be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Thomas szobája
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Elkerekedett tekintettel hallgatom végig a történetét, múltjának egy egészen kis szeletét. Fogalmam sincs, hogy a helyében mit tettem volna, de valahogy nem érzem fairnek a szülei részéről, hogy ennyivel elhessegették a dolgot annak idején. Hiába nem olyanok, mint mi és nem láthatták, amit a fiuk. - ...és meddig maradt ott? - egyetlen éjszaka is soknak tűnik, de van egy olyan érzésem, hogy ennél azért többről lehetett szó. Ha most közelebb ülnék hozzá, esélyesen megszorítanám a kezét, ösztönből fakadóan, de mivel ennél azért messzebb sikerült elhelyezkedjünk egymástól, csak a pulcsim ujjának végét szorítom a markomba.
- Akárhogy is történt akkor, szerencse, hogy így alakult. - csendesen jegyzem meg. Ma már nem tudnám elképzelni úgy az életemet, hogy ő nem képezi a részét, de természetesen alig néhány éve még boldog tudatlanságban éltem a mindennapjaimat, így nem tudom mi történt volna másképpen, ha… Örülök, hogy soha nem is kell megtudnom.
Nem tudom mennyire lehet feltűnő a számára, de minden teatralitás nélkül préselem egymásnak az ajkaimat, amikor az igazi szüleiről mesél. - Hogy hívták őket és honnan tűntek el? - törődésből fakadó érdeklődésből vagy kíváncsiságból fogan meg a kérdés és noha kikristályosodott ötletként nem ugrik be semmi konkrét, mégis érdekel a válasza, már amennyiben nem tartja túlságosan is érzékeny pontnak a téma ilyen jellegű boncolgatását. Nem szeretnék belemászni vagy ilyesmi, egyszerűen csak érdekel a dolog, ahogyan ő maga is.
- Oké, rendben. - több nyomatékosítást nem akarok adni a dolognak, tényleg csak szerettem volna, ha ő is tudja, ugyanúgy számíthat rám – is – és számolhat a segítségemmel, ha bármikor is úgy adódna. Tudom, hogy az első sosem én leszek a számára ebben a tekintetben, de akkor is akartam, hogy tudja. (...)
A gyakorlás minden egyes pillanata nagyon is fontos nekem és noha nem számítok arra, hogy ilyen módon segít majd rávezetni a megértésre, egyáltalán nem lenne igaz, ha azt mondanám; zavar vagy rosszul esik az érintése. Éppen ellenkezőleg. Pont, hogy ezért ejt ki a koncentrációból.
- Azt hiszem ezt a hárítást elfelejtették megmutatni korábban... - jó kedvű mosollyal jegyzem meg halkan, de azért érthetően, semmiféle rosszallással a hangomban, miközben eleresztem a karját az egészen összesimuló mozdulat végén.
Bólintással fogadom el a felkérést az újabb próbálkozásra, amit tulajdonképpen magam jelentettem be az imént, ezért mondhatjuk úgy, inkább a jóváhagyására válaszolok inkább szavak nélkül. Felkészülök az újabb mozdulatsor véghez vitelére, de ez alkalommal nem a fordulás lendületének sebességét, hanem a távolságot számolom el és annak köszönhetően érkezek meg a karjai közé.
- Öhm… azt hiszem, hivatalosan is megmentettél egy felborulástól és hátsóra érkezéstől… Igazi hős vagy. Köszönöm. - a tenyerem még a mellkasán pihen, az ütközéskor megtalált helyén és, ha nem sürgeti a tenyerét elvenni a derekamról, akkor beletelik egy kis időbe, hogy kikevergőzzek a véletlenül létrehozott közelségből.
A mosolya mindenesetre sokat segít a szeppentségemen és viszonzásra is talál mimikája arcom tükrében, ahogy komolytalanul hordom össze azt, ami éppen az eszembe jut a leforgó néhány másodperc alatt.
- Jó tanárom van. Az övé az érdem, ha sikerül. - biztató szavai megmelengetik a lelkem és hát igaz, amit igaz, tényleg a lehető legjobb módon sikerült megmutatnia, amit tudnom kellett. Végtelenül hálás is vagyok érte. Akkor is, ha kicsit elszámoltam bizonyos dolgokat, amikor reprodukáltam a teljes mozdulatsort. A szavak elfogytával azonban óhatatlanul is lejjebb vándorol a szempárom az övéről, elidőzve az ajkain néhány szívdobbanásnyi ideig, mielőtt kibontakoznék a közelire szabott testhelyzetből, ha engedi.
- Khm… megpróbálhatom meg egyszer?

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

oswin & thomas
you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]- Volt... Most már tudom, hogy démon volt, de akkoriban tényleg elhittem, hogy csak a képzeletem játszik velem.. Mindenki azt mondta, hogy neki is van szörny az ágya alatt.. Anyumék pedig nem látták, szóval mondhatjuk azt is, hogy legyintettem és elengedtem az egészet. - Habár nem volt olyan egyszerű. Azért eléggé nehéz volt nem nyitott szemmel aludni úgy, hogy tudod mi van az ágyad alatt. Mert lehet nem valós, lehet csak a képzeleted szüleménye, de ettől függetlenül számodra igen is valós. Ezért rémisztő is. Nem lehet azt csak úgy elengedni. - Nem tudom igazából.. Egyik napról a másikra eltűnt. Talán egy árnyvadász volt.. Sose lehet tudni. - Azért hálás vagyok bárki is tüntette el. Soha nem aludtam olyan békésen. Már majdnem elfelejtettem, hogy mennyi örömöt hordozhat magában egy kis pihentető alvás.
- Apám a születésem előtt szívódott fel körülbelül három hónapos terhes lehetett az anyám.. Ő pedig a születésem előtt nem sokkal.. Szóval... - Nem sok mindenen lehet elindulni. De egy biztos, hogy valószínűleg már nem élnek így talán nem is kellene erőltetnem az egészet. Mégis jól esik, hogy Oswin segíteni akar ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Elhiheted, hogy szólni fogok. - Nem akarom az életüket felkavarni. Mindenkit megóvnék az egésztől, ha tehetném, de sajnos ez nem opció. Vannak dolgok, amelyek az akaratomon kívül történnek. Bármennyire is szeretném irányítani minden egyes dolog lefolyását nem lehetek ott mindig mindenhol. Pedig mennyire szívesen klónoznám magam csak azért is, hogy mindent megtehessek, amit meg akarok.
Próbálok segíteni neki, hogy rávezethessem a mozdulatra, hogy úgy igazán átérezhesse az egészet, ne pedig csak azt láthassa, ahogyan én csinálom. Habár át kellett volna gondolnom.. Nem mindenki szereti a másik ember közelségét, de azért örülök, hogy nem kaptam egy hatalmas pofont, amiért megfogtam a csípőjét. Meg úgy egyáltalán.. Manapság már tényleg nem tudom, hogy mi-milyen reakciót vált ki egy-egy nőből. Cece is néha kifejezetten zavaros tud lenni.
- Na remek gyere akkor. - Figyelem őt, ahogy szemben áll velem és határozottan kisebb a hely közöttünk, mint az előző két próbálkozásnál, de talán ez még egy kicsit a segítségére lehet, avagy betudhatjuk az én vesztemnek is. Szerencsére azonban megúszom bármilyen karcolás, ütődés nélkül kezeimet a derekára simítva próbálom őt megfogni ezzel is egy kicsit hárítani a lendületet, amivel nekem ütközött, hogy ne essünk mind a ketten egyenesen a padlóra. - Semmi gond. - Mondtam mosollyal az arcomon. - Ez már egész jó volt, ha pedig a megfelelő távból kezdett, akkor sikeres is lesz a következő és meneküljön az, aki ellen ezt használni fogod. - Biztatóan kerestem a tekintetét, hiszen a legnagyobb hiba, amit el tud követni az nem más mint, hogy nem tud bízni magában. Ha pedig ez megvan az fél győzelem.
 
