A falak között csak úgy cikázik össze-vissza a visszhang. A fiatal nő fájdalmas sikolya. Szőkésbarna haja kócosan omlik az arcába, miközben összeszorított fogakkal próbál nyomni. Egy ágyon fekszik, előtte térdel a bábaasszony, fekete köpenyt visel, és egy masszkkal takarja el az arcát. Natalie ránéz két fájás között. Könyörögni akar, sírni, karmolni, de csak arra van ereje, hogy sikítson és nyomjon. Körülötte az intézmény többi nővére ácsorog, s a legtöbbjük arcáról szimpla undort lehet leolvasni. Egyik sem fogja nővérük kezét, vagy suttog neki bíztató szavakat. Csak azért állnak ott, hogy vigyázzanak egyik gyermek sem téved be, ha pedig mégis, ne lásson semmit.
Az utolsó fájás a leghosszabb. Natalie nagyot nyög, és kifújja a tüdejében található összes levegőt. Elkapja a hozzá legközelebb álló nővér kezét, és ránéz barna szemeivel. Tele van fájdalommal.
- Da… Dav… Davinha Buch - suttogja, majd a szorítása elernyed. Csontos ujjai leperegnek a nővér csuklójáról, aki szomorúan megrázza a fejét. Még egyszer, utoljára belenéz abba a bánattal és fájdalommal teli, barna szempárba.
- Ez jár azoknak, akik a saját papukkal basznak - mondja, majd két ujjával lezárja Natalie szemhéjait. A nővérek egymásra pillantanak.
- Mit mondott neked, Marie? - kérdezi az egyik idősebb asszony.
- A gyermek nevét. Most már biztos, hogy Buch atya volt az, akit szemérmetlenül elcsábított.
- Mit írjunk a kivonatba? - kérdezi a bábaasszony, miután átadta a kislányt az egyik kezdő nővérnek, és megmosta a kezeit.
- Dastyna… és adjuk neki az anyja vezetéknevét. Ha ez valaha is kitudódik, akkor Peter búcsút mondhat a papi hivatalának. Írd úgy, hogy Dastyna Buckley.


- Mióta is ismerjük egymást, Kedvesem? - egy hang töri át a sötétet. Egy nyájas, kedveskedő férfi hangja. Dastyna a sarokban kuporogva, lábait átölelve fekszik, Arcán kövér könnycseppek gördülnek le. Nincs rajta más, csak egy bugyi és egy elnyűtt, régi póló. Nem néz hátra, bár pontosan tudja, hogy nincs egyedül. A férfi, mint a macska, hang nélkül közelít felé, majd melléfekszik, és lágyan, gyengéden átkarolja a nő derekát.
- Ha jól emlékszem, tizennyolc éve - válaszolja meg saját kérdését - egész fiatalon elkezdted látni az árnyékvilágot. Én pedig láttam, hogy látod. Én voltam az első, igaz Édesem? Az első, akit megismertél, és tudtad, hogy nem a te fajtádból való. Tőlem nem féltél - hangja édes, mint a méz. Dastyna egy gördüléssel felé fordul, és rögvest elveszik a kék szemekben. Azokban a gyönyörű, lagúna kék szemekben. Két tenyerét a férfi mellkasára fekteti. A hófehér bőr, és haj már nem szokatlan számára, tizennyolc év alatt lassacskán beleszeretett, ő pedig nem öregedett egy ráncnyit sem.
- Oh, Hawks - csak ennyi fut ki a száján. Homlokát belefúrja Hawks mellkasába - megint rosszat álmodtam. Ők… ők mindig visszatérnek. Ők… akik megölték Ellát.
- Mondd csak ki, bogaram, hogy vámpírok. Az éjszaka szörnyszülöttei. De már itt vagyok, nem kell félned - egy puszit nyom a lány feje búbjára, majd simogatni kezdi a hátát - megvédelek mindentől, ahogy eddig is tettem. De neked is meg kell védened engem. Az árnyvadászok a nyomomban vannak... lassan megtudják, hogy ki is vagyok valójában...
- Ne aggódj, tudom mit kell tennem... - mondja a lány, és megszorítja szerelme kezét. Bármit megtenne érte. Még akkor is, ha az a bármi az életébe kerül majd.