descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Háztetõ
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

-- szabad játéktér --
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Szinte végeláthatatlan életet élni nem kiváltság, hanem egyenesen egy kihívás. Az élet olyan gyönyörű a maga formájában, amikor tudod, hogy egy napon majd meg fogsz halni. Úgy élsz, mintha minden egyes perc számítana, hiszen soha nem tudhatod, hogy mikor jön el a vég. Legyen az egy ránc, ami emlékeztet a mulandóságra, vagy egy aprócska ősz hajszál, de vannak jelek, amelyek késztetnek arra, hogy élj és kipróbálj új dolgokat. De, amikor már több, mint száz éve ugyanazon vonásokat pillantod meg a tükörben, akkor minden megváltozik. Mintha már nem is várnád igazán a holnapot, mert az is ugyanolyan lesz, mint a mai. Mintha a tetteidnek nem lennének következményei, mert a történelem során amúgy is elfelejtenek, csak egy arc, vagy név leszel a tömegből, s idővel már egyikre sem fognak emlékezni, ami határozottan kellemes egy olyan élőlény számára, akit azzal átkoztak meg, hogy örökké éljen.
Talán szép dolog lenne, ha azzal élhetsz egy örökkévalóságon keresztül, akit szeretsz. Ez is önmagában teli van kihívásokkal, hiszen egy életen át tartó kapcsolatnak is megannyi oldala van, megannyi nehézsége, mindezt egy örökkévalóságba belegyúrva, nem gyorsabban átesünk a happy endre, hanem csak hosszabb és több veszekedés keletkezik, de a szoros kötelék, amely az évtizedek során kialakult még ezek ellenére is megszakíthatatlannak látszik. (...)
Ostobának érzem magam a cselekedeteimért, hogy engedtem magamat ennyire kifordulni, eltérni a saját utamról és tényleg minden büntetést megérdemelnék, hiszen itt már nem csak saját magamban kívántam kárt tenni, hanem egy emberi életet és kiontottam volna. A szenvedését is mosollyal az arcomon figyeltem, mintha tényleg lenyügöző lett volna. A nővérem, Alesea halála teljesen kifordított engem önmagamból és már nem is igazán tudom, hogy mi lenne a helyes út, vagy azt, hogy valaha képes leszek-e visszatalálni hozzá.
- Nem tudom.. Talán az lehet az oka, hogy az utóbbi időben mindent megtettem azért, hogy ne legyek önmagam.. Igazából talán itt az ideje, hogy félretegyem a tündérdrogokat. - Eleinte teljesen felszabadultnak éreztem magam tőle, de most már tényleg úgy érzem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás és egyáltalán nem vagyok önmagam. Mintha csak külső szemlélője lennék a történéseknek, amelyek kegyetlenül befolyásolják az életemet.
- Egyáltalán nem állt szándékomban ilyen helyzetbe hozni téged és még egyszer sajnálom, hogy ezt tettem. - Nem is tudom, hogy mit csináltam volna, ha nem ér ide. Talán megöltem volna a férfit és ki tudja, hogy leálltam volna-e utána. Az is lehet, hogy ő lett volna a kezdet, mígnem az egész a saját halálommal végződött volna.
kicsit nagyon béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Elönt a nyugalom iránt felett érzem méla döbbenet. Ahogy magamhoz ölelem törékeny testét, egyszeriben megérzem, hogy lehet ez még jó, nincs minden veszve, nem kell attól félnem, hogy elvesztem és többé nem talál vissza hozzám, mert ez egyszerűen lehetetlen, nem veszíthetem el, mert akkor vége mindennek és nekem az nem menne. Ezt már nem élném túl, jól lehet abból kifolyólag, hogy nem is akarnám. Céltalan lettem, véletlen ingadozó, összetett lélek, melynek azonban mulandóban a túlélésért hajtó vágya.
Kiüresedek lassan, és érzem, hogy valahol ettől fél ő is, pedig a világ tele van csodákkal, csak nyitottnak kell lenni rá. Itt van például ő maga is, aki valaha imádott élni és aztán egy kicsit elkezdett sok lenni, aprót a rovásunkra megy a halhatatlanság, a lelket szipolyozz ki és néha oly keveset ad, amitől nem lakunk jól, nem leszünk telítődve, egyszerűen csak továbblépünk. Néha zsebkendőt ragadunk és addig sírunk, míg már nem lehet tovább bírni, akkor felállunk, körbe nézünk, újabb csodára pislant a szemünk, és élvezzük, hogy van tovább, míg újra nem a padlót súrolja a hátunk. Kifáradunk, lihegünk, elpihenünk, míg aztán újból fel nem állunk. Mi, akik halhatatlanok vagyunk mindent többször élünk meg őrült fájdalommal, semmint az tanácsos lenne, hogy épen maradjon a lelkünk. Mennyi halál, mennyi veszteség, mennyi szeretet és megannyi elfeledet pillanat, ami miatt tovább lépünk. Neki most jött el először a „minek?” álláspont. Drága, kicsi Luna. Mennyi ilyen jön még. Elveszteni valakit, aki a másik felünk, az egy könyörtelen csapás, olyan, ami levágja az egyik fejet, lehetsz a világ hidrája, előbb vagy utóbb, de elfogynak a fejek.
A fájdalom nem múlik el, nem csendesül, csupán lesznek időszakok, amikor elfelejtjük őket, amikor más jobban sajog, vagy a boldogság vetül a sötét lélekdarabkára.
Ez vár ránk.
Rengeteg emlék rúgózik a fejemben, visszahívom őket, eltelek az ízükkel, megforgatom a számban, a szájpadlásomnak préselem, hagyom, hogy megérjen bennem, és egy könnyed sóhajjal kifújom, bele a hajába.
- Pedig csábít a gondolat, mert megérdemelnéd. A frászt hoztad rám, már majdnem kiabáltam veled. – hát leállt a szívem egy pillanatra, alig is indult újra dobolásnak. Nem bírom ezt én, öreg vagyok ehhez, komolyan mondom. Nem szeretem őt zsarolni, fenyegetni, rávenni valamire, amit nem szeretne, de azt sem bírom el, hogy hülyeséget alkosson.
Most, hogy nincs a testvére sokkal jobban látom őt magát, egyedül, egyéniségnek, külön álló lénynek. Eddig nekem Ők Ketten, Együtt voltak. Nem láttam őket magányosnak, külön álló lénynek. Most pedig minden leszűkül kettőnkre, mert mi maradunk egymásnak. Én is vesztese vagyok az ügynek, én is elvesztettem a nővérét.
- Ajánlom is, mert komoly büntetésre számíthatsz, azonban érdekel, hogy mi a franc ütött beléd? – két kezem közé veszem az arcát, mélyen a szemébe pillantok, majd kicsit kifordulok, hogy a puszija arcon találjon.
- Most pedig haza viszlek és te meg én, beszélgetni fogunk, miközben a szívem remélhetőleg lelassul, visszatér az élet a tagjaimba és megszűnik a gyomrom remegése. – elmosolyodom, kézen fogom és ellentmondást nem tűrően levezetem a tetőről. Ki sem engedem a tenyeremből az ujjait, miközben végig sietek vele az utcán. Megállítom egy világos kirakat előtt, nincs mondanivalóm, csak hagyom nézelődni, kicsit elterelődni a figyelmét. Tudni szeretném, mi történik vele, mitől kattant be és mi az, ami miatt embert ölne, ez nagyon nem jellemzi őt.
Néha magamhoz húzom, andalgunk, cseverészek vele, próbálom megnyitni, kicsalni némi infót. Látni szeretném Őt egy az egyben, olyannak, aminek és amilyenné lenni fog, mert biztos vagyok benne, hogy megváltoznak a dolgok.
hazacipelem hozzám, és tervezem leitatni és aztán…. semmi olyat nem tenni vele, ami illetlen, például kiszagolni féltett titkait.
Mert persze jöhetnék halom okossággal neki, már a Deadpoolbol is megtanultuk, hogy csak az él igazán, aki kicsit már meghalt, itt az ideje hülyeséget csinálni, valami nagyot dobbantani, valami szégyenleteset, kiábrándítót, valami olyat, amit majd szégyellünk, de tesz róla, hogy tovább akarjunk lépni. Szeretnék kicsit én is kilépni a komfortzónámból.

Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Mi hárman voltunk a világ ellen. Most már csak ketten vagyunk. Ő meg én. Itt és most. Néha elfelejtem, hogy ez nem csak a sajátos veszteségem, hanem az övé is. Mégis úgy érzem, hogy ebből én cipelek egy nagyobb adagot és mindenkit okolni akarok azért, amiért ennyire fáj. Hogy ilyen kétségbeesett vagyok. Ha tehetném az egész világegyetemet megváltoztatnám, hogy visszahozhassam az életbe a nővéremet. Az életemet adnám azért, hogy egy percig velünk lehessen, hogy elbúcsúzhassak tőle, ahogyan azt megérdemeltem volna. Bár soha nem kellett volna búcsút vennünk egymástól. Hiszen az örökkévalóságnak erről kellett volna szólnia, nem? Mi ketten a világ ellen, soha el nem tűnve a világ felszínéről. Ha pedig el is tűntünk volna együtt búcsúztunk volna el, elfogadva, hogy az utunk véget ért. Hogy már nincs hova mennünk. Együtt. De egy élet nélküle olyan, mintha elvettek volna tőlem egy létfontosságú szervemet és habár érzem a hiányának a fájdalmát, mindent, amiért úgy dől össze az egész, mint egy kártyavár, de mégis képes lennék napról-napra tovább élni. S, mindezt mégis miért? Hogy szenvedhessek. Hiszen úgy tűnik jelen pillanatban, hogy a boldogság messzire elkerül és talán soha nem kíván már visszatalálni hozzám.
Minden egyes érintése olyan lelki békét hoz el a számomra, mintha a fájdalmam egy töredéke megszűnne, vagy egyszerűen csak magával ragadná a szenvedésemet. Nem szűnik meg létezni, mindvégig ott marad, de elhomályosul és így kevésbé fáj. Elmondhatatlanul jól esik, hogy ennyire közel lehetek hozzá, hogy így magához von, ahogyan én ragaszkodva kapaszkodom belé, mint a mentsváramba. Erre van most szükségem. Rá van szükségem. Ahogy attól a pillanattól kezdve szükségem volt rá, amikor megismertük egymást. Mikor még két kislány voltunk, akik elveszítették az édesanyjukat és egyedül maradtak ebben a kegyetlen világban.
Úgy tapadok hozzá, mintha hozzá ragasztottak volna a világ legerősebb ragasztójával. Lassú kis táncunk, ahogy egymásnak feszülünk teljesen megnyugtat, megkönnyebbülök a közelségétől.
- Remélem nem azt tervezed, hogy a térdedre fektetsz és itt helyben elfenekelsz azért, amit tettem. - Tudom jól, hogy hiba volt. De nem az én kezeim között volt az irányítás, amikor felgyújtottam azt az embert. Nem is értem, hogy csodálhattam még alig pár pillanattal ezelőtt. Most egy kicsit még saját magamtól is borzongok. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy tényleg képes voltam ilyesmire.  
- Ígérem, hogy soha többé nem fogok ilyet tenni.. - Legalábbis nem kívánok ilyet tenni. Most sem akartam, mégis megtettem.. Nem is értem, hogy mégis mi a fene ütött belém, hogy képes voltam erre. Mély levegőt veszek, ahogyan homloka az enyémnek simul, egyszerűen csak szükségem van rá. Nekem ő kell mindenestül, ahogyan van. Nem is tudom mit mondhatnék, annyi minden kavarog a fejemben.. A szívemben tombolnak az érzelmek, de végül csak kicsit közelebb húzódva lehelek egy csókot az arcára, hogy éreztessem vele, hogy mennyire fontos a számomra. Hogy mindennél jobban szükségem van rá most. Jobban, mint valaha eddig is..
kicsit nagyon béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Összeomlani látszik a világ körülöttünk, mintha nem is lennénk benne szilárdan, kiszakíthatatlanul a térben. Azt olvastam valahol, hogy ha az atomok között üres teret megszüntetnék, az emberiség elférne egy gombostű fején. Mennyivel könnyebb lenne minden, aprónak lenni, jelentéktelen. A fájdalmat elfújni, akár egy gyertya lángját. Nem tehetek semmit érte, szeretnék, mindent megadnék érte, hogy a fájdalmát csökkentsem és tulajdonképpen ez lehetséges is, csak egy kis pia kell hozzá, vagy lehet az csak nekem válik be. Az én tudatom lesz tőle szűk, én vagyok az, aki kicsit el tudja felejteni a zsigerig hatoló méla fájdalmat, ami beeszi magát a csontokba, mint a rák. Kiirtani nem lehet, mert nem vagyunk elég erősek hozzá. Még nem, aztán egyszer leszünk, de kiindulva abból, hogy még a Bukottaknak sem megy, pedig több ezer évesek, a teremtés koronái ők... Mit nekünk évszázadok? Meg fogunk pusztulni, egymásba vetet hitünk ellenére.
Magamhoz ölelem, érzem forró testét lüktetni, és ez jó, életet jelent, sugárzó diszharmóniát a lelke mélyen kongó ürességével, fagyával. A bánat nem csak kikönyököl a szemén, de kihajol félig és magába szippantja.
Mindent megadnék, hogy megmentsem.
- Kis hülyém! - hangom kedveskedő lesz, játékos, ujjaim a hajára sietnek, végig simítom a hátát, melegséget sugározva a testébe noha van ebben mágia, nem hiszem, hogy zavarja. Legszívesebben ágyba dugnám és mellé feküdnék, hogy addig beszéljek hozzá, míg jótékony álomba nem szenderül. Megint, mint múltkor. Olyanba, ami megszabadítja a káosztól, pedig tudjuk jól, egyedül az vezet el a megváltáshoz. Azt hiszem nem erre vágyik, csupán arra, hogy enyhüljön a vakító bénultság, hogy a zsibbadás hangyái lekússzanak a lelkének ezernyi kis darabjáról és végre vehessen egy mély levegőt, amibe nem rejt el senki tűhegyeket, hogy fájón csapódjanak minden tagjának, vérző sebet hagyva maga után.
