Felhorkanna. Tisztán érzem, hogy megtenné, minden gond nélkül, de valamiért mégis visszafogja magát. Talán érzi, hogy nincs egy szinten a szemben állóval.
- Akartál engem akkor, most miért nincs így? – értetlenül vonja összébb a szemöldökeit a kérdés elhangzásakor és bár követelőzőn lépne fel, hogy választ akar a többire is, csendben hallgatja végig, amit végül kap.
- Igen! – habozás nélkül, gonoszan szűkülő szemrésekkel jelenti ki a – számára – megkérdőjelezhetetlent.
- Nem! – kiáltom én, valahol alatta, mögötte, az utód árnyékában, segélykiáltásként. Nem akarom, hogy elpusztítson, nem akarom, hogy semmibe vegyen. ...vegyenek ők ketten.
A simításba belemozdul, akár egy doromboló macska, én pedig valahol belül beleszakadok ebbe a jelenetbe. Tudom, érzem, hogy az utód mennyire nem veszi jó néven a jelenlétem vagy az ellenkezésem.
A visszakérdezést nem érti a vörös tekintetű, hiszen míg ő isteníti, addig a másik rettegi a szemben állót. Utóbbi nélkül tökéletes szolga lenne, végrehajtó vagy akármi, amit a démon kíván és akar.
- Miért?! – faggatózik kétségbeesetten, mert nem érti, hogy miért kell osztoznia, hogy miért nem fontosabb utódként, mint a gazdatest… Azt hiszem a jó leíró megfogalmazás az most, hogy foggal-körömmel ragaszkodom a létemhez, de valahogy még sincs igazán fogantja. Pedig nem adtam fel, még itt vagyok…
- Nem szeretsz. – jelenti ki a vörös tekintetű kétség nélkül, ahogy dacosan figyeli létrehozója szempárját és a sértettsége annyira mélyre szalad, hogy elfordul atyjától, helyet engedve nekem. Mire a kérés-kérdés elhangzik, újra kékbe fordul szemeim világa.
- Vedd le rólam a kezed... – fájdalmas súllyal nehezedik közénk a felszólításom, hiába a csendes kiejtés, miközben megremegnek ajkaim szélei és hátrébb lépek egyet.
- Kettétépnél, mert a szüleim meghozták életük legrosszabb döntését hosszú évekkel ezelőtt a másik kedvéért. ...akartam neked esélyt adni, hinni, hogy nem minden démon olyan, mint amilyennek lefestették, de nem vagy különb. A felszínre szakítottad, mert neked így volt kényelmes, kihasználva, hogy meg akartalak ismerni. – számokban nem mérhető fájdalom ül meg a tekintetem mélyén és még egy lépést hátrálok tőle. Ostoba és naiv voltam, elmondhatatlanul az és tudom… tudom, hogyha a másik nem sértődik meg és nem dönt úgy, hogy visszavonul, esélyem sem lett volna a saját testem felett visszanyerni az uralmamat, amelytől a velem szemben álló fosztott meg, amikor előhívta a véremben lakozót...


//Bocsánat, hogy csak most.   //

A vöröslő szempár tulajdonosa elválik tőlem, nem ugyanazok a gondolatai az érzései, amelyek nekem. Büszkén és elégedetten húzza ki magát, amikor a felmenője tekintetének kereszttüzében találja magát. Az én testemet használva. Nehézkesen engedi el a férfit, a fizikai kontaktus valamiért számára érezhetően fontos (lenne), de ennek ellenére megteszi, kibontakozik a számára olyan nagyon nem vártból.
- Oswin... - köpi szinte az említett nevet és szünet nélkül folytatja. - Nem tudom mit számít, hacsak nem… neked számít. - rácsodálkozón említi meg kérdés és kijelentés egyvelegeként a második részt.
- Miért fontos neked a lány? - kérdi,szinte át sem gondolva az utód az atyjától a gazdatestről amely nélkül ő maga sem létezne, a megvetés azonban megtéveszthetetlenül ott van vöröslő tekintetének mélyén.
- Miért törődsz vele? Mi vonzz benne? A húsa talán, az, hogy érintetlen? Vagy az, hogy angyali vér is csörgedezik az ereiben? Esetleg a naivitása és az ostobasága, amitől gyenge és mihaszna lesz? Tudtad, hogy olyan valaki után epekedik, aki észre sem veszi? Nem te kellesz neki, hiába tart vonzónak. - jegyzi meg az utód flegmán, mit sem törődve azzal, hogy miként kellene, illene nyilatkoznia a vele szemben állóval, miképpen érintheti esetleg a férfit, a kiejtett odaszúrás. Vagy, hogy mi az igazság, amelynek a közelében sem jár.
- Simulékonyabb? Hiszen eltakaríthatod az emberi énjét, átadhatod őt nekem és átvehetem az uralmat felette, ha akarod, és akkor nem kell megszoknia és elfogadni a dolgokat… Miért nem ezt akarod? - nyögi ki követelőzően a vörös szemű utód, pont úgy, ahogyan egy még megzabolázatlan kölyöktől az várható lenne. - Annyival hálásabb lehetnék, mit ő... - jegyzi még meg az életre hívott és kéretlenül is közelebb férkőzik a megidézőhöz, tenyerét a férfi mellkasára helyezve ezáltal. Ám az ellépését nem fogadja békésen, követi akár egy hűséges eb és a közben érkező kérdés-kérés páros elhangzása közben lassan és alattomosan mosolyodik el.
- Olyannak, mint téged, csak gyengébbnek, de életvidámnak, okosnak és védelemre szorulónak. - vágja el hirtelen a beszámolót. - Őt kellett volna megvédened? Rám jobban vigyázol majd, mint rá? - szúr oda, mint aki nem látja, hogy mit okoznak a szavai, a test tulajdonosát pedig, akiben életre kelt, teljesen figyelmen kívül hagyja, mintha nem számítana vagy nem is létezne.
- Én nem akarom ezt a halandót. - jelenti ki makacsul, ahogy a felajánlás elhangzik, pillanatig sem gondolkozva a válaszon. - Ostoba, naiv, álmokat kerget, amik sosem fognak valóra válni. Nézz rá… Egyáltalán nem él, tele van kétségekkel, túlságosan hűséges bárkihez, aki egy kicsit is kedves vele. - húzza el az ajkait annak, akinek a teste számára is otthont, létet biztosít. - Válassz engem, legyél velem, szeress engem. - teketóriázás nélkül jelenti ki, amit akar, mit sem törődve azzal, hogy ehhez mit is szól a másik fele, része, énje, amelyikkel születése óta egyek.
Az arcára ejtett csókot lelkesen fogadja, közelebb húzódva, fészkelődve a szemben lévőhöz, nehézkesen engedve őt el. - Igen. Látni szeretném. Kérlek... - suttogja, már-már gyengéden kifejezve akaratát, amikor történik valami, amit nagyon nehéz lenne szavakkal jól körbeírni.
A körülvevő, szinte emésztő sötétség szorítása enyhülni kezd és teret enged. A vöröslő szempár élénkségéből veszít valamit, kék vegyül bele, ahogy ébredezem és habár megszólalni még nem tudnék, elkapom a hozzám közelebb eső kezet, amely billogomat érintve hívta elő a bennem lakozót és szorítom meg az ujjait. Itt vagyok én is...

- Pedig… látod, itt vagyok. - fogom meg a választ a bajkeverés oldaláról. Igazából azaz, amit sohasem keresek, de valahogy gyakran sikerül belekeverednem. Főleg, ha Róla van szó, kezdve a sikátorban történtekkel és most is itt vagyunk, ahol és ahogyan. Pedig nekem mindezt nagyon nem szabadna. Biztos vagyok benne, hogy a Klávé nemhogy homlokon nem csókolna, de keményen megtorolná, ha megneszelné. Ha megtudná…
- A kötetlen beszélgetésnek viszont kifejezetten örülnék. - pont azért, mert emberi. Mert ismerem a kereteit, mert olyan közeg, amiben legalább otthonosan mozgok, akkor is, ha nem vagyok túlzottan gyakorlott a spontaneitásban mellette. Arról nem is beszélve, hogy mennyi kérdésem van még mindig, amelyeket legszívesebben egyszerre tennék fel, de mégsem tudom, hogy melyikkel kezdjem majd, ha odajutunk.
Jobban azonban nem sikerül belemerülni semmiféle folytatásba, mert a hatodik érzékem azt súgja; valami nincs rendben. Ösztönös a reakcióm, ahogyan a korbács életre kígyózása is az érzéseim hatására a tenyeremben. Nem értem miért neveti el magát, azt sem, hogy miért gondolja úgy, nem lesz rá szükségem, amikor az előbb még meg mertem volna esküdni arra, hogy neki is feltűnt, Ő is érzékeli, amit én.
- Nem igazán szoktam még meg a gondolatot, hogy… ki is vagy valójában. - nem akarom titkolni ezt előle és ha talán nem is annyira tudom jól vagy szépen megfogalmazni, egyszerűen csak kicsúszik a dolog. Persze, tudom a nevét, a bőrömön viselem a jelét és neki köszönhetően átéltem azt amit, de valahogy a feldolgozás része nem jön egyik napról a másikra. Egyik hétről sem a másikra, ha már itt tartunk. Még most is csak próbálok megbarátkozni a gondolattal és kitalálni, hogy ebben az egész helyzetben hol is vagyok én…
Hirtelen nem értem mire is kérdez vissza, mielőtt azonban pontosítást kérhetnék az értetlen szemöldökráncolásom mellé, újabb kérdéseket szegez nekem. Mi…? - kezdenék bele a kérdésbe, ahogy szóra nyílnak az ajkaim, de számomra újabb értelmezhetetlennel áll elém, amire csak megrázom a fejem. - Ki…? 'azaz Alesea?' fejezném be az érdeklődést, de erre már nem marad lehetőségem, mert a reakciója félelem és rettegés elegyét kezdte a szívembe ültetni, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Hiszen a vonásai nem változtak, nem jobban, mint eddig bármikor. Igazából semmi sem lett másmilyen az elmúlt másodpercek alatt, mégis valahogy… valamiért visszahátráltam egy lépést. Aztán nagyon lassan még egyet. Menekülőre nem fogom, de nem állítom, hogy halál nyugalommal nézem végig, ahogy kirúgja az ajtót és recsegve robban ki a helyéről a fa. ezernyi darabra hasadva a talpa nyomán. A hangja… azaz ordítás, az a vérfagyasztó… magam sem tudom miért, mikor vagy miként kezdtek ez öntudatlanul is mozogni a lábaim, de a hátrálást legyűrve tettem meg előbb egy majd még egy és végül egy harmadik közeledő lépést is.
Továbbra is ott marad az értetlenség a vonásaimon, amikor felém fordul, amikor a pillantása belefonódik lélektükreim kékségébe. Kérdeznék, nagyon is ott tolonganak a szavak a fogaim mögött, a nyelvem hegyére szorulva, éppen csak egy lélegzetnyire attól, hogy ki is ejtsem, amikor újra megszólal és a szemem előtt ejt sebet saját magán. Innentől pedig minden annyira gyorsan történik, hogy a gondolataim sem igazán képesek követni az események kibontakozó sorát. A vére, a tenyere, a mellkasomra tapasztott keze, az érintése alatt fellángoló jel izzása, a hatására ívbe feszülő gerincem, ami kiszorítja az utolsó légvételem maradékát is a tüdőmből… Nem kapok levegőt, nem tudok mozdulni, nem engedelmeskednek a tagjaim, nem hagyja el hang a számat, pedig belül felkiáltok. Pokoli fájdalom járja át a testem, ahogy érzem a vérem, a vérét zubogni az ereimben. A szívdobogásom, mint megannyi kínkeserves dobbanás okozója, majd' kiszakadni készül bordáim zárt ketrecéből. A fejem hátrabukik és minden egyes rúnám, amit olyan nagyon büszkén és hittel viselek a bőrömön, mint a sav, úgy mar és éget. A gyötrelem kálváriája leírhatatlan, pecséttel zárja le torkom, hogy egyetlen hangot se adhassak belül tomboló gyötrődésemnek, amíg végül aztán… aztán körülvesz a hideg és csend ragacsosan nyúlós, sötétlő masszája.
A kék szempár vörösen izzik fel, a hátrabukó fej előre billen, arcába hulló sötét tincsei átbucskáznak az vállai felett, amikor tekintetét Atyjáéra emeli. Kezét puhán helyezi a férfiéra, kíváncsian szemlélve végig a ruha alatt futó izmokat, a mellkasáig vezető érintést.
- Az energia, mint a tiéd, de mégsem belőled árad. - emeli vöröslő párját a kérdezőre és úgy mozdul, hogy ne térjen ki az érintés alól, de közelebb férkőzhessen.
- Még a szaga is, de halvány, nem élettel teli. - folytatja a maga módján leírva, ahogy képes rá, tekintete pedig nem kerüli el azét, akinek a létezését köszönheti.
- Ez itt, tart tőle, mert tart tőled és nagyon is rád emlékezteti, azért érezte meg. - bök önmaga felé, a test felé, amelynek birtokosával él szimbiózisban. - Engem viszont vonzz… Ugye tudod, hogy küzd ellenem és ellened is?! - egyik nélkül azonban nem létezhet a másik...

Sokat kockáztatok ezzel a találkozóval, mégis itt vagyok. Én hívom. Még mindig nem tudom mennyire lehet megbíznom benne és ha bárkit megkérdeznék, akit ismerek, valószínűleg mind azt hinnék elment az eszem. Talán így is van. Mégis tudni szeretném azt, amire a választ – vagy inkább válaszokat – csak ő adhatja meg, senki más.
Az ajtó nyikordulására emelem fel íriszeimet, ráfüggesztve lélektükreim kékjét, amikor belép. Hátamat a hideg kövekre vakolt falnak támasztom, ujjaimat pedig magam előtt fonom össze. Lassan bólintok kettőt, szavak nélkül adva meg a választ a kérdésére. Mélyebb lélegzet szalad a tüdőmbe, ahogy közelebb lép, leginkább azért, mert nem tudom mire számítsak tőle. Talán ennek okán, talán azért, mert még mindig fogalmam sincs miként kellene hozzá és mindahhoz viszonyulnom, amin miatta mentem és megyek keresztül, kissé setesután sikerül viszonoznom az ölelését.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - bontakozom ki a karjaiból. Tudom, hogy ezt mondta a legutóbbi alkalommal és be is tartotta a szavát.
A bókot hallva végigpillantottam a ruhámon, lesimítva néhány nem létező gyűrődést pótcselekvés gyanánt. - Én csak… én csak felvettem, amit találtam. Nem igazán tudtam, hogy mit is kellene viseljek. - kértem tőle, hogy ne úgy találkozzunk, ahogy eddig már többször is megtörtént és valahogy nem éreztem jó ötletnek, hogy abban érkezzem, amiben rendszerint feladatokat is teljesítek. Egyszerűen mást akartam és ez lett az eredménye.
Értetlenül vonom összébb a szemöldökeimet, amikor az említett játékkal kapcsolatban kérdez. Utoljára  nem is olyan régen valójában kamaszkoromban volt benne jobban részem, az utóbbi időben azonban annyi minden másra kellett koncentrálnom, hogy a fáradt gőzt nem mondhatni, nagyon kieresztettem volna.
- Igen, ismerem, de miért kérdezed? - szinte azonnal kíváncsiskodom, a választ pedig ugyanilyen gyorsan meg is kapom. Szeretnék visszakérdezni arra, hogy mégis miért akarja a játékot, végül mégsem szólalok meg vagy legalábbis nem erre ráfókuszálva.
- Nem mondhatni, hogy nagyon ügyes lennék ebben. - és kicsit zavarban is érzem magam, legfőképpen annak okán, hogy még mindig nem tudom, miként is álljak hozzá a találkozóhoz és a tényhez, hogy akartam ezt.
Fejbe vágóan kúszik a bőröm alá a nyugtalanító érzés, szerteoszlatva ideiglenesen minden mást, ami eddig kavargott bennem. Íriszeimet elveszem róla és a lépcsőn felfuttatva fordítom tekintetemet az emelet felé. Bizonyságot nem tudok, de az ösztöneim olyasmit súgnak, aminek köszönhetően a karomon lévő ékszer elkezd letekeredni, a tenyerembe csúszva ezzel a korbács vége.
- Te is érzed? - lassan mozogva indulok el, a vaklárma még mindig jobb, mintha valami meglepetés vagy nem várt hullana a nyakunkba. Azt pedig valahogy nem is feltételezem igazán, neki ne tűnt volna fel az, ami nekem is.

Hangulat
Az utóbbi napok nem igazán teltek másként, mint korábban. Még mindig problémát jelent az alvás, még mindig kísért a tükörből visszanéző vörös szempár, még mindig furcsa és felkavaró álmaim vannak éjjelente. A koncentrációm szerteszóródik, a gondolataim pedig csak ugyanazt járják újra és újra körbe, mintha egy megszakíthatatlanul forgó körhintára váltottak volna jegyet. A mókuskerék ugyanabban a tempóban pörög, hol fájdalmasabban, hol pedig kevésbé szívszorító módon mászva a bőröm alá, befurakodva a zsigereimbe, megágyazott helyet lelve a pórusaimban. Mintha a porcikáim egyszerre akarnának szétesni és közben pedig valahol, nagyon mélyen, olyan mélyen, amit felfogni sem vagyok igazán képes, a kép egyre inkább tisztul.
A szüleim és a tetteik, a tudat, hogy az ereimben futó vérem más, mint a többieké, hogy én magam vagyok más, mint az Intézetben élő társaim. A rúnáim most is ugyanolyan tisztán feketéllenek a fehér, már-már sápadt bőrömön, ahogyan az a jel, pecsét is, amit nem olyan régen hordok magamon és amit sosem kértem vagy akartam. Mégis a részem lett.
Egyre gyakrabban kezdtem esténként a tükörből megszemlélni, ujjaimat puhán végigfuttatni a mostanra teljesen begyógyult felületen, a végtelen fekete vonalak egységén és közben igyekeztem válaszokat találni a kérdéseimre, amire a lelkem háborgó tengere olykor, leginkább akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam volna rá, talált némi megnyugvást. ...ez pedig ijesztő. Nagyon.
A szabadidőmben kellett volna gondolkodjak mindazon, amit megtudtam. Azon is, amit tettem, az alkun, amit én ajánlottam, aminek a szabályait én alkottam. Legszívesebben kettészakadtam volna, őrlődve aközött, hogy újra megtenném és aközött, amikor elátkoztam magam és a napot, a percet és a szentségtelen pillanatot, amelyben megkötöttem. Egy részem akarta, vágyódott utána, hogy jobban megismerje önmagát és a múltját, a másik fele pedig ugyanazon végtelen utakat rótta le újra és újra; nem ezt tanultam, nem ez volt a helyes, nem tehettem meg. Csakhogy megtettem. Már megtettem…
Kellett idő, amíg ülepedett a dolog, minden, amit akkor, abban az álomban láttam és hallottam. Szerettem volna azt hinni, azt venni egyetemes alapigazságnak, hogy egy álomnak, a tudattalanság határának szélén semmiféle igazságra nem bukkanhattam, de ezzel együtt nagyon is tudtam, a zsigereimben érezve, olyan elemien, ahogy eddig még soha semmit; nem volt semmi hazugság abban, amit a maga szokatlansága ellenére tapasztaltam meg.
Lassan elkezdtem elveszíteni a kontrollt. Apróságokban mutatkozott meg. Már nem a vizsga lett a legfontosabb, holott jó ideig, főleg így a vége előtt semmi más nem számított, ahogy viszont a napok egyre közelebb repítettek felé, úgy vált valahogy egyre halványabbá a korábban olyan nagyon éles kép bennem. Aztán a szabadidőm, amelyet edzésre és tanulásra fordítottam, átmanifesztálódott a túlhajszoltságba vagy éppen a saját határaim feszegetésébe. Már nem annyira kezdett érdekelni, mit gondolnak mások és noha túlzásokba egyáltalán nem estem, valahogy az örökös maximalizmusom már nem csillogott annyira fényesen, mint eddig.
Ellenben egyre erősebb lett az érzés, hogy hívjam, szólítsam, hogy elérjem mindazt, amit tulajdonképpen tálcán kínált. Ehhez pedig semmi mást nem kellett tennem, minthogy rá gondoljak. Igazán rá... Szólítsam a maga szokatlan, de valahogy mégis nagyon intim módján. Mégiscsak az a menete - ahogy elmondta -, hogy gondoljak rá és Ő megjelenik. Ha ennél valaki tud bensőségesebbet, titkosabbat, bőr alá kúszóbbat, meghittebbet, akkor azt hiszem végtelen tájékozatlan vagyok. Részben talán igaz is.
A mindig viselt fekete darabok helyett egy kéket választottam ez alkalommal. Szabad lett az estém és most az egyszer nem az Intézet falai között akartam eltölteni. Valami egészen mást forgatok a fejemben. A ruha egyszerű, de mégis elegáns. Nem tudom mit kell vagy illik viselni egy ilyen szokatlan találkozáshoz. Követi az alakom, de nem túl feszes, a térdeim felett ér véget, de mégsem kihívó, elöl zárt, de hátul viszonylag nyitottabb. Nem igazán a mindennapjaim része, mint Izzynek, de most magas sarkú lábbelik mellett döntök és azokkal egészítem ki a választott ruha összképét. Az elektrumkorbácsom az alkaromon tekereg, ékszerként. Anélkül sosem megyek sehová, de más fegyver nincs nálam. Nem harcba indulok. Legalábbis remélem, hogy nem.
Az Intézettől viszonylag messze akartam menni – persze kérdéses, hogy mi számít messzinek – és mindenképpen olyan helyet megválasztani, ahol nem leszek igazán szem előtt. Olyasmire készülök, ami egyáltalán nem megengedett; tilosban fogok járni. Mégis szükségem van rá, akarom.
A városon átvágva érkezem meg a világítótoronyhoz. Kihalt, de mégsem. A távolban a soha nem alvó város forgataga nyúlik egybefüggő masszává azokkal együtt, akik lakják. Itt azonban minden csendes és csak a lámpák pislákoló fényei hoznak némi világosságot a sötétségbe.
Bemegyek, az ajtót könnyedén csukom be magam mögött, majd pedig annak megfelelően, ahogy mondta, ujjaimat a ruha alatt megbúvó pecsét fölé csúsztatom, míg végül az egész tenyerem a jel felett állapodik meg. Lehunyt szemekkel idézem fel a vonásait, emberi arcát és gondolok a nevére; itt az idő, felkészültem a találkozóra. Ahogy pedig a gondolat végére érek, úgy kúszik elő tudatalattimból az álom végén ajkaimra ejtett csókja. Hirtelen pattannak fel a pilláim, akaratlagosan űzve el az emléket.