Az utolsó lélek küzdelme mindig a legédesebb. Az utolsó csapások, a végső szavak és a legkedvesebb emlékek kavalkádja. Küzd. Mert erre programozták be. Mint holmi bábú, akinek az a feladata, hogy életét adja egy, már eleve halott eszméért. Mert nincs olyan, hogy győzelem. Nincs az, hogy ha ő lesújt, ha belead mindent, az utolsó leheletét is, megváltozik valami. Nincs olyan, hogy megváltja a világot.
Meghal. Utolsó pillantása eme sárgolyón nem vetül másra, mint halottak tetemére, vérre, mocsokra és saját, elkeseredett arcának villanására egy apró, tükröződő felület. Ekkor világosodik meg, ekkor látja azt, amit elvakul fejjel kinevetett. Nem ér, nem ért ez az egész semmit. Nem kellett volna idejönnie, nem kellett volna egy név alatt eldobnia mindenét és saját társait mészárolnia. Nem lett volna szabad.
Megremeg, testét átjárja a félelem, erőtlen keze reszket, könnyei megerednek. Hazavágyik, szerető karok között akar eltávozni, utolsó pillantást verni egy kedves arcra. De ez a sivár vidék lesz a társa a túlvilágon. Egyedül, magányosan, reszketve.
Meghal.
És az utolsó lélegzet pillanatában lát csak meg engem. A győztest.
Mert számukra nincs győzelem, az csakis az enyém. Elhullott királyok koronája a díszem, vérük vöröse festi őrjítő árnyalatra testem. Csontok halmaza ropog talpam alatt, arcomon gőg és mámor. Egy pillantás.
Nincs más választás.
Meghalsz.

Talán hallottál rólam, talán láttál is egy jópofa tetkót, amely hozzám köthető. Hús-vér testem erős, látható, de mégis néha elrejtek, ha úgy tartja kedvem, átmaszkírozom, ha épp arra vágyom. De sose tévesszen meg a látszat, mindenhol ott vagyok.

Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne.
A ti időtökhajnalán születtem, akár nevezhetjük úgy is, veletek tettem meg az első lépteimet, hogy aztán beteljesítve létezésem, végignézzem, ahogy az első kettő egymásnak esve folytat küzdelmet, mindhalálig. Az első csepp, amely a földre hullt és amelyet milliárdnyi követett. Ahogy jártam köztetek, úgy másztam be elmékbe, döntöttem meg paktumokat, királyságokat, vagy egyszerű, szegényes halandókat. Méreg vagyok, a legmérgesebb, de nem pusztítok feltétlen. Szunnyadok évekig, évtizedekig, de egyszer, egy pillanatban feltör, robban és magával ránt. Ez mindenkiben ott van, én pedig csak elősegítem a jelenlétemmel.
Vágyakozás, harag, erő, tettek, gyilkolás. Akár tükröt is tarthatnék, de minek.
Méreg vagyok. De nem a legédesebb.

Ez a világ azonban már más. Nincs meg már az, ami egykoron volt. Nézd el nekem, egy vénséges szörnyetegnek, hogy néha elmerengek a régi korok szépségein. Amikor még nem asztalok mögött ülve vívtak csatákat, nem tollak és papírok voltak a fegyverek, hanem acél, vagy épp a puszta kéz. Persze, manapság is vannak forrongó területek, de már koránt sem ugyan az. Vaktában lövöldöznek a semmire. Amikor viszont a Kapzsiság elborította az elméket, akkor léptem a színre én, vágtattam ezernyi emberrel egyszerre, lüktettem a pusztító csapások kavalkádjában és fürödtem a vérben, amely az ezernyi feláldozható lélek ajándéka volt számomra. Én ekkor éltem igazán.
Hódítások, hősök kora.
Mind hazugság, megfáradt öregemberek meséje, amit csak azért találtak ki, hogy a kiégett, bűzlő világ elől egy álomba meneküljenek. Mert kik voltak a hősök? Gyilkosok, akik valamivel és valamiért jobban voltak, mint a többi száz. Akiben több kegyetlenség és gyilkolásvágy született. Talán mindvégig az én ölebeim voltak csupán.
Megeshet.
A korszakok változtak, dinasztiák jöttek, mentek, haltak ki, a világ változott, az elmék megnyíltak. A sötét középkor fertője még mosolyt csal ajkaimra, talán egyszer megadom a babonás vének igazát és elősegítem újra. És persze a fivéreim is. Talán ez kellene ezeknek.
Nem mondhatom, hogy kifejezetten gyűlölöm az embereket. Nincs rá okom, hisz nem sokkal jobbak nálam. A játékszereim, kik képesek néha meglepni, de ugyanúgy csalódást okozni és feldühíteni. Lételemem a velük való játék, amelyben néha a saját kezem is mocskossá válik. De élvezem.
A vörös az én színem.
Öreg lovam lóerőre, kardom pedig tollra, vagy épp megnyerő mosolyra cseréltem. A lepel helyett testem átlagos, néha hanyag eleganciával díszített öltözékbe bújtatom, fejemen pedig már egy halott király koronája sem díszeleg. Úgy járok köztetek, mint ahogy ti mellettem. Nem lételemem a rejtőzködés, de a modern világ is tartogat csodákat, és késztet arra, hogy ezt tegyem. Közöttetek lenni, és pusztítani.
Noha a természet szeszélyei és pusztításai sajnálatosan nem az én remekeim, adózok annak, aki elősegítette. Például nektek. Pusztítotok anélkül, hogy bárki kérne vagy épp kényszerítene. Engem nem bánt a ti világotok haldoklása, ez a ti gondotok. Kivágjátok a fáitokat, amelyről azt mondjátok, életet titeket, majd papírt nyomtok belőle, molinót és hirdetitek rajta a természet védelmét. Had mondjam... ez valami zseniális!
Kedvenceim közé tartoznak továbbá a hóbortos őrültek, akik az utcára kiállva kiáltják a semmibe, a „Vég közeleg!”, akit maroknyian hallgatnak és még többen kinevetnek. Pedig talán ők a legjózanabbak, és érzik, hogy valami közeleg.
Lényem közelsége nem nyers pusztító, lassan terjengő méreg. Akik érzékenyebbek, azok előbb megérzik éjsötét aurám, a fortyogó belsőm valóságát. De azok kevesen vannak, vagy már nem is hallgatnak a józan eszükre sem.
Közöttetek járva káoszt okozok, lázadást, azonban legtöbbször visszafogom magam, és csak hátradőlve mulattatom magam. Viszont a halandók igencsak érezhetik, ahogy harag gyűlik bennük, olyan érzelmek, amelyeket sose éreztek, vagy mélyre temették őket. Azonban ha kegyes vagyok, semmit sem érzel.
Egyedüli parancsolóm a Halál, csak ő képes visszafogni a Háborút, az utánam érkezőkből csak tanácsost választok, a démonok közül pedig egyiket sem. Se nem társaim, se nem ellenségeim. Vannak.
Ha valakit okolni akarsz a világ kegyetlenségei miatt – mind a botcsinálta harcok, mind a terrorizmus -, hagyd ki a politika bábjait és végy a szádra engem. Hidd el, csak hízelegsz.