Bármit, bármit kérhet megadom neki. Erőmön felül, legyen az toronyóra lánccal, vagy a Góbi sivatag, a lábai elé terítem, csak picit, kicsit engedjen közelebb magához. Megrémülök, ha kizár, félni kezdek, magányossá válok, pedig Alec nélkül.. nem.
Felengedek az ölelésébe, a sajátos kapaszkodásba, kicsit feldalol a lelkem, jól van, van remény, nem veszíthetem el.
- Kérned sem kell! - Jobbom a tarkóján nyugszik, a haja alá fúrom az ujjaim, a vállamra vonom a fejét, hozzá bújok. Mesélnék. Arról, hogy mi mindent jelent Ő nekem, hogy a minden és több is annál, csak ne hagyja el magát, mert halálosan megrémiszt ezzel. Tudom, hogy sérülékeny, mind azok vagyunk, én is pont annyira, mint ő, de én erősebb kell, hogy legyek, nem omolhatok össze, majd Pandának. Ő sem bírja már sokáig, majd jól felpofoz.
Lassan megringatom, a fülébe súgok.
- Nincs semmi baj, már itt vagyok. - megvédem mindentől, csak hagyja és legyen szíves ne gyújtogasson fel senkit, hát még mindig félelem folyik az ereimben vér helyett.
Halkan elnevetem magam, nem rajta, csak a megkönnyebbüléstől, hogy nem tol el magától, hogy nem kell a hajánál fogva lerángatnom a tetőről. Észrevétlenül sodrom el apró léptekkel a peremtől, végig neki feszülve, sajátos lassú táncot ejtve.
- Ugye tudod, hogy a világon mindennél jobban szeretlek és nagyon elverem a segged, ha hülyeséget csinálsz. - eltolom magamtól, hogy két tenyerem közé vegyem az arcát, a szemébe nézhessek. Nem akarok a fejébe látni, tudni mi jár benne, félek megrémülnék, sokkal jobban szeretném, ha kibeszélné. Elmondaná. Az arcomba kiabálná, mint az előbb tette, legyen hangja, legyen tüze, nem, nem az embereken.
- Soha többé?! Oké? Nem ijesztgethetsz, mert leáll a szívem és újra kell élesztened. - homlokom az övéhez döccintem, kifújom a levegőt és lassan megnyugszom, azt érzem megint van hatalmam felette, megint kicsit tudom terelni, arra amerre kéne, hogy jó kislány legyen, ne hozza itt a frászt rám. Lehunyom a szemem, élvezem a közelségét, ismerős illatét, forró kisugárzását, ujjaim között izzik a mágia, ami a félelmemet hivatott kordában tartani.
Hüvelyk ujjammal az ajkára simítok, nem kell a hülye duma, nem kell védekezni, megérteni kell, hogy nem teheti ezt velem, mert baj lesz, összeverem.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e elengedni azt a fájdalmat, amely a lelkemben tombol. Nem érzem úgy, hogy az idő múlásával könnyebb lenne. Sokkal inkább, mintha mindig újra és újra egy újabb adag nehezedne a vállaimra és még csak tenni sem tudok az ellen, hogy ez megváltozzon. Mintha egyáltalán nem lenne a kezemben az irányítás. Nem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Mintha elvesztettem volna saját magamat is azzal, hogy ő meghalt. Elvitte azon részemet, ami küzdeni akar, aki meg akarta változtatni a világot. Elzárkóztam ettől, most mégis a saját művem volt, ahogy lángra lobbant egy ember. Élveztem. Legbelül tudom jól, hogy élveztem a szenvedésének a látványát, ami egyáltalán nem rám vall. Sosem voltam kegyetlen. Gúnyos, kötekedő lehet, de sosem ártottam volna senkinek szándékosan. Most azonban nem tombolt bennem semmi más, mint az akarat arra, hogy éreztessem másokkal, hogy mennyire fáj a veszteség. Milyen üres is vagyok nélküle.
Ezen csapás alól még Magnus sem volt kivétel. Habár nem akartam bántani, hiszen hogyan is bánthatnám? Alesea után csak ő maradt nekem. Egy család voltunk és vagyunk. Még akkor is, ha a nővérem már nem a része ennek. Mégis vele volt egy elszakíthatatlan kapocs kettőnk között. Az, hogy vér szerinti testvérek voltak, hogy ugyanaz a vér csörgedezett az ereikben összekötötte őket egy életre. De ennek az életnek már vége. Mégis, hogyan élhetne valaki az a személy nélkül, aki a létezése óta ott volt vele.. Az anyaméhben.. Együtt nőttek, cseperedtek fel és a differenciáik ellenére ott voltak egymásnak. Mindig. Még akkor is, ha az utolsó találkozásukkor olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, amelyeket nem kellett volna.
- Ne.. Kérlek még ne.. - Makacsul kapaszkodok belé, bújok hozzá. Hallgatom a szívverését. Szükségem volt erre. Valahogy érezni akarom a közelségét. Olyan ez az egész, mintha nélküle darabokra hullanék. - Csak ne engedj most el, kérlek. Ölelj.. Kérlek. - Nem érdekel, hogy mégis hol vagyunk, lehettünk volna a pokol kellős közepén és talán valamilyen szempontból a saját személyre szabott poklomban vagyunk, de minden másabb volt, hogy ő itt van velem. Nem számított semmi, hogy csak ő mellettem van. Őt még nem veszítettem el és nem is veszíthetem el soha sem, mert abba teljes mértékben belepusztulnék.
Könnyeimmel küszködve simultam hozzá, ahogyan csak tudtam, szinte már olyan erősen öleltem, hogy kezeim teljesen elfehéredtek és talán kis híján még meg is nehezítettem számára, hogy lélegezzen a túlságos szeretetemmel. - Ugye tudod, hogy mérhetetlenül szeretlek? - Nem is tudom mihez kezdenék, ha elveszíteném. De bele sem akarok gondolni, mert nem veszíthetem el. Őt nem. De ha mégis, ha elveszíteném.. Sosem tudnék megbirkózni a gondolattal, hogy nem mondtam el neki legalább ezerszer, hogy mennyire csodálom, hogy szeretem.. Hogy ő az egyetlen, aki megmaradt nekem. A mindenem.
kicsit nagyon béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Fájdalma nyílként hatol a szívembe. Kicsi lesz a bőr a testemre, hevesen dobol a szívem a rémülettől, hogy nem tudok segíteni rajta és valóban nem megy. Nem mondhatom el, hogy értem mit érez, mert nincs így. Hiszen én nem a testvérem vesztettem el, de a szívem egy darabkáját, mélyről jövő szeretetről árulkodnék, arról, hogy milyen mélységesen hiányzik, de nekem nincs jogom felülírni, azt amit ő érez.
Sajog a lelkem, a kín marcangol. Tennék valamit, olyat, ami segíthetne rajta, de nincs hatalmam a szív fájdalma felett, a lélek halk kondulása azt súgja, hogy ezt el kell viselni. Hazugság, hogy az idő minden sebre gyógyír, az idő csupán segít felejteni, de nem veszi el a fájdalom papírként hasító élét. Mindig ott lesz, örökre benne fog élni, nem tehet ellene semmit, az sem segít, ha gonosszá lesz, ha a pokolban jár földi léte során. Mások elképesztő kínja, nem csorbítja a sajátjának élét. Tény. Hosszú életem során megtanultam már, elveszteni valakit mindig csapás, legyen az bármilyen messze a múltban.
Anyám noha miattam halt meg, mégis nagyon szerettem, bántottam Őt, és ez nem tompít a lelki sebeken, sőt karcolóvá varázsolja, hogy kínban fetrengjek minden pillanatban, amikor erre gondolok.
Szavaira megránt a zsigeri fájdalom. Kifejthetném, hogy tökéletes nélküle is, hogy bár tudom, hogy azt hiszi vége mindennek, most kezdődik egy új szakasz az életében és annak ellenére, hogy nagyon rögös, éles tüskékkel szegélyezett, szét lesz karistolva, vérezni fog, de a sebek begyógyulnak, ami a testen ejtetik.
- Nem bírom, sehogy sem. - csak sóhaj a hangom, tényleg nem bírom. Fáradt vagyok, mérhetetlenül kimerült és most elvesztettem én is valakit, akit nagyon szeretek, egy másik pedig a világban jár-kel, érez, szenved, talán a nevem súgja éjszaka, de az is lehet, hogy már el is felejtett. A szerelem pedig kiürül belőle, elpárolog, mint az alkohol. Megint egyedül maradtam. Tudom milyen magányosnak lenni, magunkra maradni, és elveszteni a hitet. Ez történik vele is, el sem hinné, hogy mennyire megértem. Nem tudom mi a jobb, tudni, hogy már senkit nem fog ölelni, vagy rettegni, hogy megteszi valaki mással?
Mindannyiunk szíve apró darabkákra lett szaggatva és jelenleg nem lehet összerakni, most tort kell ülni a darabjain, összeturkálni, elfogadni, hogy összetört, lapátra söpörni és kidobni, hogy újat növesszünk. Ha még lehetséges. Amíg lehetséges. Neki most nem az.
Én inkább önmagam pusztítom el, mint másokat, mert önmarcangolásban jobb vagyok, a magam élete árán sokkal könnyebben gyalogol át a léten.
Hozzá lépek, magamhoz ölelem, hagyom, hogy illata az orromba kússzon, elhitesse velem, hogy a család összetartása erővel ruház fel, hiszen nekem ő a családom, a lányom, a tanítványom, a létem egyik ékes példája, hogy van értelme felkelni reggel és tovább csinálni, még akkor is, ha reszketve fáj.
Elringatom ültében, fülébe súgom, hogy szeretem, hogy tartson ki. Testéből pulzál valami idegen, valami oda nem illő, démoni erő, fekete mélység ver láncot a lelkemre. Belőle zuhan rám, akár egy pornyi acélháló, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami nem stimmel, akkor sem, ha éppen felenged ölelő karjaimban.
- Kis hülye. Sosem hagylak el! - belepuszilok a hajába, atyai csók, óvó, szerető, féltő, magamhoz bilincselő. Akarom, hogy bízzon bennem, és teszi, mert ez a család lényege, csak néha elfelejtjük, belerokkanunk.
- Menjünk innen le! - kérésem határozott, inkább utasítás, sejtem, hogy nem lesz boldog tőle, de én tudni akarom mi munkálkodik benne, mitől érzem idegennek és mégis ugyanannak, aki. A keze után nyúlok, hogy lebontsam a térdeiről és levezessem innen, ha lehetne haza, hozzám.
Repedést ütöttem a védő falán, most kell kihasználnom az engedékenységét.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Van egyáltalán mód arra, hogy túltehessük magunkat a fájdalmon, ami olyan szinten égeti a bensőket, hogy ehhez foghatót még csak távolról sem ismertünk? A világom közepét jelentette a nővérem és legszívesebben mindent felégettem volna magam után, hogy őt visszahozhassam. A saját életemet is elcserélném, hogy ő élhessen csak, hogy újra az élők sorában legyen. Nekem nincs szükségem egy olyan életre, amelyben ő nem lehet mellettem, ahol egyedül kell szembenéznem ezzel a fájdalommal. Még csak el sem búcsúzhattam...
A szívemet minden boldog emlék, és minden keserű legalább ugyanannyira nyúzza, mintha csak azt akarná elérni, hogy a folyamat végére, amikor képes leszek anélkül megtenni egy lépést, hogy ne jutna mindenről Ő az eszembe és rogynék össze sírva, mint egy kisbaba, akinek már igazán semmi nem számít. (..)
Mégis akármennyire is bontanám le a világot, amiért képes volt egy olyan lelket elragadni az élők sorából, mint a nővérem mindig azokon csattan az ostor, aki legközelebb áll hozzám. Magnus nem érdemelte ki, hogy ilyen kegyetlen módon bánjak vele, hogy ennyire a lelkébe sétáljak, mégis megtettem. Bántani akartam, mert mindenkinek fájdalmat akartam okozni. Remélvén, hogy ezzel egy kicsit könnyíthetek a lelkemben lakozó fájdalmon, de az igazság az, hogy egyáltalán nem könnyítettem sokkal inkább úgy éreztem, hogy csak még több fájdalom rakodik a lelkemre, ami tökéletesen keveredik a bűntudattal.
- Csak vissza akarom kapni.. Nem tudom, hogy ki vagyok nélküle.. Nem is akarom megtudni. - Tudom, hogy talán évek, évszázadok kellenek majd ahhoz, hogy képes legyen elengedni, hogy ne kapaszkodjak ilyen kétségbeesetten az emlékébe. Most azonban még csak el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Egyszerűen nem megy, hiszen együtt éltünk, amióta csak megszülettünk elválaszthatatlanok voltunk és habár a mágiánk volt az, ami éket vert közénk ettől még továbbra is mérhetetlenül szerettük egymást és ezt senki nem vehette el tőlünk.
- Hogy csinálod? Hogy bírod, hogy ennyiszer elveszítesz valakit, de mégis megőrzöd az emberséged, a józan eszed? Hogy nem akarod a világot lerombolni, mindenkit elpusztítani? - Én őszintén nem tudom, hogyan képes minderre, hiszen én már most legszívesebben olyan pusztítást hajtanék végre, hogy a végé az lenne, hogy árnyvadászok által fogadom magamhoz ismerős barátként a halált.
Úgy bújok öleli karjaiba, miközben továbbra is saját lábaimat ölelem, mintha el tudná venni a fájdalmam. Önző vagyok. Mert ő is legalább annyira szenved, mint én magam én mégsem vagyok hajlandó erről tudomást venni. Mintha Alesea halála csak engem érintett volna, pedig tudom jól, hogy ez nem így van.. Mégis mindig olyan egyedül érzem magam. Pedig ez nem azért van, mert nincsenek körülöttem, nincs akire támaszkodhatnék. Hanem a lelkem egy darabja odaveszett. Alesea egy része odaveszett. - Soha ne hagyj el. - Motyogom, ahogy a fejemet a nyakához fúrom és mélyen beszippantom az illatát, amely egyfajta különleges megnyugvással árasztja el az egész bensőmet.  
kicsit nagyon béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Megrémiszt annak egyszerűsége, ahogy a dolgokat látja jelenleg, de valahol jogos, ha megmenekülhet az által, hogy kihúzza a dugót a kádból, de ezáltal elönti az alatta lakókat, hát miért is ne önmagát mentené? Azonban tudni kell bánni a dolgokkal, és Luna egy boszorkány, erős, makacs, de akkora szívvel mint egy elefánt. A világ belefér, ha éppen nem gyászol, és nem érzi azt, hogy a világ összeesküdött ellen. Felrúgta a bödönt, amiből lassan kifolyik az akarata és maga alá temeti az elvesztés irnti méla bú, a földön túli fájdalom a hiány és a honvágy túl erős. Tudtam, hogy így lesz, ez a természetes rendje a fájdalomnak, a gyász 5 szakaszából a másodikban tart. Túl van a tagadáson, már eljutott oda, hogy megértette, felfogta, letisztult előtte, miként egy piszkos üveg nagy esőzés idején és kilát rajta, de ami odakint fogadja az nem a lelkének való.
Most a harag van terítéken. Mindenkire és mindenre haragszik, köztük pont annyira önmagára, mint rám. Mégsem tehettünk volna semmit.
- Hosszú távon segít neked? - végül vállat rántok, lebámulok az emberekre, az ellobbanó lángokra, a halkuló sikolyra. Még érzem az égett haj szagát, a bőrét, pedig lehet csak ide képzelem, nem vagyok én vadászkutya.
A halál tulajdonképpen az egyik legjobb dolog, ami megtörténhet az emberrel. Mert letisztul minden, elmúlik a fájdalom, megszűnik a veszett akarás, végre láthatjuk, hogy mertre tartunk, mi a vég. És persze ettől minden jobb lesz, csak nem annak, aki itt marad, hanem annak, aki eltávozik.
Hallom fájó szavait, szenvedő lelke segítségért kiállt és azon fegyverhez nyúl, ami nekem nem tetszetős, de lehet a helyében én is tenném. Én is menekülnék, én is elhagynám a testet, ha nem szeretném ennyire, ha nem hinnék benne, hogy a szerelem elmúlik, kiürül belőlünk és megint marad a semmi. Kifakultnak lenni semmivel sem jobb, mint érzelmi bombát cipelni a hátunkon.
Szavaira összerándul a gyomrom, fájdalom vágtat körbe az ereimbe. Mit mondjak neki? Meséljem el mennyire rosszul látja? Hogy nem kevesebb, mint a testvére volt, de több nála? Hiszen úgysem hinne nekem, csak olaj lenne a lobogó tűzre, ami belőle árad, akár egy forró légfuvallat, ami lángra lobbantja a kiszáradt erdőt.
- Tudom! -súgom halkan immár előtte állva, nem felé nyúlva. Tudom, hogy a nővére volt, tudom, hogy olyan kapocsvolt köztük, amit meg sem érthetek, tudom, hogy a veszteség túl nagy. Azt is, hogy nincs szó, ami segítene és azt is, hogy az idő semmilyen sebet nem gyógyít be, maximum eltakarja újakkal. Bullshit. Oltári hülyeség. A szeretet és a szerelem örök, és mint olyan mindig a lelket gyilkolja, mert boldogok csak kevés ideig vagyunk, míg a fájdalom kitartóan üldöz minket.
Értem, hogy miről beszél. Mégsem tudok rá mit mondani, közhelyekkel dobálhatnám meg. Hazudhatnám, hogy semmit sem tehettünk volna, pedig így van, semmit sem tehettem, Én. Mert Én ott voltam. Ha azt hiszi engem nem emészt a lelkiismeret furdalás, hát téved, de azt is tudom, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt. Ennyire futotta. Téved, ha azt hiszi nem áldoztam volna fel magam, hogy megmentsem őt, de nem lehetett.
Sors, így volt megírva, remélem az enyém is rövidre van vésve.
Közelebb sétálok, hogy összeomlik, remélem esze ágában nincs levetni magát, mégis minden fájó szó a szívembe mar, megrágja és vérző sebeket hagy maga után.
- Édesem...- ~ ne hibáztasd magad ~ Mégsem mondom ki, mert felesleges, akkor is teszi, ha azt mondom, hogy ne, akkor is, ha bárhogy be tudom bizonyítani, hogy nem tehetett volna semmit, mert egyszerűen az ember természete ilyen. Neki jelenleg a szíve hullik darabokra. Mit sem tehetek ellene, és mellé lehet nem is kell, ezen túl kell esnie.
Megszakad a szívem, ahogy sírni kezd, sietősen lépek a párkány mellé, hogy míg ő magát öleli én vele tegyem. A hátát haját simogatom, magamhoz húzom, próbálom elérni, hogy tudja, nekem igenis fontos.
- Tudom, hogy nagyon nehéz, de nekem kellesz, én hiszek benned. - szavaim lehet el sem jutnak hozzá, lehet meg sem hall, de nem baj, mert ki lett mondva.
. Persze, hogy nem akartál, nincs semmi baj. - hagyom sírni, éppen annyit nem teszek hozzá, hogy sírjon csak, az majd segít, mert ezt is egy marha nagy hazugság, ez sem segít, ahogy semmi más sem, az idő sem, a sírás sem, az elfogadás segít és a többi tragédia, ami majd erre rakódik. A felejtés, ami nem idő kérdése, csupán emberi gyarlóság. Azt is elfelejtjük mennyire tud fájni, ahogy azt is mennyire boldogok tudnunk lenni. Felejteni pedig gyarlóság, önvédelem, van akinek megadatik és van akinek nem.


Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Egész testemet és lelkemet a fájdalom mardossa, amit minden kézzel fogható eszközzel meg akarok szüntetni. El akarom felejteni, hogy megannyi embert láttam meghalni már magam körül. Ha nagyon bele akarnék menni nem éltem tovább, mint két-három élethosszat, de mégis már annyi fájdalommal és veszteséggel telítődött meg a lelkem, hogy ezt a pofont már nem bírja el. Az egyetlen horgonyom megszűnt létezni. Nincs már többé. Nélküle ki is vagyok én? Érdemes vagyok az életre, vagy sem?
- De, ha a saját fájdalmunkat enyhítjük mások szenvedésével, miért ne tennénk meg? - Vannak rosszabb dolgok a halálnál. Látni, ahogy valaki elvész az idő terhe alatt, miközben mi szüntelenül és változatlanul itt maradunk, hogy a sebeinket nyalogassuk. Innen már nincs visszaút bármennyire is szeretnék egyszerű emberi életét élni. Mindig ez volt a vágyam most mégis olyan könnyedén táncol az ereimben a mágia, mintha sosem nyomtam volna el igazán.
- Sajnálom, hogy közel sem vagyok olyan tökéletes, mint ő volt. Hogy csak egy púp vagyok az ember hátán. - Mindig is csak másodlagos voltam. Egy árnyék. Aki csak vigyázni akart a nővérére azok után, hogy nem tudta megvédeni az édesanyját. Hát mégis milyen szerencsétlen az, aki senkit nem tud megvédeni, akit szeret. Magnus-nak is jobb lenne nélkülem, hiszen nem leng körbe engem már semmi más, mint a halál, ami előbb vagy utóbb mindenkit elragad mellőlem és már nem lesz senki, akit a szívemhez közel engedhetnék, mert csak egy darabot visznek magukkal a sírba.
Nem akarok élni, nem akarok még egy lélegzetvételt túlélni, egyszerűen csak azt akarom, hogy minden szünjön meg körülöttem. Annyival egyszerűbb lenne úgy istenesen búcsút inteni körülöttem mindennek, mintsem szembesülni az engem ért veszteséggel. De a drog hatása kopik ki a szervezetemből és folyamatosan kezdek szembesülni azzal, hogy mit is csinálok, hogy mi is történik. Én nem akarom ezt. (..)
- A nővérem volt.. Ő A NŐVÉREM VOLT.. - Úgy ordítottam Magnus irányába, mintha csak ő tehetett volna a haláláról. - A családom volt.. Az utolsó. Nem tudtam őt megvédeni bármennyire is akartam képtelen voltam őt megvédeni.. Mindenki meghal körülöttem, akkor én miért akarnék élni? Csak egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, aki még az erejét sem hajlandó használni, mert megrémíti.. Mert legszívesebben lemondana mindenről csak, hogy emberként élhessen.. - Könnyeim teljesen elhomályosították a látásomat, ahogyan szüntelenül igyekeztek végigfolyni az arcomon. Úgy éreztem, hogy megtört bennem valami újra és újra. Mintha minden egyes pillanatban egy késszúrás jelezné a levegővétellel kézen fogva, hogy igen is elveszítetted, hogy már nem kapod vissza többé. - Nem tudok nélküle élni. - A térdeim megadják magukat és a párkány szélére rogyok, ahogy egész testemet rázza a hisztérikus sírás. - Mit művelek.. Mit... Én nem akartalak megbántani, nem.. - Megrázom a fejemet és térdeimet átölelve kuporodok össze a vékonyka párkányon. Mégis mit képzeltem?
kicsit béna.

Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"


Előttem hullik darabokra, olyan fájdalom emészti, amit nem tudok megérteni, de nem megérteni sem. Félek, hogy a lelke most morzsolódik szét, nem lesz visszaút, ha egyszer a másik irányba indul el, minden ösvény vezet valahova, el kell jutni egyik helyről a másikra, de nem mindegy, hogy milyen talajon tipor a talpunk.
Nem lehet gyilkos, nem lehet, hogy más emberek vére száradjon törékeny lelkén, mert tudom, hogy nem dolgozná fel, nem viselné el, amikor majd magához tér... csak tudnám miből?
Kérdezném, hogy mi van vele, mi történik? Miért? Mi lett Lunával, akit szeretnék magamhoz ölelni, beszívni az illatát és érezni, hogy szeretet lakik a törékeny és csodálatos lelkében. Ujjaim, között forrósodik a mágia.
Az nem lehet, hogy gyilkossá váljon, ahogy az sem, hogy elveszítsem őt is, amikor már így sem tudom, hogy ki vagyok.
Szavaira lepillantok a kántáló tömegbe, amely arról híres jelenleg, hogy egy ember életét próbálja megmenti, aki nem is tehet semmiről, nem felelős. Bár, ha onnan nézzük, hogy azt kapod, amit érdemelsz, emiatt nem jut nekem szerelem, akkor lehet mégiscsak megérdemelte, de ezt nem tudhatom.
- Nem Luna, nem érzem így. Nem vagyunk mi istenek, hogy eldöntsük kinek az életét kell és mitől megmenteni. - hangom túl halk, nem sok meggyőződés él benne, ahogy a lelkem sem éppen életképes. Lehet igaza van, talán neki már könnyebb lenne, csak felé kéne nyúlni és elvágni az élete fonalát, de nem mi írjuk a sorsát, nem rendelkezhetünk mások élete felett, akkor nem vagyunk semmivel sem jobbak, mint a démonok, akik ellen harcolunk. Illetve én már nem teszem, nem küzdök semmiért, minek? Miért nem ontja ki az én vérem, oltja el az életem? Nekem is könnyebb lenne, megmentene megannyi szenvedéstől, az álmatlan éjszakáktól, hogy meneküljek és vágyjam a véget.
Lelépek a párkányról, beszívom a levegőt, kifújom és kiadom az ukázt, miszerint húzzon le a tetőről de íziben, vagy nem állok jót magamért. Lázadása felszítja bennem a múló harag tüzét.
- Ó igen? Milyen felnőttek lettünk, megoldjuk a problémát egyedül. Most is pont úgy viselkedsz, éretten. - Visszahúzom a kezem, hagyom, hogy a csalódottság nyomot hagyjon a vonásaimon. Akarom, hogy lássa mennyire megbántott, noha azt hiszem ez most éppen semennyire sem érdekli.
Összeugrik a gyomrom, ahogy az élet és halál peremén ropja a bécsi keringőt, felszívom magam, apró mozdulatokkal hívom elő a mágiát, ha megbillenne, vagy úgy döntene, hogy ő bizony sas és neki rugaszkodna a levegőnek... garantálom, hogy a gravitáció nem kérdez majd meg, tényleg meg akar-e halni? Kiloccsantja a beton az agyát, szép látvány lesz, de akkor egyből utána is vetődhetek.
A kérdésre felé pillantok, ajkamra kiül a világ fájdalmának gúnymolya. Vágok egy grimaszt, kezem a levegőbe szalad, mintha ellegyinteném a gondolatot, pedig engem is foglalkoztat. Főleg... azóta, hogy Ő nincs
- Sokszor. Nagyon sokszor. Egyszerűbb lenne, könnyebb, vége szakadna és aztán csak... kihunyna a fény. - apám meg rohadék boldog lenne, hogy a maradék lelkemet magához ölelheti, végre megszerezhetné magának és élhetne a soha nem adatott lehetőséggel, hogy a végletekig kínozzon, elvegye a szépet belőlem, azokat az emlékeket, amik követnek a halál első másodperceiben, amit a 21 grammnyi lélek, utolsó sóhaj magával ránt. Belőlem annyi minden távozna, a szeretni tudás, a szerelemre való vágyás. Alexander... a nevétől kiráz a hideg, fájdalom hasít a csontjaimba, kínzottan összeránt.
- Nem lehet Luna, csak... értsd meg, hogy nem lehet. Nem adhatod fel és nem bánthatsz másokat, hiszen ez az életed, az egyetlen ebben a testben. - az öngyilkosság bűn, olyan végzete, ami miatt ezer évig sem születhetsz le újra és ha mégis, az örök kárhozat lesz a követőd. A szeretteid bűnhődnek meg. Igaz, én azt hiszem senkinek sem hiányoznék, mert ami fontos, azt eldobtam.
Már nem nyúlok érte, hátra lépek, azonban arra kész vagyok, hogy megakadályozzam, vagy megpróbáljam megtenni, ha tényleg elhinné, hogy szárnyas a háta.
- Gondolod, hogy csak téged ért veszteség? Hogy ezt leverheted azokon, akiknek semmi köze a fájdalmadhoz? Akkor mélységesen csalódtam benned, semmit nem értesz. - pedig a kérdése és a vágya jogos. leverni másokon, ami fáj, ha ez elmulasztaná a halál utáni sóvárgást... lehet mellé kéne állnom, pusztítani, feketévé válna a lelkem, kihunyna a fény, a jóságra való hajlam. Már nem bízom benne, hogy van, túl üres vagyok, túl semmi. Elmúlik, minden. Túlélem, kihevertem Őt is, egyszer, sosem. Le fogok bénulni ettől a kíntól.
Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
A szenvedésnek is megvan a maga gyönyöre. Teljesen kifacsarja a lelkünket, úgy érezzük, hogy megsemmisülünk és ettől a kegyetlen sorstól senki nem szabadíthat meg bennünket. Mások szenvedését látva mégis valahogy kellemesebb érzés tölti el a bensőnket. Nem érezzük magunkat annyira nyomorultnak. Hiszen engem nem simogatnak a lángok, nem érzem a saját húsom égett szagát. Ennyivel is jobb nekem, előrébb vagyok, mint ő. Lehet, hogy kevés, de mégis mások szenvedése, fájdalma egyfajta önelégültséggel tölti el a lelkünket, hogy nekünk legalább ennyivel jobban megy. Ennyivel többek vagyunk.
- De hát nem csodálatos? Nem érzed úgy, hogy más szenvedését látva a sajátod egy kicsit kevesebbnek tűnik? Ugyanakkor a halál, ami oly közel lebeg körülötte véget is vethetne mindennek. Megszabadíthatná az összes tehertől, ami a lelkét nyomja. Olyan egyszerű lenne s, könnyed. - Talán csak egy lépésembe kerülne, hogy én magam is véget vessek a saját életemnek. Egy apró lökés és közelebb lennék egyfajta szabadsághoz, könnyedséghez. S, rettenetesen vágyom rá, hogy szabad lehessek a világ összes terhe alól. A nővérem árnyékától mentes életet akartam, de nem így akartam. Nem úgy, hogy ő már nincs többé. Úgy érzem a lelkem darabokra szakad és, miközben ügyetlenül igyekszem összerakosgatni a darabokat, mintha azzal is többet ártanék, mint segítek.
Parancsoló szavaira rápillantok és, mintha egy idegent látnék.. Mintha már a fájdalom felégetett volna bennem mindent. Nem is tudnám milyen érzés úgy igazán érezni, törődni valakivel, szeretni valakit. Mert nem akarom, hogy az ilyen érzések elgyengítsenek. - Nem kell azt tennem, amit mondasz. Soha nem kellett. Most miért lenne más? - Érdeklődően pillantok rá és óvatosan járni-kelni, pörögni kezdek a háztető szélén, mint akit tényleg nem érdekel, hogy bármelyik pillanatban alázuhanhat és nem lesz, aki elkapja, a halál könnyedén ölelné magához csak úgy, mint a testvérét is.
- Eszedbe jutott valaha is, hogy meghalni annyival könnyebb lenne, mint egy örökkévalóságon keresztül megmártózni a szenvedésben, a halálban, a pusztításban? - Ezúttal tényleg kíváncsian nézek rá. Érdekel, hogy őt mennyire pusztította el már a világ. Mi okból maradt azonban mindig ugyanaz az ember, hogy miért igyekszik minden áldott nap a jót meglátni a sötétségben, hogy egy kis fényt csempésszen mások életébe. Mikor az élet a sors, nem ajándékozza ezt meg mással, mint puszta kegyetlenséggel, fájdalommal, s szenvedéssel. Soha véget nem érő ciklusok sorozatával.
kicsit béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Jó lenne érteni, vagy csak kicsit közelebb kerülni, ahhoz, ami éppen zajlik. A lány nem az, akit én ismerek, az a Luna nem lobbantana lángra egy ártatlan embert, még akkor sem, ha megannyi bűn nyomhatja a lelkét, hiszen nem vagyunk mi istenek, hogy ítélkezhessünk mások felett, csak a saját vétkeinkkel vethetünk számot és hozhatjuk meg a döntést, magunk felől. Amit ő tesz, az egész égszerűen egy gyilkosság, annál nem több, s mint olyan megszegi a klávé szabályait, komoly bajba is kerülhet, sőt, akár még annál is komolyabba.
Olyan, mintha nem lenne jelen, ettől összeugrik a gyomrom, tudtam, hogy Alesea halála nem lesz könnyen emészthető, sőt nem is vártuk el, hogy az legyen, de azt sem, hogy megbolonduljon tőle. Fájon sajog a szívem érte.
- Kicsim... - kezdem újra, miközben mellé lépek a tető szélére, nem hazudom sem magamnak sem neki, hogy megbízom benne, bár magamat nem féltem, engem nem bántana, márpedig jelenleg magára a legveszélyesebb. Nem bírnám őt is elveszteni, a testvére után. Azt nem.
- Komolyan? Ezt te szépnek látod? Valaki más szenvedését? – döbbenet kúszik a hangomba, az a fajta nem hiszem el hangsúly, amit nem tudok uralni. Hogy láthatja ezt szépnek? Amikor valaki kínlódik éppen odalent, egy olyan ember, aki nem tehet semmiről, aki nem volt ott, amikor kioltották a testvére életét, aki csak annyi bűnt követett el, hogy mondénnak született, valójában lehet Ő az, aki sokkal jobban is járt, hiszen kevesebb a kín, a szenvedés, bizonyos téren. Amúgy pedig az élete pont olyan összetett, mint a minek. Szeret, nem szeretik, elveszti, akit szeret, a munkáját is gyűlölheti, az életét is, de nem hiszem, hogy így akarna meghalni. Nyilván joga van élni, alanyi jogon jár a születéssel.
Izzik az ujjaim között ez energia, a visszafogott mágia, a düh és a tehetetlenség egyvelege. Hozzá érni mégsem akarok a lányhoz, nem tudom miért teszi amit, mi az amivel felbosszanthatom és őrültségre késztetem, valamire, amit már nem lehet megakadályozni. Sajnálnám, ha esetlegesen az életébe kerülne ez az őrület.
Hátra pillantok, lelépek a tető széléről, közelebb sétálok hozzá, a kezem nyújtom felé.
- Gyere le onnan, most! – ha esetleg azt hinné, hogy könyörögni fogok, hát nagyon téved. Ennek most véget vetünk, nem fogom végig nézni, ahogy gyilkossá válik és később ezt a senki nem mossa le róla.
Legyen már tartásunk, az isten áldja meg.
- Gyere, add ide a kezed. – kezdem azt érezni, elfér rajta egy atyai pofon, csak nem értem, hogy mi a frász történik éppen. De szeretném megkérdezni, csak jöjjön onnan le és ne pírozzon már. Agyam eldobom.
Ujjaimon megcsillannak a gyűrűk, ahogy a hold fénye rávetül, én pedig kétségbe esetten tornáztatom a kezem, csak adja a sajátját és mesélje már el, hogy mitől szép valakinek a halála?
Luna, drága, hát mi történik veled? Remeg a gyomrom az idegességtől, a mágia utat keres, hogy kitörjön, de 400 éve uralom, már csak fog menni.


