-Legszívesebben levágnám az arcod és megenném, te kis szarházi! – nyáladzva fröcsögött Carver, kezében egy pisztollyal hadonászva.

Oké, oké, állj! Tudom, ennek így semmi értelme. Ki az a Carver? Miért van pisztolya és miért hadonászik vele? Kezdjük az elejéről…
Szép nyári napnak indult ez is, pont mint a … kit is álltatok? Tökmindegy. Ha egy óriás vállalatnak dolgozol, akkor minden nap olyan, mint egy utazás a pokolba. Főleg, ha nincs ráírva a homlokodra, hogy „én egy pöcs vagyok”. Innen ismertetnek meg a vezetőbeosztásúak. Hugo Gálvez is ilyen. Ő a főnököm. Egy igazi rohadék, aki azt hiszi, hogy valamiféle Harcosok Klubját vezet itt a vállalatnál. A mániája az, hogy folyton megüt, a legváratlanabb pillanatokban. Személyi asszisztensként dolgozok nála, ami igazából virágnyelvről lefordítva annyit tesz, hogy : vállalati rabszolga. Illetve, ügyeletes bokszzsák, ha éppen olyanja van. Amiről persze nekem elfelejt e-mail-t írni.
-Rhyyys! – tárta szélesre a karjait Gálvez, mikor meglátott belépni az ajtón. Ez már most rosszul kezdődik. A nevemen hív. – Örülök, hogy látlak! Befognád egy kicsit? Kösz! – az ujjaival pisztolyt formálva célzott felém, mielőtt vad vitába kezdett volna valakivel a telefon másik oldalán. Micsoda seggfej!
-Üdvözlöm anyádat! – vetette még oda a szerencsétlennek Hugo, majd lecsapta a telefont és oldalra döntötte a fejét, ahogy rám pillantott. Viszont meg se szólalt. Csak nézett. Kitudja mik játszódhatnak le abban a beteg fejében.
-Szóóval … -  kezdtem bele, megtörve a csendet.
Gálvez viszont egyből felemelte a kezét, belém fojtva a szót.
-Kussolj, mondtam, nem? Gondolkodom.
Áááh, így már mindent értek. Mostantól tudni fogom, hogyha valaki így néz rám, akkor épp egy gondolkodó szociopatával nézek farkasszemet.
-Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy kapsz egy lehetőséget a főnököd kedvére tenni?
Azt, hogy Sanders anyja rendszeresen a kedvedre tesz, te perverz. Vegyél le a köremail listádról!
-Te vagy az én emberem! Neked olyan … tudod, a fejed, olyan …  - a kezével a saját feje körül kezdett el körözni, mintha csak épp activity estet tartanánk.
-Ovális? – tippeltem, megvonva a vállam.
-Ha az olyan, mint egy segg, akkor igen! – bólogatott vigyorogva Hugo. – Patentul beilleszkedsz majd, fel se tűnsz senkinek se!
-Öhm … -  köszörültem meg a torkom. – Azt hiszem lemaradtam.
-El kéne vinned ezt itt egy barátomnak. – egy fekete aktatáskát tett az asztalra. – Elég fontos lenne, hogy megkapja. Még ma. Menni fog?
-Hát, elég késő van már … -   vonakodtam, a vállamat masszírova. Hugo-t ismerve valakinek a szíve lehet benne. Valahogy nem dob fel a gondolata annak, hogy egy titokzatos aktatáskával rohangásszak az éjszaka közepén.
-Na és, félsz a sötétben? Ide figyelj, Rhysie. Ez most komoly. Mennék én is, de … tudod, hogy van ez. Ha majd neked is lesz egy ilyen kényelmes széked, mint nekem, megérted. – magyarázott bólogatva mint aki éppen a Szentírást tanítja. – Ha megteszed … előléptetlek. Dumálok a fejesekkel, kapsz asztalt, egy olyan kis cuki bólogató szarságot, egy széket, amiből még nem vették ki az összes csavart …
Nehéz ügy. Egyrészt, Hugo egy seggfej. Másrészt viszont, ha előléptetnének, akkor végre megszabadulnék tőle.