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Annyira sajnálom, hogy nem kapta meg azt a támogatást ezzel az egésszel kapcsolatban úgy, ahogyan kellett volna. Az sosem könnyű, ha nem hisznek az embernek vagy azt gondolják, csupán a fantáziája játszik velük, holott a valóság teljesen más. Amit azonban a témához még hozzácsatol, elkerekíti a tekintetem, mert nem nehéz kitalálni, hogy az a szörny valójában mi lehetett. - Volt egy démon az ágyad alatt gyerekkorodban? - uhh, ez… Képzett árnyvadászként se ugrálnék örömömben, már felnőtt fejjel, ha ilyesmi megtörténne velem, de mindez egy gyerekkel, akit ráadásul meggyőztek arról, hogy csak kitalálta az egészet... Nem is tudom mit mondhatnék rá, de talán nem is kell, mert az arcomra írva ott van. - Mi lett vele? - gondolom csakúgy nem ruccant odébb, mondván, ideje más gyerekeket rémisztgetnie.
- Mikor halottak utoljára róluk és mit? - nem tudom mennyire lehet ez necc, főleg, ha már a nevét sem a szüleinek köszönheti. Így tényleg szinte semmi sincs, amin el lehetne indulni, már, ha egyáltalán elszeretne. A magam részéről én nem szeretném megtalálni a sajátjaimat, ezért sem kerestem őket. Ami eddig megtudtam, ha nem is szándákosan, azt is szívesebben feledném.
- Ez mondjuk jogos. Megértem, hogy nem akarod felforgatni az életüket. Ha bármiben bármikor tudok esetleg segíteni, csak szólj. - ha meggondolná magát azzal kapcsolatban, amit már korábban megbeszéltünk, én tényleg itt vagyok és szívesen megteszem. Kérnie sem kell igazából. Szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám. ...vagy rám is, mert nincs a világon, amit ne tennék meg érte.
Tekintetének kékségébe kapaszkodok, amíg felkészülök az újrázásra a tanácsait megfogadva és betartva mindent, amit mondott azzal kapcsolatban, miként is próbáljam meg megint és, hogy tegyem a magamévá a mozdulatot. Komolyan veszem az egészet, tanulni szeretnék, számomra ez hihetetlenül fontos és rendkívül hálás vagyok, amiért hajlandó foglalkozni velem és tökéletesíteni a technikát.
Elindítom a mozdulatot, lendületet veszek, fordulok, de arra nem számítok, hogy ilyen módon fogja hárítani az egészet. Olyan hirtelen téríti el a lendületemet és fordít át igazából a karjába, hogy teljesen kiesek a koncentrációból, noha igyekszem megtartani a vonásaimat és nem elárulni magamat, bár a mosolyomat már nem tudom levakarni, ami közben az ajkaimra került. A hátam teljesen a mellkasának feszül, a kezeim pedig automatikusan fogtak rá a karjára, ahogy közelebb vont magához.
- Értem. - bólintok a probléma rávilágításakor és, ahogy megérzem a karjait szabadítaná, eleresztem. Mélyebben veszek levegőt, hogy összeszedjem magam és annak okán is, hogy a kezei a csípőmre kerülnek. Oldalra fordítom a fejem és bár a tekintetét így nem látom, belőle azért valamit mégis. - Rendben. - nem tudom mit fog tenni, de készülök, összekapkodom szétzilált koncentrációm darabkáit, hogy fejben tényleg ott legyek, ahol lennem kell és amikor megemel, önkéntelenül csúsztatom a tenyereimet a kézfejére. A forgás sebességére és a lendületre pedig igyekszem figyelni, átérezni, hogy mekkorával kell számolnom, amikor majd újra magam kell reprodukálnom az egész mozdulatsort. Fókuszálni úgy viszont nem könnyű, hogy közben apró gikszer csúszik a számításba, így amikor megint magához szorít, belém szakad egy mélyebb lélegzet. Rászorítok a kezére, inkább csak ösztönösen, semmint tudatosan és csak akkor eresztem el, amikor letesz és megérzem a hátrálási szándékát. Lassan fordulok felé, egy kósza tincset kisimítva közben az arcomból és a mosoly ismét odakerül a vonásaimra.
- Nagyon is sokat segített, köszönöm. - érzem, hogy egyre szélesebbre ívűbe szalad közben az örömív az ajkaimon. - Megpróbálom újra. Azt hiszem most már menni fog. - ha készen áll és nincs ellenvetése a dolog ellen, akkor újra szembe helyezkedek vele, ez alkalommal azonban valamivel rövidebbre szabva a kettőnk közötti távot. Nem szándékosan valójában, egyszerűen csak így alakul. Megint összpontosítok, lendületet veszek és ez alkalommal lassítom az átfordulást úgy, ahogy és amilyennek éreztem, amikor megmutatta. Viszont a rövidebb távolság miatt kicsit másképpen sikerül érkeznem, mint azt terveztem és, ha nem tér ki vagy tesz valamit másképpen, akkor véletlenül sikerül ez alkalommal segítség nélkül a karjaiba forgolódni és neki ütközni, azt is úgy, hogy a tenyeremet kénytelen vagyok a mellkasára tenni és annak feszíteni, ha nem akarom lefejelni. Nem mintha nagyon gondolkozhatnék ezeket, reflexből cselekszem és csak két másodperccel később esik le, hogy ezt nem így kellett volna. Abban meg csak reménykedhetek, hogy nem sodortam el és nem borulás lett a vége.
- Bocsi… Ezt nem teljesen így akartam. - pillogok rá kicsit talán megszeppenten, azt is inkább csak azért, mert tényleg nem akartam konkrétan belé megérkezni.

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

oswin & thomas
you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]- Gyerekként megtanultam, hogy mindig csak jót nevettek rajta. Meg én is elhittem egy idő után, hogy az egész szörny lakik az ágyam alatt dolog igazából csak tipikus gyerek dolog, de így visszagondolva örülhetek, hogy még élek. - Emlékszem a nyamvadt démonra az ágyam alatt. Habár egyik napról a másikra eltűnt, mintha soha nem létezett volna attól még a nyálkás alakját és a bűzét, amit szüntelenül eresztett magából mindig éreztem. Azt talán még anya is. Állandóan feltúrta a szobámat a titkos koszos zoknimat keresve, de nem talált semmit sem. Mily meglepő.
- Árnyvadászok feljegyzéseinek köszönhetem a nevemet úgy egyáltalán.. A szüleim elvileg felszívódtak, szóval.. Nem igazán tudom, hol lehetne kiindulni, ha már maga az árnyvilág sem hallott róluk már mióta. - Az egész teljesen veszett ügynek tűnik. Az is lehet, hogy ott hagytak egy ajtó előtt aztán valaki felkapott és azt mondta, hogy természetes módon akartak békésen szülni otthon és bemagyarázták, hogy a gyerek az övék holott csak találták. Nem mehetek vissza kérdezősködni, de mégis egy részem válaszokat szeretne kapni. Ugyanakkor nem akarok elúszni a múltamban.
- Lehet, de nem tudhatjuk, hogyan alakulna.. A jövőt nem láthatjuk. Az is lehet, hogy a helyes döntés az lenne, ha megnyílnék előttük, de lehet egy egész katasztrófa sorozatot indítana el. Szóval.. Most már nem piszkálnám az egész helyzetet azzal, hogy hirtelen előállok az igazsággal. Jobb így, hogy elengedtek és nem keseregnek annyira már miattam. - Valószínűleg gyűlölnének azért, amiért eljátszottam a halálomat. Ha nem is nyíltan mélyen legbelül ezt sosem tudnák megbocsájtani nekem, hogy ilyen szenvedésen mentek keresztül és mindezt csakis miattam. Nem is igazán tudnék a szemükbe nézni, úgyhogy valamilyen szinten azt hiszem jobb is, ha minden úgy marad, ahogy van.
Figyelem a tekintetét, ahogyan feltüzeli magát elég energiával ahhoz, hogy ténylegesen leüthessen, ha úgy kíván. Látom, ahogy közelít felém, de nem igazán olyan irányban érkezik, mint ahogy kellene. A csuklóját könnyedén megragadva fordítom meg és húzom magamhoz, hogy háta a mellkasomnak préselődjön. - Jó lesz ez csak túl gyors vagy. - Kezeimet két oldalt a csípőjére helyezem. - Segítek, figyelj... - Azzal pedig elemelem őt a talajtól. - Ne ijedj meg, de készülj. - Vele együtt fordulok át, hogy érezhesse pontosan mennyi lendületet kell felvennie, hogy miképpen tudja tökéletesíteni a mozdulatot, habár így, hogy őt is tartottam kis híján túlfordultam és mindketten a padlóra estünk volna, de még idejében sikerült megtartanom az egyensúlyomat, amivel kicsit közelebb vontam magamhoz, vagyis inkább magamhoz szorítottam így amint biztos voltam, hogy egyikünk sem bukik orra újra a földre tettem és hátráltam egy lépést. - Ez valamennyire segített, vagy csak rontottam a helyzeten?  
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Enyhén oldalra billenő üstökkel, de annál élénkebb tekintettel figyelek arra, amit elmesél az életéről. - Azután mi történt? Próbáltad nekik elmondani, hogy mit láttál? - az én esetemben nagyon másképpen alakultak a dolgok és eleve nem is családban nőttem fel, így a saját tapasztalataimra, aligha hagyatkozhatok, de mindenképpen nagyon érdekel, ő miként élte meg akkor a dolgokat.
- Próbáltál valahogyan utánajárni? Nem is tudom, esetleg a kórház feljegyzéseit átnézni, ahol születtél? - persze, lehet, hogy egyáltalán nem fedi a valóságot, amit esetleg elmondtak neki azzal kapcsolatban, hol is született, de ezt így vaktában nem lehet tudni biztosra és talán megérne egy próbát. Már, ha egyáltalán szeretné és, ha már itt tartunk; - Szeretnéd megtalálni őket, a valódi szüleidet? - kicsit buta a megfogalmazás, hiszen, akik szeretetben felnevelték, azok is valódiak. Viszont azt hiszem így érthetőbb, hogy mire is gondoltam pontosan a kérdésemmel.
- Ahogy beszélsz róluk, biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretnek és akkor azt hiszem, idővel talán az elfogadás is megtörténne, nem? Persze nem ismerem őket, csak... - megvonom a vállaimat egyszer, finoman. Nehéz olyan témában okosat mondani, ami számomra pontosan olyan idegen, mint ez a világ volt, mielőtt még megtudtam volna, hogy mire is születtem. Nekem nem voltak olyan emberek az életemben, akik feltétel nélkül szerettek volna vagy akiknek igazán fontos lettem volna, de úgy hiszem, ha valakit nagyon szeretünk, akkor el kell fogadjuk őt úgy, ahogy van. Még, ha ez nem is egyszerű feladat. Bár lehet a naivitásom ebben csak egyszerűen túl nagy.
Ahogy biztosít arról, nem fog kinevetni, összeszedem magam és koncentrálok arra, amit csinálok, nem szeretnék fenékre esni a mozdulat közben. Plusz, tényleg tanulni szeretnék és amíg nem tudja, hogy mire is gondoltam pontosan, addig nehéz is lenne tovább haladnunk innen. Úgyhogy beleadok, amit tudok, de már közben is érzem, hogy nem teljesen sikerült jól visszaidéznem a mozdulatait, nem úgy, ahogy tőle láttam.
A magyarázatot nagy figyelemmel hallgatom, egy kicsit még a szemöldökeimet is összébb vonom, ahogy próbálom lekövetni, mire is szeretne rávezetni. - Jó, rendben. Megpróbálom. - határozottan bólintok két aprót és szemben vele állok meg, mondhatni úgyis, hogy alapállásban, ahonnan majd indítani szeretném az egész mozgás ismétlését. Ez alkalommal azonban megszívlelve a tanácsát. Lassan fújom ki a levegőt, amíg próbálok arra összpontosítani, hogy úgy tegyem meg, mintha valóban éles helyzetben lennék és amikor úgy gondolom, hogy készen állok, lendületet veszek.
A magamévá alakított fordulás azonban még így sem lesz teljesen az igazi. Túl gyorsan vagy túl lassan viszem át a forgást és ezért nem tudom eltalálni pontosan, amit kellene, de gondolom kívülről jobban látszik mi lehet a gond. Végigviszem a teljes mozgást és mivel azt kérte, hogy képzeljem el démonnak, nem is állok meg, lefékezve ezzel, a hárítást egy az egyben rábízom.
- Valami valahol nem jó. - rázom meg a fejem. - Megmutatod, hogyan csinálod? - tudom, hogy azt mondta ne őt próbáljam utánozni és így is fogok tenni, de a tanuláshoz könnyebb, ha látom magam előtt, amit végül magamnak kell megformálnom.

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

thomas & oswin
❀ you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Körülbelül 10-12 lehettem. Már olyan régóta próbálok egyensúlyozni a két élet között, hogy fel sem tűnik mennyi idő telt el igazából. - Beletúrtam a hajamba, miközben próbáltam felidézni a történteket. - Mindig is azt hitték, hogy egy színes fantáziájú gyerek vagyok. Egészen addig, míg nem követtem egy árnyat a sikátorba, ahol láttam az árnyvadászokat. Ahogy megölik azt a félig embert, félig valami pacát. Nem igazán láttam még át a dolgokon akkor.. - A látás habár bennem volt, de mégis sokkal jobb, hogy már ott díszíti a bőrömet a rúna, ami segíti, hogy koncentráció nélkül is könnyedén átláthassak az álcák többségén.
- Azt azonban nem tudom, hogy miképp keveredtem el ettől a világtól, hogy mi lett a szüleimmel. Ezek még mindig olyan kérdések, amikre talán sosem fogok választ kapni. - A múltammal kapcsolatban túlságosan is sok kérdés merül fel, ami azt illeti. Talán sosem fogok igazából válaszokat kapni, de valamennyire már ezzel is sikerült megbirkóznom. Mert amíg van életem a jelenben, van jövőm addig nem akarom a múltat túrni. Főleg, mivel eddig sem találtak több információt, akkor mekkora az esélye annak, hogy én lennék az, aki megtalálja az eldugott kis morzsákat. Főleg, mivel azt sem tudom milyen emberek voltak az igazi szüleim. Nincs igazából semmim.
- Ez leginkább attól is függene, hogy mennyire lennének képesek elfogadni az életmódomat. Mert én eléjük állhatok, de ha nem képesek elengedni a kicsi fiúkat, akkor nem lennék sokkal előrébb. - Nem kívánhatom tőlük, hogy elfogadják, hogy nap, mint nap az életemet kockáztatom. Főleg, mire odajutnánk, hogy biztonságban lehetnének, mondjuk szerintem az sosem jön el, akkor már lehet, hogy begyógyult volna kicsit a seb, amit az elvesztésem okozott én pedig csak újra felszakítanám. Annak pedig nem lenne értelme.
- Ígérem, hogy nem nevetlek ki. - Levakarom a mosolyt az arcomról és próbálom a lehető legkomorabb ábrázatomat magamra erőszakolni, miközben figyelem a mozdulatait. - Aha. Kezdem érteni, hogy mire gondolsz, de.. - Egy pillanatra megállok gondolkodni aztán folytatom. - Csináld újra. Ne engem láss magad előtt. Mondjuk képzelj el egy démonként. Vagy valami. Bármi, amitől félsz, rettegsz, vagy feldühít. Aztán csináld újra. De ne azt próbáld utánozni, amit én csinálok. Hanem.. Hogy is mondjam.. Tedd magadévá a mozdulatot. - Nem a legjobb megfogalmazás, de nem hiszem, hogy külön tartottak volna az árnyvadászoknak különösebben nyelvi leckéket. Habár különböző nyelveken sosem ártott beszélni, de körülírásra kevés esetben volt szükség a saját anyanyelvünkön.
nagyon jó lett!  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Azt hiszem nem is sejti, hogy mennyit jelentenek a szavai és az, hogy most elmondja ezt nekem. Borzasztóan sokat, akkor is, ha még nem állok készen arra, hogy beavassam abba, aminek a megvallásától hihetetlenül félek. Túl sok mindent hozna magával és fogalmam sincs miként tudnám elviselni, ha a biztosnak hitt talaj végleg eltűnne a talpam alól…
- Köszönöm. Ez.. nagyon sokat jelent nekem. - akarom, hogy tudja ő is. Értékelem, sőt, több, mint értékelem és igen, nagyon is meg akarom osztani vele.. ...egy napon majd, amikor már nem rettegek vagy legalább tudom miként is álljak annak elébe, ami rám vár attól a perctől kezdve, hogy színt vallok. Mert nem csak arról van szó ki tudja vagy éppen nem tudja majd meg, hanem arról, hogy miként fog rám tekinteni attól a perctől fogva. Tulajdonképpen ez az, ami inkább a féke annak, hogy beszéljek. A jobban fájó része, hogy úgy mondjam.
- Szerencsés vagy. ...örülök, hogy rád találtak és jól alakultak a dolgaid. - már úgy értem, hogy a körülményekhez képest, hiszen a csodálatos örökbefogadó szülei minden előnyük és erényük mellett mégsem ugyanazok, mint a valódiak és ennek a fájdalmát én is átérzem. Jobban is, mint hinné. Kedélyes mosoly ül meg az ajkaimon és megkönnyebbülök, mikor arról biztosít, hogy nem vette a szívére a megjegyzésemet korábban. Elmerülök a vonásainak tanulmányozásában, ahogy beszél, közben pedig végig nagyon figyelek a szavaira.
- Mikor jöttél rá, hogy nem ők az igazi szüleid? - ezekről a dolgokról még nem igazán volt alkalmunk beszélgetni, így nem tudhatom pontosan. Nálam egészen másképpen alakultak a dolgok, ezért nem tudom, hogy vele kapcsolatban mikor jött a felismerés; más, mint a többiek, mint a barátai, a szülei, a családja.
- Tudom, hogy védeni akarod őket, de… ha biztonságban tudnád a családod, elárulnád nekik az igazat? Arról, hogy ki vagy és mire születtél? - fogalmam sincs, hogy a helyében mit tennék vagy, hogy elárulnám-e a régi életem darabkáinak – bárkinek is – azt az őrültet, amiben élek és amit sokkal valóságosabbként tapasztalok meg, mint amennyire elmeháborodásnak lehetne titulálni.
A téma tovagörgetése a maga lágyságával viszonylag könnyedén jön, legyűrve a mehetnékemségem illékony látszatát. A visszakérdezése és a mosolya az én ajkaimra is hasonló ívűt csal. Jaj, a nyakamat tettem volna rá, hogy az esetlen megfogalmazásom nem lesz elég a beazonosításhoz.
Figyelemmel követem nyomon, ahogyan megváltoztatja az addig megszokott helyzetét és feláll, majd a szobája egy másik pontjába vonul át. Követem, ahogy int és hamarosan csatlakozom is mellé.
- Oké, de nem ér kinevetni, ha bénázok. - billentem kissé oldalra a fejem és magasabbra vonom a szemöldökeimet is a homlokomon, miközben a mutatóujjam is a levegőbe lendül egy szélesebb mosoly kíséretében. Addig pedig nem áll szándékomban elkezdeni a bohóckodást prezentációt, amíg nem biztosít afelől, hogy az esti standup komikumot nem én fogom a számára nyújtani. Akkor sem, ha esetleg mégis. ...és közben valahogy mégsem venném a szívemre a dolgot.
- Szóval, erre gondoltam. - szinte azonnal mozgásba lendülök, miután szembe álltam vele. A fordulással – és talán egy kisebb ugrással is – egybekötött mozdulat megmutatását próbálom lemásolni, ami tökéletesen alkalmas az ellenfél nagyjából kettébe vágására, ha nem elég ügyes ahhoz, hogy kitérjen előle, de közben pedig elég védelmet ad abban az esetben, ha rá akarna támadni a másik fél, akkor ne találjon sebezhető pontot rajta.
- Nagyjából... - tudom, hogy a közelében nem vagyok annak, ami az általa kivitelezett mozdulat, de azért igyekeztem és remélem neki is leesik mégis mire gondoltam...

