descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Clary & Dom || drunken sailors sent on a mission
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Akaratlanul is beleéltem magam egy pillanatra, milyen lett volna úgy felnőni, ahogy Clary, jelmezeket fabrikálni, cukorkát gyűjteni, zsúfolt new yorki utcákon bohóckodni a barátaimmal, játékokkal játszani fegyverek helyett, nem szerezni súlyosabb sérülést, mint egy lehorzsolt térd, vagy belilult folt. A családom köré fonódó kusza szálak ellenére sem éreztem soha, hogy rossz lett volna a gyerekkorom, hogy nem lenne megfelelő a kapcsolatom a húgommal, vagy, hogyha választási lehetőségem lenne, másként alakítanám. Szerettem árnyvadász gyerek lenni, de egy részem most kifejezetten cserélt volna egy pár barátságosabb gyerekkori emlékért és egy halom elpusztításra váró édességért cserébe.
Miután Clary nem akart beszámolni a kölyökkori jelmezötleteiről, úgy döntöttem nem is faggatom tovább. Amúgy is tudtam, hogy volt zombi, a kardforgató kezemet tettem volna rá fel egy fogadáson, szóval nem volt szükségem megerősítésre, és bár nem igazán mutatta jelét, azért féltem, hogy érzékeny témának bizonyulna a mondén életének felpiszkálása, szóval hagytam elhalni a dolgot. Helyette inkább próbáltam hasznosabbnak látszani, mint amilyen voltam, rendületlenül forgattam a fejem körbe újra és újra, felmérve az épület belsejét, a lehetséges búvóhelyeket, a jelenlévő diákokat, mintha csak magunkat akarnám fedezni. Nem akartam, csak csendes ámulattal élveztem a zűrzavart magam körül, azon agyalva, miként vehetném rá Claryt, hogy legyen egy kicsit kevésbé kötelességtudó. Tudom, hogy örülnöm kellett volna, amiért legalább valaki komolyan veszi a kötelességeit, így nekem nem kell, de volt valami bűntudatkeltő Clary folytonos szemforgatásában és óvatos mosolyaiban, amitől már majdnem rosszul éreztem magam, amiért én egyébként jól szórakoztam. Ó, ha tudná, hogy egyébként denevérmaszkban akartam jönni…
Mivel a helyzetfelmérésre szánt három egész percben nem találtam semmit fenyegetőt a helyen, meg egyébként úgy általánosságban a Halloweenben sem, gyorsan elvesztettem azt a kevéske érdeklődésemet is, amit magamra erőltettem, így, mire felértünk a lépcső tetejére, nem sok választott el attól, hogy megigyam a pohár tartalmát, amit a kezembe nyomtak.
- Gondolom nem a gátlás az egyetlen, amit levetkőznek. – csóválom meg a fejem, ahogy leteszem a poharat, és Clary szavainak eleget téve megindulok a folyosó felé, szemeimmel gyanakvóan végigfuttatva mind az öt lehetséges bejáraton, végül kiválasztom a baloldalon a másodikat. A küszöb alól kiszűrődő halvány fény, és a mögüle jövő susmorgás akár még gyanús is lehetne, én viszont szüntelenül kételkedve mindenben, a meggondolatlan, ám annál drámaibb érkezés taktikája mellett döntök. Teszem mindezt a pillanatok töredéke alatt, hogy a mögöttem szobrozó vörösnek még véletlenül se legyen ideje tiltakozni a rossz ötleteim ellen.
-   "Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate"  - mormogom Dante híres olasz sorait, és mindenféle kopogás, vagy érkezésünket jelző figyelmeztetés nélkül szélesre tárom az ajtót. A bent felgyülemlett füst némán robban a folyosóra, ahogy szabadjára engedem, és egy pillanatra még hatalmába is kerít a pánik, hogy most szabadítottam magunkra egy nagyobb démont, vagy valami egyéb szörnyűséget, de mire néhány sietős pislogással visszanyerem a látásom, addigra lustán gomolyogva ártalmatlanul szét is terül körülöttünk, aminek a bent tartózkodók kevésbé örülnek, és ennek hevesen hangot is adnak, habár nem sok mindent lehet belőle érteni.
Tanácstalanul fordulok Clary felé, kérdő tekintetem csak addig fordítom el róla, amíg vetek egy nagyon mogorva pillantást az egyik artikulálatlanul morgolódó srácra, aki ugyan ezután sem hagyja abba az összefüggéstelen magyarázást, de legalább nem csapdos tovább a kezével.
- Szeretnél esetleg szétnézni bent, vagy mind a kettőnknek nyilvánvaló, hogy ezekből önszántából senki sem inna? Csak mert akkor te választod a következőt. – széles vigyorral az arcomon fordulok vissza hozzá, ujjaim továbbra is a kilincs köré kulcsolva, készen arra, hogy leszaggassam a helyéről és fejbe verjem vele a szüntelenül reklamáló fiút, ha közelebb jön.

bocs, de végig az agyadra fogok menni : D
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
Olyan fura belegondolni, hogy nem olyan régen még én magam is egyike voltam ezeknek a tudatlan embereknek. Semmit nem sejtettem az árnyvilágról, ha fel is bukkant előttem, szinte rögtön elfelejtettem. Néha azt kívánom, hogy bár meglennének az emlékeim, hiszen valószínűleg az életem javát felejtettem el magát. Elméletben a falnak, ami körülöleli az emlékeimet lassan omladoznia kellene, de talán csak az életem utolsó percében fogunk eljutni arra a pontra, hogy minden emlékemet visszaszerzem.
- Gyerekként azért elég nagy élmény tud lenni. Meg aztán minél jobban odateszed magad a jelmezeddel annál több édességet szereztél magadnak. Úgyhogy megvolt az oka, ha kitettél magadért. - Mosollyal az arcomon forgatom meg a szemeimet, mert eszem ágában nincs megerősíteni, hogy voltam zombi, avagy sem. Sok minden voltam. De általában Simon-nal mindig igazodtunk egymáshoz. Kiegészítettük egymást és vannak dolgok, amik az évek során sem változnak. Meg mondjuk sokszor annyi cukorkát, édességet sikerült gyűjtenünk, hogy hónapokig azt ettük. Mert persze anya előszeretettel zárta el előlünk a legmagasabb polcra, de aztán Simon-nal megtanultunk különböző módszereket arra, hogy miképpen érhessük fel a legfelső polcot és dézsmáltuk meg titokban a gyűjteményünket. Azok voltak az egyszerűbb idők. Akkor nem tudtam, hogy van egy testvérem, aki az egész világot a magáénak akarja. Avagy azt sem, hogy az apám igazából egy tömeggyilkos őrült. De akármennyire is szeretném, ha minden ugyanolyan lenne.. Az egész nem volt több egyszerű hazugságnál. Mintha csak most ébredtem fel volna igazán és eddig csak külső szemlélőként voltam igazán részese a saját életemnek.
- Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy a többségnek megvan a magához való esze, de vannak, akik talán azt mondják, hogy kit érdekel. Pont ezért vagyunk itt. - Nincs túl sok esély arra, hogy tényleg megpróbálják, de ha mégis akkor itt leszünk. Bár talán jelen pillanatban már maga a jelenlétünk elegendő ahhoz, hogy visszafogják magukat. Én örülnék a legjobban, ha ez az egész teljesen simán menne, de valahogy van azaz érzésem, hogy nem lesz ilyen könnyű.
A bent fogadó tömegtől, szagtól kavarogni kezdett a gyomrom. A zaj pedig, ami a hangos zenéből és az emberek társalgásából összeálló kavalkád volt kalapácsként püfölte a koponyámat. Egy kis szabad tér, levegő és békesség miatt siettem igazán az emeletre. Meg aztán ott még talán van esély arra, hogy nem fogok megsüketülni. Nem szívesen nyitnék be a szobákba és eddig őszintén reménykedtem abban, hogy legalább egy ajtón kinn lesz egy zokni vagy akármi, de egyik sem volt hajlandó jelet adni arról, hogy itt benn nem éppen egy alkoholmámorban összefonódó páros van. Ahogy megjelenik a kezében egy pohárral, mint valami dicsőség újbóli szemforgatás következik. - A helyedben én vigyáznék vele. Sosem tudhatod, hogy mit raknak bele, hogy úgy igazán jól érezzék magukat. Avagy segítsenek a lányoknak levetkőzni a gátlásaikat. - A gondolattól is kiráz a hideg, hogy valaki képes legyen arra, hogy kihasználjon egy szinte öntudatlan nőt, de van bőven ilyen féreg a világon. - Válassz egy ajtót. - Intettem a folyosó irányába, ahol mindkét oldalon két ajtó volt, plusz egy velünk szemben a folyosó legvégén.  