Luna Hellfire
❖ Kezdõ Warlock

avatar
Keresem :
❖ will i ever find love? ❖
Tartózkodási hely :
❖ new york ❖
Hobbi :
❖ i love chaos ❖
Karaktered arca :
❖ eiza gonzález ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

luna & magnus
❀ the devil is on my shoulders
Nem akarok a lelkemben tomboló fájdalommal foglalkozni. El akarok tőle szakadni. Gondolni sem akarok arra, hogy nincs többé testvérem. Nem akarom, hogy a gyász legyen az, ami beteríti a hétköznapjaimat és kegyetlenül felemészt. Szükségem van arra, hogy mindez csak a múlté legyen s ne vezényelje a jelenem. Szerekhez nyúltam amelyek pillanatnyilag megszüntették körülöttem a kegyetlen valóságot, ami a szívembe markolt szüntelenül. Mégis az utána érkező józan pillanat felér egy hatalmas arcul csapással. Nem akarok a valóságban létezni, nekem az a világ, ami a testvérem nélkül létezik nem kell.
Magam sem tudom, hogy a saját akaratomat érvényesítem, vagy valami sokkal sötétebb húzódik meg a háttérben. Hogy maga a pokol készül engem darabokra tépni, majd magába szippantani. Egy részem talán oly szívesen lépne le a háztetőről s hullana alá, hogy többé ne érezzek, hogy ne kelljen gondolkoznom a döntéseim következményein. Hogy semminek a következménye ne számíthasson. Hogy elengedhessek mindent.
Fel sem tűnik igazán, hogy ott van mellettem még egy árny. De ő csupa fény. A vele született sötétség ellenére úgy ragyog, hogy rá sem tudok nézni. Megannyi évszázad van már mögötte mégis a múlt terhei alatt kitart és képes a legjobb oldalát mutatni a világnak. Tekintetemet képtelen vagyok elemelni az égő testről, amit megannyi kis mondén igyekszik kioltani. - Hát nem gyönyörű? - Mosolyra húzódnak ajkaim és tenyeremben érzem a mágia melegét. Érzem, hogy fel tudnám égetni a világot. Megperzselni, megtisztítani azt a szenvedéstől. Egy kis szenvedés a jobbért cserébe. Mégis a nővérem elvesztésével úgy érzem az egész világom az, ami darabokra hullt. Nem megtisztult, hanem teljesen elpusztult. Nélküle már nem is igazán tudom hol a helyem ebben a világban. A kisördög, ami a vállamon ücsörgött most enged a szorításából. Nem suttogja akaratát, talán titkon saját akaratomat a fülembe. Olyan, mintha szépen lassan emelkedne a súly a mellkasomon. Egyre inkább kezdem érezni, hogy összenyom. Mintha halványulna a hatás. Nem.. Még nem jött el az ideje, hogy visszatérjek. Minden utolsó cseppjébe kapaszkodom. A valóság kegyetlen, szörnyű. Én pedig nem akarok a részese lenni. Lehunyom a szemeimet s visszacsalogatom magamba a könnyedség érzését. Mintha repülnék. Teljesen szabad vagyok. Semmi és senki nem állíthat meg.
kicsit béna.
Magnus Bane
❖ High Warlock

avatar
Tartózkodási hely :
Brooklyn
Karaktered arca :
Harry Shum
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

"Devil's game"

Aggasztó hírek érkeznek Lunáról, olyan mélyen felkavaróak, hogy el sem tudom hinni őket. Alessea halála senkinek nem hozott jó időszakot. A szívem megszakad, de teret kell adnom neki, nem kötözhetem meg, nem vethetem rá magam és kényszeríthetem, hogy tegye, amit én látok jónak. Igyekszem követni az eseményeket, de a dolgok kicsúszni látszanak a kezeim közül.
Még engem is emészt a gyász, mellé azt sem tudom pontosan, hogy mi történt, mert a hírforrásom jelenleg éppen nem áll velem szóba, így a szívem is millió darabban hever a lábai előtt és ő kedélyesen tapossa el a bakancsával.
Fáj a fejem és zúg a vérem, alig van erőm a mobilt is felvenni. A besúgom, nevezzük nevén, mintha egy mondén zsaru lennék, még viccnek is rossz, de mégis jól jön, hiszen jelentést kapok a lányról... menjek, MOST! Nincs kérdés és nincs ultimátum, utasítás van, erőteljes, határozott, olyan, ami lekenyerez egy időre és majd lehetek én a hálás, hogy bajba is keveredhetek.
Zűrzavar minden napom, az egyikben meghalnék, a másikban örökké élnék, a harmadikon leigáznám a világot, a negyediken egy Bukottal egyezkedem és persze szívesen meghalnék.
Hideg van az utcán, metsző szeles hideg, az a fajta, ami bőrnadrágom alá kúszik, és a vastag kabát sem nyeli el. Mondhatnám, hogy megfagyok, ha nem lennének sietősek a lépteim és nem lenne marha melegem a jeges szél ellenére. Hosszú sálam lebeg utánam, hogy szinte rohanok az utcákon. Nem akarok portált nyitni, nem szeretnék még több mágiát megmozgatni, mint szükséges. Mostanában nem kéne kivívni a klávé ellenszenvét, de még csak a Konklávéét sem, a figyelmüktől is ódzkodom.
Lévén, hogy Aleckel nem szeretnék találkozni, kérdésekre válaszolni, ha nem opció, hogy összeharapdálom a száját. Helyben vagyunk.... Elűzöm a gondolatot, mint egy riadt dementort egy jóféle patrónus bűbájjal, nekem ehhez csak meg kell rázni a fejem és emlékeztetni magam, hogy Alec nélkül is van élet, igen ám, de minek?
Felrobogok a lépcsőn, kivágódik előttem az ajtó, a szél még agresszívabban csap az arcomba. Az utcáról hallom a hangokat, eljöttem az emberek mellett, pontosan tudom mi zajlik odalent.
Luna a tető szélén áll, hajába bele belekap a szél, megszakad a szívem miatta és érte. Mintha túsztárgyaló lennék felé sétálok, ujjaim között izzik a mágia, felzavarja a békém.
Lépteim hangtalanok, súlytalanok, macska leszek, aki úgy akar a közelébe kerülni, hogy meg se halljon míg nem érek oda.
- Kicsim? Mit... , mit csinálsz? - kilépek mellé a tető szélére, tekintetem rá függesztem, aggasztó az arckifejezése, a megjelenése, megölelném, de nem merem. Pedig a lelkem kis darabkája benne lakik, a családom, nekem Ő a családom.
Sötét árny robban mögötte, annyira rá koncentráltam, hogy észre sem vettem, azt sem hallom, hogy magában motyog, vagy a szél fúj.
Mágia robban a kezéből, odalent lángra kap egy ember, majdnem felsikoltok. De a lenti kavalkádban résztvevők a segítségére sietnek.
Odalent éppen fáklyás felvonulás zajlik, babákat égetnek el, hogy démont idézzenek, a felrajzolt pentagramma el van cseszve, így ha tudnak is idézni valamit, az nem egy nagyobb démon lesz, de démon és mint olyan magához fogja vonzani az árnyvadászokat, Alexander meg fog jelenni, mert nincs mázlim ez szinte teljesen biztos.
- Luna? - a hangomban döbbenet zihál, meggyújtott egy embert, meg akarta ölni, mi a... mi zajlik itt?
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Queens-
Ugrás: