, ha örökre itt ragadok. Vajon mennyi idő telik el, mire éhen halok, vagy szomjan? Hiszen tündérföldén semmit nem szabad elfogadni, sem inni, sem enni, mert azzal mondhatni el is adjuk a lelkünket és nem szabadulunk. Mégis ez azt hiszem már enélkül is teljes természetességgel ragadták el tőlem a saját életemet és szabad akaratomat.
- Legalább azt meg tudod mondani, hogy miért kerültem ide..? Vagy tudnál hozni valakit, akivel beszélhetnénk? - Muszáj valakivel beszélnem, valamit tennem, mert nem tartozom ide. Ki kell jutnom, vissza kell térnem a megszokott életemhez én nem ragadhatok itt. Abba teljes bizonyossággal beleőrülnék. Vissza kell jutnom magamért, és Thomas-ért is. Nem maradhatok ez egyáltalán nem opció.
Gyengének érzem magam, mint aki alig él és talán nem is vagyok messze a valóságtól, hiszen azt hittem meghaltam, hogy végem van.. De talán jobb is lett volna, ha így történik, mert ez nem más, mint puszta kínszenvedés.
 
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
foglalkozás :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Cece!
Where is the real prison?

Mi ez a hang? Miért ilyen éles és karcos? Mi történik? Hol vagyok? Nem akarok itt lenni! Nem akarom ezt hallani! Nem és nem! Ez nem én vagyok, nem engem zártak ketrecbe egy életre és nem nekem vált porrá minden reményem a további életre. Kizárt. Ezt nem akarom átélni. Nem szabad újra átélnem. Menni akarok. El innen. Messzire. Nagyon messze, ahol már nem hallom a lány szavait. Ahol már nincsenek démonok, szellemek a múltból és felbukkanó képek. De én nem vagyok képes rá. Nem tudok futni, még csak sietni sem. Nem tudok lélegezni. Én egy semmi vagyok, egy giccs. Egy porcelán baba, amely jól néz ki a polcon és néha leveszik, hogy játszanak vele, de amikor visszakerül nem sokkal később, akkor ott is marad. Magától ugyanis nem képes tovább jutni, változni. Nem kell nekem komoly ketrec, a testem is megteszi...
A földre zuhanok. Már nem tartanak meg a lábaim, a fa, sem más. A földre kerülök, kezemet nem kéreg, hanem fű éri, Lisa szűkölve próbál az ölembe mászni, de nem tud. Túlságosan merev vagyok, túlságosan apróra gömbölyödöm. Túl ismerős minden és fele ennyire sem az. Én nem voltam ketrecben, csak egy kocsiban. Mégis, a szavak, a kétségbeesés, az a sok félelem. Elevenen hatol belém, átszúr és kivéreztet lassan. Pedig már olyan jól haladtam. Javultam. Képes voltam zsúfoltabb helyekre is bemerészkedni, még nappal is. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem. Nem akarok darabokra hullani.
- Elég, elég, eléééég!!! Csend legyen! - a hangom előbb csak suttogás, de utána felerősödik. A kezeim a hajamba vannak, próbálom befogni a füleimet. Ez már nem én vagyok és nem leszek újra. A királynő megígérte. Előbb öl meg. A halál is jobb a fogságnál. El kell mennem. Én nem akartam ide jönni, a börtön nem az én felelősségem. Kell, hogy legyen, de mindig is kerültem, messziről. Nem vettem tudomást a létezéséről sem, mert az könnyebb volt. Hinni benne, hogy a tündérek jobbak mint az emberek. Nemesebbek... - Kérlek, elég végre. Nem akarom hallani, nem tudom hallani! - a könnyeimet sem bírom tovább visszatartani, elerednek. Hűvös, sós cseppek egymás után végig siklanak az arcomon, az államon, majd lehullanak a ruhámra, a földre, Lisára. A légzésem hangosabbá, de sokkal kiszámítottabbá válik. Igen, így jó lesz. A zokogás segít, attól nem ájulok el...
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & crysalis
where am i? how did i get here?  
Akármennyire is szeretném felfrissíteni az emlékezetemet annak érdekében, hogy megtaláljam a válaszokat, amelyeket olyan kétségbeesetten keresek, egyszerűen csak belesajdul a fejem a gondolkodásba. Nem tudom, hogyan kerültem ide azt pedig végképp nem értem, hogy mégis miképpen élhettem túl a történteket. Egyáltalán mennyi idő telt el azóta, hogy idekerültem? Éreztem mások közelségét mégsem kúszott senki sem a látóterembe egy aprócska kutyát kivéve, aki mint egyfajta reménysugár bukkant fel. Talán, ha kutya van, akkor a gazdája sem lehet messze..
De a kutya mielőtt még közelebb jött volna hozzám eltűnt a látókörömből és kétségbeesés és a pánik végigszántotta a lelkemet.. - Ne menj.. Gyere vissza kérlek... Könyörgök.. - Nem akarok itt lenni, nem lehetek itt. A növényzetből a furcsa félhomályból tündérfölde jut eszembe, bár nem mondhatnám, hogy valaha is jártam volna itt. Ide a legtöbb árnyvadász csak hivatalos ügyben teszi be a lábát olyanokra meg nem kifejezetten jelentkeztem, hiszen túlságosan nagy felelősségnek tűnt. Nekem pedig már volt egy hatalmas gyerek a nyakamban, aki nem más, mint Thomas. Vajon mi lehet vele? Tudja, hogy hol vagyok? Érez még engem? Hiszen, akármennyire is próbálom érezni őt, mintha valami blokkolná. A rúnám, amely őt jelképezi, szinte teljesen elhalványult, de ennek a trükknek még egyszer nem dőlök be. Életben kell lennie.. Valahol muszáj. Hiszen én is élek. Vagy ez lenne valami személyre szabott pokol? De, akkor miért pont tündérfölde?
- Hall valaki? Kérem, ha van itt valaki... - Nem vagyok egyedül, de akik ugyanolyan börtönben rostokolnak, mint jó magam annak esélye sincs talán a kommunikációra. Talán ebbe fogunk beleőrülni. Mégis várom, hogy felbukkanjon újra a kutya, vagy a gazdája, hogy valamivel közelebb kerüljek a valósághoz, válaszokat kaphassak, hol vagyok, mióta vagyok itt és legfőképpen azt, hogy mégis miért. Tudom, hogy a tündérek ellenünk harcoltak a háborúban, de mégis mit vétettem, amiért pont én kötöttem itt ki? Miért én? Mi a célja ezzel a királynőnek?
 