-Na, mit szólsz? – kérdezte mosolyogva, ahogy felállt és felém nyújtotta a kezét.
Gyerünk, Rhys, legyél tökös. Mutasd meg neki.
-Ezt le is írnád nekem egy szerződésben? – álltam meg vele szemben és elmosolyodtam. Megvagy!
-Persze! Sőt, a hülye fejedre írom! – horkant fel, majd mielőtt még tehettem volna bármit is a jobb kezével egy szép sunyi jobb horgot vitt be nekem, ami egyből a földre küldött.
Francba. Már megint. Asszem agyrázkódásom van. Szinte hallom, ahogy pattog az agyam a fejemben. Kettőt látok Hugo-ból, ahogy megkerülve az asztalt mellém lép. Oké, ez hivatalosan is egy rémálom már.
-Csakhogy hivatalosak is legyünk. Ha nem viszed el a táskát, mehetsz budit puccolni. Nem akarod tudni, hogy miket hagyok ott magam után …  - csóválta meg a fejét.
Én szoktam hozni a kajáját is. Tekintve, hogy miket szokott megenni, tényleg nem akarom tudni, hogy mit hagy hátra maga után a klotyón.
-Igen, lezsíroztam. Elküldöm az egyik hülyefejűt, ne aggódj. – már nem hozzám, hanem újra a telefonba beszélt, az asztala mögött. – Mit tudom én … van haja. Megfogod ismerni.
Ez alapján még egy vak is kiszúrna a fodrászatban. Szép volt, Hugo!
-Rhys! Mit fekszel még ott? Szerinted azért ütöttelek meg, hogy a földön feküdj? Kelj fel és húzz innen, a táskával együtt! – egy kis papírcetlit dobott a táska mellé, majd széles, elégedett mosollyal mért végig. Remek, gondolom megint látszik, hogy behúzott egyet. – Ennyi. Oh, és keresd Carver-t, könnyű lesz megtalálni, neki …
-Van haja? – vontam meg a vállam.
-Nem, nincs. – rázta meg a fejét Gálvez, miközben vadul nyomkodta a billentyűzetet. – Siess, Rhysie, siess! És jobban vigyázz a táskára, mint az életedre!
A múltkor ugyanezt mondta, csak akkor épp az aranyhalát hoztam el a volt csajától. Vagyis, hoztam volna, de mire odaértem, a csaj megsütötte. Szóval, vettem a kisállatkereskedésben egy másikat. Ennek a hülyének meg fel se tűnt.

Lila Kaszás. A város egy nem túl jóhírű negyedének egy nem túl jóhírű sarkának egy nem túl jóhírű kocsmája. Már a neve se hangzik jól, hiába van ott az, hogy „lila”. A Kas(s)zás önmagában elég ijesztő, tökmindegy milyen színű. Az nem lep meg, hogy Gálveznek egy ilyen helyen vannak ügyletei, és az sem, hogy nem magától jött. Nem szereti bemocskolni a kezét, de nagyon hülye, ha azt hiszi, hogy én betudom. Itt olyan arcok vannak, akik hozzám hasonlókat darálnak a müzlijükbe.
Belépve az ajtón a hely első ránézésre elég … minimalistának tűnt. Ütött-kopott falak, nagy hordókra pakolt kör alakú falapokból készült tálcák szolgáltak asztalként, ahol a kevésbé és a még kevésbé tisztes állampolgárnak kinéző fickók ültek. Nem egészen tudom, hogy Gálvez miként értette a „patentul beilleszkedsz”-t, mert úgy néztem ki ezek között a fickók között, mint kölyök macska az oroszlán ketrecbe. Oké, ne mutasd ki a halálfélelmed! Csak legyél magabiztos és vegyülj el!
-Egy …  - kezdtem bele, hosszúra nyújtva az e betűt, ahogy leültem a pulthoz, a lábam mellé téve a táskát, majd a jobbomon ülő fickóra pillantottam. Vajon mit szoktak inni a sorozatgyilkosok? Gondolkodj! – Pohár vizet. – böktem aztán ki, miután túl hosszúra nyújtottam az e betűt. – De mentes legyen! – tettem aztán hozzá, kacsintva egyet. Hogy ezt miért kellett, nem tudom, sokkal menőbbnek gondoltam, mint ahogy végül kinézhetett.
-Hé, haver! – fordultam magabiztos mosolyt erőltetve az arcomra a látszatra sorozatgyilkos fickóhoz. – Úgy értem, Uram! – javítottam ki magamat, mikor morogva nézett rám. – Egy Carver nevű fickót keresek. Nincs haja, asszem.
Úgy nézett rám, mint valami hülyére. Hülyén is éreztem magam. Végül azonban csak felnevetett, de úgy, ahogy … az ördög szokott, mielőtt ártatlan gyerek vérével öntözi az orchideáit.
-Köze van ahhoz ott? – kérdezte aztán a lábam felé bökve, ahová a táskát tettem. Basszus, a táska! – Mi a francot csinálsz? – vonta össze a szemöldökét, miközben figyelte, ahogy előhúzok egy bilincset a zsebemből és a csuklómhoz bilincselem a táskát.
-Csak … tudod, hogy ne vegyék el. – vontam meg a vállam, mielőtt kortyoltam volna egyet a vízből, amit kértem. Fúj, ez biztos, hogy csapvíz. Olyan íze van, mint egy döglött patkánynak.
-Na és, ha levágom a kezed? – vonta fel a szemöldökét.
Basszus. Hát ezt nem gondoltam eléggé át.
-Sokkal nyugodtabb voltam, míg nem ismertük egymást. – nevettem fel kínomban, és bár próbáltam természetesnek tűnni, valahogy nem jött össze. – Hidd el, nem jó ötlet. Tiszta vér lenne minden, a fal, a székek, a padló, belemenne a … abba az izébe, amit iszol… - valami vörös trutymó van az üvegben, amiből iszik és az előbbi kérdése után nem szeretnék tippelgetni, hogy mi is az. – Néha, ha elvágom az ujjam, már akkor is csak úgy spriccel.
Szerencsémre ekkor egy hatalmas puffanás hallatszott fentről, majd a lépcsőről egy test gurult le, pár pillanattal később pedig az jött utánam, aki alighanem lerúgta az emeletről.
-Hé, te ott! Van hajad. Gyere! – intett nekem, ahogy kiszúrt magának. Hogy a francba ismert fel ennyiből?
-Oké, jövök! Jót dumáltunk! – köszöntem el a csonkítófétises pszichopatától, ahogy felpattantam és a fickóhoz léptem.
-Carver vár téged. Mi a szar? – rázta a fejét értetlenül, ahogy meglátta a csuklómon a bilincset.
-Hogy ne vegyék el. – most komolyan, ezek nem láttak még egyetlen filmet sem?
-Ha levágom a kezed, simán elveszem.
-Tudom, itt mindenki nagyon kreatív. - húztam el a szám, miközben átléptem a péppé vert fickón, és követtem a férfit felfelé a lépcsőn.
Felérve a folyosóra egyből egy ajtóval találtam magam szemben, amit kinyitottak előttem, majd be is csuktak mögöttem, amint beléptem. Valami irodaféle lehetett ez, aminek a közepén ott ült egy kopasz, agyontetovált fickó, aki alighanem az előbb emlegetett Carver lehetett.
-Már azt hittem soha nem érsz ide. Carver vagyok, na és te? – kérdezte, valami furán beteg mosollyal a képén.
-Én … a táskás fickó vagyok. – emeltem meg a kezem, amihez hozzá volt bilincselve. Az kéne még, hogy megtudja a nevem. Elég annyi, amennyit Gálvez is mondott. A hülyefejű, amelyiknek van haja.
-Oké, Rhys. – sóhajtott fel, bennem pedig a vér is megfagyott. – Gálvez elküldte a neved és a képed sms-ben. Tudod, én próbálok kedves lenni, de ha te ilyen pöcs leszel, akkor … láttad lent azt a csávót? Ő is pöcs volt. Egyébként meg, minek a bilincs? Ugye tudod, hogy …
-Levághatnád a kezem, igen, tudom. – fejeztem be a mondatot helyette. Ha még egyszer kimondja ezt valaki, szívrohamot fogok kapni. – Csak odaadom és már itt sem vagyok. – gyorsan megkerestem a kulcsot, kikapcsoltam a bilincset és már az asztalra is tettem a táskát, majd egyből sarkon fordultam és az ajtó felé mentem.
-A-a, Rhys. Itt maradsz még egy kicsit. – szólt utánam, mire egyből megálltam. – Nézzük, mit hoztál nekem …
A kezét dörzsölve állt fel és lassú, őrjítően lassú mozdulatokkal kezdett neki az aktatáska csatjainak kikapcsolásához. Az arcára viszont előbb a döbbenet ült ki, ahogy kinyitotta a táskát, majd összevonva a szemöldökeit intett, hogy jöjjek közelebb.
-Nézz bele! – utasított, arrébb lépve.
-Oké … -  engedelmeskedtem, és félve közelítettem meg a táskát, amiben … -  Váó. – szaladt ki a számon. – Hát ez … kicsit sok, nem? Úgy értem, tudod, ennyi azért nem kell. – a táska óvszeres dobozokkal volt tele. Szuper. Egy rakat óvszert bilincseltem magamhoz. Gálvez totál hülye.
-Átvertél, rohadék! – megragadta a pulóverem gallérját, majd mielőtt még bármit is tehettem volna hozzávágott a falhoz. -Legszívesebben levágnám az arcod és megenném, te kis szarházi! – nyáladzva fröcsögött Carver, kezében egy pisztollyal hadonászva.
Na, így jutottam el addig, hogy megakarják enni az arcom. Miután hárman egyből levágták volna a kezem. Még jó, hogy úgy nyitották ki a táskát, hogy már nem volt rajtam a bilincs.
-Főnök, hallottam, hogy… -  rontott be az ajtón a fickó, aki felhozott.
-Kussolj! Lődd le! – utasította, ahogy engem a földre lökött, majd az aktatáskához lépett.
-Várj, várj, ne lőj, megtudjuk beszélni, nem kell a…. ÁÁÁÁ! – üvöltöttem, lehunyva a szemem. Hogy miért? Nem tudom, reflex? Hátha megsajnálnak, vagy ilyesmi. Vagy felrobban a dobhártyájuk a hangomtól és eltudok menekülni. A nagyinak tuti menne.
-Mi a … francba, beragadt. Nem működik. – mérgelődött a fickó, kezében a pisztollyal, amit újra és újra felém irányított, majd meghúzta a ravaszt, de nem történt semmi.
-Mit bénázol? Csak lődd le! – vette ki a kezéből a fegyvert Carver, majd ő is megpróbált lelőni, én pedig újra ordibálni kezdtem. Viszont neki se sült el a fegyver. – Te hülye barom! – vágta hozzá az emberéhez a pisztolyt. – Elolvastad, hogy kell tisztán tartani?
-Mi? Nem én … ez pisztoly, csak lőni kell vele. – magyarázkodott kissé zavartan és idegesen a fickó.
-Oh, hogy az a … jól összeszartad magad, mi? – nézett aztán le rám vigyorogva Carver. – Valami más utolsó szó? Mielőtt … megjavítja.
Ha már úgy is meghalok … legalább tegyem tökösen.
-Kettő. Kapd. Be! – köptem a szavakat felé.
-Nos, ez igazából három szó. – vonta meg a vállát kötekedve, majd intett az emberének, hogy próbálkozzon újra. A fegyver viszont továbbra se működött. – Ez így már kínos, hagyd abba! – ütötte ki a kezéből a fegyvert, amivel az embere folyamatosan próbált lelőni. – Oda a pillanat. Gyere, állj fel!
Nyúlt a vállam alá Carver, majd felsegített felráncigált a földről, ahova a félelmet szögelt oda. Még összecsinálni se volt időm magam.
-Oké, felejtsük el az előbbit, rendben? – ajánlotta fel, ahogy visszasétált az asztala mögé. – A főnököd átvert, így nincs üzlet. Az a rohadt pokolbéli söpredék! – csapott dühösen az asztalra. Ezzel a kijelentésével nem nagyon szállnék vitába. Jól körül írta Gálvez-t. – Oh, nézz oda, ki hív engem! – pillantott mosolyogva a telefonjára, ami csörögni kezdett. – Szevasz, Hugo! Képzeld, itt van előttem, amit küldtél. Tudod, amikor azt mondtam, hogy két millió, azt úgy értettem, hogy … két millió dollárt akarok. NEM PEDIG ÚGY, HOGY KÉT MILLIÓ DOLLÁR ÉRTÉKBEN KÜLDJ KOTONT!
Váó. Ha nem vágják le a golyóimat ma és nem lőnek fejbe sem, fogalmam sincsen, hogyan fogom ezt elmesélni az unokáimnak. Mármint, hogy a francba játszódhat le egy ilyen beszélgetés két ember között?
-Átakarsz verni, Hugo? Lehet inkább árnyvadászokkal bizniszelek és megemlítem nekik a címedet, mit szólsz hozzá? Nem érdekel, a pénzemet akarom! Jól van, dumáld meg vele! Fogd! – nyomta hozzám a telefont.
-Hééé…. – köszöntem volna, de egyből félbeszakított.
-Te hülye barom! Elvesztetted a pénzemet? Milyen kotonról hadovál az a hülye? Két millió volt abban a táskában! Tudod, te hogy az mennyi pénz? Nehogy válaszolj, mert letépem a fejed! Ide figyelj, ha nem szerzed vissza a pénzemet, akkor megkereslek és kinyírlak. Nem, előbb az apádat nyírom ki, belesütöm a nagyanyád rétesébe, megetettem veled és utána nyírlak ki!
Szóra nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, akármit, de a vonal már nem él addigra, mire meg is fogalmazódik a fejemben, hogy mit mondanék. Jó nagy szarban vagyok.
-Na, mit mondott? – pillantott rám Carver.
Talán fel kéne keresnem az FBI-t, hogy beléphessek a tanúvédelmi programjukba. Ja, így hirtelen nem nagyon jut eszembe más megoldás. Akárhogy is számolom, két millió dollárt úgy … négyszázötven évembe telne összekaparni, van egy olyan érzésem, hogy annyira nem türelmes Gálvez. Sem Carver. És mindkettő tudja, ki vagyok.
-Hogy … tartsd meg az óvszert, előlegként. És, hogy … hív majd még a részletekkel. – kamuztam neki, miközben visszaadtam a telefont és elindultam az ajtó felé. Ide fogok hányni, nem kockáztatom meg, hogy még ezért is kiakarjanak nyírni.
-Hé! – szólt megint utánam Carver. Basszus. – Mondd meg annak a szemétnek, hogy … én is üdvözlöm az anyját!
Hát annak biztos örülni fog. Szerencsére, nem fogom látni soha többet Hugo-t. Eszem ágában sincs visszamenni, ahhoz a dühöngő őrülthöz, hogy felkössön valahova és pinjate-t csináljon belőlem. Meg kell találnom a pénzt. Mert, ha nem … lesz nagyobb bajom is annál, mint amit Gálvez hagy maga után a wc-ben.