Hy Alec!

Please be careful!

- Vagy inkább ültető bizottság, ez a kettő követeli a leggyakrabban, hogy helyet foglaljak. És tesznek róla, hogy náluk közelebb senki ne kerüljön hozzám. Furakodáskor jól jön ez a méret - teszem hozzá, miközben minden előzetes jelzés nélkül is elengedem Floki pórázát és a hátára simítom a tenyeremet, kihasználva az erejét, miközben helyet foglalok. Nyár eleje van, a földnek már régen volt ideje felmelegedni, a ruhám pedig az utca kosza után egy kis fűvel biztosan nem fog komolyabb károkat szenvedni. Mikor elhelyezkedem, a két apróság gyakorlatilag azonnal felveszi a kedvenc testhelyzetét, Princess az ölembe mászva kuporodik össze, Leo pedig automatikusan a ruhám szélére telepedik a bokám mellé, extra súlyt adva az anyagnak, nehogy valami kósza szellő fellibbentse. Amikor nem látszik a lábam, akkor csak tippelni lehet, hol van a sérülésem, de nincs az a cipő vagy harisnya, amely el tudná rejteni azokat a csontokat a kutató szemek elől. Az idegeimnek és a kutyám simogatási követelményeinek kifejezetten jót tesz, hogy Leo ilyen. Floki csak simán elfekszik mellettem a jelre, de ő nem avatkozik bele, tudja, hogy neki még dolga van. Amíg haza nem ér, le nem kerül róla a póráz és én nem vagyok kanapén vagy ágyon, neki munka van. Ennyi...
- Pár perc és megyek is. Köszönöm a kíséretet és örülök, hogy megismertelek, Alec - fordulok felé halvány mosollyal, de utána már el is kalandozik a tekintetem. A central park nem éppen érdekes hely, ami a természetet illeti, de egy hozzám hasonló lény, aki a legszívesebben kilométerről kerüli el a határokat a tél birodalmával, ritkán lát fenyőfát. Azt nem a meleg klímás területeken nevelik általában. Itt viszont nézhetem a sétányt, és ha nem vagyok fáradt, még akár végig is mehetek rajta, élvezve a hűvöst és a gyanta semmivel el nem téveszthető aromáját. A természet számomra a nyugalom egyik formája, amint nem vagyok a város utcáin, az idegeim automatikusan kezdenek lenyugodni. Még azok is, amelyekről eddig nem tudtam, hogy befeszítettem...

Hy Alec!

Please be careful!

Közel vagyunk a parkhoz. Ezt akár vakon is meg tudnám mondani, hála annak a rengeteg virágnak, amely ilyenkor a Central Park ezen részén nő. A legtöbb aromája nagyon kellemes, segít, hogy az ember el tudjon lazulni, elnyomják a kipufogógázt és segítenek, amikor el akarja valaki felejteni, hogy a beton dzsungel közepén él. Tavasszal, nyáron és kora ősszel az itt élő mondémek számára a megkönnyebbülést jelentik és minden egyes alkalommal, amikor térek vissza, nekem is. Elsőre nem volt könnyű tündérfölde tiszta levegője után alkalmazkodni az egyik legszennyezőbb városhoz, de most már megy. Persze ez nem jelenti, hogy szeretem is a bűzt és egészen biztos vagyok benne, hogy a kutyáim sem nagy rajongói. Az ő egészségükön ugyanis már távolról látszik, hogy nem érintkeznek vele, Leo tíz évesen is olyan mint egy kölyök, ha játékról van szó, a legidősebb ölebem, Princess pedig köszöni szépen, de tizenhárom éves kora ellenére is jó egészségnek örvend. Sőt, ősz szálakat is nagyítóval kellene keresni a bundájában. Oké, ezért részben a fehér szín is okolható...
- Most még kölyök, de felnőve is Flokinál húsz centivel alacsonyabb és harminc kilóval könnyebb lesz. Az ölkutyák a maguk módján hasznosak, de én szeretek olyat választani, amely jó nagy zajt tud csapni, ha jeleznie kell, hogy gond van a gazdájával - márpedig a törpéket bizony nem erre találták ki. Velük ellentétben Jerry és Floki simán kinyitja az ajtót, nyomja meg a csengőt, ugat, dübörög és még a vészjelző ugatásuk is felismerhető messzebbről. Márpedig ha egy ájult gazdi mellett egyedül van a lakásban, akkor elkel az ilyesmi. Egy idő után a szomszédok még akkor is megpróbálnak kapcsolatba lépni a tulajjal, ha nem ismerik a jelzést, mert zavaró. És amikor nem érik el, kiderül, hogy baj van és mentőket kell hívni. Vagy volt olyan is, akinek egy nyugdíjas néni volt a házmestere és megbeszélték, hogy mi a vészhívó a kutyánál, ha ezt hallja bemehet a lakásba és megnézheti mi a gond. Ezer és egy dolog van, amivel ezek a kutyák megkönnyítik az emberek életét. Még nekem is segítenek, pedig technikailag nem vagyok súlyosan sérült. A lelki sebekről meg nem lehet papírt kapni...
- Nem hiszem. Ők sem kaptak volna, ha figyelnek, rajta van a kötelező jelzőhám. Amint nem tanuló lesz, kék helyett pirosat kap, akkor már messziről látni lehet majd a bundájában - a színeket nem én választottam, ezek az alapok a kutya iskola esetében, ahol felülvizsgálják Flokit havonta kétszer és igen, kicsit eltűnős ebben a bundában. Nem az én hibám, hogy a fekete-fehér testvére nem volt alkalmas segítőnek, ő pedig annak ellenére, hogy csak egy nagy fekete szőrzsáknak tűnik, elsőre képes mindent megtanulni. Még azt is, amit nem kellene. Mindegy, itt a park bejárata és túléltük. Ez új számomra, a legtöbb vadász tudtommal az előbb lő, utána kérdez fajta. Ő talán azért más, mert már felvállalta a kapcsolatát az árnyvilág egyik tagjával. Ettől az ember nem lesz gyengébb, de javulhat a helyzetfelismerő képessége a hozzám hasonlók javára. Nagy mértékben. És azt hiszem, a kutyáimnak még csak szólnom sem kell. Amint a járdán a pad közelébe érünk, amely mellett látszólag alszanak a napon, hirtelen mindkettő felnéz és a következő pillanatban már talpon is vannak. Leo a gyorsabb, a fehér kis termetű spicc egy hógolyót meg tudna szégyeníteni ilyenkor, de Princess, a papillon és egyben a gyűjteményem legkisebb tagja sem olyasvalaki, akit figyelnem kívül lehet hagyni. Semmi ugatás, semmi ugrálás, de pillanatok alatt úgy helyezkednek el, hogy köztem és Alec között legyenek. Védelmi reflex náluk...

Hy Alec!

Please be careful!

Sokan hiszik a fajtámból, hogy egy elkényeztetett kis hercegnő vagyok, aki örömmel játssza el a mártír szerepét. Igaza is lehet néhánynak. Valóban olyasmi miatt kesergek, amely száz éve történt és már akkor is viszonylag jónak számított egy nő számára. Volt családom, csak éppen nem törődtek velem. Volt férjem, aki elég gazdag volt, hogy mindent megadhasson. Leszámítva a testi épségem garantálását. Volt egy csodálatos kultúra, melyben tanulhattam. A női erények című könyvet évente ötször kellett lemásolnom. Bizonyítva, hogy a fejembe véstem minden egyes szót belőle és annak megfelelően viselkedve eltűrök mindent, amit a sors rám mér. Van egy új életem, ahol szabad lehetek. Mégsem fogja senki és semmi eltörölni a nyomokat a testemről és a lelkemről. Nem fog véget érni a fájdalom, amely minden egyes lépésemet követi. Nem lesz a múlt rémálommá. Nem fogom egyhamar megismerni a bizalmat. Ebben a világban én a helyzetemért érzelmekkel fizettem. Nem ismertem és nem is fogom soha a szülői szeretetet, a tündérek gyermekek iránt érzett imádatát és védelmi szándékát. A tisztelet sem olyasmi, amit a büszkeségük mellett megadnak nekem. Egy láthatatlan fal választ el a világoktól, amelyekben élek és valószínűleg soha nem fog leomlani...
A vadász kérdése ránt vissza a jelenbe és juttatja eszembe, hogy leléptem az úttestre, most már illene át is mennem rajta. Nem itt kéne kalandoznom, veszélyes környék nekem és a kutyámnak is. Lassan felpillantok rá, de kerülöm a szemét, nem akarom, hogy kiszúrja a fájdalmat az enyémben. A szája vonalánál állapodik meg a tekintetem, halvány, féloldalas mosolyt engedek meg magamnak és lépek egyet. Majd még egyet és egy újabbat, amíg el nem érem az úttest másik felét. Pillanatokkal azután, hogy a lámpa ismét vörösre vált. Utálom ezt a kereszteződést, ha nem kell kerülnöm, magamtól nem erre jövök.
- Ezt az utcát még nem újították fel annyira, hogy akadálymentes legyen. A padka magas - főleg, ha nem vagy százötven centi és lábproblémáid vannak. Olyankor nem árt egy kutya, akin kicsit meg lehet támaszkodni. Vagy egy bot. Van nekem sétapálcám is valahol pontosan ilyen okokból. Ha nem elég nagy a kísérő állatom, használom is. Ma nem kell, mert Floki a legjobb segítő, akim csak lehet. Sajnálni fogom, ha elhagy, pedig mindig is tudtam, hogy ennek így kell lennie. Ő nálam több embernek is tud segíteni egy jobb élet elérésében.
- Floki a nyár végén új gazdához kerül, utána már csak egyetlen, kisebb segítő kutyám lesz kiképzés alatt - a rohamjelző szőrmókkal ellentétben Jerry inzulin szint változásokat kell, hogy figyeljen, ennek megfelelően pedig nála nem fontos, hogy nagy legyen. Igazából erre még egy chivava-t is ki lehet képezni, csak ők sokkal problémásabbak, amikor osztozkodásról és parancs követésről van szó. Egy golden retriever ezerszer türelmesebb és gyorsabban is tanul. Azért lehet, hogy következőre mégis megpróbálkozom valami kicsivel. Amilyen egy yorkshire terrier, ők elég okosak... - Valószínűleg jó ideig nem lesz hasonló incidens - teszem hozzá óvatosan, pedig most is hiszek benne, hogy én nem voltam hibás. A kutyát pontosan a probléma jelzésére képeztem, a szememben elég jól végezte a munkáját. Még kutyakekszet adnék is neki érte, ha nem számítana az ilyesmi megzavarásnak. Amíg neki munkája van, nincs nasi, sem pedig a gazdi ételének elkunyerálása. Ha már lejárt a kint töltött idő és a gazdi ágyban fekve nem sérülhet meg, akkor van vége a feladatnak...

Hy Alec!

Please be careful!

Harci feladatokra a létező összes szinten alkalmatlan vagyok és ezt nem csak úgy mondom. Nem kell hozzá nagy logika, hogy valaki kitalálja, nem erősségem a fizikai erő, sem pedig a gyorsaság. Akkor nem lennének ilyen tétovák és óvatosak a lépteim. Marad még a mágia, amely felett gyakorlatilag a legkisebb megzavarás mellett elveszíthetem a hatalmamat és persze az olyan hátsó bejáratos dolgok mint a kémkedés. De azért valljuk be, annak sem lennék jó. Mennyi az átlag magasság, 165 centi körül lehet. Majdnem hússzal vagyok alatta és ezen a cipő sem segít. A bőröm majdnem hófehér, még a divat a nyári bronzos barna. A hajam nagyon halvány szőke, mégis természetes. Sántítok. A jó kém nem olyan mint az a film beli James akármi, akire felfigyelnek. Ő el tud rejtőzni csak egyszerűen. Barna haj, barna szem, átlagos alkat, semmi igazán feltűnő vonás. Az egyetlen igazából, amiben talán nem vagyok annyira használhatatlan, az a harci stratégiák elméleti átnézése. Szun Ce elég népszerű és olvasott író volt, egykor kívülről tudtam a könyve teljes tartalmát...
- A világon nincs olyan, akit ne kötne gúzsba valami. A társadalmi elvárások, a családiak, a saját érzései, a lehetőségei. Sokszor attól függ a boldogság, hogy felismered-e, hogy gyengébbek a cella falai - még akkor is, ha ez most egyszerre hangzik bölcsnek és nagyon átlátszónak. Az én kalitkámhoz nem kell nagy ész, hogy rájöjjön valaki a határaira. A testem az. Az elmém számára szabad a szárnyalás, de magamtól nem fogom tudni teljesen követni. Ahhoz túl sok részem törött még mindig. És a világon nincs ragasztó, amely összefoghat néhány érdekes szilánkot. De... megint elgondolkodtam. Nem kellene a fellegekben járnom, amikor éppen egy vadász mellett ballagok. Vagy poroszkálok. Hozzáállás kérdése. Számomra ez kellemes tempó a fáradt lábaimnak, de neki nyilván csiga lassú. És hiába akarok, nem vagyok képes stabilan állni, ha gyorsítok. Mindegy, már csak a kereszteződés van hátra. Kisebb tömeg verődik össze a lámpa előtt, de a kutya elég jó erő, ha a személyes tér megtartásáról van szó. Márpedig én az enyémre igencsak érzékeny vagyok. A lámpa zöldre vált, én pedig pár pillanatra lemaradok, meg akarom várni, amíg kisebb lesz a nyüzsgés. Persze ez valakinek mögöttem nem tetszik, és amikor megkerül, egy látványos kézjellel hívja fel magára a figyelmet, miközben a könnyű nyári szellő az "elkényeztetett picsa" mormogást is vele hozza. Amire elfordítom a fejemet, próbálva nem belenézni senki arcába. Nem először kapom meg és jogos. Másnak nem jut évszázadnyi idő a gyógyulásra és felépülésre. Mert emberként nem él elég sokáig, hogy megengedhesse magának ezt a fajta lassúságot. Mégis... nekik az emberi lét tényleg emberi, nem kell egy évezredet együtt élniük a sérüléseikkel és azok nyomaival sem. Nekem minden ébren töltött pillanatban tudomásom van róla, mi történt és a testem nem tud felejteni. Mások előtt leplezhetem, de magam előtt nem tudom, mennyire vagyok sérült...

Hy Alec!

Please be careful!

Miért kezdtem el én ezt csinálni igazából? A kérdés meglep és sajnos éppen fogalmam sincs róla, mi rá a válasz. Emlékszem rá, hogy akkoriban, amikor először próbálkoztam meg komolyan a gyógyulással nagyjából száz éve, mondhatni a gödör alján voltam. Féltem sok mindentől, amikor épp nem depressziós voltam, akaratlanul kitört belőlem a hisztéria, zokogás, néha az erőm, vagy éppen egyszerűen csak felkaptam a legközelebbi hangszert és addig játszottam rajta, amíg vérezni nem kezdtek az ujjaim, a szám, ki nem száradt a torkom és nem estem össze a fáradtságtól. Tudtam, mi váltja ki, de a legkisebb ingereket is kikerülni lehetetlen volt. A másik véglet pedig a teljes érzéketlenség volt, mikor időről-időre elzártam mindent, érzéseket, vágyakat, álmokat, a testi szükségleteimmel foglalkoztam, de azon kívül robotként mozogtam és működtem. Kifogástalanul eljátszottam egy nehéz dalt és nem találtam benne élvezetet, megszámoltam hány virág van egy fán, de nem csodáltam meg a szépségüket, minden sivár és színtelen volt. A lelkem mély és sötét bugyrai soha nem ürültek ki, mindig volt valami a felszín alatt. Utána megjelent Freud és Jung munkássága, leküzdöttem az ember iszonyt annyira, hogy megvizsgálhassanak. Máig nem tudom, hogy teszt vagy a véletlen műve-e volt az a kosárnyi macska kölyök az udvaron, de egy állat, amelynek állandóan a segítségemre volt szüksége az élethez, visszahúzott engem is a tudatosság világába. Majd pedig elkezdett bővülni a gyűjteményem, szélesedett a világképem és bizonyos határok között, amelyeket az udvariasság mércéjével mérve be lehet tartani, már szinte bármilyen helyzetet túlélek. Erre egy példa a vadász társasága, amelyet még pár percig kell élveznem, amíg át nem jutok az utolsó fél utcán a parkig. Tudom mi ő, mégsem omlok össze, menekülök vagy veszítem el az uralmat önmagam felett. Korábban ilyesmi elképzelhetetlen lett volna...
- Az állatokat valóban szeretem... a többi kérdéses. Nem nehéz kitalálni, hogy ezzel a testtel jó néhány szerepre alkalmatlan vagyok - amit néha nem is bánok. Semmi probléma vele, hogy nem vagyok harcos, mert utálom a vérontást és a képességeimet sem tudom uralni. Mivel nem tudok harcolni a legkevésbé sem, a testőri és egyéb felügyelői szerepeket sem kaphatom meg. Egyetemi végzettségem nincs, a legtöbb egyéb munka pedig fizikai erőnlétet vagy legalább elfogadható magasságot igényel. A tömegbe sem könnyű ilyen méretekkel beleolvadni. Zene és az állatok. Ezen az én erősségeim... - Mégis, ezt örömmel csinálom. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy megadatik neki ez a szabadság - teszem hozzá elgondolkodva és majdnem sikerül végig simítanom Floki hátán, de megállom végül. Helyette csak a jelzést igazítom meg rajta, amely hivatott figyelmeztetni rá mindenkit, hogy ő kiképzés alatt áll és nem ajánlatos ölkutyának nézni. Mondjuk ezekkel a méretekkel...

Hy Alec!

Please be careful!

- Most igen, hat saját, Floki és Jerry pedig képzés alatt. Időnként több, ha más tündérét is tanítom - ebben az egyben ugyanis a zenén kívül jó vagyok. A tél udvarában van egy kutyakiképző a vadász kutyákhoz, de a tavasz és nyár nem éppen a falkavadászat támogatói, így itt annyi sincs. Vannak, akik amatőr módon foglalkoznak vele hozzám hasonlóan, de nekik nincs annyi szerencséjük általában, mint nekem. Mivel én eleve sérült vagyok, a legtöbb állat automatikusan érzi és óvatosabban viszonyul hozzám, ami utána berögzül nekik. Az én macskáim nem ugrálnak magasra, mert nem érném el őket, és a vacsora asztalokat is nyugton hagyják. A kutyáim folyamatosan tartanak egy távolságot, amikor talpon vagyok és nem próbálnak hozzám simulni. Az utóbbit én teszem meg, amikor segítségre van szükségem. Még a lovaim is képesek gond nélkül leereszkedni hasra a földön, hogy én csak rá tudjak ülni a hátukra, majd újra felemelkedni és elindulni. Ha bemutatóról van szó, igazi géniuszok, pedig elsőre nem is ez volt a célom. Azt mondták, a lelki állapotomban sokkal jobban érezném magamat egy állat mellett, akit elég jónak érzek, hogy megvédjen és nyugtasson. Ehhez méltóan neveltem néhányat és remekül működött. Gyermekem valószínűleg soha nem lesz, de a következetességet alaposan megismertem már és tudom alkalmazni. Azért lehet egyszerre ennyi állatom. - ... mellé pedig három macska, két nyúl, egy menyét, két ló és néha egy sárgarigó is, amikor olyan a kedve - szőrös, tollas és lassan már pikkelyes állatok egész sorát tartom magam körül tündérföldén. Sokkal jobban bízom bennük, mint a tündérekben vagy emberekben úgy általában. És ők még nem panaszkodtak, hogy elegük van a dalból, amit éppen gyakorlok vagy próbálok memorizálni...
- Kisebb állatkert, mondhatni - teszem hozzá halkan, mikor ismét fel merek pillantani a vadász arcára, mivel eléggé zavartnak tűnik. Megértem. Én másképp el sem tudom képzelni az életemet, és fogalmam sincs, ők hogyan bírják ennyi emberrel együtt egy nagy épületben, ahol csak a szobájában van nyugta valakinek és az sem sokáig. Attól megőrülnék, ahogy minden egyes edzés gondolatától is szorongás fogna el. Egyszer megpróbáltak megtanítani harcolni. Képtelen voltam bármit is visszatámadni, gyatrán védekeztem és a legkisebb sérülés elszabadította a kontrollálhatatlan erőmet...

Hy Alec!

Please be careful!

- Tippeltem. A nyíl ritka fegyver... És árulkodó a tekinteted - ebben az esetben az leplezte le, hogy soha, egyetlen pillanatig sem bukkant fel benne az a fajta kéjvággyal kevert érdeklődés, amit a férfiak egy szép nő láttán nem tudnak magukba zárni. Az arcom ezer és egy fájdalmas emlék okozója, de már régen rájöttem, hogy ha valamilyen módon megcsonkítom, azzal magamat árulom el. Errefelé még csak a fátyol és az orvosi maszk sem divat, így teszem, amit tudok. Emberek között szét eresztem a hajamat, belefésülöm az arcomba és minden nemű sminket hanyagolok, amely csak kiemelné a tündér finom vonásait. De valamit nehéz elrejteni, főleg a magasságomat. Apró, törékeny. Csak ezek a szavak jutnak mindenkinek eszébe rólam és mivel a magas sarok meg a sérült láb egymás kizáró indok, a legegyszerűbb optikai csalásokat sem tudom használni... - A lányok nagy része nem kedveli, ha húsként tekintenek rá. Nálad egy pillanatig sem volt így - szinte fogadni mernék, hogy amíg nyilvánosságra nem hozta, hogy meleg, elég sokan pontosan ezért a viselkedés miatt vonzódtak hozzá. Elvégre kinek nem tetszenek az olyan nehéz eset, de jóképű fiúk, akiknek az arcára van írva, hogy ha egyszer meghódítod, akkor hűséges lesz hozzád? És csak azért merem ezt teljes egészében végig gondolni, mert megnyugtat a tény, hogy egy nő sincs rá hatással.
- Crysalis, vagy röviden Crys. Ő pedig Floki - mutatok a kutyára, aki immár az indult parancsra vár csak és engedelmesen mellettem készen áll elsétálni a Central Park-i átjáróig. Ha jól tudom három keresztutca és eljutunk az egyik oldalsó bejárathoz, onnan pedig a tó alig pár perc séta. Összességében 15 perc emberi tempóban, Crys tempóban úgy 20-22. Nem nagy időveszteség. - Floki egyike a nyolc kutyámnak, két másik a parkban vár rám - egy idős hölgy vállalta a felügyeletüket. Ember, már jó régen egyedül él és minden nap kisétál a parkba etetni a galambokat. Leo elég idős, hogy ne nagyon akarjon mást, csak feküdni a napon, így rá mindig örömmel vigyáz, mellé pedig van még egy idősebb, kistestű példány, egy papillon...