Az 1700-as évek vége messze nem volt olyan szép, mint azt a versekben, regékben megörökítették. Ha valaki más volt, üldözték, az ártatlanokat pedig felemésztették. Anyám is áldozattá vált, de állítása szerint megérte. Sohasem mesélt a kínzó titokról, amit féltve őrzött a saját férje előtt, hogy milyen nehéz volt elrejtenie. De talán mindez, hogy sohasem panaszkodott, hogy minden ellenére feltétlenül szeretett, örökre belém véste, hogy miként is kell élnem. A mai napig példaként szolgál előttem. Alig élt 25 évet, a variola major, azaz a feketehimlő mégis magával ragadta. Nem tehettem érte semmit, nélküle úgy éreztem, nem sok értelme van az életemnek, mégis az utolsó szavai az életre kényszerítettek.


És én hinni akartam, hogy egy vagyok közülük, hiába kék a bőröm, a szívem nekem is dobog. Vágytam rá, hogy elfogadjanak, de tudtam, nem véletlenül rejtegetett anyám. Lassacskán megtanultam erlejteni bőröm eredeti színét, akkoriban pedig még a hajamét is. Barna voltam, mint szinte mindenki, mégis, az elején még óvatlan is... Ápolóként dolgoztam, városról városra jártam, főleg pestis sújtotta övezetekben. Talán hírem mehetett, kételkedni kezdtek bennem, hogy én még egészséges vagyok, majd az egyik pap, akit Spanyolországba kísértem megvádolt: az örök fiatalságért az ördöggel szövetkeztem. Máglyára küldtek, én pedig képtelen voltam megakadályozni őket. Nem akartam okot adni nekik, nem akartam vért ontani. Ahogy meggyújtották alattam a tüzet, anyám imádságait mormoltam. Lehunytam a szemeimet, és a következő pillanatban már nem éreztem a hőt. A talpam alatt a forró lángok helyett a hideg földet éreztem. Ez az éjszaka vérontás nélkül ért véget, valamint egy új barátsággal.
Magnus Bane egy igazán érdekes személyiségnek hatott, főleg mellettem. Míg ő már teljesen elfogadta önmagát, én még mindig kétségektől telve, az emberi eszmékbe kapaszkodva kerestem az utamat mellette. Mégis, sok mindenre megtanított, a természetünkre, az erőnkre, és hogy változnunk kell. A századokkal, az emberekkel együtt kell alkalmazkodnunk a környezetünkhöz, ha életben akarunk maradni. Megmutatta nekem a világot, Peruban pedig Ragnor Fell-el is összeismertetett minket.
1936-ban úgy éreztem, haza kell térnem. Ugyan, New York teljesen megváltozott, mégis hamar megleltem azt az aprócska erdőt, aminek a helyén anno' a falunk állt. Anyám sírját is meg tudtam találni egy varázslattal, de már nyoma sem volt annak, hogy itt valaha élhettek. Az emberek megfeledkeztek erről a helyről. Szinte látom a lelki szemeim előtt, amint lassacskán romhalmaz lesz a házunkból, ahogyan a féltestvéreim sorban költöznek el, majd halnak meg. Könny csördül ki a szememből, azóta a nap óta nem vettem fel ismét eredeti külsőmet. Ott, anyám sírjánál esküt tettem, hogy a jót fogom szolgálni, segíteni fogok az embereknek és értük fogok élni. New York városa pedig szívesen fogadott, Thessa barátsága mindent megkönnyített a számomra, valamint az évek, ahogy teltek, úgy lettek egyre sűrűbbek. Szerelmes lettem, belekóstolhattam egy mondén életébe, feleség lehette, de anya sohasem. Mégis 1992-ig kitartottunk egymás mellett, ő akkor is szeretett, amikor én még mindiog fiatal voltam, én pedig akkor is szerettem, amikor ő megöregedett már. Eddigi életem legszebb évei voltak, de ahogy jött, úgy illant tova a boldogság. 2007-ben Jocelyn kómába esett egy méregtől, amit talán Magnus készíthetett. Vállaltam, hogy felügyelek rá, a kórház falain belül óvtam őt mindentől. Illetéktelenek nem mehettek a közelébe. Nem sokkal azután pedig, hogy Jocelyn végre visszatért közénk, hirtelen megugrott a démoni aktivítás, értesítenem kellett őket a démoni gyermekekről, amik sorra születtek... A jövő pedig még ki tudja, mennyi mindent tartogat számomra egy ilyen városban, mint New York.