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

thomas & oswin
❀ you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Figyelj, semmi nem erőszak, szóval ha készen állsz, akkor elmondod. Csak tudd, hogy nem a hallgatás az egyetlen opció. - Nem tudom, hogy miért érzi úgy, hogy jobb, ha elhallgatja előlem bármiről is legyen szó. Én nem rónék fel neki semmit sem, hiszen az én családomról is mindössze a családnevet sikerült kideríteni azt, hogy hova tűntek el senki nem tudja. Mintha beszippantotta volna őket a föld és teljesen elvesztek volna. Vagy talán sosem léteztek és én ilyen csodababa vagyok, aki így magától jött a világra. Se apám, se anyám. Bár ezt nem mondhatom így kifejezetten, mert azért mondén szüleimet igen is tisztelem és szeretem. Azért is igyekszem őket megóvni mindentől.
- Nincs ebben semmi érzéketlenség. Jó dolgom volt, nem lehetett okom a panaszra, mert csodálatos emberek neveltek fel. - Néha hiányzik a tudat, hogy vajon kik lehetnek az igazi szüleim, de aztán kinek nem? Szerintem minden gyerekben, aki magára maradt, vagy soha nem ismerte a szüleit és még annyit sem tud róluk, hogy a születése után nem sokkal meghaltak.. Olyan kíváncsiságot szül, amit utána nem lehet levetkőzni bármennyire is szeretné az ember.
- Igazából sosem jött fel az, hogy örökbe lettem fogadva. Ők nem mondták, én pedig nem akartam felhozni. Úgy éreztem, hogy ezzel csak összetörném a szívüket, vagy egyfajta akadályt helyeznék magam és közéjük. Úgyhogy elengedtem. Én nem hoztam fel és nem tűnt úgy, hogy ők beszélni akarnak róla. Ha felhozom valószínűleg előbb hiszik el, hogy elszöktem, mintsem, hogy igazából meghaltam.. - Elég sok haláleset történt egy éve, amikor felszívódtam. Sokan köztük elhagyatottak voltak.. Ez volt a legjobb alkalomra, hogy azt mondjam én most lelépek. Jó időzítés volt és tudtam, hogyha halogatnám, akkor később sosem tenném meg. Cece nélkül talán nem is tudtam volna. Bár elég sokat rágja a fülemet azért, mert nem tudom ott hagyni az életemet.. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy nem támogat minden egyes hülye döntésemben.
- A kifordulós technikát? - Nézek rá jókedvű mosollyal az arcomon, majd pedig felállok a szoba egy üresebb részére és intek neki, hogy csatlakozzon hozzám. - Miért nem mutatod meg, hogy mire gondolsz? - Nem akartam kinevetni, vagy bármi ilyesmi, de valahogy roppantul aranyosnak találtam a megfogalmazását és őszintén így hirtelen nem is tudom miről beszél. A legtöbb dolog egy idő után olyan természetesen jön, hogy nem is nagyon csatolok hozzá nevet.
nagyon jó lett!  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Lassan újra bólintok még egyet. Leírták az okát, vagyis… nem konkrétan okként sorolták fel, de nem volt nehéz a kirakós darabjait összeilleszteni.
- Ez bonyolult, illetve… nem biztos, hogy készen állok elmondani... - mert valójában halálra rémít a gondolat, hogy mit szólna hozzá bárki, aki megtudná. Főleg azok, akiknek a véleménye és személye különösen fontos a számomra. Nem tudom, hogy készen állok-e arra, ami azután fog jönni, ha ezt a szellemet kiengedem abból a bizonyos palackból.
- ...de szeretném. Mindenképpen szeretném. - szusszanok végül és csak remélni merem, hogy megérti. Mert igenis vágyom arra, hogy tudja, de arra is, hogy utána se nézzen rám másképpen, mint most. Félek, hogy azzal nem tudnék megbirkózni. Egy nap majd elé állok, de itt és most még nem menne, bármennyire is szeretném.
Csendesen hallgatom és amikor a gólyához ér, röviden bazsalygok az orrom alatt. Nem azon vagy azért, amit mond, hanem csak a képtelen ötleten. A szüleimet én sem ismertem, csupán az a két levél és egy ékszer, ami maradt tőlük. Meg rengeteg kérdés és, hogy miért tették éveken át azt velem, amikor már régen nem kellettem nekik. A történetem több, mint hiányos és nem tudom, hogy melyik a jobb, ha van három kenyérmorzsám velük és magammal, a származásommal kapcsolatban vagy, ha nem tudnék velük kapcsolatban semmit és nem nyomná a vállam annak a terhe, ami sötét árnyékként követ, bárhová is menjek.
- Hát… ha meséled a történeted valakinek, szerintem a gólyás részt tartsd meg. - természetesen csak viccelek, ahogy az ajkaimra húzódó, pimasz kis mosoly is elárulja. - Bocs, nem akartam érzéketlen lenni vagy ilyesmi. - bízom abban, hogy nem vette rossz néven, nem annak szántam, de persze előbb nyitottam ki a számat, mint rendesen végiggondoltam volna a dolgot.
- A szüleid sosem meséltek arról, hogyan kerültél hozzájuk? - nem igazán tudom, hogy ez mennyire lehetett téma közöttük vagy egyáltalán valaha is felmerült-e, de ha nem tudja miként került hozzájuk, akkor feltételezem ez kimaradhatott.
Egy ideje már itt vagyok és tényleg nem szeretném rabolni az estéjét és az időt, amit pihenéssel tölthet, ezért jutok arra, hogy talán jobb lenne, ha mennék, de amikor megállít, szélesedő mosollyal pillantok rá.
- A társas jó ötlet… tanácsot meg bármikor elfogadok. Vagy, ha tényleg annyira nem tudsz aludni és van hozzá kedved, akár edzhetünk is. Megtaníthatnád azt a kifordulós technikát a szeráfpengével. - többször láttam már, ahogy csinálja, de még sosem sikerült ellesnem igazán a csínját, pedig kifejezetten nagyon érdekelne. Már persze, ha benne vagy, hogy tovább adja a tudását.

