Amikor az élet minden egyes rezzenése romba dőlni látszik, nem maradnak mások, mint a kételyek egyfajta üresség övezi az ember lelkét. Pontosan ez az üresség költözött bele a lelkébe. Ahelyett, hogy semmiséget érzett volna ez az üresség rideg volt, távolságtartó és rendkívül fájdalmas. Mintha minden egyes lélegzetvételnél érezte volna, ahogyan, mint éles kések fúródnak a mellkasába, ahol az üresség véget ér. Őrült ötlet volt egy pszichiátriai központban keresni a válaszokat, de tényleg már az őrület szélén táncolt, ahol ez az egész nem is tűnt akkora ostobaságnak, mint ahogyan az elsőre hangzik. Most pedig itt volt vele szemben ez a fiú, akinek lelke legalább olyan, mint az arany és egyáltalán nem érdemli meg, hogy ilyen rácsok mögött élje az életét.
- De nem kellene itt lenned. Odakinn, ahol nekem. Hiszen nem vagy őrült. Bár tehetnék azért valamit, hogy kikerülj innen. De az igazság nem olyan dolog, amire mindenki készen áll. Mármint csak nézz rám.. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg mindez igaz. Egyszerűbb elhinni azt, hogy őrültek vannak körülöttünk, mintsem egy pillanatra is belegondolni abba, hogy mi van akkor ha igaz? - Rémisztő, de néha akaratlanul is védekeznek az emberek dolgok ellen, amelyeket nem ismernek, vagy egyszerűen csak nem értenek. Hiszen, ha logikai magyarázata nincsen, jóformán nem is létezhet. De ott van a szerelem, a szeretet. Azt sem lehet megmagyarázni igazán, vagy megfogni mégis szüntelenül hisznek benne. Akkor miért tagadja meg az emberiség azt, hogy ők az egyetlen faj ebben a világmindenségben?
Akarva, akaratlanul öleli meg a fiút, mindössze pár másodpercre mégis egy része mennyországba költözik. Régen érezte már ennyire nyugodtnak magát, mint a fiú társaságában, de nem is emlékszik arra az pillanatra, amikor valaki tényleg őszintén beszélt hozzá. - Sokkal. Köszönöm, hogy meghallgattál.. Hogy vagy úgy teljes egészedben. - Azzal végigmutat a kezével az egész testén, mintha a szavai nem lennének eléggé nyilvánvalóak. - Öö, hát akkor.. - Azzal pedig zavarodottan feláll és elindul a kijárat felé, majd mindössze fél lépés után megfordul. - Ugye nem bánnád, ha máskor is meglátogatnálak?

- Hidd el, tudom. – sóhajtom válaszul, mintegy jobb híján. Súghatnék éppenséggel hamis ígéreteket is, megnyugtató szavakat, hosszas-barokkos körmondatokat az időről, ami megkönnyít majd mindent, a hitről, ami előre mozgat minket, a kitartásról, ami segít felállni a padlóról, akkor is, mikor már sokadjára hullunk vissza. Az elmúlt évek elkerülhetetlenül magukkal hozták a sajnálkozó tekintetek kísérte, ostoba önsegítő jótanácsokat, és bár vitathatatlanul jószándék lapult mögöttük, eleinte bosszantóan hasztalannak bizonyultak. Aztán pedig csak egyszerűen bosszantónak, mert hát mégis mit tudhat bárki egy traumatizált ember lelki világáról, aki szerint a közösségi média valamely platformján megosztott Garfield-os képregény mellé írt napi bölcsesség jó motivációs szöveg? Én sem szolgálhattam túl sok mindennel Lenny számára, de megértettem, átéreztem a helyzetét, és tudom, ez mekkora kincs tud lenni, még ha az ember az adott helyzetben nem is mindig látja tisztán.
- Rácsok vannak az ablakon, és nyugtatókat kapunk reggelire, nem éppen egy Four Seasons. – keserű mosollyal az arcomon folytatom. – Nem igazán javít a helyzetemen ez a hely, de nem is igazán ront rajta. És, ha esetleg azon gondolkozol, hogy beköltözöl, - habár bizonyára remek szobatárs lennél – el kell, hogy keserítselek, semmivel sem érzem magam itt nagyobb biztonságba, mint bárhol máshol. Ha az a… ha el akar jönni értem is, úgyis el fog. Ha ezt itt teszi, legalább diadalittasan az ápolók arcába dörgölhetem, hogy Ők tévedtek. Ha meg kell halnom, hát van ennél rosszabb vég is.  
A kínosan őszinte válasz kíméletlenül feszül kettőnk közé, egy pillanatig még csak fel sem tűnik, mennyire könnyedén hagytam kiszánkázni a szavakat az ajkaim között. Az agyam nem kattogott azon, hogy óvatos köntösbe csomagolja, nem foglalkozott azzal, milyen hosszútávú hatással lehet ez a másik zaklatott lelki világára. Lenny kérdezett, és én automatikusan az igazat feleltem, hiszen ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt. Mikor az ember világa a feje tetejére áll, alapjáraton meginog a hite mindenben, én pedig valahol tudatt alatt úgy döntöttem, nem kívánok beállni a hazugságok sorába, csak azért, hogy ideig-óráig megkímélhessem – még akkor sem, ha valamilyen bizarr oknál fogva nagyon is szerettem volna.
- Azért van némi sejtésem. – míg Ő makacs mód dacol a könnyeivel, nekem a meglepettségtől a mellkasomba szorul a levegő, mikor a karjai körém tekerednek. Felé nyújtott kezem tétován simít végig a felkarján, majd mielőtt még a tehetetlenség pánikszerűen utat törne magának, az egész véget ér. Az Ő szorításával együtt a bordáimat fojtó érzés is alább hagy, és míg Ő azonnal mentegetőzni kezd, én reménytelenül keresem a saját szavaim.
- … csak ez már úgy kikívánkozott, gondolom. – fejezem be helyette végül sután, jobbom lustán végig futtatva közben a felkaromon, magam sem tudván igazán, hogy a hirtelen ölelés hiányát vagy tényét kívánom vele lerázni magamról. Az orvosokon és nővéreken kívül már ijesztően régóta nem engedtem senkinek, hogy hozzám érjen, és bár magam sem gondoltam, hogy lehetséges, úgy tűnik, az érintéstől mégiscsak el lehet szokni. – Remélem, legalább jobban érzed magad, bűntudatom lenne, ha végül úgy mennél haza, hogy felesleges volt ez az egész.

- Csak vissza szeretném kapni az életem. - Úgy érzi, hogy teljesen megfosztották mindenfajta normalitástól. Persze az ő életében elég kevés dolgot lehetett normálisnak nevezni, szinte üldözte a veszélyt. Szeretett pengeélen táncolni most mégis visszakívánja azokat az időket, amikor felhőtlenül hunyhatott szemet valami felett, ami talán mindig is ott volt a lelki szemei előtt. Nem kívánta soha sem, hogy lássa mindazt, ami őt körülöleli. Egyszerűen az egész csak megtörtént. Most pedig vissza szeretné tekerni az idő kerekét és talán más döntéseket meghozni. Egy szóval tehát, a lehetetlent hajkurássza.
Könnyek gyűlnek a szemében és legszívesebben abba sem hagyná napokig a sírást mégis egyetlen egy könnycsepp sem gördül végig az orcáján. Makacsul a szemében marad mind, elhomályosítva a látását mígnem meg nem szűnnek egytől-egyig mind. Mintha a lelke belefáradt volna az állandó szomorúságba, ami kegyetlenül körülöleli.
- Nagyobb biztonságban érzed itt magad, ahol talán senki nem keresne, vagy úgy érzed ez a hely csak még inkább bebörtönöz? - Talán senki nem keresné itt őt sem. Bár egyikük esetét sem lehetne egyszerűen eltusolni, vagy éppenséggel a jelenlétét annak, hogy itt van. Mint a vele szemben lévő személyt, úgy őt is meg lehetne találni újságcikkek alapján, ami a beköltözését követően megjelenne, habár személyesen egyet sem olvashatna közülük, hiszen itt bent elég sok mindentől eltiltanák.
Hónapokon át cipelt terhek, amelyeket eddig a vállain egyensúlyozott, hogy önmaga maradhasson, hogy ne merülhessen feledésbe a józansága, a tisztánlátása, mintha kicsit könnyebbé váltak volna. Mintha ténylegesen nem lenne egyedül. A felé nyújtott tenyérre kúszik a tekintete és egy pillanatra elgondolkozik. Tekintete a fiú tenyere, a terem tagjai, az őket figyelő vagy épp nem figyelő alakokra kúszik, mielőtt inkább mondhatni szinte rávetné magát a férfira, hogy megölelje. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Hiszen úgy is érzi magát. - Köszönöm. Nem tudod elképzelni, hogy ez mennyit jelent nekem. - Könnyeivel küszködve szorítja magához a fiút, majd elhúzódik, mielőtt még bárkinek is szét kellene őket választani. - Bocsánat a letámadásért csak.. - Nem volt csak. Teljesen egyedül volt. Az ember társas lény bárki bármit mond. S egy ölelésre pedig talán jobban sóvárgunk, mint napok múltán egy pohár vízre.  

Kellemetlen nosztalgiaként úszik gondolataim közé az emlék, ahogy alig pár éve, ugyanezen a kopottas párkányon kuporogva ugyanezt az önkínzó lehetőséghalmazt futtattam végig az elmémen. Mi lett volna, ha én is ott vagyok velük, mi lett volna, ha az egyetemen maradok, és egyáltalán nem megyek haza Brooklynba, mi lett volna ha, a húgom halálával megszakad a születésnapi hagyomány, mi lett volna, ha el sem kezdődik? Évekig gyötörtem magam, és csupán megválaszolatlan elméleteket hagytam magam után, amibe ennyi idő elteltével is csak újra belesajdult a fejem.
- Jobb volt, mikor nem tudtad? – kérdem rekedten, nyelvem hegyén ott ül a saját válaszom a kérdésre, és kéretlenül kikívánkozik. – A tudás hatalom, a tudatlanság pedig áldás. Tudod, hogy az első birtokában is mennyi ember választaná inkább az utóbbit? Ez nem csak hatalom, ez teher is, és mentálisan, lelkileg sokkal kevésbé vagyunk terhelhetőek, mint hisszük. Most azt gondolod, azt szeretnéd hinni, hogy rosszabb lenne hazugságok között létezni, hogy illúzióban élnél, ha nem lenne róla tudomásod, hogy mi folyik körülötted, de, ha annyira szerencsések lennénk, mint millió másik ember körülöttünk, hogy vakon és békében leélhessük a szánalmas kis életeinket, nem zavarna. Nem lenne minek zavarnia. Gyötörheted magad azzal a tömérdek „mi lett volna ha” kérdéssel, de hidd el, nem sok értelme van.
Egészen eddig a pontig azt hittem, hogy megkönnyebbülés tölt majd el, ha bebizonyosodik, hogy nem egyedül állok az őrület peremén, ha találok valakit, aki saját történetével tudja alátámasztani kétesen csengő szavaim, akkor végre megnyugvásra lel a lelkem, legalább egy kis öröme lesz. Lenny jelenléte bizonyította az ellenkezőjét, ha lehet, még messzebb sodorta azt a kevés bizonyosságot, amibe eddig kapaszkodtam, akaratlanul magával húzva a saját önös érdekeimet is, helyet adva ezzel az Őt kínzó pokolnak. A nagyon is ismerős, bennem is rég őrzött pokolnak. A mélyre temetett régi emlékeim újra felszínre kaparták magukat, és nem hagytak nyugtot a bordáim mögött dörömbölő szívemnek, hiába tudtam, hogy a szavaim alig ha hoznak megnyugvást.
- Az igazság az, napfény ide vagy oda, ha valaki el akar jönni érted, megtalálja a módját. Legyen az éjsötét szempár, vagy tűhegyes szemfog. Tudom, hogy ez most valószínűleg nem az, amit hallani akarsz, de olyan specifikus esetben vagyunk, ahol a kegyes hazugságok az életünkbe kerülhetnek. Évek óta mindennél jobban vágyom arra, hogy újra biztonságban érezzem magam, de az a helyzet, hogy nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténik majd. Elfogadod, belenyugszol, elengeded, de nem gondolnám, hogy ennél tovább lehet jutni.
Saját magammal hadakozom, egyszerre szeretném megnyugtatni, biztosítani afelől, hogy minden rendben lesz, ugyanakkor egy ilyen valótlanság kevésbé szolgálná most érdekét. Olyan döntésbe kényszerültem, ami mázsás súlyként húz lefelé, és minden küzdelem ellenére képtelen vagyok eldönteni, melyik a kisebb rossz, ha az ép elméjét védem, vagy az életét. Bármelyiket is veszti el, többé már nem kaphatja majd vissza, és ez a teher az én lelkem fogja nyomni.
- Nem vagy. – felelem bíztatásnak szánt, erőtlen mosollyal az arcomon, bal kezem felfelé fordított tenyerét nyújtom felé, hogy megfoghassa, megszoríthassa, ha szeretné. Egyes kutatások szerint, az emberi érintés nyomán endorfin és oxitocin szabadul fel a szervezetben, ami közérzet és kedélyjavító, illetve stresszoldó hatású, és még ha nem is jelentős változás, jelen pillanatban ez az egyetlen, amit tehetek, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát. – Nem is leszel, én mindig itt leszek, bármikor bejöhetsz. Bármikor, látogatási időn belül.
Bocsánatkérő tekintetem találkozik az Ő kétségbeesetten csillogó íriszeivel, torkomat közben fájdalmasan fojtja a tehetetlenség keserű íze. Szüntelen magam látom a rémült pillantásaiban, remegő végtagjaiban, szavait kísérő, reménytelenül kétségbeesett hangszínben, és csak most tudatosul bennem igazán, milyen sokat szeretnék tenni, mégis milyen keveset tudok.
- Nem ígérhetek sokat, de ha legközelebb úgy érzed, hogy minden darabjaira hullik, és nem tudod, mit tegyél, kérlek, gyere be hozzám. Ne csinálj semmi meggondolatlant, ne mondj semmit, csak gyere be és beszélgess velem, rendben?

- Ezen egyáltalán nem csodálkozom.. Én sem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy igen is létezik valami a saját világunk mögött, amelyet nem akartunk, vagy nem is láthattunk valamilyen oknál fogva. Azon is gondolkoztam, hogy ezt elkerülhettem volna-e azzal, ha nem épülök be egy bűnszervezetbe.. Vagy akkor még mindig tudatlan lennék.. Nem látnám. S.. Akkor tényleg jobb lenne ez az egész? Vagy csak még elkeserítőbb, hogy nem tudnám mégis mi folyik körülöttem? - Szeretne válaszokat kapni, hiszen kétségbeesett szomjazik rájuk, ugyanakkor egy része szeretne mindent elfelejteni, hiszen egyre paranoiásabbnak érzi magát. Lassan már nem is igazán tudja, hogy mit kezdjen magával. Abban sem biztos, hogy le tudja hunyni a szemét.. Hiszen rémálmok kísértik, amelyek már annyira valóságosak, hogy szinte érzi a saját vérének az ízét a szájában akárhányszor azt álmodja, hogy a barátnője egyenesen a torkára tapad és nem kímélve szívja ki az utolsó csepp vérét is.
- Hát engem egészen más okból nyugtatna, hiszen akkor legalább egy szörnyeteg.. Egy valami ellen van védelmünk legalább, ha nappal tesszük ki a lábunkat. - Nem érdekli, ha csillog, ha megpörkölődik az egyetlen, ami számít, hogy napközben ne kelljen hét lakat alatt őriznie saját magát. Elege van abból, hogy fél szemmel alszik, hogy a kávé a legújabb, legjobb barátja és szinte szünet nélkül kutat olvas utána dolgoknak a lakása legalább olyan, mintha bombát robbantottak volna benne. De ő ezt egyáltalán nem bánja, hiszen már kezdi megszokni ezt a káoszt. Lassan a káosz lesz az állandósága és úgy érzi, hogy az egész életét még az egyetlen dolog, ami egyben tartja. A káosz. Hogy azt sem tudja hol áll a feje s ezért nem is kell démonokra, szörnyetegekre, vámpírokra gondolnia amikor egy kicsit a munkája felé fordul. Bár egyre kevesebb időt tölt vele, ami határozottan nem tesz jót az újdonsült karrierváltásának.
- Csak.. Csak nem akarok egyedül lenni. Én nem bírom ezt már tovább. - Kétségbeesetten pillant a férfira, mintha az minden fájdalmát elvehetné tőle és legszívesebben odabújna hozzá, hogy csak egy pillanatra érezze magát biztonságban, hogy ne csak azt érezze, ahogyan a saját teste szünet nélkül reszket, de fogalma sincs, hogy milyen szabályok vannak itt, ami a testi kontaktust érinti. Bár nem lehet túlságosan támogatott.   

Minden egyes nappal, amit a pszichiátriai intézet falai között töltöttem, egyre biztosabb voltam benne, vagy talán csak egyre kétségbeesettebben akartam hinni, hogy nem én vagyok az egyedüli, az egyetlen, aki nem vak erre a világra. Most viszont, hogy külső szemlélőként követtem az eseményeket, ahogy az ismeretlen barna itt remegett mellettem az ablakpárkányon, egy pillanatra azért mégis felmerült bennem, hogy csupán az unatkozó elménk játékának áldozatául estünk mindketten. Tudatában voltam persze, hogy ez nem igaz, hiába lett volna kényelmes ebbe a hitbe ringatni magam, ahogy az egészségügy és az igazságszolgáltatás is tette, én azért semmiképp nem kívántam vaknak és süketnek tettetni magam, viszont nem tudtam napirendre térni a tény felett, hogy soha nem voltam még harmadik személy ebben a történetben, és nem tudtam, hogyan kezeljem helyén. Egyetlen szavam, egy kósza tettem, a megnyugtatására tett törekvésem sem tűnt helyén valónak, hasznosnak, vagy épp segítőkésznek, így hát jobb ötlet híján azt tettem, amire nekem is szükségem lett volna, mikor évekkel ezelőtt egyedül küzdöttem ki magam az összeomló világom romjai alól. Hallgattam. Nem ítélkeztem, nem bíráltam, és nem hangoztattam tényeket, véleményt, nagy általános igazságokat. Egyszerűen csak hallgattam.
- Tudod, lehet, hogy észrevesszük, mi folyik körülöttünk, csak az agyunk képtelen megbirkózni vele. Mint egy trauma esetében, az elménk úgy dönt, a mentális egészségünk érdekében nem kíván emlékezni rá, elfojtja, elrejti és úgy is marad, amíg valaki vagy valami fel nem piszkálja. Vagy persze lehet, hogy egyesek látnak, egyesek meg nem, valójában fogalmam sincs. Egyáltalán nem tudom, hogy mi történik, és egészen idáig még nem is találkoztam senkivel, aki ne nézne teljesen őrültnek, ha azt mondom, hogy egy komplett világ rejtőzik a miénk álcája mögött.
Szokatlan keserűség íze költözik a számba, ahogy a szavak elhagyják, valahol mélyen pedig a bűntudathoz hasonlatos érzés üti fel a fejét, amiért nem tudok többet mondani, vagy legalább segíteni neki, az egyetlen embernek, aki hasonlóképp elveszve érzi magát hozzám. Veszettül kutatok agyam csavaros tekervényei között a megfelelő szavak után, megoldást keresek, válaszokat, bármit.
- Remélem is, hogy nem jöhet elő nappal. – felelem automatikusan, beletelik egy kis időbe, mire sikerül realizálnom, milyen kétértelműen hatnak a szavaim. - Ne vedd rossz néven kérlek, de nagyon csalódott lennék, ha kiderülne, hogy valóban a csillámló vámpírok léteznek, és nem a napon elégős fajták.  
Ajkaim akaratlanul görbülnek halovány mosolyba a helyez abszurditásán. Olyan mereven fúrom bele a tekintetem az egyik fehérre mázolt fal egyhangú semmisségébe, hogy a körülöttünk hullámzó külvilág, betegestől, ápolóstól, mindenestül elhomályosul, életlen pacákként úszkálnak ide-oda a ridegen steril szobában, én pedig szüntelen azon mélázok, hogy milyen bizarr vámpírokról és démoni fekete szempárokról beszélgetni, úgy, mintha ez egy létező, hétköznapi dolog lenne. Akkor is, ha valójában létező, hétköznapi dolog, még ha kevesen fogadják is el.
- Ó igen, fekete szempárhoz volt nekem is szerencsém. – fájdalmasan élesen szakít fel bennem valamit az emlék, összeszorítom a szemem, majd párat pislogva nyitom ki újra, visszarázva ezzel a valóságot a megszokott kinézetébe. Az összemosódott moraj tisztulni kezd, ahogy az agyam újra koncentrálni kezd a hangokra, az emberek és tárgyak megtalálják a körvonalaikat, én közben szabadulni próbálok a szarvak, fekete íriszek és a padlót borító vér rémképétől. – Nem tudom, hogy mire számítottál ettől a látogatástól, Lenny. Ha azt akarod hallani, hogy nem vagy őrült, hát tessék: nem vagy az. Tényleg nem. Viszont a világ körülöttünk egész biztosan az, és minél mélyebbre süllyedsz benne, annál inkább azt fogod kívánni, hogy bár inkább mégis te lennél bolond.

Vannak napok, amelyek rosszabbak valamivel az előzőnél. Vagy az azt követőnél. Mégis még sosem kellett megtapasztalnia, hogy ténylegesen folyamatosan elhagyatottnak érezze magát, hogy úgy érezze, részben ő maga felelős azért, hogy az egész életét porig rombolta és szinte mindenkit elveszített, aki fontos volt a számára. Saját keze is benne volt a dolgokban, s habár a férje miatt nem okolhatja önmagát, hiszen már olyan régen elváltak az útjaik, hogy az újratalálkozás is teljesen véletlenül érte. A körülmények pedig kifejezetten érdekesre sikeredtek, hiszen fekete szempár elől menekült, ami a beépülése óta kegyetlenül követi.
Most pedig, hogy úgy tűnik minden amit látott, minden amit nem akart elhinni valósnak bizonyult egyre inkább fél, hogy van egy árny, ami követi, hogy legközelebb őt fogja majd elragadni és nem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen teljesen egyedül van, nincs kihez fordulnia most pedig az egyetlen biztos pontja egy elmegyógyintézetben, egy pszichiátrián lévő férfi, aki lehet, hogy őrült, lehet nem. Mégis bízik abban, hogy az utóbbi takarja az igazságot.
- Csak.. Azt akartam, hogy bebizonyosodjon, hogy megőrültem.. Bármennyire is hangzik jobban még az is jobb lett volna, mint az, hogy szembesülnöm kellett azzal, hogy a világunk nem olyan, mint amilyennek hisszük. Egyszerűen csak szemellenzővel járunk és nem vesszük észre, hogy mi is van körülöttünk. - Remélte, hogy az egész csak a képzelete szüleménye. Akkor talán most ő is ezen falak közé került volna, lett volna segítsége. Nem veszítette volna el a barátnőjét, nem lenne most ennyire nagyon egyedül.
- Nem, sajnos nem találkoztam vele.. De gondolom nappal nem igen jöhet ki.. Lévén pedig, hogy új vámpír hozzá kell szoknia, nem? Mármint a filmekben mindig ezt tuszkolják az emberekbe.. - Mikor vámpír valaki felébred benne a fenevad és képtelen uralkodni az éhségén. Neki ehhez sosem kellett vámpírnak lennie. Benne alapból egy állat tombolt, aki ha ételt követelt senki nem állíthatta meg. Szerencsére ennek nem volt nyoma a testén.
- Az egyetlen dolog, amihez szerencsém volt, amivel mindez elkezdődött.. Az egy fekete szempár, ami mintha mindenhova követne.. - Kirázza a hideg a puszta emlékképtől is, ahogyan meglátta azokat a végtelenül sötét szemeket, amelyek, mintha az éjszakát akarták volna magukba zárni, mégis sötétebbek voltak, hiszen nem díszítettek csillagok, a hold fénye nélkül.. Egy igazán reménytelen.. Ijesztően sötét éjszaka.  

A zöldes íriszeket megtöltő páni félelem ködében valahol ott tükröződött a saját arcképem mása, a rémült tekintete megállapodott az arcomon, és kétségbeesett csillogásba rejtve remélt tőlem magyarázatot, valamiféle mohón vágyott igazolást arról, hogy az elméje ép, annak ellenére is, amit lát, hall és tapasztal. És, habár volt valami mosolyogtatón ironikus abban, hogy pont egy elmegyógyintézetet választott a kézzel fogható bizonyítékok reményében, az arcvonásait birtokló zavar olyan fájdalmasan ismerős volt, mintha a sajátom tükörképét látnám viszont újra az azóta törzshelyemmé vált párkányt szegő ablaküvegben.
Szemeim követik a mozdulatot, ahogy lábait maga elé húzva úgy karolja át a térdeket, mint egy elveszett kisgyerek, aki épp készül minden lelkét nyomó bűnt bevallani, meg-megremegő hangja mögött megbúvó megbánás pedig igazolni látszik minden szavát. Ha valaki vesztett már el számára fontos személyt, életének biztos pontját, mindennapjainak megszokott lételemét, akaratlanul is beleköltözik a hangjába megannyi árulkodó jel, egy rezdülés itt, egy elcsuklás amott. A hangszínét megannyi nem kívánatos, rejtett érzelem tölti meg, ami a legtöbb fül számára talán észrevétlen marad, de aki osztozik az elvesztés fájdalmában, könnyedén felismerheti. Lenny életéből sorra vesztek ki az fontos kulcsfigurák, és magukkal vittek minden magyarázatot, segítséget, társaságot, amire most égető szüksége lett volna, és ami miatt most olyan veszettül keresett valamit, vagy valakit, aki egy pillanatnyi megnyugvást adhat. Vagy talán csak a szüntelen kétkedő hangot igyekeztem ezzel csillapítani, ami az érkezése óta megállás nélkül ott motoszkált a gondolataim között, és folyton folyvást arra figyelmeztetett, ne bízzak meg ilyen elhamarkodottan egy idegenben.
- Ha nem akartad, hogy baja essen, mégis mire számítottál? – kérdem szárazon, majd szavaim kísérve lemondón megingatom a fejem, jelezve, hogy erre a kérdésre úgy igazából nem is várok választ. Vagy, mondhatni nem szükséges választ adnia, hisz már úgyis tudom. A világa összeomlani látszott, a józanész határai összemosódtak az eddig képzeletnek hitt őrülettel, az ilyen hirtelen, ingerküszöböt feszegető változások pedig bármelyik sziklaszilárd elmét is meggondolatlan döntésekre ösztönzik, ezért pedig igazán nem tudtam hibáztatni. Megannyi, sokkal rosszabb döntést hoztam már az életem során, de még ezek fényében sem volt jogom elítélni Őt a sajátjaiért, és valójában nem is akartam. – Találkoztál vele azóta?
Összefont ujjaim könnyed, nyújtózó mozdulattal emelem a magasba, majd csúsztatom őket a tarkómra, hogy így dőljek neki az ablaknak mögöttem. Semmitmondó arckifejezéssel nézek körbe magunk körül, időnként elidőzve egy-egy dühös mozdulatokkal színező, vagy sakkbábukat csapkodó betegen, a pultjuk mögött ácsorgó, csevegő nővéreken viszont csak lassan átfut a tekintetem. Ennyi elég, hogy meggyőződjek róla, bőven a halk szavaink hallótávolságán kívül kerültek, és egy ilyen kényelmes mozdulat még nem hívja fel magunkra az egyébként meglepően kiélezett figyelmüket. Az ajkaim elhagyó szavakat ugyan ismét Lenny felé intézem, a tekintetem viszont szüntelen a minket körülvevő nyüzsgésen tartom, mintha egy mélységesen érdektelen hétköznapi beszélgetést bonyolítanánk éppen.
- Egyáltalán találkoztál már hozzánk hasonlóval? Bárkivel a volt férjeden kívül, akinek egy kevés köze is lehet ehhez a világhoz?

Lehet, hogy valaki más megannyi lépéssel, ötlettel, vagy megoldással állt volna elő, mielőtt besétál egy pszichiátriára beszélgetni valakivel, hogy Ő is lát-e olyan dolgokat, amelyekről nem is olyan régen még azt hitte, hogy nem is léteznek. De neki nem volt más választása. Legalábbis úgy érezte. Hirtelen kellett neki valamibe belekapaszkodnia és jelen pillanatban ez a valami egy pszichiátrián napjait töltő férfira esett, aki legalább olyan szörnyetegekről beszélt, amelyeket ő is látott. Szüntelenül lát. Az álmaiban, a sötétben.. Újabb visszatérő rémálma a barátnőjének arca, majd ahogyan a saját vérében fürdik.. Szinte leírhatatlan a fájdalom, ami átjárja testét és lelkét nap, mint nap. Az igazság már ott van előtte, látta és talán meg is értette. De egyedül mégsem képes feldolgozni és elfogadni.
- Oké.. Igazad van.. Tényleg, bocsi.. - Azzal pedig engedelmeskedve húzza fel a lábait öleli át őket és igyekszik megnyugtatni magát, hogy nem lesz semmi baj, nem fogják ide bezárni, hiszen nem idevaló. Nem őrült. Amit látott az valós, amit tett az valós. Véget vetett a barátnőjének az életének. Talán már soha nem teheti ki lábát a napra. S, mindez csakis egyedül az Ő hibája, senki másé.
- Nem akartam őt bántani. Nem akartam, hogy baja essen, de ez volt az egyetlen mód, hogy meggyőződjek a valóságról.. Az ex férjem.. Azt mondta, hogy mindent elmond nekem, de nem láttam őt többé. Amikor találkoznunk kellett volna, egyszerűen csak nem jelent meg. Furcsa jelek és tetoválások borították a testét.. Akkor is láttam egy fekete szempárt, amikor újra találkoztam vele.. Nem volt ennek a valaminek a részese mégis úgy éreztem, hogy most az.. Azért is akartam tudni, hogy most csak felszívódott, mert egyszer én is magam mögött hagytam egy válási papírral, vagy valami történt vele.. De egyre inkább érzem azt, hogy történt vele valami, hiszen annyi fenyegetés van a világban, amiről mit sem sejtünk.. - Lehet, hogy az ő hibája volt az is, hogy neki baja esett. Két nagyon fontos személyt veszített el egy idegen világ miatt és nem biztos, hogy képes lenne még egyet elveszíteni. Kell neki valami biztos támpont, amibe kapaszkodhat. Legyen szó egy olyan személyről akár, aki egy pszichiátrián vendégeskedik. De ő is pontosan itt lenne, ha nem igyekezne elrejteni a világ elől a sajátos látásmódját és véleményét egy internetes álnév mögé.

Egy ideig szórakozottan figyeltem minden ideges mozdulatát, zavart, gyanakvó pillantását, és bár ez a pánikszerű kapkodás kölcsönzött neki valami igazán szerethető kedvességet, ugyanakkor szörnyen árulkodó is volt. Már csak ezért is nyugtat meg, mikor a lány végül egy könnyed mozdulattal felhuppan mellém a párkányra, habár a lábai szüntelen lóbálja tovább, és biztos vagyok benne, hogy legszívesebben a kezeit is valami figyelemelterelő mellékcselekvéssel kötné le, ha tehetné.
- Nem, valóban nincs rá jó módszer, de a tiéd egyelőre egyenesen rossz. Ha nem nyugszol meg egy kicsit, valamelyik nővér ki fogja szúrni, hogy mindjárt pánikrohamot kapsz, hidd el, nagyon jók ebben. – a szavaim ugyan hozzá intézem, a tekintetem viszont lustán végigjáratom a teremben, hogy megbizonyosodjak róla, egyikünk sem keltett még elég feltűnést ahhoz, hogy bárki is foglalkozni óhajtson velünk. – Vegyél néhány mély levegőt, utána próbálj meg egyenletesen lélegezni. A lábaidat meg húzd fel, ha nem tudod lenyugtatni őket, szeretném hallani a te verziód a démonokról és vámpírokról, mielőtt még valaki kényszerzubbonyt aggat rád.
Ezt persze mondani sokkal könnyebb volt, mint megvalósítani, ezzel én is tisztában voltam. Ugyanakkor az én szavaim itt már igazán nem vették komolyan, nekem már nem volt veszteni valóm, Lenny ellenben úgy tűnt, mint aki nagyon is szeretne hazamenni erről a helyről. Lehetőleg minél hamarabb.
Aztán, ahogy a szavak elhagyták a száját, már sokkal kevésbé voltam biztos abban, hogy többet akarok hallani démonokról és vámpírokról. Felvont szemöldökkel hallgattam, zöld íriszeim szüntelen kémlelték az arcát, szinte várva arra, hogy elnevesse magát, hogy elárulja, ez az egész átverés, csupán játszik, szórakozik, én pedig valóban bolond vagyok, amiért ilyen könnyen engedek a fantáziavilágom igazságának.
Lenny arca azonban nem változott, tekintetében a zavar, megbánás és némi félelem vegyült, ahogy szavai sem váltottak gúnyos kacajba. Hallom, ahogy csendes hangja meg-megremeg, ahogy beismeri a bűnét, szinte alig észrevehető, utánozhatatlan botlás ez, nekem viszont elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, az igazat mondja.
- Nem fogsz itt kikötni. Vagy legalábbis addig nem, amíg ezt nem meséled el senkinek. – beletelik némi időbe, mire megtalálom a hangom, döbbent tekintetem ellenben nem igazán tudom eltüntetni az arcomról, így jobbnak látom, ha én is lehajtom a fejem, amíg rendezni nem sikerül a vonásaimat.
Nem is igazán az lep meg, mit tett, a gondolataim a legkevésbé a körül forognak, sokkal inkább foglalkoztat a tény, hogy valaki más is látja, hallja, érzékeli az árnyakat. Tudtam, hogy léteznek, soha egy pillanatig sem kételkedtem a saját ép elmémben, mégis, találkozni valakivel, akinek ugyanaz a zavar csillog a szemeiben, mint az enyémben régen, egészen új volt. Hosszú hónapok óta az egyetlen, apró emlékeztető arra, hogy eme falak között se felejtsem el megtartani az ép elmém.
- És egész biztos, hogy megbolondulni sem fogsz. Én se tettem, habár a körülmények másról árulkodnak. – óvatos, megnyugtatásra szánt mosoly költözik az eddigi döbbenet helyére, mégsem érzem helyénvalónak, így arcvonásaim pillanatok alatt rendeződnek vissza a maguk megszokott, bosszantóan semmitmondó mivoltukba. – Muszáj megkérdeznem, mikor odacsaltad a barátnődet a vámpírfészekbe, biztosan tudtad, hogy mi fog történni, vagy volt még benned legalább némi kétely? A saját meggyőződésed akartad bizonyítani vele, vagy abban reménykedtél, hogy tényleg te bolondultál meg, és nem fog baja esni, mert ez az egész képzelgés csupán a fejedben létezik?  
 

Iszonyatosan rettegett. Merész lépés volt a részéről majdnem inkább ostoba, hogy idejött. De nem tudta, hogy kihez fordulhatna. Ez nem olyasmi, amivel bárkit megkereshetne. Egyetlen egy biztos forráshoz kellett jönnie tehát. A fiú, aki szörnyetegekről beszélt, aki olyan dolgokat látott, amelyek nem lehettek valósak. Ő pedig pontosan tudta, hogy mennyire valósak is lehetnek ez az apró képzelgések, hogy mennyire képesek tönkretenni egy embert. Hiszen ő tönkretette a saját barátnőjének az életét azzal, hogy vámpírrá változtatta. Sosem fog megbocsájtani ezért magának, de ez nyitotta fel a szemét arra, hogy van egy világ, amely elrejtőzik a sajátja mögött.
- Tudom jól, szerinted miért suttogok? - Zavarodottan pillant körbe, mert nem akarja, hogy bárki is kiszúrja, hogy miről beszélnek. Aztán meg le is tagadhatná. Mondhatná, hogy egy cikkhez kell és csak a fiú bizalmába kívánt férkőzni. Sajnálatosan azonban, ha ezt meglépné, ha hajlandó lenne ezt megtenni, akkor azzal el is ásná magát a fiú szemében, mert most szüksége van a bizalmára, hogy elmondja, mit látott. Kell valaki, akivel beszélhet erről. Seth pedig nincs többé.. Pedig most már készen állna arra, hogy beszéljen róla. Az általa szeretett férfi azonban köddé vált és egyenlő lett a semmivel. Egy árnnyal.
Idegességében legszívesebben fel s alá járkálna de azzal csak magára hívná fel a figyelmet ezért, mikor hellyel kívánják helyet foglal, de a lába ettől függetlenül tovább rugózik.
- Nincs jó módszer erre, hogy erről bárki is beszéljen. Te megnyíltál és bedugtak ide. De van egy világ, amely körülvesz bennünket és a legtöbben észre sem vesszük. Szörnyetegek.. Hívhatjuk őket démonoknak.. Félelmetes fekete szempár és.. Vámpírok.. Teljesen biztos, hogy vámpírok. - Kezdte úgy érezni magát, mint egy mániákus őrült, akinek tényleg itt lenne a helye, de maga sem tudta, hogy miképpen tartsa kezében a saját életét. Elveszett lett. Mindenféle támasz nélkül. Az egyetlen barátnőjét áldozati bárányként szolgálta fel a vámpíroknak.
- Miattam halt meg a barátnőm.. Meg akartam győződni arról, hogy létezik egy világ a miénk mögött és.. Láttam, ahogy a föld alól ássa ki magát majd úgy esik neki egy vértasaknak, mintha az élete múlna rajta. Miattam lett az, ami. Mert bizonyítékot akartam. Most pedig egyedül vagyok és úgy érzem megbolondulok.. Még a végén tényleg itt fogok kikötni. - Zavarodottan süti le a szemét és sóhajt egyet. Maga sem tudja mire fel ez az őszinteség roham. Főleg, hogy ezzel inkább csak aláaknázná magát a fiú szemében, hiszen mégis milyen ember az, aki ilyen kegyetlen módon árulja el a barátját?

Rohamosan gyarapodó látogatóim száma most ismét eggyel növekedett, mikor a semmiből felbukkanó barna hajkorona határozottan azt tervezte, hogy marad, én pedig jobb híján nem ellenkeztem, tudván, mennyire kevéssé döntő itt az én szavam.
Letettem hát a könyvet, és engedtem a helyzet nyomásának, figyelmesen hallgattam, ahogy a feltörő szavak egyre inkább halkulnak el az ajkain, ahogy ahhoz a bizonyos kényes beismeréshez ér, ajkaim pedig automatikusan görbülnek szórakozott, keserédes mosolyba, ahogy szépen-lassan a mondandója végére ér.
- Tudod, talán helyet kellene cserélnünk, egy ilyen buta kijelentés után biztos úgy gondolnák, hogy neked is itt a helyed.
Gondolataim egy pillanat tört része alatt terelődnek el az imént olvasott könyvről, és szüntelen forogni kezdenek Lenny körül, akinek a szavai tompa visszhangzásba kezdenek a koponyám falai között. Óvatos körbepillantásai, mellyel valószínűleg magát kívánja megnyugtatni, nem kerülik el a figyelmem, és a feltűnésmentesség érdekében úgy érzem jobb, ha a megszokott helyemen maradok, az kevésbé nyújt szokatlan látványt, mintha egy félreeső asztalnál beszélgetnénk, ahol ugyan senki nem hall, de mindenki néz. Kinyújtott lábaim egy könnyed mozdulattal lógatom le a párkány oldalán, kezeim pedig némán kínálják hellyel a lányt, aki izgatott lelkesedése ellenére azért remélem, helyet foglal, mert egy ilyen beszélgetést most már biztos nem engedek egykönnyen.
- Azt azért megtudhatom, hogy ezt mégis mire alapozod, kedves Lenny? – kérdezem kíváncsian, és a hangom valószínűleg elárulja, mennyi gyanakvás rejtőzik a szavak mögött. Szívesen ugranék egyből minden elhangzott szóra, hogy utána vad ragaszkodással mindent kiszedjek belőle, de a fáradt gondolataim óvatosságra intenek, mielőtt még valami olyasmibe élném bele magam, ami talán nem is valóságos. Megannyiszor estem már a saját vágyaim csapdájába, mikor valaki azzal az ígérettel csábított, hogy megért, hogy hisz nekem, mégis, minden alkalommal csalódnom kellett, és ez az évek folyása alatt akaratlanul is óvatosságra tanítja az embert.
 

Válaszokat kutat a megfoghatatlanra, az elérhetetlenre. Szüksége van arra, hogy még valaki alátámassza a világát. Tudja, hogy nem bolond, és nem is őrült. Mégis egy elmegyógyintézet küszöbét lépi át készen arra, hogy egy beteget zaklasson valószínűleg életének a legrosszabb napjával kapcsolatban. Az egész családját megölték. Megannyi spekuláció van, hogy ő maga végzett a családjának tagjaival, csak démoni jelenségre fogta. Azonban olyan elemzés is felbukkant már, miszerint ő igazából egy igazi lángész, egy pszichopata, amelyet a világ még csak nem is ismert. Inkább eljátszotta az őrületet, a démonokról, sötét árnyakról, mintsem vállalja, amit tett. Sokan őt vádolják. Mégis reménykedik benne szüntelenül, hogy van mögötte igazság. Hinni akar és hisz is. Azok után, amit a barátnőjével tett, nincs olyan hajmeresztő történet, amire csak egyszerűen hátat fordítana és legyintene.
Közelebb lépett hozzá, habár látszólag megzavarta, de nem tudta fokozni az izgatottságát. Szüksége volt már valakire, akivel megoszthatta minden egyes gondolatát, felfedezését. Habár talán nem a legmegfelelőbb helyszínt választotta, hiszen ha valaki fél füllel meghallaná, hogy miről is beszélnek ő maga is könnyedén bekerülhetne a páciensek listájára. - Miss Collins.. Eleanor Collins. De szólíts nyugodtan csak Lenny-nek. - Barátságos mosollyal pillant a fiúra és a lelkesedés szikráját, ha akarná se tudná kiölni a tekintetéből. - Nem is tudom, hogyan kezdjem.. Ezt nem igazán lehetne jól kezdeni. - Körbepillant a biztonság kedvéért, hogy lássa senki nem figyeli őket, nincsenek élesen figyelő emberek körülöttük, akik meghallhatnák, hogy miről is beszélnek. - Tudom, hogy nem vagy őrült.. Hogy, amit láttál igaz volt. - A biztonság kedvéért úgy suttogja a szavakat, mintha legalább istenkáromlás lenne. Nem tudja, hogy milyen reakciót vált ki ez a fiúból, avagy inkább már férfiból, de nincs jó módja annak, hogy ezt felvezesse bárki is.

Míg a pszichiáterem beszélt, én a válla fölött a semmibe meredve méláztam azon, vajon egyetemi szinten tanítják-e nekik a hazugság művészetét. Tudtam, hogy Ő nem tart őrültnek, ezt nem volt rest minden egyes kezelésen elismételni újra és újra, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem hisz nekem, és ezen kettő állítás összeférhetetlensége már hosszú hónapok óta foglalkoztatta a kusza gondolataimat, amik kibogozása általában ugyanazt az eredményt hozta: nem mond igazat. Nem hittem, hogy ez együtt működni tud, nem értettem, hogyan is tudna, miként lehetne hitelt adni valaki ép elméjének, akinek egyetlen szavában sem bízunk, de ezt sosem tettem igazán szóvá. Nem tehettem, hisz az Ő kételkedése bennem is hasonló érzéseket gyújtott, így kapcsolatunk alapjaiban véve bizalmatlanságra épült, ami szüntelen arra ösztönzött, hogy ne mondjak többet, mint amit feltétlenül muszáj. A kimondatlan gondolatok így viszont pusztán annyit eredményeztek, hogy a látogatások megrekedtek egy felesleges szavakkal tűzdelt újabb elpazarolt órának az életemben, aminek minden perccel csak egyre messzebbinek tűnt a vége. A legutóbbi is csupán egy irányomba nyúló, kemény borítóval érkező váratlan gesztusban különbözött. Először persze mélységesen felbosszantott, amolyan etikátlan célzásnak ítéltem, amit egy orvos igazán nem engedhetne meg magának, és bár szótlan biccentéssel megköszönve elvettem a felém nyújtott, ajándéknak szánt könyvet, kimondatlanul maradt sértettségem napokig nem hagyta, hogy belekezdjek. Aztán végül mégis győzött a kíváncsiságom, így minden ellenérzést legyőzve nekiláttam Oliver Sacks Hallucinációk regényének, amibe végül menthetetlenül belemerültem. Mostanra már igazán nem foglalkoztatott a párhuzam, amit az orvosom közém és a könyv fő mozgatórugója köré vont, csak faltam sorra az oldalakat a megszokott helyemen ülve az ablakpárkányon, és a máskor oly’ érdekes külvilág minden egyes sor után egyre jobban fakulni látszott, míg nem teljesen megszűnt létezni körülöttem.
Most először kezdett el igazán érdekelni az eshetőség, hogy amibe eddig olyan veszettül kapaszkodtam, talán tényleg nem igaz. Hisz magam is tevékenykedtem a neurobiológia területén, tisztában voltam azzal, hogyha az agy nem kap elég ingert, a nélkülöző agykéreg olykor spontán tevékenykedésbe kezdhet, ami kiválthat hallucinációt, ugyanakkor valami elemi szinten tiltakozott bennem, ha arra gondoltam, hogy az én esetem is pusztán elmejáték lenne.
Egy újabb rész következik, majd még egy és egy újabb, mind ugyanazon téma köré épülve, mégis új megvilágításba helyezve azt, a papír pedig sebesen súrlódik minden alkalommal, ahogy oldalt váltok, az egyik ilyennél szinte észre sem veszem az engem szólító hangot, csak a kellemetlen közelség az, ami felhívja a figyelmem az ismeretlen érkezésére.
- Én lennék. – pillantok rá bosszúsan. Szívesen megkérném, hogy várjon még egy kicsit, amíg befejezem legalább a mondatot, amibe belekezdtem, de tudom, hogy utána egyből kezdeném is a következőt, és tenném ezt így tovább, amíg el nem fogy az a hetven oldal, ami még hátravan.
Gyanakvó tekintetem a kerek arcát fürkészi, a tekintélyt parancsoló magabiztosság és a kedves vonások elegyét, ami megdöbbentően barátságossá teszi, én pedig egy határozott mozdulattal csapom össze a kezemben tartott könyvet, ahogy a hatása alá kerülök.
- Attól függ, miről lenne szó, Miss…?