2018. júniusa
Drága A,

Remélem egyszer megbocsátod azt, amit teszek. Amit tenni készülök. Tudod, amikor elmentél és ámítottál mindenféle zagyvasággal egy másik életről, a reményről..nem hittem neked. Nem hittem, hisz veled ellentétben én nem akartam elmenekülni abból, amit a magaménak tudhatok. Nem akartam felrúgni mindent egy ostobaságért. Nem akartam és nem is tehettem. Szeretlek. Mindig is szerettelek, mert mi ketten egyek vagyunk, egyek is voltunk mindig. Nem értettelek. Olyan sokáig nem értettelek. Miért mentél? Miért hazudtál nekem a telefonba, hogy minden rendben, hogy az életed maga a kristályos álom, maga a tökély amikor nem így volt? Nehézségeid voltak igaz? Nem tudom miket tettél meg azért, hogy megkapd amit akarsz, de túl sok idő telt el. Túl sok, mindenféle információ nélkül. Útnak indultam az utolsó ismert címedre, mert megtehettem. És megtaláltam a leveled az üres lakásban. Tudtad, ugye? Álságos számító szuka, tudtad, hogy keresni foglak. Hol vagy hát? Amikor fogadott a boríték, benne a rövid ámde semmitmondó üzeneted arról, hogy mélyen sajnálod, de a dolgok zajlanak, a világ pedig óriási, hatalmasabb mint hinném..rájöttem. Leléptél. Vagy leléptettek. És engem találtak mások abban a lakásban. A nő lakásán akivel megszólalásig hasonlítunk, mégis ezernyi dologban vagyunk mások.
Én lettem Te. És istenemre mondom, fogalmam sincs mit csinálok, vagy miért csinálom. De tudod mit? Szórakoztat. Szórakoztat a félelem, szórakoztat az ismeretlen, szórakoztat a hazugság. Mégis eszelős éjszakákon arról álmodom, hogy felborítok mindent. Mindent amit magad körül csináltál. Mindent amibe belesüllyedtél és amit nekem kell megélnem. És mindezek égő romjain én is hagyok majd egy levelet neked. Vajon elég lenne az, hogy "Szeretlek"?
Bárhol is vagy, szenvedem a hiányod. A saját identitásom hiányát. Kitűnő próba igaz? Még nem vették észre. Még senki sem vette észre. Nem indokoltam miért vagyok furcsa. És nem is tudnak a családunkról semmit. Miféle életet él az, aki a családját sem említi meg soha?
Telnek a hetek, Chicagoból New Yorkba KELLETT jönnöm. Kellett. Egy üzenet miatt. Ki vagy te? Kinek hazudtál még? És nem telefonálhatok. Nem üzenhetek nyíltan haza sem. Hazudok mert te hazudsz. 19-re készülök lapot húzni, hisz idejöttem. Miközben ezt írom lopva iszom a söröm. A sört a te hülye preferált italaid helyett. Bal kézben tartom az üveget, holott te a jobban szoktad. Végre nem keresztbe tett lábakkal és egyenes háttal ülök egy bárszéken, hanem kényelmesen. Nem magassarkúban, hanem tornacipőben. Nem vagyok Te, mégis Te vagyok.
Rájöttem az elmúlt hetekben, hogy nem tudsz kárpótolni. Nem tudsz majd bocsánatot kérni. Nem tudsz mondani nekem már a világon semmit és többé nem találkozhatunk. Nem, mert a világod nem így működik. Őrültek vesznek körül. Vagy én vagyok már őrült. Tudom, a gondolataim összefüggéstelenek, csapongóak. Néhol remeg a kezemben a toll, mert nem tudom figyelnek-e. Látnak-e. Vagy, hogy mit akarnak tőlem. Sosem kellett volna, hogy hiányozz nekem. Ha Káin meg tudta gyűlölni a fivérét úgy én elfelejteni szerettelek volna inkább. Hagyni, hogy élj. Elvágni az otthon és közted lévő köldökzsinórt.
Megtetted te magad és vele elrántottál engem is.  És nem ss...

Felemelem a fejem, beleszúrva a tollat a kontyba. Hülye vagyok, hogy egy eltűnt személynek próbálok levelet címezni fejben? Vagy csak szeretném végre valakinek elmondani, hogy mi van bennem? New York pezsgő és csodálatos, bennem mégis tam-tamot ver a félsz. Kétszer tévedtem ma el, small town girl, shame on me. Másfél órám van a találkozóig. Érdekes, hogy valahogy mindig elérnek azok a hülye üzenetek. Mintha nem is tudom, valami hadititok lapulna itt, vagy olyan hálózat húzódna amit mások nem láthatnak. Ezek pedig? A dühöm maradványai, a félelmem puzzle darabkái. Szabad életet akartam, szabad választásokkal, szabad döntésekkel. Valaki mégis úgy döntött, hogy nem történhet meg. Én voltam ez a valaki. És még csak azt sem tudom, hogy holnaptól mit fogok dolgozni. Azt sem tudtam, hogy a testvérem járt ebben a városban. Visszalapozom a füzetkét. Ennyim van. Egy notesz. Az életem, az őrzőm, a legjobb barátom. Valahányszor történik valami, csak egy új oldal kell. El kellene égetnem, tudom. Tudom és meg is fogom tenni.
Kiiszom a kávém és az asztalon hagyom az árát. Az est hűvöse lágyan cirógatja a vállaimat, de tekintetem nem tud egyetlen ponton maradni. Lenyűgöző ez a hely és csupán az egóm falait kaparja belülről a tudat, hogy nem önerőből jutottam ide. Vagy mégis?

1 héttel ezelőtt...

Fájó szívvel búcsúztam el a közösségi fiókjaimtól, a barátaim emlékétől és mindentől. Fogalmam sincs valójában arról, hogy mit csináljak. Otthon várnak, várnának. És nekem hazudnom kell. Nem tudom mennyire egészséges ez a szerepjátszás, vagy mennyire vagyok rossz attól, mert valahol élvezem az egészet. Másik életet akartam nemde? Kaptam egyet. A testvéremét. És noha belülről mardos a harag akkor is tennem kell azért, hogy megtalálhassam. Mert semmi nem tarthat örökké. De mi marad nekem utána? Hogyan hívhatnám magam később? Ki az, akivel valaha is lehetnék megint őszinte? És mi lenne az őszinte?
Segítség...
Mert már nem tudom hol vannak a határok és mi az amit szabad.
Segítség...
Mert már nem tudom, hol van Ő és hol vagyok Én.