Hátrabilincselt kezekkel ülni a főnököd irodájában sosem jelent jót, ezt jegyezd meg. Bár... hátrabilincselt kezekkel ülni talán sehol sem jelent jót, mindegy, hogy éppen a főnöködnél vagy, vagy teljesen máshol. Ha már hátra van kötve a kezed, az bizony rossz. Nagyon rossz.
- Elkezdesz végre dalolni, Tündérkém? - lihegett bele az arcomba Carver egyik majma, Rufus, akinek a főnök távolléte miatt volt csak nagy az arca. Ha Carver itt van, akkor bezzeg lapul a sarokban, most viszont pisztollyal hadonászott az orrom előtt, bár mérget mertem volna venni rá, hogy azt se tudja, miként kell használni egy fegyvert. Félelmetesnek, agresszívnak akart tűnni, de a próbálkozásai hiábavalóak voltak, mert inkább nevetségesnek hatott az összkép. Végül is, ez csak nekem volt jó. Hiszen szívesebben halnék meg röhögőgörcsben, mintsem egy golyóval a fejemben. De ha lehet, egyik verziót se szeretném a mai nap folyamán kipróbálni.
- Azt szeretnéd, hogy mondjak valamit? Akkor jól fülelj, Rufus. Ez a bajusz... tudom, hogy azt hiszed, jól áll, de nem kéne erőltetni, mert... borzasztó. Úgy érzem, ezt senki sem meri elmondani neked, ami voltaképp szomorú, mert így csak hagyják, hogy leégesd magad. - nem vártam kedvességet ezért a vallomásért, de valamiért úgy éreztem, nem ronthattam már a helyzetemen. Akkor meg minek hunyászkodnék meg? Mondjuk arra nem számítottam, hogy ad egy pofont, bár szerencsémre - köszönhetően az alig ismert származásomnak - túl nagy fájdalmat ezzel nem tudott okozni.
Ujjai a nyakam köré fonódtak és úgy emelte feljebb a fejemet, hogy magára irányítsa a tekintetemet. - Megkérdezem még egyszer, utoljára... hol van a PÉNZ? - úgy érzékeltem, Rufus kezdte elveszíteni a türelmét és mint a természetfeletti világból teljességgel kizárt halandó, számára mit sem jelentettek Carver szavai, miszerint képtelen vagyok a hazugságra. Bár ez sem volt éppen igaz, de nekem pont jól jött, hogy Carver ennyire bízott bennem és az állandó "igazmondásomban".
- Nem tudok semmit az eltűnt pénzről, csak azt, hogy valami vállalati tökfej átverte Carvert és pénz helyett egy táskányi óvszert hozott neki. - amúgy többet tudtam az esetről, sokkal többet. És azt a vállalati tökfejet is sajnáltam, amiért pont belekeveredett az üzletbe, de hát... őt véssük fel járulékos veszteségnek. Néha az is kell, hogy legyen. Szerencsétlen soha többet nem fogja elvállalni a futár szerepét, de talán ez így van jól. Az esze amúgy sem vág, már ha csak azt nézzük, hogy egy ilyen helyen magához bilincselt egy táskát. Komolyan azt hitte, nem vágnák le érte a kezét? Na mindegy, hisz végül is túlélte az egészet. Azt hiszem.
- Engedjétek már el, ti barmok! - nocsak, a megmentőm. Franc se gondolta volna, hogy majd pont Travis, Sasha aktuális pasija fog itt hősködni. Na nem mintha szükségem lenne a segítségére... Meg hát, a múltkori incidensből okulva, nem is nagyon kellene rá bíznom semmit. Pláne nem az életemet, hiszen még arra sem képes, hogy a jó furgont kösse el... Nevezetesen azt, amelyikben milliókat érő antik tárgyak lapulnak, ahelyett, amelyikben nyolc raklapnyi óvszer pihent. De hát, Sasha megint jól választott partnert. Mondjuk Travis még mindig jobb, mint az előző, aki kiforgatta Sasha-t minden vagyonából. Most komolyan... ki az, aki lop egy tolvajtól? Semmi elismerés, megbecsülés nincs már ebben a világban?
- Te csak maradj ki ebből, Travis! - Rufus újra hadonászni kezdett a pisztollyal, de Travis egy könnyed mozdulattal kicsavarta azt a kezéből. Mondtam én, hogy ez a majom nem tud bánni a fegyverekkel, csoda az is, hogy nem fordítva fogta a kezébe.
- Szerinted mit szólna Carver, ha tudná, hogy épp a kedvenc pultosát kínozod? Fiona nem tud hazudni, épp ezért bízik benne Carver annyira. - szép volt, Travis, jár a keksz. Talán ez a rövidke monológ majd ver némi értelmet Rufus üres fejébe.
- Ha Travisnek nem hiszel, akár a főnököt is felhívhatjuk. - tettem hozzá bátorkodva, bár nem voltam biztos abban, hogy Carver nem parancsolná azt az ölebeinek, hogy végezzenek velem. Bizalom ide vagy oda, ő mégis csak így szokta intézni az ügyleteit, én meg itt voltam, mikor a kellemetlen incidens történt, az ő hülye gondolkodásmódját figyelembe véve még akár bűnbaknak is kikiálthatna. Akár még egy golyót is lövetne a szép kis koponyámba. Amit egyértelmű okoknál fogva nem akartam. De szerencsére Rufus tartott annyira Carvertől, hogy ne kockáztasson meg egy telefonhívást, ami esetlegesen akár az ő életébe is kerülhetett volna, így előhúzta az apró kulcsot és kiengedett a bilincs fogságából.
- Igazán élveztem ezt a bájos csevejt, de ha nem bánjátok, hazamennék. Már régen lejárt a műszakom... - megsimítottam a csuklóimat, mintha azzal akarnám elűzni a bilincs fémje által nyújtott fájdalmat - ami egyébként nem volt, de nem ártott megjátszani. Mielőtt Rufus bármi mást pöfékelhetett volna, már ki is sétáltam az ajtón és egyenesen haladtam lefelé a lépcsőn.
- Fi, nagy baj van! - a lépcső alján Sasha rántott arrébb, be egyenesen a raktárba, ami amúgy egy embernek is szűkös volt, nemhogy most kettőnknek. Tágra nyílt pupillákkal, ijedt arccal nézett fel rám én azonban nem tudtam hova tenni a félelmét, ezért kíváncsian vártam, vajon mi fog kisülni ebből. - Felix eltűnt... a lakókocsival és a ... pénzzel együtt. - többször megráztam a fejem, majd a raktárból egyenes a kocsma mögötti sikátorba futottam, hogy a saját szemeimmel megbizonyosodhassak a történtekről. A lakókocsinak hűlt helyét találtam csak, ahogy annak a pénznek is nyoma veszett, ami biztosított volna egy jobb jövőt a számunkra, mégis legjobban a bácsikám árulása fájt. Most már értem, miért nincs szüksége az embernek családra... mert a vége úgyis hátba szúrás lesz mindennek.
Bosszútervem forralásából egy undorító hang rántott ki, ahogy pedig fejemet annak irányába fordítottam, észrevettem, hogy nem más szenvedett a sikátorban, mint a nemrég megismert vállalati tökfej. És éppen hányt, amit végképp nem fogok kedves emlékként őrizgetni a fejemben. Minden dühömet rá összpontosítottam, Sasha pedig elhibázta az egyetlen alkalmat, amikor még el tudta volna kapni a kezemet és megállíthatott volna abban, hogy behúzzak egyet annak a szerencsétlennek.

- Várj, várj, várj... ezzel azt akarod mondani, hogy ügyesen megfújtatok egy táskát, amiben két millió dollár volt és végül elveszítettétek? - a hangja kétkedően csengett, mintha megkérdőjelezné a szavaim igazságtartalmát.
- Nem, mi nem veszítettük el a táskát. Ellopták tőlünk... - méghozzá valaki olyan, akiből sose néztem volna ki ilyesmit, főleg azért, mert ő nevelt fel és úgy szeretett, mintha a saját lánya lettem volna.
- Na jó, Fiona, én eddig türelmes voltam. Nagyon kedves kis történetet meséltél, de most már elég a mellébeszélésből! Az igazságot akarom hallani! - milyen követelőző lett mostanában mindenki. És annyira nem bíznak a hírhedt igazmondásomban sem, hogy az már szinte sértő.
- És mit akarsz, hol kezdjem? A lényeget már úgyis elmondtam. - kérdeztem vissza, időhúzás céljából. Amúgy se volt számomra tiszta, hogy most ez is miért faggat a hülye kérdéseivel, ahogy azzal sem, miért került az elmúlt huszonnégy óra leforgása alatt kétszer is bilincs a kezeimre. Ráadásul ha emlékeim nem csaltak, ő is ott volt akkor, mikor az egész incidens megtörtént. Ő ült ott amellett a vállalati majom mellett, ő volt az, aki először rákérdezett a táska tartalmára. Ő látta, mikor kicseréltem a táskákat, közvetetten még a segítségemre is volt. Akkor meg mi nem tiszta neki? És miért akar mesedélutánt tartatni velem?
- Mondjuk kezdd az elejéről. - égnek emeltem a szemeimet, közben egy mélyről jövő sóhajtás is feltört belőlem. Rohadtul untam már ezt az egészet. És az összes nyomorult kihallgatást is. Pukkadjon meg mindenki, aki valami információt akar kihúzni belőlem!

A tervek néha befuccsolhatnak, mindegy mennyire vagy felkészült. Néha akad valaki, aki megnehezíti a dolgodat, aki miatt aztán másodpercek alatt kell lereagálnod egy hirtelen kialakult szituációt. Ez is pont olyan volt.
Mielőtt bárki félreértené, szeretném tisztázni, hogy nem az volt a célunk, hogy egy óvszerrakományt fújjunk meg. Mindössze Travis volt az, aki képtelen volt véghezvinni egy egyszerű parancsot. Nem elég, hogy egy teljesen jó tervet eszeltem ki, az erőfeszítéseinken túl még Brooklyn eldugott kis utcáinak jelzőlámpái is a mi malmunkra hajtották a vizet. Sima ügy volt és annyira könnyű szajré lett volna... ha Travis nem áll le bratyizni az egyik sofőrrel. Nem beszélt sokat az egyenruhással, de ahhoz bezzeg eleget, hogy egy másik furgonra terelődjön a tekintete. És sajnos a nem éppen észkombájn sármőrnek ennyi bőven elég is volt. A furgon feltörésekor mégis engem hibáztatott meg a rossz tervemet, holott valójában az ő hibájából lettünk tulajdonosai több száz óvszeres csomagnak. És utána még volt képe engem szivatni a beszólásaival, mikor ő maga alaposan megdézsmálta a készletet. Valójában, ha Sasha nem mentegette volna, két kezemmel megfojtottam volna azt az idiótát. De talán lesz még erre éppen elég lehetőségem.
Carver két millió dolláros üzletéről nem sokat tudtunk, viszont pont eleget. Tudtuk, hogy valakinek nagyon sokat ér egy bizonyos tárgy, amit Carver olyan nagy gonddal őrizgetett egy széfben. Nem sokkal később a "valakihez" már egy név is társult. Hugo Gálvez. A fickónak utánanézni pedig gyerekjáték volt, ahogy azt is hamar leszűrtük, hogy a pasas olyan gazdag volt, hogy valószínűleg aranyrudakat tojt. Túl sok vesztenivalónk nem volt, így erre az egy akcióra tettünk fel mindent. A gondok ott kezdődtek, mikor Gálvez helyett valamelyik kis inasa jött el nyélbe ütni az üzletet...

- Bocsi, nagyfiú, de vége a mesedélutánnak. - szólalt meg Sasha, miután Travis betörte az ajtót és amolyan akciófilmbe illő mozdulattal egyik pillanatról a másikra feltűntek a színen. A francba. Ez a seggfej már másodszor menti meg a seggem... Elég volt egy bájos kis pisztolyt fogni az alkoholista fogva tartómra, s már fütyörészve el is engedett. Amekkora hülye, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem azért kérdezgetett ennyit, mert feltett szándéka lenne a pénz után eredni. Sőt, ezt kizártnak tartottam. Ahhoz túl szerencsétlen és ostoba volt.
- Várj, még nem tudom, hogy akkor végül is mi lett a vége! - még akkor sem fogta be a száját, mikor Travis a radiátorhoz bilincselte. Még többet akart, akár egy rossz gyerek, aki a meséje befejezése nélkül nem hajtja álomra a fejét. Az ajtóból fordultam vissza felé, hogy az utolsó szavaimat intézhessem hozzá.
- Ugyan... nincs vége. Ha úgy nézzük, még el se kezdtük igazán.