be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Kol x Victoria || Control yourself
if i cannot move heaven, i will raise hell
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- zárt játék --
Victoria I. Henderson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
○ New York >> Manhattan ○
Hobbi :
○ living my life ○
Karaktered arca :
○ Amber Heard ○
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Kol & Victoria



A familiar Stranger from my Past...


Nem igazán számítottam arra, hogy ma este épp itt összefutok majd egy fajtámbélivel. Ismerek olyan helyeket, ahol szinte csak vámpírok találhatóak, de ez a hely nem az és épp ezért kedvelem. Valahogy, ha emberek között vagyok, kicsit emberibbnek érzem magam, még akkor is, ha ez totál ésszerűtlen, hiszen ettől még nem fogok újra élettel teli nő lenni, aki bátran sétálhatok a napsütésben.
Egek! Mennyire hiányzik a nap! Imádtam tavasszal a birtokon sétálgatni, amikor a természet ébredezett és mindent friss, üde zöld fű terített be. Mindenféle rovarok döngicséltek a fejem körül és a nap, mely kezdett újra erőteljesebb fénnyel ragyogni ránk, lágyan cirógatta bőröm a kellemes séták során. Annyira hiányzik ez, hogy ölni tudnék azért, hogy valamiképp visszahozhassam, viszont akármennyit kutattam, semmilyen megoldást nem találtam arra, hogyan tehetném magam napfényállóvá. Na de kanyarodjunk vissza Kolhoz -idő közben a nevét is megtudom-, aki olyannyira kitüntetett ezidáig figyelmével, hogy az már zavarbaejtő.
-Talán most nem volnék az?- biccentem oldalra a fejem hamiskás mosollyal az arcomon és próbálok úgy tenni, mintha megsértett volna, pedig valójában nem. Tisztában vagyok az adottságaimmal és bár, már nem úgy vagyok szépnek nevezhető, mint amikor még élettel teli, élő nőszemély voltam, azért így sem lehetek borzalmas látvány. Sőt. A vámpírrá válás is ad az ember bizonyos mértékű szépséget, csak épp az olyan, mint egy húsevő növényé vagy valami megbabonázó ragadozóé.
Van viszont egy olyan sejtésem, hogy Kol nem megsérteni akart, hanem a tudtomra hozni, hogy gyanítja mi is vagyok valójában, ami persze természetes. Valahogy megérezzük egymás jelenlétét mi, vámpírok és olvasunk a jelekből. Ezért méri végig ő is alaposan az arcom minden centiméterét és azt hiszem, tekintete még a nyakamon is elidőzik egy pillanatra.
-Hívjon nyugodtan Victoriának, avagy Vicnek. Nagyon örvendek.- helyezem jobb kezem tenyerébe és lágy mosollyal az arcomon figyelem, ahogy csókot lehel rá. Valahogy mindannyiunkra jellemző az elegancia és az udvariasság, mely jól álcázza a bennünk rejlő szörnyeteget. Mégis ki feltételezné egy finom úrihölgyről, hogy harapni is tud?
-Valami szórakozást keresek és jobb kedvelem az ilyen helyeket. Bár a színvonal alacsonyabb, de az ember mégis nyugodtam környezetben italozhat. Nem beszélve arról a kitüntető figyelemről, mellyel a férfiak kísérik a mozdulataimat.- ecsetelem szemtelen mosollyal a képemen és bár tudom, hogy tényleg sok pasas igyekszik felvenni velem a szemkontaktust -bevallom, néha el is szórakozom velük-, most nem foglalkozom velük. Kolra koncentrálok. A tekintetére, a mimikájára és a kisugárzására, mert már biztos vagyok benne, hogy fajtámbéli, ami jelenthet jót és rosszat egyaránt. Akadnak köztünk olyanok, akik nem kedvelik, ha az általuk választott territóriumba más vámpír is beteszi a lábát.
-Na és ön mit keres? Szórakozást vagy netán vacsora helyszínt?- bár az utóbbit kétlem. Ha épp az lenne a terve, hogy becserkésszen magának valakit, nem hiszem, hogy épp rám pazarolná az idejét, hiszen már tudja, hogy mi vagyok. Épp ezért, talán az első lehetőség az, ami Kol szándékait megfelelően leírja.
Az ital, melyet Kol rendelt, közben megérkezik én pedig biccentek a pultosnak, majd Kol felé emelem a poharam.
-Köszönöm. Esetleg koccintsunk az új ismeretségre?- mosolygok rá bájosan, de persze nem viszem túlzásba, hiszen még mindig nem tudom, mik a szándékai. Sajnos, hallottam már történeteket arról, hogy egy vámpír végzett egy másikkal, így nem árt ilyenkor felkészülnöm arra az eshetőségre, hogy netán valaki meg akar ölni még akkor is, ha olyan, mint én.
♦️Music♦️Wear♦️

Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛⛛ manhattan
Hobbi :
⛛⛛ never die
Karaktered arca :
⛛⛛ Nathaniel Buzolic
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Kol &  Victoria
meaner than my demons, bigger that these bones
Tapasztalatom szerint a nők nem szeretik, hogyha a férfiak úgy bánnak velük, mintha csupán tárgyak lennének, pedig hát azok. Épp úgy, ahogyan mi férfiak is csupán azért vagyunk, hogy az ő hasznukra legyünk. Egymás használati tárgyai vagyunk ez bizonyos, és ők - húgomról tudom - bőszen kikérik maguknak, hogy bármikor is így vélekedjünk róluk nyíltan.
Én szeretem a nőket. Szeretem, hogy vannak nekünk, mert meg kell valljam igen csak szórakoztatóak tudnak lenni, és persze szépségük - hisz mindegyik az valamilyen nézőpontból - gyógyír a fájó szemre.
Ebben a mocskos ivóban is vannak egy páran. Nem értem, hogy miért is tévedtem be ide, hiszen különösen távol áll a természetemtől, hogy efféle alpári helyeket látogassak. Hogy a vér szaga vonzott e be, vagy csupán a természetes kíváncsiság… és akkor belém nyilall. Az elmém egy szagot követ, egy rezgést, egy energia hullámot, melynek kellős közepén a szőke áll. Tekintetem megragadja és el sem ereszti, amíg meg nem találja sajátjával. Lassan lépdelek felfelé, hogy a közelébe férkőzhessek. A körülöttem ácsorgó, cigarettázó és alkoholt vedelő férfiak mind megvetően pillanatnak rám. Csupán azt nem tudják, hogy egyetlen mozdulattal ki tudnám tépni a gégéjüket, és fel tudnám tolni a valagukba. Ügyet sem vetek rájuk, csupán az ismeretlen hölgy érdekel. Érzem rajta, hogy van valami benne, ami miatt még a hasznomra lehet.
- Hagyjuk a formaságokat, hívjon Kolnak - mondom határozottan és le is huppanok mellé a bárszékre. Megvizsgálom a vonásait. Keskeny arc, pisze orr, és tökéletes vágású kék szemek  - bizonyára gyönyörű volt, mikor még élt - mondom mosolyogva, miközben felmutatom a mutató és a középső ujjamat a pultosnak, mellyel azt jelzem, hogy hozzon nekünk két pohár bármit. Nem akarok köntörfalazni, vagy körüljárni egy adott témát vagy négy-milliárdszor, jobb szeretem, hogyha a dolgok közepébe vághatok, és mihamarabb szabadulhatok kötelességeim béklyója alól. Tudom, hogy nem az, aminek mutatja magát. Látom, hogy ajkai nem telítődnek vérrel, ahogyan azt is, hogy nem lüktet oly’ egyenletesen a mellkasa, mintha szervezetének szüksége lenne levegőre. Persze, most is gyönyörű, de képzelem milyen lehetett, mikor még nem volt szörnyeteg.
- Kegyedet hogyan szólíthatom? - kérdezem, és keze után nyúlok. Hogyha engedi megfogni, csókot lehelek fehér kézfejére - és mi járatban van erre? Alpári hely ez, egy maga fajta szépségnek.

❖ Megjegyzés: remélem megfelel   ❖ Zene: on my own ❖ Szószám: 354
Victoria I. Henderson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
○ New York >> Manhattan ○
Hobbi :
○ living my life ○
Karaktered arca :
○ Amber Heard ○
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Kol & Victoria



A familiar Stranger from my Past...


London. Esős, nyálkás, borús, szomorú és sivár. Pont, mint az életem. Jobbára bárokban szórakozok és élvezem a férfiak kitüntető figyelmét, melyet irányomba mutatnak. Mi mást csinálhatnék? Menjek el varrónőnek netán? Pénzt tudok szerezni, mindig is tudtam, ráadásul elég szerencsés kezem van így, ha szerencsejátékra kerül a sor, számíthatok némi bevételre. Tengetem a napjaim, váltogatom a pasikat, élvezem a brandyt és a zenét. A zene csodálatos. Furcsa végig nézni, hogyan változik a stílus az évek során és persze, ezt más nem veszi annyira észre, mint én. Én, aki már 1788 óta létezek. Egyedül a magam fajták vagyunk képesek ezt átlátni és egy új zenei vagy öltözködési stílus után felidézni a régit. Mondjuk annak borzasztóan örülök, hogy a fűző már nem annyira elvárt viselet, ahogy a réteges ruházat és a térdig érő fehérnemű sem. Sokkal lazábban és csinosabban öltözködnek manapság az emberek és senki sem kövez meg azért, ha látszik a bokád vagy éppenséggel a dekoltázsod. Épp nekem való ez, hiszen a vámpír lét magabiztossá tett, így még élvezem is, ha megbotránkoztatom a nőket és elkápráztatom a férfiakat. Ma este is, szinte mindegyiknek csorog a nyála, de én persze nem foglalkozom egyikkel sem. Csak ücsörgök, dohányzok és iszogatok. Őszintén szólva kezdem unni ezt az egészet. Mármint nem a várost meg a bárokat, hanem az életemet, hiszen meglehetősen pocsék érzés, mikor az ember halhatatlan, de képtelen rájönni, hogy mihez is kezdjen ezzel. Nincs célom, nincsenek álmaim, mert vámpírként meg van kötve a kezem. Például nem ajánlatos híres színésznőnek lennem, mert egyrészt nem forgathatnának velem nappal -és válaszold meg a kérdésüket, hogy miért?-, másrészt pedig pár év után feltűnne, miért is nem öregszem. Épp ezért nincs sok választásom elfoglaltság terén. Maradnak a bárok és a klubbok, melyek az éjszakai élet fő helyszínei.
Szipkámat a szám felé emelem, de félúton megáll kezem a levegőben és, csak meredek magam elé. Valamit érzek. Valami furcsát, amit eddig nagyon ritkán volt alkalmam érezni. Nehéz lenne elmondani, hogy mi is ez igazán vagy, hogy hogyan lehetséges, de talán így van ez minden hozzánk hasonló teremtménnyel. Megérezzük egymás jelenlétét.
Megfordulok a bárszéken, majd egyik könyökömmel megtámaszkodok a hátam mögött húzódó pult szélén, míg másikkal szolidan dohányzok tovább. Tekintetem ide-oda futkos a földszinten ácsorgók között, míg nem észre veszem a férfit, akiből árad ez a túlvilági energia. Szinte vonz magához, mintha így lett volna ez az egész kitalálva, hogy mi vámpírok megtaláljuk egymást egy csomó ember között is. Tekintetünk összefonódik és szinte biztos vagyok benne, hogy Ő konkrétan nem azért bámul most engem, amiért a többi pasas, hanem azért, mert tudja, hogy egy fajtársra bukkant.
Kíváncsi pillantásokkal követem minden mozdulatát, amíg felsétál a galériára, végül ahogy oda ér hozzám, egy kézmozdulat kíséretében felajánlom a mellettem lévő bárszéket.
-Csatlakozik hozzám, Mr?- kérdezem apró mosollyal az arcomon, majd újfent szippantok a szipkámból és lágyan kieresztem ajkaim közül a füstöt. Nem egy férfi sétált ma este már ide hozzám, hogy meghívjon egy italra és leüljön hozzám beszélgetni, de egyik sem keltette fel annyira a kíváncsiságomat, mint Ő. Ismerem valahonnan. Tudom. Érzem.
♦️Music♦️Wear♦️

Kol Emerson
❖ Vámpír

avatar
Tartózkodási hely :
⛛⛛ manhattan
Hobbi :
⛛⛛ never die
Karaktered arca :
⛛⛛ Nathaniel Buzolic
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


Kol &  Victoria
meaner than my demons, bigger that these bones
Vértől és sártól lucskos cipőm talpa ráragad a macskakövekre. 1917-et írunk, és London gyönyörűbb, mint valaha. Halálom után egyszer már visszatértem ide, akkor még nem volt ilyen csodálatos, és fennkölt, mint jelenleg. Akkor nem magam voltam, mint most. Velem volt a családom is. A húgom, Annalise, és a testvérem Jeremiah. Legalábbis, amikor utoljára találkoztunk, akkor így hívták. Akkor, amikor elhagyott. ENGEM, és persze a húgunkat. Szemrebbenés nélkül, még csak vissza sem nézett, amikor kisétált ideiglenes lakásunk ajtaján. És azóta, még csak egy kurva képeslapot sem küldött.
Belerúgok egy kőbe, ami messzire bucskázik végig az úton. Érzem, ahogy a testvérem iránt érzett düh, egyre jobban elönti az agyamat. “Kontrolláld magad, öcsém!” - mondta egyszer. Emlékszem. Megöltem vagy tizenkét embert, és kiszipolyoztam belőlük minden csepp vért. Akkor még nem létezett Klávé, vagy legalábbis nem hallottunk felőle. Folyamatosan mozgásban voltunk, senki nem állt az utunkba, s egy kis móka soha nem ártott még senkinek.
- Leszámítva azt a tizenkét embert. Hupsz.
Régen más volt. Mikor elhagytuk a házunkat, és a testvéreink, és szüleink testeit, akkor egymás mellett álltunk. Megfogadtuk; örökké és mindvégig. Egymás mellett leszünk, az utolsó napig. Aztán mégis lelépett, én meg persze vagyok olyan idióta, hogy keresem.
Villám csapásként nyilall belém valami furcsa érzés. Ösztön, ha úgy tetszik. Megtorpanok. Bézs szövet kabátom nekicsapódik a térdhajlatomnak. Felemelem a fejem, és barna tincseim beleborulnak az arcomba. Egy laza mozdulattal csapom hátra a hajam, majd tekintetemmel megkeresem a helyet, ahonnan a furcsa energia árad. Egy ivó. Mi más is lenne. Bár derogál, hogy ilyen helyekre tegyem be a lábam, nem tudom kontrollálni a mozgásomat. Lábaim maguktól mennek, s mikor belépek megcsap az alkohol és a cigaretta füst kellemetlen szaga. Bár belülről a helyszín sokkalta kulturáltabbnak tetszik, mint odakintről. Végigjáratom a szemem a bent lévő embereken, de csupán halandókat érzékelek. Semmi túlvilági erő nincs bennük. Majd felpillantok és meglátom Őt. Egy nőt. Egy csodaszép, angyali teremtést, aki bár nem olyan felemésztően gyönyörű, mint drága húgom, gyönyör a szemnek. Lassan végigjáratom rajta a tekintetemet, majd elindulok felfelé a lépcsőn, a galériához, hogy megszólítsam őt. Ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna valahol.
❖ Megjegyzés: remélem megfelel   ❖ Zene: on my own ❖ Szószám: 343
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» VICTORIA DE BELLEFLEUR

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: különlegességek :: Múlt :: lezárt játékok-
Ugrás: