Nem mozgat meg az elutasítása. Nem vagyok olyan bolond, mint Leviathan, hogy érzelmekkel kezeljek ilyen apró-cseprő dolgokat. Talán nincs is már semmi olyan a világon, ami tényleg ilyen botor dologra késztetni, és talán így is a legjobb. Messze nem azért létezek, hogy ilyenekkel foglalkozzam. Nem mellesleg bőven elég dolgom van így is. A világ nem dönti romba magát...
- Micsoda szavak... Ámbár igen csak büszkeséggel tölt el, hogy ilyen életerősnek érzed magad, hogy magával Azazellel párbajozz. Kíváncsian várom, mi lesz a vége. Teszek róla, hogy ne zavarhasson meg titeket ebben semmi. - Valamint, hogy én mindezt páholyból nézhessem. Ki nem hagynám, s talán bele is nyúlnék. Csak, hogy biztosan pusztuljon. Természetesen csak miután szembesítettem a ténnyel, hogy mindkét lánya halott.
- Ez igaz, de ami késik, nem múlik. Szeretem a kihívásokat, akármekkorák is legyenek. Elvégre, valamivel el kell töltenünk az időt, amíg minden más kipusztul mellőlünk, nem igaz? - felkacagok ismét, éppenséggel most a bolond mondén kapcsolataira utalva. Nem tartom tanácsosnak, hogy ilyenekre pazarolja az idejét. Amilyen kis érzékeny, valószínűleg mélyen fogja érinteni. Ám így legalább majd ott lehetek mellette, amikor a földet szórják a koporsóikra.
- Anyád jól elrejtett, különleges nő volt, meg kell hagyni. Kár, hogy belehalt abba, hogy téged hozzon a világra. Ámbár így a lelke immáron az én kezemben van - elégedett mosoly kúszik az arcomra. Hiszen hova máshova kerülhetne a lélek, mely kihordta magának a Sátánnak a gyermekét? Isten nem olyan jószívű, mint azt mindenki gondolja.
- ha akarnám, hát semmi se állna az utamba. Ellenben nem vonzz annyira, hogy erőszakkal szedjem ki belőled. Mit szólnál hozzá, ha csak rásegítenék, te pedig hagynád, hogy az emlék elárasszon a saját erőd által? - hozzálépek és ellentmondást nem tűrve veszem a kezeim közé az arcát, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Az energiaörvény ismét gyűlni kezd körülötte, míg én türelmesen várok, a tekintetébe vájva a sajátomat.

// {#}bestdadforever{/#} Bocsi, hogy késtem...