Az első száz év nehéz volt, mindent meg kellett tanulnom, egyedül. Akkor még egyszerűen csak élveztem, amint a vér végigcsúszik a torkomon, halálra vágytam. Vérfagyasztóra, darabolósra, horrorszerű látványra. A második század gyengédebb volt, nem öltem kedvtelésből, helyette mindent rituálé szerűen végeztem el. Csábítás, szerelemi fellángolás, szex, gyilkosság. Kerestem a módját, hogyan is lehetne a legélvezetesebb ez az egész. De erre is túl könnyen ráuntam. Művészetet akartam varázsolni ebből az egészből, tovább akartam kiélvezni a pillanatot, amint láthatom, ahogy a szemeik megdermednek, ahogy az utolsó lélegzetvétel bennragad a tüdejükben... Hiába visszhangzott még percekig a fülemben halálsikolyuk, én kielégítetlen maradtam. Nem volt elég a vérük, vagy az életük, valami többre vágytam. Láttam, amint boszorkánymesterek lelkeket idéznek, kötnek meg. Megbántam, átkozni kezdtem a szüleimet, anyám miért nem lépett félre? Soha nem kérdeztem meg tőle, és nem csak mert nem tehettem. Megtehettem volna, hogy utána menjek, hogy vele éljek, vagy akár csak meglátogassam, és mégsem tettem. Jól éreztem magamat a kastélyban, szolgákkal és hódolattal körbevéve. A semmiért tiszteltek, hiszen senki voltam, névtelen, és mégis a legnevesebb... Mulandó embernek születtem, s hálát sem éreztem, hiába áldozta fel értem magát Darrell. Hiába adott oly' sok szép éjszakát, hiába dobbant olyan hatalmasat minden pillanatban a szívem, amikor láthattam, már tudom. Fellángolás volt, könnyen múló szerelem, és mégis ezerszer jobb volt, mint Lord Griffin mellett. Soha nem kényszerítettek semmire, minden mindig az ölembe hullott, aztán elém állt. Elálltam a rivaldafényt, nem hullott tovább virágeső a lábaim elé, miatta menekülnöm kellett. A házasság szóba sem jöhetett, nem ilyen formában és nem ilyen emberhez. Csupa báj, küllem, könnyed elegancia, szinte eltörpültem mellette. Én nem akartam olyan lenni, mint a többi asszony, árnyékként élni, majd meghalni. A vámpírlét ajándék volt, Darrell öröksége, a tiszteletére felvettem a nevét. Menekülés közben szükséges volt egy másik. Az anyámról kapott nevem is, talán senki sem sejtette, az elüldözése után tilos volt kiejteni a nevét. A mai napig az örökségükből élek, hála és visszafizetés nélkül. Hiába tudom már kiejteni Isten nevét, sohasem hittem, az imát csak mímeltem, a könnyek mindig is hamisak voltak. Túl önző vagyok, túlságosan emberi, és a legerősebben gyengéd. Mostanában nem gyilkoltam, pszichikai terror, ha éppen a szükség rám tört, de talán megtörtem. Minden új, elég csak egy évtizedet várnom, míg visszatérek, hát még háromszáz év múltán. Egy hete érkeztem, ott kellett hagynom a boszorkánymestert, túlságosan megszelídültem mellette. Csak belőle táplálkoztam, elkísértem mindenfelé, és ráébredtem, hogy mennyire megszoktam mindent mellette... Hiába volt keserű a vére, mégis élveztem, és ez volt a legundorítóbb az egészben. Nem akartam kötődni, talán volt bennem valami félsz, ami még így az évszázadokkal sem kopott ki. Talán csak túl makacs voltam, és nem akartam egy helyben maradni. Már régen eldöntöttem, világot kell látnom, ízeket éreznem, több ezer naplementét és felkeltét élveznem. Mert nem lehet hiábavaló, hogy akkor, amikor leginkább vágytam izgalmakra és kalandokra az életemben, felbukkant előttem. Nem lehet véletlen, hogy pont azt adta nekem, amire vágytam, és csak át kellett lépnem a kastély kapuját hozzá. A kezemnél fogva vezetett el egy olyan útra, ahonnan nem volt visszaút. New Amsterdam, vagy York, ahogy neked jobban tetszik kedves olvasóm, háromszáz év múltán is kíváncsian, tárt karokkal fogadott. Leszel te is ilyen kegyes velem?