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

thomas & oswin
❀ you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]
Összezavarodottan nézek rá, ahogyan belekezd abba, hogy mégis mit is tud a szüleiről. Melyik szülő írná le, hogy lemondtam rólad szép volt jó volt, de annyira fájt a szülés, hogy én belőled nem kérek többet. Elég szenvedés volt egy életre, majd találkozunk egy másikban. Amennyiben már leírja, hogy lemondtak róla, nem magyarázná meg az okát? Vagy talán megmagyarázták, de ő szégyelli? Muszáj kiderítenem, mert amíg legalább az ő gondjaiban mártózom addig sem érdekel a sajátom.
- Akkor leírták azt is gondolom, hogy miért? Vagy mi volt benne pontosan? Valami magyarázatot csak adtak arra, hogy ez tették másképp nem lenne ez az egész normális. - Nem tudom, hogy irigyeljem-e azért, hogy megtudott valamit a családjáról vagy sem. Legalább tud valamit, valamennyivel előrébb van, de nem mondhatnánk azt, hogy ez egy olyan dolog, amit szívesen ölelne magához és szorongatná az emlékképet hevesen.
- Előlem semmit nem kell szégyellned. Én még csak a szüleimet sem ismertem. Semmit nem tudok róluk. Hogy lemondtak rólam, meghaltak.. Elkeveredtem a gólya rabolt el, vagy nevelkedtem a dzsungelben egy darabig aztán valahogy a családhoz keveredtem. A múltam kész rejtély. Legalább valamennyivel előrébb vagy. Még akkor is, ha nem kellemes. - Tényleg azt akartam, hogy érezze előttem nem kell titkolóznia, visszatartania semmit, mert én vagyok a legutolsó személy, aki ítélkezhet bárki felett is. Meg aztán erre vannak a barátok, nem? Hogy támogassák a másikat. Habár teljes őszinteség mindig nehezen megy az embereknek legyen szó bárkiről. Nekem is vannak titkaim még olyanok is, amelyeket Cece elől is rejtegetek. Nem mindig egyszerű megoldás őszintének és nyitottnak lenni.
Kedvesen rámosolyogtam az ajánlatára, hiszen jószívű felajánlás volt, de már épp elég nekik az, hogy én vagyok a fogadott fiúk. Nem szabad még több nyomot az irányukba vezetni, hiszen így is épp elég veszélynek teszik ki magukat nap, mint nap. - Ne butáskodj. Amúgy sem tudnék aludni. Ha gondolod társasozhatunk. Megbeszélhetünk edzéstechnikát. Amire épp szükséged van. Az agyam úgy is túlságosan aktív ahhoz, hogy békésen tudjak aludni. - Elég nagy a valószínűsége, hogy forgolódnék össze-vissza keresve a megfelelő pozíciót, amit soha nem találnék meg. Amúgy sem bánom a társaságát és láthatóan szüksége van neki is valakire. Az egyedüllét jelen esetben egyenlő a totális önbizalom, önértékek rombolásával. A legtöbb esetben.

nagyon jó lett!  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem azonnal felelek a visszakérdezésére. Előbb csak egy elnyújtott pillantással tekintek a lélektükreire, lassan lélegezve, ahogy ezernyi gondolat cikázik keresztül a homlokom mögött. Nagyon sok minden tartozna még ide és nem tudom hol kezdhetném, egyáltalán elkezdhetem-e bárhol is… Aztán lassan bólintok egyet majd pedig még egyet kísérőként. Igen, ezt tudom. Tényleg lemondtak rólam.
- Nem ismertem őket, de az anyám annak idején két levél kíséretében hagyott magamra és ezekből az egyik nekem szólt... - a másik az apátnak, de volt lehetőségem azt is elolvasni. Nos, a kettőnek együtt több értelme van, mint külön a kettőnek és a dolgok jobban összeállnak, még ha nem is igazán sikerült sok mindenre rájöjjön azokból a sorokból. - ...amiben leírta, hogy ő és az apám lemondtak rólam. Sok más is állt benne, de többek között, igen.. ez is. - húzom el a számat és el is veszem róla a tekintetemet, ahogy oldalirányban keresek valami olyan pontot a szobában, ahol megnyugvást találhatnék. Csakhogy az egyetlen olyan pont, ahol ezt valóban meg is kapnám nem a helyiség valamely eldugott sarkában van.
Akkor emelem rá vissza a szembogaraimat, amikor lágyan visszakérdez. Úgy szeretném elmondani, de… de egyszerűen nem lehet. Nem szabad. - Igen, tudom és köszönöm. - szomorú, de őszinte és hálás mosollyal nézek vissza rá. Nem csak az előbb elhangzottak miatt, de az egész estét és egyáltalán mindent belesűrítek abba az egyetlen, utolsó kimondott szóba. Tudom, hogy én a töredéke sem lehetek annak, mint amit számomra jelent, de igyekszem majd jól megszolgálni a barátságát, azt, hogy itt van és meghallgat.
- De, ha nehéz is, jól csinálod és ez a legtöbb és legjobb, amit megtehetsz értük. Mármint, ha lenne más vagy jobb mód, akkor megtalálnád, tudom. Szereted őket és vigyázol rájuk, ennél többet senki nem kívánhat. - annyira szeretnék segíteni neki, valahogyan, akárhogyan. Nem is tudja elképzelni és, ha elmondanám, akkor sem biztos, hogy elhinné.
Aprót bólintok egy kisebb, hangtalan fújtatás kíséretében. - Megértem, persze. - igaza van és hát az ő családja. Nincs jogom belekeverni magam, a legnagyobb jó szándékkal sem, ezt pedig a végletekig el tudom fogadni.
Mocorogni kezdek és lassan fel is állok ültemből. - Azt hiszem jobb, ha hagylak aludni, már így is nagyon sokáig raboltam az idődet. - későre is jár, szóval úgy vélem, tényleg ideje lesz távozóra fogni magamat, hiába szeretnék inkább maradni. Nem venném a szívemre, ha miattam nem tudna pihenni.

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

thomas & oswin
❀ you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]
Sosem a legkegyesebb opciót kapjuk a kezeink közé. Sajnos azzal kell boldogulnunk, amink van akár tetszik, akár nem. Az élet már csak ilyen. Szerettem volna a családom körében felnőni, de valamilyen szinten meg is tettem. Még akkor is, ha nem is azok között, akik nemzettek, de egy szerető otthonban nőttem fel még akkor is, ha egy részét sajnos hazugságok hálójába kellett az idővel temetnem, mert nem akartam őket elhagyni, de az igazat sem mondhattam el, aminek egy furfangos kavalkád lett a vége.
- Tudod? Azt hittem, hogy nem ismerted a szüleidet.. Hogy nem tudtál róluk dolgokat.. Kiderítettél valamit? - Ha jól rémlett, akkor ő sem tudott sokkal többet, mint itt bárki más, de aztán lehet, hogy egyszerűen pocsék barát vagyok és nem figyelek oda arra, hogy mi is történik vele. Ezen persze nem lepődnék meg, hiszen az utóbbi időben eléggé saját magammal voltam elfoglalva. - Ugye tudod, hogy velem bármiről beszélgethetsz? - Remélem, hogy tudja, de ebben sem lehetek biztos. Ha bármit megosztana velem, ami személyes azt senkinek nem mondanám el. Mégis miért tenném? Bizalmába fogadott azzal, hogy elárult valamit magáról a legkevesebb, hogy nem árulom el ezt.
- Őket védeni talán a legnehezebb dolog az egész életemben. - Ez igen csak nagy szó tekintve, hogy szüntelenül a halállal vívok harcot, amikor bevetésre indulok. Nem tudnék együtt élni azzal, ha bármi bajuk esne miattam így nincs más teendőm, mint kitartani és erősnek maradni. Még akkor is, ha egyik félre sincs túl jó hatással ez az egész, amit művelek. Csak remélem, hogy végső soron majd úgy tekinthetek vissza, hogy helyest döntést hoztam és nem csinálnám másként. Legalábbis a nagyját nem.
- Ez tényleg nagyon kedves tőled, de talán jobb, ha a lehető legtávolabb maradnak az árnyvilágtól. Minden értelemben. - Nem szeretném őket belekavarni és ebbe Oswin-t sem nagyon, hiszen már Cece-nek is túlságosan az agyára megyek ezzel az egésszel és tudom, hogy csak jót akar nekem azzal, hogy próbál a lehető legtávolabb tartani a háztól, de néha még így is visszahív a múltam egy darabja. Talán egyszerűbb lett volna, ha legalább elbúcsúzom. De Cece ötlete volt az egész tépjük le gyorsan a sebtapaszt, mert szívbemarkoló lett volna és rendkívül gyanús is, hogy azután szívódom fel, hogy kiöntöttem nekik a szívem és a lelkem. Talán még most is keresnének és nem temettek volna el egy üres koporsót.
nagyon jó lett!  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
A válaszát hallgatva erősödik meg bennem az, amit valahol már azt hiszem eddig is tudtam. Jobban otthon érzi magát az őt körülvevő közegben, nálam legalábbis biztosan. Egy ideje már itt vagyok én is, de még mindig nincs meg igazán a helyem vagy egyáltalán az, hogy ne legyen teljesen kívülálló, aminek egyébként érzem magam szinte szüntelenül. Csúnya dolog, én is tudom, de kicsit talán irigykedve hallgatom a szavait és azt, hogy számára mennyire természetes már az, amit én még mindig nem tudtam megszokni, pedig azt hiszem, hogy már régen illett volna. ...és engem még csak a szeretett család sem húz vissza…
Kedélyes, de valahol nagyon is szomorúnak mondható mosollyal hallgatom őt és válasz nélkül engedem el a témát, mert nem igazán tudom miként álljak ahhoz, amivel nem tudok megbarátkozni. Nem úgy, ahogyan a hallottak alapján ő tette.
- De igen.. ...én tudom... - nem a saját képzeletem szüleménye az, hogy a szüleim lemondtak rólam. Sajnos ezt pontosan tudom, ahogyan mást is, amiről nem beszélhetek, pedig van, akinek szeretnék. Többek között pont a szemben lévőnek, de ez az egész túlságosan bonyolult és nehéz és az eddig látottak alapján nem is lenne túl bölcs döntés.. így pedig marad a hallgatás és tovább cipelt teher, aminek a súlya alatt lassan úgy érzem, hogy megfulladok. Annyira szeretném elmondani, beavatni, de egy részem retteg attól, hogy mit szólna, mit szólnának és mennyire vetne hosszú és sötét árnyékot, ha egyszer mégis kinyitnám a szám és beszélnék… A kockázat és félelem azonban túl nagy, a hallgatás pedig túlontúl vonzó és megszokott.
Lemondóan csüggesztem le a pillantásom, leginkább csak elvéve az ő megragadó kékjeitől a magamét és inkább a szoba egy más pontján keresek megnyugvást a lélektükreim számára, amíg mélyebb lélegzetek közé szorítva hallgatom a szavait. A végére érve pedig újra megtalálva a szempárját, hálás tekintettel pillantva vissza rá azért, amit elmondott.
- Igen, ebben igazad lehet. ...akkor is, ha megpróbáltak távol tartani tőle. - újabb titok, amit a lelkem mélyére temettem. Úgy hiszem, hogy nem gondoskodtak volna – pontosabban anyám nem tette volna – arról; ne is tudjak arról, amire a születésemtől fogva jogom lett volna. Keserű mosollyal az ajkaim szegletében lépek tovább, ha nem kérdez bele jobban, mert bármennyire is szeretném, hogy legyen valaki ő, aki a velőm legmélyéig tudja azt, ami lassan ezer darabra szakít belülről, sokkal jobban foglalkoztat vele mi van, mitől nem tud nyugodni és álomra hajtani a fejét. Akkor is, ha pontosan tisztában vagyok vele; nem én rendeltettem erre a szerepre az életében, bármennyire is szeretném, hogy ez másképpen legyen.
- Őket akarod védeni és ez nagyon nemes, akkor is, ha nehéz. - lehet, hogy talán klisésen hangzik, de őszintén így gondolom. Nem hiszem, hogy pont ő lenne az, aki túlzásokba esne és vaklármára hivatkozva taszítaná saját magát gyötrődésbe.
- Szeretnéd, ha… ha nem is tudom, esetleg meglátogatnám őket? Nyilván nem azzal, hogy mi vagyok valójában és hasonlók. Inkább csak beszélgetni velük, megtudni, hogy vannak, meg ilyenek? - talán túl messzire szaladok a kérdéssel, de az angyal lássa lelkem, csupán a tiszta és önzetlen segíteni akarás vezérel. Az, hogy neki is megnyugvást hozhassak miként is vannak és valahol nekik is megadni azt, aminek – akinek – a hiányára nem létezhet gyógyír, de enyhítés ...talán.
- Szívesen megtenném, ha szeretnéd. - gyógyír lehet nekik és talán a neki is, de persze ezt nem tudhatom. Nem is akarom erőltetni, inkább csak valamiképpen szeretnék segíteni. Mindegy hogyan, a lényeg, hogyha lehet, akkor könnyebbé tehessem a lelkét.

Thomas Nightingale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
good for now
Tartózkodási hely :
new york
Hobbi :
hunting the shadows
Karaktered arca :
christopher wood
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

thomas & oswin
❀ you are always welcome
[You must be registered and logged in to see this image.]
- Bizonyos értelemben sokszor túlságosan gyorsan történnek körülöttünk dolgok, de valamikor túlságosan lassan. Szóval mondhatnánk majdnem azt, hogy már száz éve ebben élek, igen.. - Nekem is megvolt a magam háborúja azzal, hogy elfogadjam ezt az életet, de nem is igazán tudnék már hátat fordítani neki. Pont úgy, ahogy a réginek is képtelen vagyok és még mindig kétségbeesetten kapaszkodom abba, hogy egyszer majd talán elérkezik valami változás, amivel garantálhatom mindkét életem stabilitását, de egyenlőre az egész nem több, mint vágyálom, hiszen a jelenlegi körülmények között nem jelentenék mást a családom számára, mint veszélyt.
- Nem tudhatod, hogy lemondtak rólad vagy sem. Ezt úgy gondolom igazából senki nem tudhatja. Fogalmunk nincs a körülményekről, hogy mégis mi állhat mögötte.. Lehet, hogy abban a pillanatban azt gondolták ez a helyes döntés.. Hogy jobb életed lehet nélküle. De ugyanakkor az, hogy újra itt vagy talán azt jelentené, hogy végtére is ide tartozol nem a mondének közé. - Én is ott ragadhattam volna egy életre mégis a sors erre az ösvényre vezérelt engem és, ha őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert ha nem találnak rám valószínűleg beleőrültem volna abba, amiket látok, amelyek történnek velem. Nem tudom mennyire lennék elveszett egy világban, ahol sokkal többet látok, mint az egyszerű emberek. Meg a tudat, hogy létezik valami a felszín alatt, biztosan az őrületbe és a biztos halál karjaiba sodort volna.
- Meglehet, hogy elfogadnák.. Lehet őrültnek néznének, de egy biztos. Jelen pillanatban nagyobb veszélyben lennének a tudattól, hogy valami van a felszín alatt.. Még mindig a kisfiúkat látnák bennem, akit meg kell védeni és, ha ez a halálukat okozná azzal soha nem tudnék megbékélni. - Jelen helyzetben határozottan jobb őket biztonságban tudni.. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy mindkét fél temérdek szenvedésen megy keresztül.
nagyon jó lett!  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Ha csak egy kicsit is sejteném, hogy mi megy végbe a lelkében, mi bántja vagy mi az ami zavarja és álmatlanságra kárhoztatja, szinte biztosan megtalálnám a megfelelő szavakat és a bátorítást, amire szüksége lehet még, ha maga előtt esetleg tagadja is őket. Azonban erről szó sem esik – sajnos – vagy nem olyan mértékben, amit a segítsége nélkül valóban fel tudnék térképezni. Számomra ez még mindig túl idegen és új, hiába vagyok már itt jó ideje…
A szavait, mint kisgyermek az esti mesét, pont olyan őszinte áhítattal hallgatom végig és közben eszemben sem jut, hogy félbeszakítsam. Akkor sem, amikor kisebb szünet tördeli ketté a megkezdett gondolatmenetét. Valójában csak akkor ragadom magamhoz a szót, amikor már úgy érzem, hogy nincs mit hozzátennie az elhangzottakhoz.
- Úgy beszélsz, mint aki száz éve ebben él... - most mit tagadjam, tényleg így hangzott és a szavaimban nem bújt meg semmiféle rosszallás vagy bármi ehhez hasonló, mi több, még egy csibészes kis mosoly is megmaradt az ajkaim szegletében a kijelentés közben. Igazából csak.. csak fogalmam sincs, hogy miként is tudnék úgy átlépni a számomra most sarkalatos és fontos pontokon, amiképpen az ő elmondása szerint hangzik az egész, ami még rám vár.
- Őszintén? Talán csak a kíváncsiság miatt vagy, mert nem tudtam elfogadni úgy a dolgokat, ahogyan voltak. De ezzel együtt is… a szüleim lemondtak rólam, nyilván okkal és most, hogy ennek ellenére is ott vagyok, ahol… minden alkalommal felteszem a kérdést magamnak; miért? Miért teszem ezt, miért jó, ha maradok és miért nem kellene inkább elmennem? Azt hiszem mondénként talán kevésbé voltam hasznavehetetlen vagy észrevétlen, mint árnyvadászként... - mire a megnevezés végére érek, elhúzódik némi grimaszba a szám. Talán másnak sokkal több oka van arra, hogy ragaszkodjon a számára jobban ismert világhoz, mint nekem, de ami azt illeti, számomra sem kevésbé valószerűtlen az elképzelés, hogy nem vagyok elég jó abban, amit csinálok. Mi több, valódi gonddá nőtte ki magát az utóbbi időben. Mert nekem nincs parabataiom vagy más szövetségesem, aki igazán megértene és segítene. Gyakran inkább teljesen egyedül érzem magam. Nagyon egyedül...
A saját nyomorom azonban jóval kevésbé érdekel, mint az, hogy jelenleg Ő milyen démonokkal küzd meg, ha nem is szó szerint.
- El szeretnéd mondani nekik mi az igazság? - fogalmam sincs, hogy ebből a szempontból megközelítette-e már a kérdést. Meglehet, hogy régen túl van rajta, én azonban innen tudom a leginkább megfogni azt, amit megosztott velem.
- ..szerinted fel tudnák dolgozni és elfogadni?

Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Lakószárny-
Ugrás: