Menekülés.
Ez a szó az, ami a legjobban összefoglalja az életemet. Folyton csak menekülök. Valaki elől, a tények elől, magam elől. Még meg sem születtem, de már menekültem. Az Egyesült Királyságból az Egyesült Államokba. Az egész történet oly sejtelmes és zavaros. Nem igazán értem még ezt. Minden annyira új. De azért elmesélem, amit tudok, jobban mondva, amit láttam. A helyszín Cardiff külvárosa, 1999. Közelgett az ezredforduló. Gyönyörű hóba burkolózott a táj, pedig még csak Novembert köszöntöttek az emberek. Hideg. Az éjszaka csendjét velőtrázó sikolyok törték meg. Halál szaga terjengett a levegőben. Démoni kacaj tört utat magának az éterben. Sötét és dermesztő. Egy derék és ifjú árnyvadász halála szárad a zord éjjel lelkén. Forróság, lángok. Tűz ütött ki a házban, mindent felperzselve maga körül, amit csak a lángcsóvák elértek. A halott férfi testét is. Nedves. Egy aprócska leány könnyeivel küszködve tört utat magának a füstfelhőn keresztül a zimankós időbe az édesanyját keresve, akit a hajánál fogva húztak ki a házból. Vörös és fehér. Sötétbordó vér pettyezte be a frissen esett, szűz havat. Beszennyezte. Mint ahogy a démon a fiatal és hamvas nő testét. Az imák azon az éjjelen úgy tűnt semmit sem értek. De az Angyalok mégis életben tartották a gyermeket és meggyötört, meggyalázott édesanyját. Rúnák. Szépen ívelő, csodálatos rúnák. Ezek mentették meg a látót és gyermekét. Lenni vagy nem lenni, írta Shakespeare. Az élet csak egy hajszálon múlik. Egy élet egy másikért cserébe. Egy élet elszegődött a látó mellől, de helyette egy másik tapadt hozzá. Méhében egy démoni gyermek fogant. Az ördög fattya. Ez voltam én.

Menekülés.
A múlt elől, a démon elől, a fájdalmak, az emlékek elől. A biztos halál elől. Anyu egy egész óceánt átszelt, hogy életben tudhassa a növéremet és engem. Én, aki csupán egy titok vagyok. Én, aki Anyu szerint különleges vagyok. Szemeim gyógyírt hullatnak, vérem orvosság a beteg, mételyes testnek. Soha nem utáltak, szerettek engem. A nővérem igazából még fel sem tudta fogni két évesen, hogy én miféle teremtmény is vagyok és miért jöttem a világra. Egy alvilági teremtmény, aki ellen küzdenie kell majd egy nap. Egy alvilági, akivel majd nap, mint nap fel kell vennie a harcot a mondénok védelmében. Anyu védelmében. 18 év alatt halvány ideám sem volt arról, hogy nem vagyok normális, átlagos gyermek. Bár relatív, hogy kinek mi az átlagos. Csak azt tudtam, hogy különleges vagyok. És nem csak azért, mert hófehér bőrrel, hófehér hajjal, és lilás-vöröses szemekkel születtem. Nem értettem, hogy miért nem mehettem ki az utcára, miért nem járhattam én is rendes iskolába, árnyvadász képzőbe, mint Seren. Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy én nem vagyok árnyvadász, az én ereimben nem a fényes angyalok aranyló vére, hanem a sötét démonok mocskos vére folyik. Nem érintkezhettem senkivel sem Anyun és Seren-en kívül, nem tapasztalhattam meg a szerelem mámorító érzését, nem tudom, milyen érezni, érinteni azt, aki elcsavarta a fejed, nem tapasztaltam meg soha az úgynevezett testi örömöt, a rózsaszín ködöt, a vágyakozást és a szerelem minden vele járóját, gondját-baját. Csak könyvekből, novellákból, versekből, filmekből tudtam, milyen érzéseken mennek keresztül az emberek szerelmi életük vagy a gyász során. Még most sem tudhatok magaménak minden érzést. Csak azt tudom átérezni, hogy milyen érzés szeretni valakit gyermeki rajongással. Szeretem az anyukámat. Szerettem őt. Szeretni is fogom. És a nővéremet is. De most már a gyásszal járó szúró és kegyetlen fájdalom is az enyém lett. Pedig nem kértem. Csak megkaptam. Kalitkába zárt madárként éltem, de mégsem voltam boldogtalan, hisz amit még soha nem érzett az ember lánya, az nem is hiányozhat neki. Bőven elég volt az a világ, amim volt. Gömbízületes babákat gyűjtöttem, karaktereket adtam nekik, ők voltak a barátaim. Ők meghallgattak, velük nem volt konfliktusom. Nem úgy, mint a nővéremmel, kinek tekintetében sokszor sajnálatot, szánalmat véltem felfedezni és szomorúságot. Annyiféle érzelem tükröződött a szemeiben, melyeket én képtelen voltam átérezni. És nem értettem, miért tekint rám úgy, ahogy.
Problémák. Gondok. Ismeretlen fogalmak voltak a számomra a 18. születésnapomig. Szunnyadó mágikus erőm, melyet édesanyám egy másik warlockkal blokkoltatott, most éledezni kezdett. Lázas rémálmok kezdtek gyötörni, álmomban a múltban jártam. Többször úgy éreztem, forr a vérem. Szemeimben acélos lángok táncoltak. Tűz. Hogyan lehetséges hogy éget és dermeszt is egyaránt?
Jeges tűz. Ő segített lecsillapodni. Ő tudta, mit kell tennie. Egy lázas álomból ébredtem. Látni akartam anyut. Ő nem akarta, hogy lássam, vissza akart tartani. De ki ő? És mit akar? Miért tart vissza?? Anyu szobájába siettem. A levegőben halál szaga terjengett és már lecsapott a kaszájával. A szem a lélek tükre. Anyu szemei üvegesen meredtek a semmibe. A lelke már nem tükröződött benne. Már nem volt benne élet. A nyaka el volt metszve, vöröslő vére körbeölelte törékeny testét. Velőtrázó sikolyom néma sikolyba fordult át. A torkom kiszáradt, egy hang sem jött ki többet onnan. Elment a hangom. Olyan gyorsan távozott, ahogy az élet kiszaladt Anyu kihűlőfélben lévő testéből. Éltető könnyeim hiába hullottak már az arcára, a bőrére, a halottat még én sem tudom visszahozni az életbe. Nem vagyok Isten. Nem vagyok különleges. Nem vagyok én semmi. Nem tudtam megvédeni azt a személyt, akit a világon a legjobban szerettem. Összezavarodva öleltem magamhoz az élettelen testet, melyben percekkel ezelőtt még ott pislákolt az élet. Hiába, lélek és dobogó szív nélkül nem vagy több mint egy polcon csücsülő gömbízületes baba. Hiába élethű, nem tudsz vele beszélgetni, nem suttog nyugtató szavakat a füledbe. Hiába öleled, nem ölel vissza, nem von meleg, hívogató ölelésébe. Nem érzed a szívének ütemes dobbanását, nem érzed bőrének melegét. Nem érzel semmit. Csak ürességet.


Menekülés.
A végzet, a sors elől. Az igazság elől. A Kaszás elől. Előle. Ronan Wallace. A sosemvolt bátyám. Mégis lett. Bár nem kértem, rengeteg új érzéssel ajándékozott meg. Negatív érzésekkel, melyeket nem kívántam, csak kaptam. Düh, reménytelenség, gyász, kín, tehetetlenség, utálat, félelem, kétségbeesés és még sorolhatnám. Bár lehet, ki sem tudom fejezni, milyen érzések is kavarognak bennem azóta, hogy betört hozzánk és felforgatta az életemet.
Prófécia. Emiatt törte meg életem szokásosan rendezett menetét. A jóslat szerint az ezredforduló környékén születik majd egy "Tiszta gyermek" kinek, bár démoni vér csörgedezik az ereiben, a teste mégis gyógyító, tisztító erővel bír. Talán ez az Angyalok ajándéka. Én lennék az Angyalok ajándéka? Kétlem. Utamat eddig csak pusztulás kísérte, pedig nem éltem még sokat. De ő igényt tart rám. Kellek neki, használni akar. A vérem és könnyeim által akar hatalomhoz jutni. Őt nem érdekli, én mit szeretnék, ő csak akar, akar és akar. De én nem akarok kalitkában élni többé! Szárnyalni szeretnék, mint egy szabad madár. Élni akarok. Eddig csak voltam. Léteztem, és mégsem.
Fogalmam sincs, hogyan sikerült előle megszöknöm. Minden olyan gyorsan történt. Dühös lettem és mélységesen gyűlöltem őt és ezen zabolázatlan érzéseim előhívták a szintén zabolázatlan erőmet, melyet kordában többé nem tarthatott senki. Egyik pillanatban még könnyektől elhomályosult tekintettel püföltem a mellkasát, miközben a nővéremért sírtam, érte rimánkodtam, a másikban meg már az utcai lámpák kontrasztjában rohantam az ismeretlenbe, arra, amerre a lábam vitt. Azt sem tudtam, hol a csudában is vagyok. Mikor rákérdeztem erre egy idős úrnál, ő meglepődve azt a választ adta, hogy az Angyalok városában. Hogy kerültem én New Yorkból Los Angelesbe? Teleportáltam volna? Tudok én olyat??? Hogy lehetséges ez?? De legalább abban a városban voltam, ahol lenni szerettem volna. Három napig kóboroltam, mire ráleltem az akadémiára, ami persze nem volt rajta a mondén térképeken, így nehezebb volt rátalálnom. Rettenetesen szomjas és éhes voltam. Talán koszos is, meg büdös is, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hol tisztálkodjak meg. Már nem érdekelt semmi, csakhogy megtaláljam Serent. Féltem, rettegtem, hogy többé nem látom őt viszont, hogy Ronan megtalál és magával visz a poklába. Az ajtónál azonban újabb csapás ért.
Seren Idrisben van. Alvilági vagy. Nem léphetsz be. Te nem lehetsz Seren húga. Serennek nincs is húga. Hazudsz. Kinek dolgozol, miért jöttél ide?
Összeomlás. Újfajta érzés, mely az akadémia előtt lepett meg és söpört végig rajtam. Lerogytam a földre. Ezernyi kérdőjel lebegett a fejem felett, de kezdett megfogalmazódni bennem egy gondolat. Miért? Seren miért titkolta el a létezésem? Miért élek és közben miért nem? Mi vagyok tulajdonképpen? Egy egyszerű szégyenfolt, egy csorba valaki becsületén? Mi vagyok? Csak egy szimpla álom? Valaki látomása? Valaki borzalmas titka? A legborzalmasabb az, hogy magam sem tudom. Nem ismerem magam, soha nem is ismertem. Könnyek. Záporozó könnyeim miért csak sebes, magamat ölelő karjaimat gyógyítják? A lelkemben lévő kínzó fájdalmat miért nem csillapítja semmi?? Homályos. Tekintetem ködös, a világ körülöttem forogni kezd, minden összemosódik, majd egy pillanattal később beköszönt a sötét nihil és pilláimat lehunyva a lázas semmibe ájulok.