A szemébe néztem, nem isten trónusát csodáltam meg utoljára, nem botor fivéreim tekintetét kerestem, hanem a sorsomat megpecsételő angyal rideg, kíméletet nem ismerő szemének kékjét csodáltam meg. Már akkor láttam az őrületet benne, megvillant az élvezet apró szikrája, ami vigyorra késztetett. Ő pedig még csak nem is sejthette, hogy a sorsa már megpecsételődött.
Aztán zuhantam. Az első, és egyben utolsó pillanat volt, amikor rettegést éreztem. Elveszítettem mindent, amim eddig volt, a szárnyaimat virgonc örömmel tépték ki hátamból, örökkön-örökké vöröslő hegeket hagyván csak hátra, és én mégis kacagni kezdtem. Harsányan, talán még odafent is hallhatták, hiszen ráébredtem: nem én vesztettem. A mellettem élesen elsuhanó levegő feleszmélésre késztetett. Korlátlan szabadságot adtak nekem, erősebb lettem, mint valaha, míg a velem együtt bukottak büszkén követtek új birodalmamba: a Pokolba.
Mert megteremthettem, az ötlet megfogant, már a becsapódáskor. Tudtam, hogy túl erősek vagyunk, az energiánk lökéshulláma több tízezer kilométeren keresztül tört utat a káosznak. Léptünk nyomán csak kín és gyötrelem termett. A megkeseredett, bosszúra éhező bukottak gyilkolni akartak. Kíméletlen pusztítást végezni, de miért tenném én ilyen egyszerűvé ezt számukra, míg gyorsabbá Isten korcsainak elpusztítását?

Burjánzást akartam! Lassú, kínkeserves szenvedést, több évezreden keresztül vérrel táplálni a földet.

Hallani akartam, ahogy az angyalok gyászukban kórusként sírnak, ahogy a Föld beleremeg Isten dühébe. Olyan világ megteremtésén dolgozom a mai napig, ami mindenki számára kín és szenvedés lehet. Aki elbukott, bűnhődjön. Aki még nem, hát vesse saját magát a Mennyek alá.

Szem nem marad szárazon, kéz nem marad tiszta, minden lélek elbukik majd.

Bezárva, éhezve tartani egy rakás kegyetlen, lélekre éhes démont. Gyűlöletre, gyilkolásra tanítani, gőgöt, önimádatot ültetni teremtetten mocskos lelkükbe. Eltervezni, mindent elrendezni, megszervezni, semmit sem a véletlenre hagyni.

Majd eltűnni. Minden szó és magyarázat nélkül egyszerűen átléptem egy másik dimenzióba, hogy semmi nyomra ne leljenek. Tudtam, hogy hataloméhes követőim kapva kapnak az alkalmon, hogy betöltsék a megüresedett pozíciómat. Mindegyikük méltónak és elég erősnek érezte magát, versenyeztek, fitogtatták erejüket. Még hozzá a mondének világában. Mindenki erősebb és erősebb szövetségest akarna, és minél több lelket kaparinthatnak meg, annál erősebbek lesznek. Én pedig egy penthouse tetőteréből, egy kényelmes, hófehér bőrfotelben csodálhatom azt az eszement káoszt, amit magam teremtettem. Mert élvezet nézni, amint egymást és mindenki mást gyilkolják. Ahogy egyesek önállósítják magukat, szöveteznek Raphael gyermekeivel, vagy éppen az Alvilágiakat toborozzák maguk mellé, majd sorra buknak el. A harag pedig csak tobzódik, gyökeret ver a legutolsó kis mondén lelkében is...