Irtó dühös voltam rá, hiszen mindent felrúgtam csak azért, hogy megtalálhassam őt. Halálra aggódtam magam miatta, olyan ügyletekbe bonyolódtam, amikbe soha, de megtettem érte. Senki másért nem tettem volna tűzbe a kezemet, de Loysért feláldoztam volna mindent. Tévedés, fel is áldoztam érte mindent. − Szívem joga lenni az is, hogy kikaparjam a szemedet, mert görény vagy, mégsem teszem, mert szeretlek, te idióta! – Azt hiszem, kicsit leüvöltöttem a fejét. Nem értettem, hogy ő minként tudott ilyen higgadt maradni. Nem értettem, hogy miért nem látok normális érzelmeket az arcán. Nem aggódott értem? Nem akart engem látni? Még mindig haragudott volna, azért, mert nem akartam elengedni őt? Elszorult a torkom, ahogy mesélni kezdett, ahogy a kételkedésemet próbálta megcáfolni. − Azt hiszed megöltek volna? Loys, nem tudsz te semmit… − nevettem fel kínomban, miközben könnyek áztatták az arcomat. – Lehet, hogy az idióta kultista agyhalott csapat, amibe bevágódtál szeret drasztikus módszereket alkalmazni, mégis én vagyok az, aki több, mint egy éve menekül minden szarság elől, bujkál, éhezik, koszos, büdös és van, hogy nem tudja álomra hajtani a fejét, és mégis én vagyok az, aki kibaszottul túlélt mindent ebben a tetves világban! Azt hiszed, hogy a kis haverjaid olyan könnyen megtaláltak volna?! A saját faszkalap családom nem tudott még elkapni, mióta elhagytam az Intézetet, pedig ők még valamennyire ismernek is! Szerencse, hogy elszigetelt, távoli helyen voltunk, ugyanis olyan szinten kiabáltam, hogy talán az egész környék azt hallgathatta volna. − Nem, Loys… Az, hogy eladtad a lelkedet, az, hogy ennyire nem érdekel téged semmi… Az, hogy ennyire teszel arra, hogy mennyi mindent tettem érted, értünk… Ez minden, csak nem egészséges – csóváltam meg a fejemet. A kezeim remegtek, de kivételesen nem a dühtől. Kimerült voltam, csalódott és borzasztóan szomorú. – Abba bele sem gondoltál, hogy amíg te bizalmaskodsz velük, addig velem mi fog történni? Eszedbe nem jutott, hogy lelki nyomorék leszek, és amint nem tér vissza senki, keresni foglak? Tudod jól, hogy sose mondanék le rólad, arra is biztosan emlékszel, hogy veled akartam menni… Szerinted miért cselekedtem volna úgy, hogy most a seggem üljenek, és lóbáljam a lábamat Philadelphiában, és várjam, hogy haza gyere? Ennyire igazán ismerhetnél… Sírni akartam, törni, zúzni és rombolni. Kiadni minden dühömet és keserűségemet. Heloise-nak igaza volt, talán el kellett volna kerülnöm ezt a találkozást… Lehet nem volt jó ötlet. − Ki kérte azt, hogy elengedjenek? Egy éve vagyok a nyomodban, kereslek téged, és se a kis hercegnőd, se a Klávé nem kapott még el. Ki mondta azt, hogy Amerikában élnék tovább? Egyébként meg nem pont azért tettük le egykor a parabatai esküt, mert ketten voltunk egy egész világ ellen? Nem, Loys, lehet, hogy te ebben a világban akarsz maradni, de én nem fogok. Minél tovább beszéltem vele, annál inkább arra jutottam, hogy felhagyok ezzel az egész árnyvadászosdival. Egyedül ő tartott ebben a világban, egyedül a köztünk lévő kötelék miatt voltam még ennek a világnak a része, de Loys ezt is megszüntette. − Annyi minden más van, amit a világon lehet csinálni. Meg sem próbáltál emberként élni, Loys. Csak fogtad magad, és feláldoztad minden emberi tulajdonságodat egy hülye picsának, mert futni akartál – csóváltam a fejemet. Biztos voltam benne, hogy ha igazán akarta volna, talált volna magának helyet a mondénok világában. Azt se mondtam, hogy felejtsünk el mindent, csak azt, hogy ne harcoljunk démonokkal, tündérekkel, agyhalott katonákkal, ne hagyjuk, hogy egy csapat kreténből álló csoport rendelkezzen felettünk. − Sajnálhatod Loys… De ezen nem fogsz tudni változtatni. Elcseszted, és nem csak engem tettél tönkre, hanem saját magadat is. – Leereszkedtem a földre, a kezeimbe temettem az arcomat, és engedtem a sírásnak. Felidéztem mindent, amit egykor Loysszal éltem át: az első találkozásunktól az utolsó vitáinkig mindent. Sirattam azokat a napokat, amelyek elmúltak, és gyászoltam azt a Loyst, aki egykor a parabataiom volt. Percekig ülhettem törökülésben a földön, és csak sírtam. Elég volt. Változtatni akartam, nem akartam többé menekülni és rejtőzködni, és láttam is, hogy milyen irányba fogok elindulni, csak azt nem tudtam, hogy Loysszal mi fog történni. Letöröltem a könnyeimet, s bár mindig szipogtam, Loysra emeltem a pillantásomat. − És most mihez fogsz kezdeni a szabad életeddel, zsenikém? – Szavaim tele voltak keserűséggel, mert bár mindketten vágytunk a szabadságra, mégis úgy nézett ki, hogy ez a dolog egyedül nekem adatott meg, pedig én szerettem volna vele osztozni egy kötöttségek nélküli életen.
Meg sem lepődök, hogy ki van rám akadva, nagyon a szívemre sem veszem. Még magamat is meglepem vele, nem igazán volt még alkalmam éles helyzetben megtapasztalni, hogy milyen is, amint a tompulnak az érzelmeim. Vagy talán eddig csak a bosszúvágy számlájára írtam az egészet? Igazság szerint nem fektettem túl sok energiát az környezetembe eddig, talán túl megondolatlan dolog volt eljönnöm még most is. Az erőm határait ugyan kiismertem ott, de azt, hogy én magam miképpen is változtam meg, még nem teljesen sikerült. Tovább viszont már nem várhattam, nem akartam. - Szíved joga eldönteni, hogy mit hiszel, Leonie. - Akármilyen ideges is ő, én hosszú idő után végre boldog vagyok. Végre láthatom őt, itt áll előttem, és nem csak egy emlékkép, amit az agyam vetített elém, mint álomkép. - Viszont én nem léphettem le, amikor csak akartam. Nem üzengethettem, hiszen ha megtudták volna, egyenest kivégeznek, mondván, hogy épp felfedem a titkaikat. Én pedig túl akartam élni. Arról nem is beszélve, hogy ha kiderítik, hogy ez a levél kinek volt címezve... Téged is megöltek volna, mielőtt még bármit is megtudtál volna. Ezt akartad volna? Mert én nem. Én egészségesen akartam visszatérni hozzád, úgy, hogy még te is életben legyél. Ehhez viszont idő kellett. El kellett nyernem a bizalmukat. - Semmiképpen sem hagyhattam, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjenek. Az lett volna a legjobb, ha az Intézetben marad, akkor nem lett volna más dolgom, mint elutazni Philadelphiába érte. Bele sem gondoltam, hogy milyen önfejű, és, hogy biztosan nem fog rendes kislányként várni a visszatértemre. - Komolyan azt hiszed, hogy élhettünk volna a mondének között? Azt hiszed, hogy egy ilyen háború után, ilyen hatalmas veszteség után bárkit is elengednek? - Én is felegyenesedtem, miután ismét ellökött magától és fel-alá kezdett mászkálni. - Szököttként pedig esélyünk sem lett volna. Vagy a Klávé, vagy Elowen-ék, de megtaláltak volna. Arról nem is beszélve, hogy mindössze kettőnknek kellett volna szembenézni az egész árnyvilággal. Ennyire egyikünk sem képzett, ideig, óráig húzhattuk volna - ciccegve rázom meg a fejemet. Visszasétálok az asztalhoz és ismét felülök rá. Amilyen ideges, esélyem sincs rá, hogy akár csak a közelébe is jussak sértetlenül. Még arra is képes lenne szerintem, hogy lecsapjon a táskájával. - Hogy őszinte legyen, én nem is tudnék mondénként élni. Én szerettem árnyvadász lenni, ezt te is tudod. Neked jól állna, végre a művészetekre koncentrálhatnál... De én nem vagyok ilyen egyszerű eset.- Talán néha álmodoztam róla, hogy egyszerű mondénként éljünk, élveztem is, de magamat soha nem tudtam elképzelni más szerepben, mint egy harcos. Ennek születtem, ez is kell, hogy legyek. - Én sem tudtam, hogy ez fog történni. - A tenyerembe temetem az arcomat. Ez volt életem egyik legnagyobb baklövése. Fogalmam sem volt róla, hogy ez történhet, pedig milyen logikusl, így utólag visszagondolva... - Sajnálom, Leonie. Tudom, hogy elcsesztem! Soha nem akartam megszakítani a köteléket. Nem csak neked jelentett sokat.
Annyira kétségbeesetten meg akartam találni Loyst, viszont azon sose gondolkoztam el, mihez fogok kezdeni akkor, ha végre a nyomára bukkanok. Nem akartam hinni a szememnek, hogy egy év menekülés, bujkálás és kutatás után ott ült velem szemben épen és egészségesen. Elöntöttek az indulatok. Annyit nyomorogtam miatta, gyötört a bűntudat és az aggodalom, ő pedig vígan elvolt a nagyvilágban. − Ne! – tartottam fel a kezeimet. – Te csak ne vigyorogj nekem, te szerencsétlen, hazug disznó! Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha legalább félholtan bukkanok rá, és ráncba kell szednem, mint az, hogy az arcomba vigyorogva közli a visszatértét. Igenis haragudtam rá, mert elképzelése se volt arról, hogy az önzősége miatt én miken mentem keresztül. Mivel világéletemben olyan voltam, mint egy időzített bomba, nem csoda, hogy mérgemben a mellkasát kezdtem csapkodni. Megérdemelte. Már közelálltam ahhoz, hogy teljesen becsavarodok, loptam, csaltam, hazudtam, szörnyűségeket csináltam és bárkivel lepaktáltam, aki egy kis reménnyel kecsegtetett vele kapcsolatban. Nem tudtam elhinni, hogy hiányoztam neki. Ha valóban igazat beszélt, akkor megkeresett volna. − Miért nem hiszek neked? – horkantottam fel, miközben már a könnyeimmel küszködtem. – Az üzenet fogalmát nem ismered? Mondjuk: Hé, Leonie! Kurvára nem érek rá, bujkálnom kell, sajnálom, hogy egy kibaszott köcsög vagyok, aki nem tartja be az ígéretét, de ne aggódj, életben vagyok, és amint tudlak kereslek? Olyan nehéz lett volna?! Mit gondolsz mit éreztem, amikor senki nem tért vissza az Intézetbe?! Eleinte szó szerint vergődtem az ölelésében, azóta annyira nem bírtam már kontrollálni az érzéseimet, hogy engedtem, hogy eluralkodjon rajtam minden. Már az se zavart, ha hozzám ért, pedig piszkosul mérges voltam rá. − Mi a faszt csináltál? – felhördültem a meséje után. Elütöttem a kezét, amellyel a könnyeimet akarta letörölni, és feltápászkodtam a földről, hogy újabb szóáradatot zúdíthassak rá. – Arra nem gondoltál, hogy én sem akarnék árnyvadász lenni? Ahelyett, hogy eladtad volna a lelkedet valami hülye picsának nem lett volna egyszerűbb, ha meglépünk a mondénok közé? Igen, Loys, képzeld, rohadtul mások, mert agymosott pszichopata az összes! Mérgesen a hajamba túrtam, és fel-alá kezdtem mászkálni a kis házikóban. Nem bírtam ránézni, annyira haragudtam rá, hogy jobb volt, ha nem nézek rá, különben bemostam volna neki egyet. Aztán hirtelen megtorpantam, lejjebb húztam a felsőmet, hogy kilátszódjon az elhalványult rúna. − Ezt is te csináltad?! De szakítottad meg köztünk a köteléket, amikor megesküdtünk arra, hogy halálunkig összetartozunk, és egymás oldalán harcolunk?! – Még jobban fokozta a haragomat a felismerés, hiszen Loys tudta, hogy nekem mennyit számított az eskünk, és az, hogy ő volt a parabatai-om.
Amióta átvátloztam, sokkal erősebbek bennem a negatív érzelmek. Türelmetlenség, vágy, mind-mind perzselnek belülről. Olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Amíg nem tudtam uralkodni magam felett, nem akartam elé állni. Abban sem voltam bitzos, mit fog majd szólni ahhoz, hogy mivé lettem. Mégis bízom benne, hogy ugyanúgy el fog majd fogadni, mint előtte. Önbizalmat nyertem abból is, hogy egyáltalán utánam jött. Most viszont mardos belülről a bűntudat, ezerfelé cikáznak a gondolataim, hogy mit és miképpen kéne mondanom. Egyértelműen magyarázattal tartozom. Az én hibám volt, hogy nem voltam képes előbb visszatérni hozzá. Viszont, ahogy megpillantom, kihagy egy ütemet a szívem. Kellemes melegség tölt el, nem sokat változott, talán fogyott valamennyit. Pedig nem akartam, nem hittem, hogy ekkora hatással lesz majd rá... - Igen, én vagyok az, Leonie - szélesen elvigyorodom. Lecsusszanok az asztal tetejéről, ahol eddig ültem, és teszek egy lépést felé, hogy aztán egyenest rajtam csattanjanak a kezei. Megérdemeltem, teljes mértékben. Ennél sokkal rosszabbat is megérdemelnék. - Nekem is hiányoztál! - Ha ő nem is, hát én szorosan magamhoz ölelem, amint befejezte a mondandóját. Leírhatatlan érzés végre ismét mellette lenni. Tény és való, hogy sokkalta éreztem inkább magaménak a sötét árnyvadászok közösségét, mint valaha is az eredeti otthonomat, viszont Leonie más. Ő a parabatai-om volt, és a múlt idő nem számít semmit. Még mindig kötődöm hozzá. - Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. Nem tudtam elszabadulni. Tudod, a háború után leléptem, végig az volt a tervem, hogy már nem térek vissza az árnyvadászok közé, hiszen tudod mit tettek a nővéremmel is... Viszont New York nem ugyanolyan, mint Philadelphia. Az utcák veszélyesek, még ránk nézve is, nem akartalak ilyen nyomorba magammal rángatni. Aztán valahogyan Elowen-ékhez keveredtek. Ittam a Pokol Kelyhéből és én is egy lettem közölük. Ők teljesen mások, mint az árnyvadászok. - Nem hagytam, hogy elengedjen, hadartam kissé. Ugyanúgy zavart voltam, mint ő. Elkaptam, mielőtt még földet ért volna, és csak óvatosan engedtem le, hogy aztán magamhoz húzzam a földön ülve. Ha hagyja, a könnyeit a felsőm ujjával törlöm le.
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõszéli házikó Szer. Aug. 28 2019, 19:22
Loys & Leonie
i worried about you, asshole
Eleinte nem akadtunk a nyomára, ellenben kellemesen nyaggattam Heloise-t újabb és újabb ötlekkel, miközben próbáltam nem túl pofátlannak tűnni. Aztán, egyik nap jelzést kaptam az egyik falra festett kínai sárkányommal kapcsolatban. Szinte azonnal a helyszínre siettem, bár így is órákba telt a város túlsó feléig eljutni oda, de megoldottam. Először csapdára gyanakodtam, vagy valami vicces kedvű kölyökre, aki tönkre akartam tenni a műremekemet, de mikor felismertem Loys jelzését, aztán hittem fordult velem a világ. A jeleket értelmezve tudtam, hogy merre kellett mennem, mégis tétováztam egy pillanatra. Biztos Loys keze volt a dologban? És ha apámék figyeltettek? Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy senki nem követett, és eltűntem a földszínéről. Másnap éjszaka értem a megjelölt helyre, már csak azért is, mert akadt egy kis problémám az apám embereivel. Amint sikerült leráznom őket, Loys nyomába eredtem. A szívem egyre hevesebb vert, ahogy közeledtem az erdőszéli házikóhoz. Égett bent a villany, így tudtam, hogy vártak rám. Legalább is, valakire biztosan vártak. Egyre szaporábban lépkedtem, mire odaértem egyenesen szaladtam. Megragadtam az ajtókilincset, lenyomtam, és a vállammal taszítottam be az ajtót. − Loys? – megtorpantam az ajtóban, amikor megpillantottam őt. Megváltozott, de ő volt. Az én Loysom. Könnyek szöktek a szemembe, odarohantam hozzá, először át akartam ölelni őt, aztán a haragom felülkerekedett rajtam, és a mellkasát kezdtem csapkodni- − Méghogy visszajössz, mi?! Te hazug, felfuvalkodott hólyag! Egy év! Egy évig kerestelek, vártalak, és semmi… Te görény, te szemétláda, te rohadék… A lelkemet is eladnám érted, te idióta… − Csúnya szavakat vágtam a fejéhez, miközben az ujjaimat a felsőjébe mélyesztettem. Egész testemben remegtek a zokogástól és a megkönnyebbüléstől. Elengedtem őt, a térdeimre estem, és a karjaimat magam köré fonva bőgtem tovább, mint egy idióta.
Megjötteeeeem
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõszéli házikó Vas. Aug. 18 2019, 13:29
Leonie and Loys
i'm back ❀
Követtem őt, minden egyes graffitit, amit csak New York utcáin felrajzolt, figyelemmel kísértem. Viszont nem tehettem semmit, csak figyelhettem őt, amint fejére állította az egész várost. Vicces volt, hogy mennyi borsot is tört az itteni intézet orra alá, mégis majd meghasadt a szívem, ahogy nem léphettem mellé, hogy vállon veregessem és együtt nevessünk rajta. Már semmi nem volt olyan, mint régen, már rég elveszítettem a jogot, hogy átöleljem őt, hogy vállt válnak vetve harcoljunk. Aznap, amikor kiléptem a Philadelphia-i intézet ajtaján, hátrahagyva őt, vége volt mindennek. Nem is tudom, mennyire terveztem már akkor, hogy soha nem térek vissza. Akkor már rég bosszúra vágytam, és még ha mindig is úgy képzeltem el, hogy ő majd mellettem lesz, nem volt ez már akkor árulás? Az árnyvadászok, és ellene egyaránt. Azt hittem, soha nem fog nekem megbocsájtani, amiért nem tértem haza, de láttam, hogy mennyire keresett... Vajon megérdemeltem ezt a második esélyt? Mindig is magam mellé akartam őt venni, de soha nem hittem volna, hogy ő maga fog utánam jönni. A graffitijeivel remek ötletet adott nekem. Pont, mint régen, most is a jobb alsó sarokban hagytam ott a jelemet. - Vajon mit tarthat eddig? - ütemre dobolok a mutató ujjammal az asztal lapján. Ha nem Leonie lenne az, akire várok, már itt se lennék. Ez már a második nap, talán nem vette észre az üzenetemet? Vagy félreolvasta a címet? Pedig elég egyértelmű helyre festettem fel, arra, nem olyan régen festett fel és még visszajár ellenőrizni. Többet jelenleg nem is tehetek meg. Elowen-nek most már nincs szüksége több katonára, a sakktábla betelt. Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz a következő lépése. Egyelőre biztosan nem vihetem oda Leonie-t, de legalább már van annyi jogom, hogy szabadon mozoghassak. Most már bármikor tudunk találkozni, nem kell egyedül lennie. Nem hagyom, hogy továbbra is kétes ügyletekbe keveredjen.
Tárgy: Re: Erdõszéli házikó Csüt. Aug. 02 2018, 17:51
Jessie & Rosie ❀
Sorry for this, Hyung
Primrose fejében talán sosem volt minden a legnagyobb rendben. Igaz, gyerekként még élt a remény mindenkiben, hogy ahogy az apja, úgy ő sem örökölte azokat a géneket, amik a nagyapját is gumiszobába kényszerítették. Bár gyerekként se volt épp egy mintagyerek, és sokszor elég fura felfogása volt, de ráfogták ezt arra, hogy ő csak ilyen, ebben nincs semmi kivetnivaló. A baj pedig csőstül érkezett évekkel később, mikor már nagy volt a baj. Igaz, már akkor, mikor a 18 éves Rosie magában beszélgetett, még mindig, lehetett volna sejteni, hogy nincs minden rendben nála, de hát a remény hal meg utoljára, nem? Csak aztán a baj csőstül jött. Eetünkben pedig egy szegény lány lelte idő előtti halálát Rosie kezzei által. Ezek után kerül a sárkgaházba, ami úgy tűnt, használ, és helyre jön. Vagy csak a gyógyszerek szedálták le annyira, hogy már nem is tudta világát se. És ez volt az a helyzet, amit a szülei megelégeltek, és két év kínzás után kihozták onnan a lányuk. De akkor már késő volt, és elszökött. Ennek eredménye pedig az a szegény srác volt, aki most is ott fekszik a kórházi ágyon, élet-halál között lebegve, és akit Prim heti rendszerességgel taszít közelebb a halálhoz. De aztán végül mégsem löki a mélybe, hisz még a beteg elméje is szereti mindazok után amit tett vele a másik.
Nevetése pedig betölti az aprócska kis kunyhót az erdő közepén. Még épp időben ért haza. Annak ellenére, hogy mestere rengetegszer figyelmeztette, hogy ne késsen, mert egyszer még megbánja, és meg fog halni, ő nem hallgatott rá. Csak perceken múllott az egész, de otthon van és biztonságban, nem? és csak ez a lényeg. Most pedig - mint ahogy amúgy soha máskor - nem érdekli, ha az esetlegesen alvó mesterét felébreszti, megy a konyhába azért a zacsiért, ami életben tartja. Bár nem szereti, mert mégsem olyan, mint ha élő emberből inná, de Jess ragaszkodik hozzá. és neki nem mondhat ellent. - Igeeeeeeeen... És olyan jó érzés volt... Hallani a haldokló szívének ütemtelen dobogását... egyszerűen fantasztikus... a kis patkány, legközelebb nem hagyom abba... - s már bontja is fel a zacsit nevetve, hogy nagyokat kortyolhasson belőle. És egy nem is elég neki... De tudja, hogy ezek csak puszta szavak, és legközelebb is meg fog állni még az utolsó szívdobbanása előtt...
Kim Hyukjin nem éppen mindennapi vámpír. A legtöbb vámpírnak megváltozik a személyisége átváltozás után, de inkább rossz irányban, mintsem jóba. Jessie mindig is egy becsületes és egy jószívű ember volt, aki nem mások kárára akart feljutni a ranglétrán. Talán ez a vonása erősödött meg a vámpírsággal, vagy csupán kedvesének halála vésődött olyan mélyen belé, hogy egyenesen taszítja a vér. Persze kénytelen innia, hiszen anélkül nem tudna élni sem. De ha már választhat, inkább a zacskót szopogatja, minthogy eluralkodjon rajta az étvágya és embereket öljön. Régen, míg nem létezett ez a fajta megoldás úgy kellett ráuszítani valakire, nehogy éhen pusztuljon. Utálja, hogy ilyen lénnyé vált. Utálja, hogy nem ehet normális ételt, hogy az alkohol nincs rá hatással. Utálja, hogy nem szerezhet olyan sérüléseket, mint egy hétköznapi ember, hiszen ez is mutatja, hogy nem ember. legszívesebben végezne magával, de még ehhez is gyáva. No meg ott van újdonsült tanonca is, kit véletlenül állított e rémséges világba. Miatta ki kell tartania, hiszen valakinek szemmel kell tartani. Igyekszik azért őt is a zacskós megoldásra szoktatni, mert nála tényleg aggódik a mészárlás miatt, amilyen nagyétvágyú és könnyen felhúzható. Prim amúgy sem beszámítható, így meg, hogy ilyen hatalmakhoz jutott egy pusztító fegyverré válhat nem megfelelő kezek alatt. Nem is szereti, mikor a lány egyedül mászkál, de azért mégsem kötheti a székhez, sem magához. De mindig benne van a félelem, hogy mi van, ha történik valami? Mi van, ha bekattan és ő nincs ott, hogy megfékezze? Mi van, ha a vadászok rátalálnak? Megannyi aggodalom, mintha csak egy apa rágódna a lánya biztonságán. Az tény és való, hogy néha a pokolba kívánja Rosie-t, de… Talán az apai ösztönök még is felébrednek benne mellette. Hiszen mindig is akart egy kislányt magának és nagyban reménykedett, hogy felesége hasában növekvő magzat egy gyönyörűséges királykisasszony lesz, aki szépségével az egész országot megbolondítja. Akit majd úgy kell dugdosnia a kérők elől. De mivel ez sajnos elmaradt, valahol pótolnia kell ezt. Még ha nem is pont ilyen lányról álmodott, akkor se tudja megállni, hogy ne aggódjon az ő drága tanoncáért. Hajnalodik. Már megint késik az a bajos lány, egyszer még a végén megbánja, ha az idővel játszik. Rosszabb, mint egy öt éves. Az legalább nagyobb eséllyel hallgat a szóra. De nem, neki hiába beszél az ember. Mindig elfelejti, hogy tilos a napra menni, pedig már lassan egy éve, hogy vámpír. Ráadásul folyton késik és épp, hogy a napfelkelte előtt esik be. Már csak két perc és kel is… Lemondottan sóhajt egyet, ahogy az órára pillant, majd visszamegy a szobába. Alig, hogy ledől az ágyra már csukódik is az ajtó. Kedve lenne most a földig szidni, hogy milyen felelőtlen, de mikor meghallja azt a kacajt… Egyből sejti mi a jókedv tárgya, hisz nem új dolog ez feléjük. Csak sóhajtva botorkál ki hozzá. –Megint megpróbáltad megölni, igaz?
460× Lesz ez jobb is <3
Vendég
ranggal rendelkezem
Vendég
all the stories are true
Tárgy: Re: Erdõszéli házikó Csüt. Május 03 2018, 21:37
Jessie & Rosie ❀
Sorry for this, Hyung
Annyira nagy, felszabadult érzés önti el a szívét ismét, mikor a drága egyetlene eszméletlen testére nehezedve fonhatja a nyaka köré vékony ujjait. Ilyenkor mintha nem is önmaga lenne, ilyenkor talán átveszik az elméje felett az uralmat azok a hallucinációk, amik már évek óta gyötrik. Igaz, manapság sokkal nagyobb erőre keltek, így hogy lassan egy éve vámpírként éled újjá. Na persze eddig sem lustálkodtak, mikor Ro nem vette be a gyógyszereit, de most... nincs olyan óra, mikor ne velük társalogna, vagy épp csak ne pisszegné le őket. Mert van olyan, mikor nem akarja hallani azt a sok butaságot, amit összehordanak az amúgy is zavaros elméjében. Csak hát ez nem épp így működik. Nem üldözheti el őket a fejéből csak úgy, amikor a kedve tartja. Mert ők már hozzá tartoznak, a személyisége része, és az is lesz, míg egyszer egy óvatlan pillanatában ki nem merészkedik a napra. Mert ha Jess nem húzta volna őt vissza abba a kis erdőszéli házikóba már nem is egyszer, akkor már rég hamuvá vált volna. Azóta persze néha még mondogatja magában, hogy nem szabad a Napra menni, hogy el ne felejtse, de van, amikor még ez sem segít, mert a sok suttogás a fejében még ezt az egy gondolatot is elnyomja. És azok a hangok néha rossz dolgokat suttognak Areum fülébe. Főleg akkor, mikor ott van a kórházban, és a kedveséhez beszél. Olyan dolgokat, amiket ő nem akar hallani. Nem akar, mégis meghallja, s attól csak rosszabb lesz. Neki, és az ágyon fekvőnek is. Mert azoktól a gondolatoktól teljesen elveszti a fejét, egészen kikel önmagából. És néha már azt se tudja mit tesz, mintha azok a gonosz démonok a kobakjában teljesen átvennék a hatalmat felette a hatalmat. És megint megteszi azt, amitől a legjobban tart, s amit ennek ellenére mégis mindig nevetve mesél annak a vénségnek reggelente. Ahogyan most is. A szeme is csak úgy csillog az örömtől, még egy-egy apró kacaj is felszakad ajkai közül, mikor a felkelő Nap első sugarai előtt épp hogy csak hazaér abba a kis kuckóba, amin teremtőjével együtt osztozkodik. Hangosan csapódik is a fa szerkezet, s kattan a zár, amint a fiatal vámpír belép a lakásba, s ha ez nem lenne elég figyelemfelkeltő az idősebb számára, még a hangos, szinte már hisztérikus nevetés is feltör belőle. Mintha csak valami viccet meséltek volna nekik azok a hangok a fejében. S kacaja még akkor sem halkul el, mikor megindul a hűtő felé, hogy hatalmas étvágyát kicsit visszaszorítsa azokkal az állott tasakokkal, amikre Hyuk rákényszeríti. És láthatóan Ro nagyon jól szórakozik saját magában...
Bírd ki, lesz ez rosszabb is :3 ❀
adminisztrátor
ranggal rendelkezem
Silent Brothers
all the stories are true
Tárgy: Erdõszéli házikó Szer. Május 02 2018, 19:25
Kezdőlap
Tárgy: Re: Erdõszéli házikó 
Meg sem lepődök, hogy ki van rám akadva, nagyon a szívemre sem veszem. Még magamat is meglepem vele, nem igazán volt még alkalmam éles helyzetben megtapasztalni, hogy milyen is, amint a tompulnak az érzelmeim. Vagy talán eddig csak a bosszúvágy számlájára írtam az egészet? Igazság szerint nem fektettem túl sok energiát az környezetembe eddig, talán túl megondolatlan dolog volt eljönnöm még most is. Az erőm határait ugyan kiismertem ott, de azt, hogy én magam miképpen is változtam meg, még nem teljesen sikerült. Tovább viszont már nem várhattam, nem akartam.