Crysalis Lythe
❖ Tündér udvarhölgy

avatar
Tartózkodási hely :
Természet
foglalkozás :
Kutyák
Karaktered arca :
Maria Amanda
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése


Hy Cece!
Where is the real prison?


Tündérföldén az évszakok másképp működnek, mint a földön. Egyszerre megtalálhatóak és mégis, valaki képes egész életét leélni úgy, hogy csak egyetlen egyet élt át, mert nem szívesen látott vendég más területeken. A királynő és az Udvara számára tavasz és nyár, virágba borulás, gyümölcsérés, hosszú napok és rövid éjszakák jelképezik az állandóságot. Az Ellenudvar számára az őszi levelek színei, a hófedte földek és a sötét, borban gazdag éjszakák a megszokottak. És mivel a két udvar nem igazán közösködik, nem kizárt, hogy egyesek csak a földön találkoznak más lehetőségekkel. Én sem vagyok ezek közül kivétel, egyértelműen létszükséglet számomra, hogy a közelébe se menjek a határnak és még a földi teleket sem sikerült megkedvelnem. Számomra az ideális idő úgy 25 fokos meleg körül van, sok napsütéssel és kellemes szellővel. Ilyenkor nem túl melegek a hosszú, több réteg fátyolból készült ruháim, amelyekkel a lábaimat rejtegetem az avatatlan szemek elől, az állataim sem akarnak egész nap valamelyik tóban hűsölni és szabadon engedhetem őket egy kis játékra. Amíg el nem kóborol valamelyik. Például most Lisa, egy weimari vizsla, akinek kékes-szürke, majdnem feketébe hajló színe és vékony alkata segít a rejtőzésben az árnyékok között. És a természet hajlamos azzal ösztökélni engem a haladásra, hogy amíg őt átengedi a bokrok között, engem már nem és kerülnöm kell. A kutyám pedig addig felméri a terepet és halad tovább. Nem mondom, hogy nincs kiképezve a parancsokra és nem lenne képes visszatérni, de néha megérdemel némi engedményt. Ő saját kutya, nem kiképzésre szánt, így vele annyit nem foglalkozom és az emberi világba sem jöhet velem mindig, de ezt nem is veszi általában zokon. A féltékenység hiánya miatt fér bele ennyi. Még olyankor is, amikor épp fogalmam sincs róla, hova is akar vezetni engem.
Túl későn tűnik fel a különleges mintázata az indáknak, és a hang. Ez számomra tiltott terület, önkéntesen választva. A királynő börtöne nem olyan hely, ahova bárki is szívesen menne, főleg nem olyasvalaki, aki nem kedveli a falakat. Pillanatok alatt tűnik el a jó kedvem, fog el a rettegés, kezd kiülni a bőrömön a verejték, miközben az ágak közül egy kar bújik elő. Valaki van itt. Nekem pedig nem kellene. Én nem akartam ide jönni. És nem akarom, hogy az a valaki bántsa a kutyámat.
- Lisa - a hangom csak suttogás, színtiszta félelem bujkál a szótagok között, miközben neki kell támaszkodnom az egyik fának, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. A kutyának jár a szabad bóklászás öröme, de ez tiltott terület. És ő is tudja, mert megmerevedik és visszatér hozzám. A lapos fej a térdemhez simul, próbál a jelenlétével nyugalmat árasztani felém, mégsem jön össze a dolog. Ahhoz előbb a légzésemmel kellene valamit csinálnom, amely hangos, ziháló és kapkodó. Mint egy asztma roham előkészülete. Leszámítva, hogy nem vagyok asztmás. Pánikrohamom ellenben már volt pár...
Caralyn Ravenheart
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Tartózkodási hely :
dark corners
foglalkozás :
baking + video games
Karaktered arca :
Melissa ♥ Benoist
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

cece & crysalis
where am i? how did i get here?  
Nem fájt. Sokkal inkább meleg volt, hívogató. Mint egy baráti ölelés. Éreztem, ahogy minden elhidegül körülöttem, majd hirtelen egyfajta melegség árad az egész testemben és ekkor sötétült el minden. Teljes képszakadás. Az életem véget ért. Legalábbis ezt hittem, amíg fel nem ébredtem. A poklot határozottan nem így képzeltem el, de a mennyországot sem. Minden porcikám sajgott még mindig a véres ruhám volt rajtam, de a tőr, ami a mellkasomba fúródott eltűnt. Fel akartam állni, de aztán amilyen gyorsan nekilendültem úgy estem vissza a földre. A száraz számat óvatosan megnyaltam és éreztem, hogy észveszejtően szomjas voltam. Az egész szervezetem, mintha haldokolt volna.. Pedig meghaltam.. Hiszen ott volt Thomas és Oswin.. Mégis hol vagyok és mi a fene történik velem?
Zavarodottan kúszok a négyzet alakú kis börtönömhöz, amelyeket vastag indák szándékoztak kijelölni. Zavarodottan pislogok körbe, hogy meghatározzam hol is vagyok, de a gondolataim még mindig hatalmas csomóban álltak össze és egy értelmes mondatot se tudnék kimondani. Legalábbis úgy érzem. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok az nem más, mint Thomas. Mi lehet vele.. A kezeimmel automatikus húzom arrébb a ruhadarabot a vállamon és haloványan, de még ott díszeleg a rúnám. Bár magam sem tudom, hogy hinnem kellene ennek, hiszen láttam eltűnni, éreztem a halálát és mégis életben volt. Akkor lehet, hogy egy démon játszadozott velünk, de most nem tudom, hogy kinek a szórakoztatására, vagy minek a céljából vagyok ide bezárva.
Spórolnom kell az erőmmel, erre már rájöttem egy idő után. Hiszen egy lélek sem járt erre. Mintha teljesen magányos lennék. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy nem vagyok teljesen egyedül. A felállással nem próbálkoztam inkább csak a földön kúsztam ide-meg oda, hogy próbáljak elérni valamit, amivel talán kiszabadulnék, de még azt is megpróbáltam, hogy két növényzet között megpróbáljak kiférni, de mintha csak összeszorult volna körülöttem, akárhányszor megpróbáltam.
Már kezdtem volna feladni, hogy bárkit is érdekelne, hogy mégis mi történik velem, vagy tudja valaki is, hogy hol lennék, amikor egy nagyobb fekete kutyát láttam közeledni erre. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg láttam, lehet már a képzeletem szüleménye volt, hogy egy kis társasághoz juthassak, de mégis kinyújtottam felé a kezemet. - Gyere ide.. Gyere ide kisöreg.. - A lehető legkevesebb hangot igyekeztem megütni, ami kiszáradt torkomnak köszönhetően nem volt kifejezetten lehetséges.
 
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
foglalkozás :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Central Park :: Tündérfölde :: Tündérek Udvara-
Ugrás: