be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Emerson lakás
if i cannot move heaven, i will raise hell
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛⛛ manhattan
Hobbi :
⛛⛛ never die
Karaktered arca :
⛛⛛ Nathaniel Buzolic
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

Dom & Kol
❀ gyere nézzük meg együtt a pohár fenekét
Nem akar kellemetlenséget okozni, a világért sem. A szavai apró tűkként hatolnak a gerincembe ami arra késztet, hogy felnevessek, de visszafogom magam. Tetszik nekem ez a kölyök. Fiatal, és kimondottan ügyetlen, de van benne valami gyermeki pimaszság, ami annak idején bennem is bennem volt. Hasonlóak vagyunk, és ezt szerintem már ő is leszűrte, vagy ha nem, akkor majd a tudtára adom. Kimondottan sajnálnám, ha meg kellene ölnöm, úgyhogy remélem, csupán egy apró afférkát akar összehozni a húgommal, és a nem a fejét kívánja a Klávé elé szállítani.
- Persze, Isten ments - mondom ki a gyomor forgató nevet, és örülök, hogy most először életemben nem akadt össze a nyelvem, és hányingerem is csak egy enyhe lett. Végig mustrálom, miközben helyet foglal előttem, és kimondottan örülök annak is, hogy elfogadja a cigarettát amivel megkínáltam. Nem szeretem, hogyha valaki ellent mond nekem, akár a legcsekélyebb dolgokban is. Megszoktam, hogy én vagyok a főnök, az összes kapcsolatomban. Vigyorogva nézem végig ahogyan éppen görcsös fuldoklásba kezd a jó adag füsttől amit lenyelt. Imádom zavarba hozni az embereket. Szeretem látni az arcukat, ahogyan lángba borul, vagy éppen torz fintorba fordul, és köpni nyelni nem tudnak. Az egyik kedvenc szórakozásom.
- Értem - mondom és a fiú mögötti pultra meredek. Tehát a Klávé figyeli Anniet. Hány embert is ölt meg az elmúlt pár hónapban… hármat? Ötöt? Nem is tudom pontosan. Az biztos, hogy többet a kelleténél. Persze régen, amikor átváltoztunk ez más volt. Akkoriban, nem voltak emberek akik beleszóltak volna, hogy kiket ölhetünk meg, és mikor. Hogy mit tehetünk az éj leple alatt. És mi öltünk, mind a hárman, tucat számra. Bár én voltam közülünk a legvadabb, a legbrutálisabb, azért testvéreimet sem kellett a szomszédba küldeni egy kis brutalitásért, és kegyetlenségét. Mondjuk Jeremiah más volt. Ő szeretett tiszta és makulátlan maradni, mintha ettől függött volna embersége. Sosem tudta teljesen elfogadni, hogy ő többé már nem ember.
- És mond csak, miért érdeked neked megtudni, hogy a drága húgom hány mondénnal végzett? - kérdezem és továbbra is az arcát figyelem, szinte méregetem. Kötelességem megvédeni Annalise-t, akkor is, ha ő tönkretette az életemet. Elizabeth megölésével valami megszakadt közöttünk, amit azóta is próbálunk kötözgetni, de eredménytelenül. Nem szabad, hogy ezt mások is megtudják. Minket mindenki - talán még ez a fiú is - úgy ismer, hogy a vérfertőző család. Tudják rólunk, hogy vállt vállnak vetve harcolunk, és jobb is ha ez így marad. Nem szabad, hogy bárki fogást találjon rajtunk, különben megbukunk, és annyi a szép életnek. Az életnek.
- Nos, dárga cimborám, az egy nagyon jó ötlet lenne… - kezdem, mikor megkér, hogy szóljak a húgomnak - hogyha tudnám, hogy hol van. Két hete nem láttam a drága húgomat. Tudod, mostanában mániája az eltűnés, úgy szó szerint. A föld kerekéről is. De ha bármit is szeretnél kérdezni tőle, azt megkérdezheted tőlem is.
Elnyomom a csikkemet, ami már elég régen kialudt, és belekortyolok a sörömbe. Remélem, hogy veszi a bátorságot, mert kimondottan kíváncsi vagyok, hogy mit akar a családomtól egy árnyvadász, és minden ami és aki mögötte áll.


bocsi, ha béna     ❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


kol &  dominic
we’re just animals still learning to behave
Tekintetének súlya alatt akaratlanul is azon gondolkozom, hogy bár egyetlen fenyegető megmozdulása sincs, mégis van benne valami bosszantóan veszélyes, amitől akaratlanul is végigfut a borzongás a gerincem mentén. A szemei, a tartása, a pimasz félmosolya, mind arról árulkodik, hogy Ő egy ragadozó, én pedig, ha lehet, még ostobábbnak érzem magam, amiért úgy gondoltam, hogy betörni, majd szétrombolni egy vámpír könyvespolcát egy olyan lépés, ami után én még emelt fővel távozhatok. Most már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megmarad a fejem, és mindezt szavak nélkül érte el. Hát hihetetlen.
- Ó, dehogy, a világért sem akarok kellemetlenséget okozni. – nehezemre esik megállni, hogy a konyhából visszapillantsak a rendetlenség irányába, végül azonban sikerül meggyőzni magam arról, hogy ez azért egy olyan burkolt utalás lenne, amit talán félreérthet, és a félreértések most épp pont nem támogatták a túlélési esélyeimet.
Helyette inkább kihúzom az egyik széket, és helyet foglalok vele szemben az asztalnál, majd némi habozás után elfogadom a felkínált cigarettát. Mialatt meggyújtom, akaratlanul is elgondolkozom azon, milyen rég hódoltam ennek a káros és ostoba mondén szokásnak, annak érdekében, hogy elkerüljem a húgom idegtépő megjegyzéseit az egyszerű emberi dolgok iránt mutatott rajongásomat illetően. Nem mintha Dory valaha is ki tudna fogyni a véleményéből…
A közénk feszülő kérdése eléggé meglep ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem egy pillanatra, ami dohányzás közben sajnos azzal a kellemetlen mellékhatással jár, hogy a füst utat téveszt, én meg köhögve eresztem ki az első slukkot, mint aki még soha életében nem szívott el egyetlen szál cigit sem.
- Isten ments! – felelem két apró fuldoklás közepette, míg azon küzdök, hogy még azelőtt szavakat tudjak kipréselni magamból, mielőtt Kol valami újabb félreérhető dolog irányába tekeri a beszélgetést. – Semmi kétségem afelől, hogy megenne reggelire. Sőt, pont azt szeretném, megtudni, hogy hány ember esett már ennek áldozatul.
A helyzet abszurd mivolta abszolút összekavarja minden gondolatom, így még csak hazudni sem tudok, ami talán nem is baj, mert egyébként Kol valószínűleg kevésbé tűri jól, ha nem mondanak neki igazat, én meg aztán már igazán nem akartam tovább bosszantani. Semmi hihető nem jutott eszembe, hogy mégis mit óhajtok a húgától, és igazából arra sem voltam felkészülve, hogy mit fogok tenni, ha belibben a konyhába. Vajon meg tudnám-e gyanúsítani azzal, hogy megölt egy csomó embert, anélkül, hogy a bátyja kitépje a karom és agyonverjen vele? Én a nemre fogadnék az igennel szemben.
- Kösz. – biccentek felé, ahogy elém kerül egy üveg sör, és ha egyébként eddig lett volna bárkinek kétsége arról, hogy talán mégsem hivatalos ügyben jöttem, az bizonyára azon nyomban szertefoszlik, ahogy belekortyolok egyet. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítsam az ajánlatot, mert valahol mélyen még hitegettem magam azzal, hogy ez amolyan baráti gesztus, mint a Trónok Harcában, mikor kenyérrel és sóval kínálják a vendégeket, ezzel is biztosítva, hogy védelmet és vendégszeretetet élveznek, meg, hogy nincs bennük ártó szándék. Bár az mondjuk nem végződött valami jól, ha jól emlékszem. – Tényleg csak beszélni akarok vele, feltenni neki néhány kérdést. Hidd el, én sem örülök neki, hogy zaklatnom kell titeket, de ez a munkám, és bár szörnyen ijesztőek vagytok, azért az enyéimtől még mindig jobban félek. Szóval, ha szólnál neki esetleg, pusztán pár percet rabolnék a végeláthatatlanul sok idejéből.
Elgondolkodva fürkészem az arcát, míg elszívom a cigarettám maradékát, most már mindenféle kellemetlenség nélkül, a csikket pedig elnyomom a hamutartóban a többi mellett. Akaratlanul is beleképzelem magam a helyzetébe, aminek következtében egyre kevésbé akarom beleártani magam az életükbe, de tudván, hogy nem igazán van választási lehetőségem, nem időzök sokat ezzel a gondolattal. Nem esik nehezemre azonosulni a szituációval, milyen nagytestvérnek lenni egy kishúg mellett, leszámítva persze, hogy az enyém fordított esetben már rég elásta volna a föld alá azt, aki követni kezdte, esetünkben meg valószínűleg ez Kol tiszte lehet. Annalise kifejezetten csinos pofija valahogy nem tűnt olyannak, mint aki jól tűri, ha föld kerül a körme alá.  

neked bármikor, bae <333
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛⛛ manhattan
Hobbi :
⛛⛛ never die
Karaktered arca :
⛛⛛ Nathaniel Buzolic
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

Dom & Kol
❀ gyere nézzük meg együtt a pohár fenekét
Végignézek a kis vendégemen, lassan és eléggé tüzetesen. Fel kell mérnem az erőviszonyokat, bár az, hogy én eredendően vámpír vagyok megkönnyíti a helyzetem. Nem látok a fejébe, és nem tudom, hogy miféle szándékkal játszik betörőset. Öreg vagyok, sok mindent láttam már, de olyan nyulat, aki önként ugrik a vadászkutya elé, keveset. Megengedek magamnak egy viszonylag barátságos félmosolyt, bár amikor átlép a könyveimen, amiket évszázadok alatt gyűjtöttem és tökéletesítettem, ráadásul a nagy része elég személyes, tekintve, hogy az én és a húgom naplói, kicsit felpaprikáz. Elnyomom magamban az érzést, hogy egy szem pillantás alatt tépjem le az alsó állkapcsát, és inkább egy mosolyt erőltetek magamra.
- Csináljak esetleg egy tojás rántottát? - a hangomon bizonyosan érződik az irónia, miközben leülök a konyha asztalhoz, és felhúzom az egyik lábamat úgy, hogy az ágyékom a sarkamnál legyen. Megvárom míg leül velem szembe, és ha megteszi akkor kezdődhet az igazi beszélgetés. Felveszem a hamutartó mellől a doboz cigarettámat, kinnebb húzok belőle egy szálat, és a Dominic-ként bemutatkozott felé nyújtom. Ha elfogadja, vagy ha épp nem, visszahúzom a karom és én magam is rágyújtok. Szeretem a cigarettát, főleg azért, mert úgysem lehet bajom tőle, de lenyugtat. Elmosolyodok amikor felhozza Annie-t, de nem nézek rá. Csak a hamu tálban málló parazsat figyelem. Az arcomon lévő mosoly kicsit talán szomorkásnak is tűnhet, hiszen már hónapok óta nem láttam a saját húgomat.
- Szóval Annalise érdekel. Meg akarod baszni? - kérdezem teljes nyugalommal a hangomban, ám már a gondolat, hogy ez a kis nyápic úgy érhet hozzá, ahogy én szoktam eltelít forró, és színtiszta dühvel. Bár tudom, hogy nem ezért jött, hisz a klávé nem szokott senkit kúró kúrára küldeni, főleg nem egy vámpír fészekbe. Egyszerűen csak próbálom zavarba hozni, vagy összezavarni ha úgy tetszik - csak mert ha igen, előre szólok, megesz téged reggelire, hidd el tapasztalatból tudom - kacsintok. Jó lenne kihúzni belőle, hogy mit is akar pontosan a húgomtól. Annalise mondta, hogy valaki követi és én nem hittem neki, de legalább valahol a tengeren túl van - bizonyára két jókora testőr társaságában.
- Mit akarsz tőle? - vágok a dolgok elébe, és elnyomom a cigarettám csikkjét a hamutartóban. Barna szememet nem veszem le a fiú arcáról. A rezdüléseket nézem, azt, hogy elárul e valamit egy félrenézés. Elég idős vagyok már, sok mindent láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy észrevegyem a hazugságot.
Míg a válaszára várok felállok, és kiveszek a hűtőből két jó hideg sört. Rám nem sok hatással van, és remélem, hogy ő is bírja a piát, mert semmi kedvem nincs úgy harcolni - ha esetleg arra kerül a sor - hogy valakinek a hányásában ugrálok összevissza. Leteszem elé a sört és visszatelepedek a helyemre.
- Fogadd el! - mondom neki, felbontom az enyémet és már kortyolok is bele. Hűsítő, mint a fiú ereiben folyó vér.

köszönöm a türelmet bae
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


kol &  dominic
we’re just animals still learning to behave
Annyira szerettem volna egyszer elmagyarázni a Klávénak, a Tanácsnak, vagy hát lényegében bárkinek, aki döntéshozó pozícióban van, hogy mennyire nagyon gyűlölünk mi, egyszerű kis katonák olyan terepmunkát végezni, mint mondjuk az, amit én teszek épp most. Mondjuk tény, hogy a Klávé nem kérte, hogy bontsam le a célszemély könyvespolcát, sőt, egész biztos óvva intettek volna az ilyesfajta kéretlen lakberendezéstől, de ettől függetlenül is, ez egy szar meló volt, nulla eredménnyel, feleslegesen futott körökkel, és abszolút kilátástalan végkimenetellel. Állandó háborús helyzetek kereszttüzében arra kérni, hogy hosszú napok sokaságán át figyeljek egy vámpírt, aki lehet, hogy rosszat csinált, olyan volt, mintha ki akartak volna hagyni a buliból, és ez eléggé sértette az önbecsülésemet ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem, hogy ha ezt túlélem, akkor az inkvizítor irodáját baszom szanaszét.
Miután hagytam elterelődni a gondolataim, nem sok időm maradt módszeresen kigondolni a szökési tervem, és miután meghallom a szórakozott hang üdvözlését a hátam mögül, egyenesen el is vetem a menekülés gondolatát. Még én sem vagyok annyira ostoba, hogy prédát csináljak magamból azzal, hogy futni kezdek, szóval amolyan B terv gyanánt maradt az, hogy ártatlannak tettetem magam, ami valamiért kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor hülyének szoktam.
Könnyed mozdulattal pördülök meg a tengelyem körül, hogy szembenézhessek a hang tulajdonosával, aki legnagyobb sajnálatomra pont eléggé férfiasan jóképű ahhoz, hogy ne lehessen Annalise. Majdnem meg is engedek magamnak egy csalódott sóhajt, amiért a célszemélyem nem sétált önként a karjaim közé, hogy átadhassam a Klávénak, de mivel épp most bontottam elemeire az úriember holmijait, valahogy nem érzem jogosnak a saját csalódottságom, így csak egy abszolút baráti mosolyt varázsolok az arcomra.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy, de azt hiszem nem élek a lehetőséggel. – húzom elő a legkedvesebb modorom, és utasítom el a teát, kávét és egyben a rendrakás rám háruló felelősségét is. Az utóbbin mondjuk elgondolkozom egy kicsit, és majdnem le is hajolok felvenni az egyik nehéz kötésű könyvet, hogy lerázva róla az üvegszilánkokat, visszapakoljam a polcra, de a férfias önbecsülésem nem viseli túl jól, ha idegenek utasításait kell teljesítenie, így csupán egy laza mozdulattal átlépek a káosz felett, és a konyha felé indulok utána. Amennyiben Ő úgy óhajt viselkedni, mintha mi se lenne természetesebb ennél a jelenetnél, hát én ugyan örömmel belemegyek a játékba.
- Dominic. – biccentek felé, és annyira beleélem magam a hivatalos szerepembe, hogy majdnem kezet is nyújtok az irányába, de a lehetőség, hogy zsebre rakja az egész jobb karom, ha felkínálom neki, valahogy megakadályoz benne. – Jól gondolod, volt már szerencsém találkozni a neveddel, ám most sokkal inkább a testvéreddel szeretnék beszélni, Ő is itt van esetleg? Feltennék neki néhány kérdést.
Nem tudom, kinek az eszement ötlete volt, hogy én alkalmas lehetek erre a feladatra, de én egyre biztosabb voltam benne, hogy soha nem leszek elég fegyelmezett ahhoz, hogy hihetően elő tudjam adni a „Klávé nevében jöttem…” kismonológot, így azt élből meg sem próbálom, hiába csak félig lenne hazugság. Ellenben azért felvések gondolatban egy piros pontot magamnak, amiért sikerült meghoznom a mai napom első és egyben egyetlen bölcs döntését. Kicsit ront a helyzeten ugyan, hogy már besötétedett, szóval nem igazán siettem el, de ez mondjuk, a legkevésbé sem akadályoz meg, ha magamat kell megdicsérni. Kol bármelyik percben dönthet úgy, hogy kitöri a nyakam, igazán megérdemlek ennyit.

szörnyen félelmetes vagy :''D
Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛⛛ manhattan
Hobbi :
⛛⛛ never die
Karaktered arca :
⛛⛛ Nathaniel Buzolic
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

Dom & Kol
❀ gyere nézzük meg együtt a pohár fenekét
Kimondottan van egy dolog a vámpír létben, amit mindig is igazságtalannak, és különösen kegyetlennek találtam. Az, hogy nappal nem hagyhatom el a házamat. Még az ágyikómat sem nagyon, ugyanis ha betalál a napocska, akkor nekem lőttek. Max mosolygós fejet rajzolhatna a húgom az utánam maradt hamuba, - és őt ismerve meg is tenné.
A vámpír álom nem sokban különbözik az emberi álomtól, bár igazából már arra sem nagyon emlékszem, hogy milyen volt emberként alukálni. Ahogy arra sem, hogy milyen érzés, mikor a nap fénye simogatja az arcomat, vagy megtörik a húgom szépséges hajfürtjein. Túl régen volt már az az ezerhétszáz.
A szervezetem riaszt. Bizseregnek az ujjperceim, és a tüdőm, mintha megtelne valami különleges mámorral. A biológiai órám riaszt, hogy idő van, menni kell vacsorázni. Lassan, és csendesen mászok ki az ágyamból, hogy megcsodálhassam továbbra is kellően tökéletes hasizmaimat a fali tükörben, majd magamra kapok egy farmert és egy pólót. Ránézek a mellettem lévő üres helyre, s a szívembe markol a mély fájdalom. A húgom elutazott. Bizonyosan Párizsban, vagy Rómában lehet, egy hozzám hasonlóan kockás hasú tészta, vagy csigazabálóval, akinek ráadásul tuti, hogy meg van pödörve az a kellemetlen ki bajsza.
Muszáj volt elmennie. Az utóbbi hetekben különösen paranoiás volt, és megállás nélkül fújta, és gyanította, hogy valaki figyeli, és az életére akar törni. Próbáltam megnyugtatni, de természetesen hajthatatlan volt. Pedig ha a Klávénak rá kéne küldenie valami kis mitugrászt bármelyik vámpírra, az a vérszívó bizonyosan én lennék. Hiszen általában én szoktam felkoncolni az ártatlan kis mondéneket, hogyha a kedvem úgy tartja. Bár a húgom sem egy szent, tény és való, hogy az elmúlt időben a kelleténél több egyetemista diák lánynak törte már ki a nyakát, csak mert nem tetszett neki, hogy a kerek kis fenekük az Én ölemben pihen.
Lassú, halk lépteimmel a nappali felé veszem az irányt, de megtorpanok a résnyire nyitott ajtó előtt. Mintha egy árnyék suhant volna el a kanapén. Kicsit, figyelve, hogy hangtalan legyek kijjebb lököm a szobám fehérre mázolt fa ajtaját, és kikukucskálok a keletkezett résen. Vendégem van. Egy sötét hajú, magas, nyúlánk fiúcska botladozik át a parkettán, és állapodik meg a könyvespolc előtt. Nem hallok semmi neszt, sem a talpa ütődését, sem a kezét, ahogy végigsiklik a bútorokon. Ha a felmenői nem gepárdok voltak, ami eléggé irreálisnak tűnik, történetesen egy árnyvadásszal van dolgom. Elmélyülten figyelem, ahogyan munkálkodik. Engem nem zavar meg a napi rutinomban, csinálja csak nyugodtan tovább - gondolom, és mikor hatalmas zajt csapva leborítja a könyveimet, amiket egyébként hosszú évszázadokon át gyűjtögettem, a homlokom közepére szalad a jobb szemöldököm. Majdnem el is röhögöm magamat, de hát csak nem illik így üdvözölni egy vendéget.
Addie-nek igaza volt, valaki tényleg rászállt, s bizonyosan ő lesz az. Ha pedig nem csak megdugni akarja, akkor letépem a fejét.
- Jó estét! - köszönök illedelmesen, miközben kilépek a sötétségből, felfedve önnön valómat - kérsz esetleg egy kávét, vagy teát? Jól fog esni miután mindent visszapakoltál a helyére - mondom, és átsétálok a szobán, mintha tulajdonképpen nem is lenne semmi furcsa abban, hogy éppen a cuccaim között matatott az angyalkák által átitatott ujjacskáival. Angyalok által átitatott ujjacska… mintha egy szörnyen undorító sütemény neve lenne. A konyhában megállva töltök magamnak egy kávét, és nekitámaszkodok annak a pultnak, ahonnan éppen rálátok. Belekortyolok a fekete italba, majd a fiúra szegezem a tekintetem.
- Kol vagyok - szavaim kicsit kurtán hangozhatnak ebben a felállásban - de gondolom hallottál már rólam - a tekintetemmel megkeresem a New England-i legendák példányát amit még az a Tori, vagy Tammy nevű lány hagyott itt. Úristen… nem is emlékszem a nevére, majd visszapillantok a vendégemre. Ha hallott rólam, bizonyosan tudja, hogy nem jó helyen akar lakberendezni.
rawr, csúnya gonosz vámpír vagyok, virágos reagkóddal❀
Dominic Greendale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
COLD WAR KIDS
Tartózkodási hely :
• NEW YORK
Karaktered arca :
• DIEGO BARRUECO
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


kol &  dominic
we’re just animals still learning to behave
Mindig is volt valami pofátlanul undorító a korán kelésben, talán azért, mert hozzászoktam a végtelenbe nyúló éjszakákhoz, talán, mert minden annyira bántóan világos volt, hogy nehezemre esett nyitva tartani a szemem, vagy, mert tudatában voltam annak, hogy egyetlen parazita sem mer, avagy nem tud előbújni ilyenkor. És, ha egy alapjaiban véve velejéig gonosz lényt elrettent egy délnél korábbi időpont meg némi fény, akkor biztos, hogy a reggelek a legpusztítóbb ősgonoszok mindközül. Ettől függetlenül azért vegyült egy hatalmas adag megbánás és önutálat az undoromba, mert ha vettem volna a fáradtságot, hogy időben felkeljek és elinduljak, akkor nem kellett volna azon aggódnom, hogy kijutok-e egy vámpírfészekből – ahová egyébként kevésbé legális módszerekkel betörtem – mielőtt még lemegy a nap, és a szúrós szemfogas kis élősködők megesznek vacsorára. Ami nem mellesleg mondjuk valahol még egy jogos védekező reakció is lehetett volna részükről, szóval igazán nem róhatnám fel, de azért lételemem volt nem elvérezni egy csinos kis manhattani lakás nappalijába. Meg úgy egyébként máshol sem.
Végigpörgetek az ujjaim között egy halom érdektelen információval ellátott papírt, majd visszadobom a dohányzóasztalra, egyenesen a New England-i legendák egy nagyon ósdi, keménykötésű példányának tetejére, ahonnan eredetileg elemeltem. Kíváncsi tekintetem újra végigfuttatom a könyvespolc tartalmán, találomra leemelve egy-egy kötetet, bár magam sem tudom, mire számítok, mert még számomra is irreálisan hat a gondolat hogy Annalise kedves kis naplót vezet, ahová szorgalmasan listázza, hogy hány embert ölt már meg bosszantóan hosszú élete alatt.
Megérkezésem után az első dolgom volt tüzetesebben átkutatni a lakást, vérfoltokat, vagy szőnyeg alá rejtett hullákat, illetve egyéb, kevésbé nyilvánvaló, de annál gyanúsabb nyomot keresve arra, hogy a vámpírnak bármiféle köze lehet legalább egyetlenegy halálesethez a sok közül, amit a Klávé hőn óhajtott rábizonyítani. És természetesen engem bosszantott a legjobban, hogy mindez puszta időpocsékolásnak tűnt, mert az egyetlen gyanús pontja a lakásnak én voltam, meg egy összegyűrt szőnyeg az előszobában, amit szintén az én művem volt.
Bosszúságomnak halk morgással adok hangot, miközben a kezemben tartott fekete kötésű regényt igyekszem visszacsúsztatni a többi közé, hogy levegyek helyette egy másikat, amiről tudom, hogy pont ugyanolyan ártalmatlan lesz, mint az elődei, valahogy mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy ne nézzek be a néhol már sárguló lapok közé. Viszont a barna bőrkötésű darab, ami a kezembe akad, olyan lavinát indít el, ami maximálisan felkészületlenül ér, így nem, hogy megelőzni, de megakadályozni sem tudom. Mire mozdulnék, a kötetek engedve a hirtelen felszabadult üres helynek és a hívogató gravitációnak egymásnak borulnak a polcon, sorra lökve le mindent, amit gondosan eléjük helyeztek, legyen az képkeret, ékszeres dobozka, vagy üveg, ami magam sem tudom, hogy váza, vagy valami ital üvege lehetett korábban, mert már csak a szilánkjait látom szétszóródni a lábam előtt.
- Basszameg! – robban ki belőlem cenzúrázatlanul, ahogy kétségbeesetten szemlélem a kárt, amit okoztam. Habár a hangtalanságot biztosító rúnám a mozdulataimat nesztelenné teszi, sajnos nem terjed ki semmi másra, amit leborogatok és összetörök, szóval hősiesen a távozás mellett döntök, mielőtt még a lakás lakói felébrednének és a kisebb rendetlenség láttán kedvet éreznének kitépni a torkom a helyéről, amit mellesleg most már tényleg teljesen jogosnak ítélne még a Klávé is.


hát ennél előbb akartam elküldeni, bocsánat :''D
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: Lakónegyed-
Ugrás: