Esett...
Először még viccesnek találtam, érdekes volt felfedezni az esőcseppek simogatását a meztelen vállaimon. Az első éjszaka úgy éreztem, minden fájdalmamat és könnyemet képes lesz majd elmosni az a zápor. Ma már, ahogy meghúzom magam az egyik lépcsőház sarkában, ki nem állhatom az esőt. Hideg, minden egyes cseppje viszolyogtat, amint végigcsúszik pőre tarkómon. A mellkasomhoz húzom a térdeimet, fészkelődök az öreg nénitől kapott takaró alatt, melegen tart, de szúr. Semmi jó nincs fájdalom nélkül?
Elaludtam...
Már éreztem, ahogyan a fáradtság egy kósza álom képében törne utat. Homályosult a látásom, le-, lebicsaklott a fejem, aztán végül feladtam. Nekidőltem a falnak, nem törődve vele, ahogy csontos vállam saját magamnak okozott fájdalmat, amint azon keresztül összpontosult a testsúlyom a göröngyös falnak. Nem érdekelt sem a hideg, sem a szúrós takaró, egyszerűen csak egy szebb helyre vágytam, békésre és nyugodtra. Az álmaim mindig megmutatták azt, hogy miért kellett tovább mennem minden egyes nap.
Álmodtam…
Szépet, hogy normális gyerek lehetek, ahogy édesanyám szerető karja ölel magához. Nevettünk, egy arctalan férfivel, magas, sudár alkat, sötét barna hajjal. Felvett, a nyakában vitt, mint azok a szülők, akiket az óvoda rácsain keresztül szoktam látni. Nem számított, hogy már rég kinőttem belőle, hogy annyira valótlan volt, mint mások számára a pikkelyek a testemen. Itt éreztem magamban az erőt, nem volt furcsa mosolyogni, nem kellett gyanakodnom senkire. Itt boldog voltam, nevettem, szerettem és szerettek.
Sírtam…
A lépcsőház ajtaja hatalmas csattanással zárult, és bár az álom negédes volt, a valóságnak kellett győzedelmeskednie. Keserű volt, de gyorsan kellett lépnem. Átmásztam a bicikli tároló rácsa fölött, ami a lépcsőforduló alatt helyezkedett el, és a leghátsó sarokba kúsztam. Nem szipoghattam, ha meghallanak, megint elvisznek. Csak összekuporodtam, némán vacogva bántam meg, hogy nem húztam magam után a lepedőt. Pedig a néni biztosan nem bánta volna, hogy magammal viszem.
Futottam…
Amint eltűnt az előbbi alak, mint a puskagolyó, lőttem ki az ajtó felé. Egy szempillantás alatt tűntem el az éjszakában, rohantam utcákon, parkokon át. A végére már én sem tudtam, merre vagyok. Egyszerűen csak ösztönösen menekültem a lehető legmesszebb. Nem vágytam ismét azokra az élettelen mosolyokra és áhítattal teli szemekre. Nem akartam, hogy ismét jeleket fessenek rám, rongyokba öltöztessenek és, mint egy kirakati babát, az oltárhoz ültessenek. A szívem dobog, mindig is dobogott, sohasem voltam az, aminek ők képzeltek engem.
Összeestem…
Régen ettem már, négykézláb másztam el a következő fáig, hogy a hátamat nekitámasszam. Még késő volt, vagy kora? A fák lombjai eltakarták előlem a csillagokat. Az éj sötétje gondoskodóan ölelt körbe, míg az éhség maró fájdalma görcse rántotta gyomromat. Ez ismerős volt már, a szekta sem szerette, ha sokat ettem. Szerintük, ez egy emberi bűn, amin nekem, mint megváltójuknak, felül kellett kerekednem. Mindig egyre kevesebb ételt adtak, néha ki kellett mennem az udvarra, hogy füvet rágjak. Az első pár alkalommal még tudtam csenni a konyháról, de...
Csuklottam…
A szemeim előtt ismét felvillant, ahogy szénné égett az a szekta tag, a halálsikolya a fülemben csengett. Pedig csak fájt, ahogy megvert, éhes voltam, bosszút akartam. Azután félni kezdtek tőlem, és még nagyobb áhítattal imádtak. Egyre több és több időt kellett az oltáron töltenem, míg nem már le sem engedtek onnan. Rácsokat húztak fel, kígyó tetemekkel díszítették, és élőket égettek meg tűzön. Többé nem bírtam beszélni, a tűz sikolya megnémított. A mai napig megszorul a tüdőmben a levegő, ahogy erre gondolok.
Megmenekültem...
Egy fűcsomóba kapaszkodva támasztottam ki magam, szédültem. Forgott velem a világ, de nem akartam elengedni. Ha lehunynám a szememet, mindennek vége lesz. Egyszer már visszavittek, de nem fognak még egyszer, nem akarom még egyszer. Nem akarok többet megölni, a vér vöröse... Kibuggyant a szám szélén, ahogy az alsó ajkamba haraptam. Nem láttam, de a fémes ízétől a hideg rázott ki. Felgyorsult a légzésem, még éreztem, ahogyan egy utolsót rántott a gyomrom, aztán elsötétült minden. Ezúttal nem álmodtam, mintha félig még ébren lettem volna. Semmit nem láttam, de éreztem, ahogyan valami meleg áradt felém. Mint egy test, szorosan ölelt körbe az érzés, pont mint a kétely és a félelem, amit érezni kezdtem.