Amint híre ment a New York-i eseményeknek a világon, nem csak Franciaországból, de más országokból is kezdtek Amerikában csoportosulni az árnyvadászok. Ki a dicsőségért, ki ellenérzetből, és voltam én, aki csak harcolni akart. A családunk ősi árnyvadász család, büszkén mondhatom, hogy a legnagyobbak között voltunk mindig is. Ehhez képest, még ha álmaimban én magam is nagy tetteket hajtok majd végre, attól még két lábbal a földre neveltek engem. Kiskoromtól kezdve tanították nekem az árnyvadászok történelmét, képeztek ki, amiről talán felesleges is mesélnem, hisz mindenki tudja, min kell keresztülmennie egy árnyvadásznak. A franciáknál sem más, mi is szakosodtunk fegyverek terén, én pedig kimagasló tehetséget mutattam a dárdákkal való harcban. A tanárom szerint szinte már táncoltam a gyakorló téren, hát még a csatamezőn! Ámbár, a nevem hiába nagy, maguk a tettek nem követték. A démoni aktivitás stagnál, aminek felettébb örülünk, a mi népünknek egy békés időszak adatott, de mi érhet ez egy olyan forróvérű lánynak, mint én? Úgy táncolok a lándzsával, mintha művészet lenne maga a harc is, így a háború híre rögtön magához csábított. Amint át tudtam jelentkezni a New York-i intézetbe, első dolgom volt felkeresni a vezetőt: Alexander Lightwood-ot. Pontos információkat akartam a jelenlegi helyzetről, az eddig történtekről, valamint a tervekről és nem mellesleg az itt tartózkodó árnyvadászokról. Tudni akarom, kikkel kell majd csapatot alkotnom, ha kirendelik a társaimat, előtte pedig mindenképpen örülnék, ha lenne beleszólásom. Az intézetvezetőnek már jeleztem az igényemet, miszerint egy rendezett, minimum három fős csapat tagja akarok lenni, két közelharci és egy távolsági harcos pozícióival. Nem mellesleg az írásos kérvényben még feltüntettem, hogy lévén szó arról, én magam is jól teljesítek távolsági fegyverekkel, így a csapattársaimnál is minimum követelmény a változatos fegyver kezelés, hiszen ha valaki lesérül, akkor tudni kell igazodni a másikhoz. Jelenleg még nem kaptam visszajelzést arról, hogy egyáltalán továbbítva lett-e, ahogy csapat sem lett kijelölve számomra. Az érkezésemet követő hetekben mondhatni továbbra is csak növekedett a zűrzavar, így önkényesen indultam meg az éjszakában tisztogatni. Ez idő alatt pedig sikerült hasonló aspektusú árnyvadászokkal megismerkednem. Az egyikük, aki Idrisből utazott ide, elég gyorsan megkedveltette velem a mondén világot. Nem mintha valaha elítéltem volna őket, de a velük született gyengeségük mindig egyfajta falat húzott közénk. Corliss viszont megmutatta, nem mind olyan esetlen és gyenge, mint ahogy gondolni véltem. Első körben olyan mondéneknek mutatott be, akik látók voltak. Csoportosultak, hogy megvédjék egymást. Hatan voltak, Sylvester, Noah, Emily, Chad, Iris és Oliver. Én is megláttam bennük a lehetőséget, akár árnyvadászok is lehetnének. Főleg Oliver, Iris és Noah. Kiemelkedőek, akár szó-, akár egy fegyveres csatában. Nem is bírtam ki, hogy ne kezdjek bele már most a kiképzésükbe, Corliss segítségével pedig fel is lehetne terjeszteni őket a Klávé elé. Szinte már mániákus módon, egyiküket sem kímélve készítem fel őket, legalább arra, hogy magukat meg tudják védeni. Nem avathatom be őket a titkainkba, de amit ők maguk is látnak, arról korlátok nélkül mesélek nekik. Noah fogékonysága pedig elképesztő... Mondén, mégis kiváló ökölvívó, hibátlan stratéga, nem véletlenül vezeti ő a csoportot. Engem teljesen elbűvölt, de először csak azt hittem szakmai téren. Viszont ahogyan az események zajlottak, Sylvester kivált a csoportból, hatalmas zűrzavart okozva, úgy Noah rátermettsége, amivel ismét rendbe szedte a többieket ráébresztett, beleszerettem egy mondénba. Sokként ért, eddig még mint egyenlő felekként sem voltam képes kezelni a mondénokat, most pedig... Ki sem merem mondani hangosan. Nem tudom, még csak ötletem sincs, hogy mit gondolnának a szüleim, de akár csak a többi árnyvadász. Eddig még, legalább is a mi családunkban nem volt rá precedens, hogy bárki is árnyvadászon kívül választott volna bármilyen párt magának...