Éppenséggel vitába szállhatnék vele az „eszement hülyeség” definiálásával kapcsolatban is, de azon túl persze, hogy felesleges kötekedés lenne részemről, még ráadásul alaptalan is. Mert hiába járattam volna a hatalmas számat, azért hobbiból betörni kétes hírű, veszélyesen öreg vámpírokhoz, mondjuk éppenséggel tényleg jó illusztráció volt az említett kifejezése mellett. De befért volna a törvénytelen, felelőtlen és etikátlan alá is, így bizton állíthatjuk, hogy minden pro érvem az Ő kontrája ellen csupán felesleges szépítés lett volna, amolyan kényszer, hogy a fene nagy büszkeségem megnyugtatására enyém lehessen az utolsó szó. Annalise meg egyre kevésbé tűnt úgy, mint aki vevő a férfias erőfitogtatásaimra, vagy hát lényegében bármire, ami velem kapcsolatos. Nem, mintha hibáztatnám érte, tényleg. A nyakam köré fonódó ujjai miatt ellenben már annál inkább.
- Igen, mert itt egyedül az én stílusommal van probléma. – köszörülöm meg a torkom, amint a levegő újfent, akadályok nélkül áramlani kezd a légcsövemben, ha nem lennék ennyire büszke, valószínűleg oda is kapom a kezem. De ennyire büszke vagyok, így minden erőfitogtatás ellenére – ostoba mód – mozdulatlan maradok, mintha nem is piszkálná a túlélési ösztöneimet, hogy az imént éppen egy halott csaj fenyegetett. A vörös viszont olyan gyorsan fúj visszavonulót, mint ahogyan mozdul, taszítva még rajtam egy utolsót, és elvéve tőlem a visszatámadás lehetőségét is.
- Látod, én azt nem egészen értem, hogy miért pont nekem kell mindig az ilyen hálátlan munkákat kiosztani, de hát ez van, az élet ilyen igazságtalan. – rántom meg hanyagul a vállam, mielőtt kényelmesen visszafészkelném magam a fotel háttámlájába, erőszakosan figyelmen kívül hagyva a fejemben sikítozó hangot, ami szüntelen emlékeztet arra, hogy erre a mozdulatsorra épp a torkomnak ugró vámpír kényszerített elsősoron, én meg még mindig úgy teszek, mintha ez teljesen normális lenne. – De azt megígérhetem, hogy mi visszafogjuk magunkat, ha te is. Nem megölni valakit azért nem annyira nehéz.
Aztán, mielőtt még tovább folytathatnám az okoskodást, a csuklóim ijesztő sebességgel szorulnak be a karjai és a fotel karfája közé, és még az én fülem számára is élesen hangzik, ahogy valamelyik bele is reccsen a hirtelen rá nehezedő súlyba. Ezt pedig, mintegy dallamként kísérve belőlem akaratlanul is felszakad valami olyan, sokkal kevésbé férfias hang, amit valahol félúton a morgás és a jajdulás közé lehetne bekategorizálni. Az agyam pánikszerűen kapcsol ismét, én pedig – végre valahára – engedek neki.
- Először is, jól gondold meg, mit lépsz, mert a törvények csak addig védenek, amíg meg nem támadsz, és most már azért elég erősen súrolod a peremét. – morranok rá ingerülten, míg fogságba esett csuklóim nekifeszülnek a tenyerének, ám azon túl, hogy a bal egyből sajogni kezd, más nem történik. – Másodszor pedig, már te is századokkal ezelőtt meghaltál, ne rugózzunk a szavakon, mert bármennyire is szórakoztató a társaságod, Annalise, nekem is fogy a türelmem.
Ezek persze túl nagy szavak ahhoz mérten, hogy a maradásom – helyben és életben is – maximálisan tőle függ. Tehetnék ugyan még egy próbát annak érdekében, hogy lefeszegessem magamról a nem kívánatos béklyókat, de egy sérült csukló és a hülye erőrúna égető hiányának terhével maximum egy újabb rikácsoló nevetést csalhatnék elő belőle, és abból köszönöm, egy is bőven sok volt.

A pillanatnyi pánik olyan tökéletesen oldódik az egyre növekvő adrenalinban, akár a vízbe szórt cukor, a nyilvánvalóan gyorsabb, erősebb és mérföldekkel dühösebb ellenfél okozta életmentő aggodalmat helyét felváltja valamiféle kellemes bizsergés, ami akaratlanul is mosolyba csavarja az ajkaim. Nem akarok belemenni a játékba, de a vörös minden reakciójával kiprovokálja, olyan könnyedén rántja elő a szakmai komolyságom álarca mögé rejtett kisfiút, mintha egész életében ezt csinálta volna. Családnevének birtokában igazából kivételesen meg sem lennék lepve, ha bebizonyosodna az igazam.
- Merész? A szó amit, keresel, a neveletlen. Pofátlan, talán, de ez még... – jobbom mutatóujjával körkörös mozdulatokat rajzolva a levegőben utalok a minket körülvevő, kellemetlen helyzetre. – Na, ez még messze van a merésztől. Az, hogy betörtem hozzád, már megközelíti a szó definícióját. Majd adok címet, ahová küldheted a panaszlevelet, de addig is…
Mosolyom vigyorba szélesedik, ahogy közelebb hajolva rám villantja a tűhegyes fogait, habár a gerincem mentén akaratlanul is végigfut a borzongás, az agyam valahol a háttérben jelzi, hogy még nem ment el teljesen az eszem, bár valóban nem sokon múlik.
A bőröm alá kúszó feszültség úgy fut végig a vénáim mentén, akár az elektromosság, én pedig rég látott ismerősként köszöntöm az érzést. Most jut el igazán a tudatomig, mennyire tud hiányozni az életemből a konfliktus, és milyen meggondolatlanul ugrok az első lehetőségre.
- A Klávé keze átível minden határon, attól, hogy a városon kívül tartózkodsz, még ugyanúgy vonatkoznak rád a törvények, szeretnék tudni, hogy ezzel te is tisztában vagy-e. – engedek a nyomásnak, engedelmesen dőlök vissza a fotelba, és hagyom, hogy veszélyesen közel hajoljon hozzám. Mellkasomba fúródó mutatóujja felhívja figyelmem az árulóként zakatoló szívemre, kettőnk közül viszont én annak is tudatában vagyok, hogyha csak egy kicsit gyorsabban kezd verni, mentem szívrohamot kapok. Egész biztos, sikerülne azt is kiprovokálni belőlem, ha nem tudnám, hogy vámpír, gondolkodás nélkül nevezném boszorkánynak.
- Nem, mintha ne kedvelném néha már túlságosan is a domináns nők társaságát… - alsó ajkamba harapva húzódom közelebb hozzá, hogy szinte már csak centiméterek válasszanak el a csinos kis arcáról, miközben egyre csak mélyebbre fúrom a bordáimnak szegeződő ujját. – De ne feledd el, hogy figyelnek rád, gondolod, hogy okos ötlet pont most feszegetni a határokat?
Két ujjam, puskacsövet formálva szegezem neki én jobbomat a szegycsontjának, egészen apró nyomást fejtve csak ki, habár egy erőrúna nélkül amúgy sem tudnék komolyabb kárt okozni benne, puszta kézzel legalábbis biztosan nem.
- Túl közel vagy, ha ez most kés lenne, elég nagy előnyt adnál. – erősebben feszítem neki a mutató és középső ujjam párosát, némán jelezve, hogy nem lenne ellenemre, ha hátrébb húzódna. – Figyelj, engem tényleg nem érdekelnek se a te ügyeid, se a bátyádéi, egyszerűen ezt a feladatot kaptam, csak túl akarok lenni rajta. Viszont, ha nem elégszel meg az én társaságommal, hát a Klávé majd keres olyat, aki sokkal erőszakosabb, ha az igazság kiderítéséről van szó, hidd el, az én idegesítő jelenlétem kevésbé kellemetlen.  

Volt valami ezekben az Emersonokban. Amíg Kol a maga őrült módján volt ijesztő, addig Annalise az a fajta tekintélyt parancsoló jelenség volt, aki mesterien rejtette a bájosan ártatlan arca álcája mögé azt, mennyivel veszedelmesebb, mint a testvére. Már, ha akarta persze, jelenleg, a falnak csapódó ajtó, és a szoba csendjébe robbanó dühös vámpír a legkevésbé sem akart ártatlannak tűnni. Ellenben legalább tényleg remekül nézett ki, de úgy éreztem, hogy ez most épp nem a kéretlen bókok ideje, szóval hallgattam.
A filmbe illő, heves belépőjétől akaratlanul is összerezzenek, mert hiába nem könnyű rám hozni a frászt, azért a váratlan dolgok még engem is meg tudnak lepni, és így, hogy épp megint egy vámpír magánszférájának határait fenyegettem, az a bizonyos váratlan akár meg is ölhet. És őszintén, ki hibáztatná érte?
A drámai érkezést követően egyből nekem is hiányérzetem támadt, szóval próbálván menteni a helyzetem, kényelmes mozdulattal hátradőltem a fotelomban, és angyali mosollyal az arcomon pislogtam a nem épp jókedvű vámpírlány irányába, a lehető legjobban igyekezve azt a benyomást kelteni, hogy engem bizony nem ijeszt meg. Ez persze nem volt igaz, nem voltam teljesen ostoba, és még véletlenül sem volt szokásom alábecsülni az ellenséget, de, ezt neki igazán nem kellet tudnia.
- Arra véled, amire csak akarod, de amúgy sem volt éppen rend, szóval a nagy részét nem én csináltam. – nyugodtan emelem rá a tekintetem, ahogy elém lép, és a sajátom akkor sem szakítom el róla, mikor előre dőlve közelebb hajol hozzám. – De félreértés ne essék, én semmivel sem szándékozom neked szolgálni.
Szándékosan megnyomom az utolsó szót, hogy mindenképpen érezze, nem pártolom a szóhasználatát, ha szándékos, ha nem. Meg, mert férfi vagyok, és a fene nagy önérzetem nem tűri valami jól, ha alárendelik.
- A nevem Dominic Greendale, és a Klávé nevében jöttem. Szeretnék feltenni néhány kérdést. – óvatos, de határozott mozdulattal emelkedem fel az ülőhelyemről, a tekintetem rendületlenül az övébe fúrva, és továbbra is elég közel maradok hozzá ahhoz, hogy az én mozdulatsorom Őt is arra kényszerítse, hogy kiegyenesedjen, ha nem akarja, hogy összeütközzünk. – Ígérem nem rabolom sokáig a végtelen sok idődet.  
Még én is túlzóan pofátlannak éreztem ezt a pár mondatot, de azért nagyon ügyeltem arra, hogy az arcom és a hangom ne árulja el, hogy hazudok, bár volt egy olyan érzésem, hogy az Ő kifinomult hallásának még így se okozok komoly fejtörést. A közelsége okozta veszélyhelyzetre ugyanis a testem egyből reagált, és pattanásig feszítette minden idegszálam. A gondolatra, hogy bármelyik pillanatban a torkomnak ugorhatnak, az adrenalin ismerős bizsergése kígyózni kezdett a bőröm alatt, és még én is éreztem a pulzusomat lüktetni a saját koponyámban. Ennyit arról a gyermeteg vágyálomról, hogy nem vagyok átlátszó.

Az öltöző szisztematikus felforgatása közben azért megmosolyogtam a gondolatot, miszerint lassan már hobbimmá válik az Emerson család valamely tagja magánszférájának pofátlan megsértése. Egy, az egészségemre kifejezetten ártalmas hobbivá, ha Kol és a könyvespolc incidenst vesszük alapul. Természetesen ez nem állította meg az ujjaim, amik felborogattak néhány apró üveget az asztalon, kihúzogatták a fiókokat, és minden szégyenérzet nélkül turkáltak a ruhák között is egy keveset. A cél szentesíti az eszközt alapon leellenőriztem a zsebeket, szekrényzugokat, minden gyanús helyet, ahová egy gyanús ember gyanús dolgokat tud elrejteni, hátha a változatosság kedvéért találok végre egy nyomot.
Nem találtam. Sőt, egyáltalán semmit nem találtam, pedig nagy reményeket fűztem ehhez a tervhez, mikor rájöttem, hogy a bátyja állítása ellenére Annalise a legkevésbé sem hagyta el az országot, ugyanakkor az Emerson lakásba való betörésnél is bizakodó voltam, aztán mi lett a vége, néhány sör, és némi meggyőző érvelés amellett, hogy Kol ne az saját, kitépett végtagjaimmal verjen agyon.
Ellenben ez a helyzet most más volt, vagy legalábbis az ösztöneim szentül ragaszkodtak ahhoz, hogy Annalise lépései kétségbe vonják a saját ártatlanságát. Mivel eleinte az ügye abszolút érdektelen volt számomra, elég lett volna tíz kerek percet rám szánnia az idejéből, biztosítani afelől, hogy ártatlan, én pedig, bármilyen gyarló is tőlem, a lezárás érdekében örömmel hittem volna minden megkérdőjelezhető szavában, csak végre mehessek a saját dolgomra. Ennek ellenére Annalise, akár itt, akár másik országban, de bujkált, és aki bujkál az gyanús. Kicsit ugyan aláásta ezt az állításomat a tény, hogy semmit nem találtam róla az öltözőjében, de túl sok miért merült már fel ahhoz, hogy ennyi eltántorítson.
Csalódott sóhajjal huppantam le az egyik székbe, és egy, az imént feldöntögetett parfümös üvegcsére hajazó holmit kezdtem kényszeres mellékcselekvés gyanánt az ujjaim között forgatni, míg a gondolataim a nyomorúságos helyzetem körül tették ugyanezt. Mert a csúcslogikám azt diktálta, hogyha nem is itt, hát valahol rejtőzködnie kellett az Emerson lánykának, és ha már amúgy is szabadidős tevékenységet csináltam a család zaklatásából, hát igazán ott is tiszteletem tehetném egy kis pofátlan magánszféra megsértésével. Ha tudnám, hogy hol az az ott. Meg, hogy egyáltalán mit is kellene keresnem, mert az áldozatok fogából font nyaklánc, vagy a pöttyös fedelű naplóba vezetett részletes lista az áldozatokról, valahogy nem tűnt annyira relevánsnak. És, ahogy a közeledő léptek zaja megtöltötte a folyosót, a terv, miszerint meglepem a vámpírt és erre majd mind rákérdezek, szintén kezdett oltári ostobaságnak tűnni.