én meg téged, te bolond. <3  ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Eljátszottam a gondolattal, milyen leírhatatlanul röhejesek lennének a New York vámpírjainak szájában foszforeszkáló fogsorok, és akaratlanul is mosolyba görbültek az ajkaim az agyamba villanó képre. A világító dolgok valahogy sokkal kevésbé hatottak fenyegetőnek.
- Fogadjunk, hogy neked is mindig volt valami béna jelmezed! – pillantok rá a szemem sarkából, és a rosszalló tekintete ellenére azért rendületlenül eszem tovább az M&M’s-emet, egy kicsit azért leszidom magam, amiért elloptam a pufi kisgyerektől, de a megbánásnak most épp csoki íze van, úgy meg azért elég elviselhető. – Téged ismerve, bizonyára valami sokkal kreatívabb, és kevésbé lányos, mint egy hajpánt, biztos, hogy már hetekkel előtte teljesen rá voltál pörögve. Tuti öltöztél zombinak, annyira el tudok képzelni egy kis zombi Clary-t.
Az agyam rendületlenül száztíz százalékon pörgött, és annyira lefoglalt elképzelni, milyen eszement jelmezeket találhatott ki magának Clary, hogy majdnem el is felejtettem egy kicsit arra is koncentrálni, hogy amúgy mi az eredeti célja a mai estének.
-  De mégis… - akadékoskodom tovább, hitetlenül csóválva a buksimat a szavai hallatán – A vámpírok tényleg mernék ennyire alábecsülni a nephilimeket, hogy majd pont ma nem fogunk felbukkanni? Pont ezen az éjszakán? Pont, mikor ennyire nyilvánvalóan zöld utat kaptak?
Nem igazán Clary szavaiban kételkedem, elvégre ez az Ő városa, Ő ismeri jobban az alvilági lakóit, még ha élete jelentős részében nem is tudott róla, egyszerűen csak ez az egész annyira szembe megy a vámpírok híres óvatosságával és meggondoltságával, na meg a józan gondolkodásommal, hogy muszáj vagyok megkérdőjelezni ezt a döntést, még akkor is, ha amúgy már most remekül szórakozom.
És az, hogy remekül szórakozom, úgy tűnik, együtt jár azzal, hogy abszolút semmi hasznom. Míg Clary első gondolata felmérni a terepet, és megbizonyosodni róla, hogy kívülről semmi fenyegető nem les ránk a sötétben, addig én, halk sóhaját hallva akaratlanul is azon gondolkozom, számára talán sokkal kevésbé mókás ez a küldetés, mikor minden lépésünk arra az életre emlékezteti, amit elvettek tőle, habár sosem volt igazán az övé. Nekem mindig nehezemre esett elképzelni, miért akarná bárki önként a mondének unalmasan hétköznapi életét élni, de ez az egy, nesztelen, nosztalgikus sóhaja alapjaiban ingatta meg a véleményemet.
Szó nélkül követem az épület belsejébe, habár szavaknak amúgy sem vettük volna semmi hasznát, a zene üteme úgy keveredett az elénk táruló embertömeg zúgásával, hogy a zaj szinte azonnal ricsajjá nőtte ki magát, és egy percig komolyan elgondolkoztam azon, hogy hátat fordítok, elsétálok és hagyom, hogy a lármázó mondikat megegyék vacsorára. A vörös persze a maga megingathatatlan gyakorlatiasságával azonnal megindult az emelet felé, és egy szótlan pillantása elég volt, hogy kövessem.
Nem tudom, hogy a felső szint bizonyult-e csendesebbnek, vagy csak a fülem szokta meg a hangerőt, de úgy tűnt, egyel feljebb valamivel nyugodtabb a légkör a földszinten uralkodó őskáoszhoz képest.
Alig lépek le az utolsó lépcsőfokról, egy boszorkánysüveges lány máris vihorászva a kezembe nyom egy élénkpiros műanyag poharat, én pedig egy szörnyen laza, semmitmondó kacsintással köszönöm meg a gesztust, hogy utána Claryhez fordulva, kevésbé lazán, de annál inkább idétlenül lelkesedve emeljem a levegőbe.
- Nézd! Kaptam poharat! – minden eddigi kétségem azt illetően, hogy miként fogunk mi elvegyülni egy bulin, ahol még soha senki nem találkozott egyikünkkel sem, teljesen elpárolgott, az egyetemistákat tényleg egy cseppet sem érdekelte, hogy még sosem találkoztak velünk. Olyan természetességgel kezelték a helyzetet, mintha az ittlétünk biztosította volna, hogy csupán valamelyik ismerősük ismerősei vagyunk, mindenféle ártó szándék nélkül. Milyen ijesztően felelőtlen.
- Kéred? – nyújtom a karamellszínű italt, habár sejteni vélem a válaszát, mielőtt még kimondaná, így inkább csak lerakom az első stabilnak tűnő vízszintes felületre, és elindulok az ajtókkal teli folyosó felé.  

ne viccelj, még mindig imádlak <3
Clary Fairchild
❖ Head of NY Institute

avatar
Keresem :
simon ● lydia ● mom ● luke
Tartózkodási hely :
● new york institute ●
foglalkozás :
● protecting my loved ones ●
Karaktered arca :
● lily jane collins ●
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

clary & dominic
❀ let's be pirates
A világ szinte egy karnyújtásnyira van attól, hogy a feje tetejére forduljon, de még így is bőven tudunk időt fordítani arra, hogy a legapróbb dolgokkal foglalkozzunk. Na, nem mintha apró dolognak tartanám, hogy a vámpírok titokban az emberekből próbálnak meg táplálkozni, amerre csak járnak Halloween éjszakáján. Bár az, hogy néhány diák megpróbált megidézni egy démont azért mégis nagyobb figyelmet igényelt. Mondjuk nem olyan egyszerű ezt végrehajtani így nagy az esély arra, hogy elbuknak, de ettől még jobb résen lenni, mintsem hagyni, hogy bekövetkezzen a baj aztán meg fogni a fejünket, hogy ez mégis hogyan is történhetett.
- Erre inkább gondolj úgy, hogy bemennek egy sötét helyre és általában nem csak gyerekek szájában találhatsz ilyet.. A sötétben a villogó fények mellett meg, ha nem világítana, akkor senki nem venné észre, hogy amúgy ott van valami. Szóval általában ez az oka.. - Ha valaki a szájába venni csak úgy simán, anélkül hogy világítana csak a beszédét korlátozná. Én magam is tudom, hogy iszonyatosan nehéz ilyennel a szádban kommunikálni. Hiszen nekem is volt már a számban. Azt hiszem minden gyereknek volt. Legalábbis a mondén gyerekeknek határozottan. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy mit jelenthetett. Ahogy odalopakodik az éppen a készletét ellenőrző gyerkőchöz és elvesz tőle egy csomagot csak megforgatom a szemeimet. Még csak nem is zavartatja magát. Szegény gyerek pedig rágni fogja magát, hogy de neki több volt.. Jó játék ez a cukorka gyűjtögetés. Emlékszem én is csináltam anno Simon-nal. Mi mindig mindent beleadtunk a jelmezünkbe. Máshogy nem is tudtuk volna elképzelni.
- Ha jól előadja magát, akkor nem is kell. A macskafülekhez már csak cukin pislogni kell párat, vagy macskanyávogást utánozni és már meg is van a módja. - Meg igazából a lányoknak ebben az esetben mindig kevesebbet kellett hozzáadni a dolgokhoz. Megvan a maguk alapbája, amivel megolvasztják az emberek szívét.
- Hát figyelj. Ha el is kap valakit a sarokban egy vámpír, akkor maximum azt fogják gondolni az emberek, hogy egy pillanat hevében összeforrni készülő páros. Szóval nem lehetetlen annyira, hogy ne akarja egy-kettő azért megpróbálni. - Meg aztán mindenki azt akarja, amit nem szabad. Legalábbis ez többnyire így van. Az, hogy egy tiltott dolgot magadénak tudhatsz, elvehetsz az már önmagában is elég sokat ér.
Az egyetem egyik diáképülete előtt álltunk meg. Tekintetemmel végigmértem az egész épület környékét és egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy rájöttem, hogy valószínűleg én is ide járnék most, ha az életem nem fordul fel fenekestül. A hatalmas fehér épület, inkább emlékeztet múzeumra kívülről, mintsem egy olyan helyre, ahol egyetemi diákok bulizzák át a szemesztereket.
Ahogy átlépjük a küszöböt kész embertömegbe ütközünk. Az alkohol és az izzadság szaga keveredik egymással. A dübörgő zenétől szinte alig lehet hallani valamit is, amire még inkább rásegít, hogy ez mellett többen próbálják azt túlkiabálni és kész zajtengert okoz ezzel. Dom-ra pillantok, majd megindulok az emelet felé abban reménykedve, hogy ott egy kicsit csendesebb a helyzet és, ha valamit terveznek azt valószínűleg odafenn fogják csinálni, elzárkózva. Azonban okosan kell benyitogatni, mert nem csak a démonidézés az egyetlen, ami miatt elvonulhatnak.
kicsit béna, azért remélem tetszik  ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

shadowpirates ☠️
Sosem tudtam igazán megérteni, a mondénok miért gondolják a fenyegető dolgokat kevésbé veszélyesnek egy ünnep miatt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy bután rajongjak a Halloweenért én is, elvégre egy olyan napról volt szó, ahol ingyen volt a cukor a legkülönfélébb formáiban, még ha nekem – elvileg - nem is járt belőle.
Az ég éppen csak sötétedni kezdett, az utcákat viszont már ellepték a jelmezbe bújt emberek, pillangószárnyas és puffos ruhás tündérhercegnők, a zombik, a múmiák és szuperhősök, meg egyéb, ritka béna ruhás kölykök, akiket folyton kerülgetve csak lépésben lehetett haladni lefelé az Ötödik sugárúton egészen a Washington Square Parkig. Szörnyen hiányzott a láthatatlanná tevő rúna, bele sem gondoltam még eddig, milyen fárasztó, ha az ember útjából nem térnek ki automatikusan az emberek, de be kellett látnom, más hasznát nem vettük volna. Körülöttünk mindenki röhejes szerelésben, műanyagfegyverekkel a kezébe randalírozott a járdákon, igazán nem keltett feltűnést a fekete öltözetünk, ahogy a fegyvereink markolata sem.
- Nem értem, a vámpíroknak mióta világít a foguk? – kérdezem felvont szemöldökkel a mellettem haladó Claryt, értetlen tekintetemet közben le sem véve a nagyjából nyolcéves forma kissrácról, akinek a szájából foszforeszkáló, hosszú szemfogas műanyag fogsor állt ki, és épp igyekezett veszettül kiszórni a denevér mintás zsákjának édességtartalmát az egyik kőkerítés peremére, hogy leltárt készítsen a zsákmányról. A szemem megakad egy halom rikító sárga zacskón, és mielőtt még realizálnám, mire készülök, hogy gondolatban lebeszéljem róla magam, az ujjaim már össze is záródnak az egyik körül, hogy pofátlan nesztelenséggel elcsenjek egy egészmogyorós M&M’s-et a többi mellől.
- A legtöbben még csak meg sem erőltetik magukat, és mégis tök sok csokit kapnak. Annak a lánynak mindössze egy macskafüles hajpántja van, és most dobott be két full size Milky Wayt a tökfejes vödrébe. Tök jó ez az ünnep. – menet közben felbontom a „Halloween kiadású”, gonosz módon eltulajdonított nasimat, majd csalódottan tapasztalom, hogy ez a két szó pusztán annyit változtat az édességem küllemén, hogy az összes benne lévő csokigolyócska narancssárga és fekete színű. Mondjuk, nem is tudom, mire számítottam…
- Szerinted van bármelyik alvilági is annyira ostoba, hogy bajt okozzon ma? – kérdezem kételkedve, míg feldobok egy narancsszín szemet, majd hagyom, hogy a számba essen, a zacskót közben Clary orra alá nyomom, hogy vegyen belőle ő is, ha akar. – Értem én, hogy ennyi műanyag szemfog között egy igazi már fel sem tűnik, de azért érted… túl nyilvánvaló. Túl kockázatos lenne.
Még mindig nem igazán ismertem ki magam New Yorkban, és dacára annak, hogy egy hatalmas városról volt szó, amire ijesztően kevés nephilim jutott, továbbra is rendületlenül kételkedtem abban, hogy az igazán veszélyes alvilágiak kihasználnák ezt a helyzetet, vagy legalábbis ne számítanának a fokozottan figyelő tekintetekre. Főleg egy olyan egyetemi buli keretein belül, ahol az ostoba mondének már tavaly is előszeretettel feszegették az árnyvilág határait mindenféle kudarcra ítélt megidéző varázslattal, és aminek most épp a küszöbén álltunk.
Ajánlott tartalom

all the stories are true

2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt-
Ugrás: