+18

Megannyi érv sorakozhatna amellett, hogy lépjek ki a bénítóan izzító bűvköréből, hogy ne érintsem meg, ajkaimon ne érezzem ízét. Addig ne, amíg nem tálal elém egy magyarázatot, egy történetet, hogy mégis mi történt vele. Hol volt. Miért kellett nélküle szenvednem ennyi időt, miért kellett megtanulnom elveszíteni, ölelő, szerető fénye nélkül létezni nap nap után. Emészthetetlen űr maradt bennem a tudatlanság ködében bolyongva, mely ekkénti működésében nem késztetett sem bölcs, sem jó lépésekre. Vérengzőekre annál inkább. Mert elvették azt, aki a lényem mélyét is érti, értette mindig is. Azt, akinek egyetlen pillantása megállásra késztet, megtorpanásra. Azt, kinek hangja a legszebb zene füleimnek mely valaha született az univerzumok között. Bűnös vagyok, eleve elrendelten bűnös vagyok, mert érzelmekkel fordultam egy angyal felé, a halál angyala felé, pedig nem lett volna szabad. Tőlük segítséget, védelmet, meghallgatást illik kérni, nem pedig úgy nézni rájuk, mint vágyaink izgatóan tökéletes kivetüléseire. És én tettem, sosem láttam szebbet. Ugyan a kiűzetés azt lett volna hivatott elérni, hogy megismerjem a magány sötét odúját egy olyan világban, ahol az Ő fénye nem ragyog rám, mégis az arkangyal megjelenése, annak tudata, hogy létezik, elűzte ezt. És nem bántam, hogy arra vágyom amire. Nem ébredt fel annak az érzete, hogy egyedül vagyok. Mert tudtam, hogy nem vagyok. Talán emberi lényként igen. De Sammael és Lucifer látogatása biztosított afelől, hogy nem. Sem a kétségeimmel, sem létezésemmel. Felébredt annak valósága, hogy a teremtett világ egy kiaknázatlan terület, melyben egyedüliként érezhetem a szabadságot. Azt a fajtát, mely korlátok és szabályok nélkül szakadt rá pihegő és dühös lelkemre. És nem mondta el a nevét az arkangyal. Nem tudtam kit kellene megszólítanom, hogy láthassam. Kergettem elmémben a képeket és..álmodtam. Először megalkotásom óta, álmodtam. Vele. Róla. Arról, hogy megérint, hogy beszél hozzám, hogy ajkai az enyémekre tapadnak, hogy testembe hatol. És ébredtem megannyiszor ziláltan, kiéhezva arra, akit csupán egyszer láttam. Könyörögtem az ismeretlenbe, hogy jöjjön el. Csak jöjjön el még egyszer, pedig tudtam, hogy tilos. Az angyalok az Ő teremtményei, érte léteznek, hisznek benne, hisznek mindabban amit Ő mond. Fantáziám és álmaim melegítettek éjszakánként, míg az arkangyalom hiányától szenvedő lélekkel próbáltam felfedezni a világot, világomat. És eljött. Hangtalan, nesztelen léptekkel. Fuldokoltam a ki nem mondható szavak, gondolatok és vágyak súlyától. Lüktettem érte, de börtönbe zárt a tiltás. Alig voltam képes ránézni, mégis minduntalan őt kereste a tekintetem. Arcát, szemeit látva izzottam. Belülről és tehetetlenül. Érinteni akartam, beszélni hozzá, hallgatni őt. Tudatni akartam, hogy annyira vágyom jelenlétére, hogy inkább menjen el, szívet szaggató gyönyörűségét nem bírtam ép elmével. Félve, rettegve ejtettem ki a szavakat: Mi a neved? Mert nevet akartam, nevet kellett adnom neki. Őszinteségem megelőzte azonban a racionális elme zárni készülő sorompóját: Álmodtam rólad. Megérintettél. Magam sem tudtam pontosan miért mondtam neki ezeket. De az, amit szemeiben láttam, kimondatta. Kegyetlenül és kérlelhetetlenül őszinte voltam a jelenlétében és ehhez meg sem kellett szólalnia.
Ezért vagyok képtelen most is kérdezni. Mert noha álmodni már nem álmodom, de emlékszem. Minden mozdulatra, illatra és mosolyra, mellyel valaha is megajándékozott. Érintéseitől úgy olvadtam szét mint egy árva jégkocka a sivatagi naptól. Imádtam őt, a lényem része volt. Az, amely egésszé tett. Vonzott mikor tilos volt és vonz most is. Fékevesztett kamionként száguld belé a vágyam, tudom, hogy érzi. Mindig is érezte és értette. A bukott angyalom. Ajkainak édes íze megrészegít, függőjeként mindig többet és többet akarok belőle, kiapadhatatlan szomjúsággal. Elvehet mindent és oda is adom neki. Testem lüktet, ezer év. Kimondani is iszonyatosan sok, de emlékszem minden pillanatra, milyen vele. Vágytól fúlva nyögök nyakának puha bőrére, keménységét érezve. Igen, mindenekre, akar. Akar engem. És érezni akarom magamban újra és újra. Olyan mezsgyének mélységében, mely súrolja akár a fájdalom vékony határát is. Akarom. És megkapom. Megremegve kapaszkodok hangom után, kérlelve, hogy szólaljak meg.
- Nem akarok türelmes lenni. Nem akarok várni. - mélyesztem nyakába fogaimat, az enyém lesz, mindenestől. Éhezem. Rá éhezem, már olyan nagyon régóta. Testem felel neki, ölemet préselem neki. Tenyerei égetően forrónak hatnak nadrágon keresztül is. Bátran, imádva nyúlok be a nadrágjába, mit nekem a semmis anyag! Tőle nem fog távoltartani. Mégis ingerlem, incselkedem vele. Nem akarok sehova menni, képtelen vagyok. Addig nem, míg belém nem hatol. Addig ez a rohadt világ is darabokra eshet, nem érdekel. Semmi sem érdekel.
- Vedd el ami a tiéd.. - súgom ajkaira, imádva fogadva szenvedélyessé váló csókját. Nyelvének érintésében elveszek, másik kezem arcát cirógatja, mintha vak lennék, aki tenyerével képes látni. És látni akarom így. A csodásan metszett áll vonalát cirógatva minden emlék valósággá ébred, átszakítva a ködöt, mely akkor ereszkedett köréjük mikor elvesztettem. Óvtam minden pillanatot, minden csodát, melyet együtt töltöttünk. Mindent. Ingét határozottan gombolom szét, feltárva felsőtestét. Látványától a szemeimet is le kell hunynom, hogy ostoba szavak hagyhassák el ajkaimat. Csodálatos, isteni..kell nekem. Akarom. Két tenyerem hasfalát cirógatja végig, ajkaim kulcscsontjára tapadnak, hogy nyelvem érzéki mozgással kóstolhassa a rég nem ízlelt selymesen feszes bőrt. Ezért az egyért köszönettel tartozom a Teremtőnek. Mert megalkotta Őt. És talán csupán saját gyönyörűségére tette, mégis nekem okozott vele földöntúli gyönyört. Mert én érinthetem, én csókolhatom, én érezhetem melegét, erejét.
- Annyira gyönyörű vagy.. - suttogom két csók között, szavakba ültetve mindazt amit látok, rá az a szó, hogy helyes annyira szegényes. Sammael gyönyörű és fenséges. Mindig is az volt. És én elvesztem benne. Ajkaim mosolyra húzódnak. Igazságos vagy sem, egy kigombolt ingű férfi még mindig kevésbé figyelemfelkeltő látvány mint egy félmeztelen nő, és kecsegtető is a gondolat, hogy megnézzem az arckifejezését, ha hozzávágom a testem takaró felsőt. - Itt és most? - kérdem incselkedő hangon, felsőm alá simító tenyere azonban elnémít. Bőröm és tudatom zsibong utána, hogy tud ilyen istenien gyengéden felborítani bennem mindent, ami higgadtság kellene legyen? Tekintetem övébe fúrom, akarom, hogy lássa mit érzek, milyen hihetetlenül jó, amikor egyáltalán hozzám ér. Halk nyögés hagyja el ajkaimat, mellemet simító ujjai hatására. Gyengéd, mégis édes. Alhasam fájón húzódik össze. Ilyen az, amikor fizikailag is vágyunk a másikra, igazán. Mikor testünk már előbb tudja mi fog történni, mint mi. - Finoman édes, akár te. - lehelem szavaimat neki tolt csípővel, majdnem könyörögve, hogy csináljon valamit, oltsa el a tüzet mely belülről emészt. Lökése pedig újabb nyögést csal elő ajkaim közül. Megbűvölten figyelem karját, ujjainak játékát kéjes mosollyal arcomon, kárhozatra ítélt nadrágom slicce körül. Belefeszülök a várakozásba. Érints meg! Igen, igen érints meg! Testem azonnal megrándul ujjainak simogatásától. Vágyom rá, ennek nedves bizonyítékát érezheti is, én pedig nem szégyellem. Sosem tettem. Ajkamba harapok az édes érzéstől, csípőm mozdul ujjai nyomán. Megveszek. Látom mit tesz, ujjaim csuklójára fonom. - Ne, ezt engedd nekem. - simítom végig keménységét nadrágján keresztül, végül akarattal megfűszerezve bújtatom ki a gombot, húzom le a cipzárt, hogy megtolhassam csípőjén lefelé az összes anyagot, ami zavaróan áll az utamban. Merevségét látva kiszárad a torkom. Igen, jó ég, igen igen! Akarom! Nem tudom megállni, lágyan veszem kézbe a selymes keménységet, imádva simogatva. Egy oda-vissza patt helyzetet látok, mert noha nála nem különösebb akadály a nadrág, nálam azonban igen. Közelebb hajolva nyalom végig mellkasát. - Akarlak Sammael.. - súgom bőrére - ne csigázz tovább! - hangom egyszerre kérlelő, könyörgő és utasító is. Hirtelen ötlettől vezérelve fordítok hátat neki, megtolva lefelé a nadrágom, hagyva, hogy végigcsússzon valameddig. Vállam felett felpillantok igézően gyönyörű angyalomra, veszélyesen izgató mosollyal, míg fenekem neki tolom. Hívom, kérem, ne várasson, ne finomkodjon. Sok idő telt el, nagyon nagyon sok idő.
Bűnös voltam, mert az arkangyalra vágytam, aki meglátogatott.
Bűnös vagyok, mert beleszerettem az arkangyalba, aki megigézett.
Bűnös vagyok, mert csillapíthatatlan vágyak tombolnak bennem irányába.
És szeretem, hogy bűnös vagyok.

Versek százait, ezreit írták meg elvesztésről és gyászról. Némely képzettel ellentétben nem zárkózom el idegenül a mondén világ dolgaitól. Kerestem szavakat, azt a halandót, aki gondolataival a nyomába érhetett az én gyászomnak. De nem volt ilyen. Hogyan is lehetne? Ezer évek után vesztettem el. És vesztem el én is. Egy embernek ha szerencsés, talán van 50-60 éve a szeretettjével. Nekem több kornyi jutott, mégsem volt elég. Az az érzés, mely szinte világított a lelkemben..átalakult. Megváltozott, egy mardosóan fájó, fekete űrré lett, melyhez senki sem tudott eljutni azóta sem. Áltathatnám őt, magamat azzal, hogy szent vagyok, mindketten tudnánk, hogy nem így van. Sok mindent tettem, sok mindent éltem meg végig azzal a tudattal, hogy ő már nem lesz ott, hogy megoszthassam vele. Nem remélhetem vigaszát ha kétségek támadnak fel önmagammal szemben. Hűvös nyugalma nem csitította többé a bennem lobogó tüzet. Az, ami annyira az enyém volt, ami annyira magától értetődően vált a részemmé, semmivé lett. Füstként illant el kezeim közül. Kiürültem. El is borultam talán kissé, mert feldolgoztam annak dühét, fájdalmát, hogy halva születtek a gyermekeim, de azt nem voltam képes, hogy megküzdjek Sammael nem létezésével. De az elégtételt nem adtam meg annak, aki tette. Nem szólítottam meg a névtelent, sem mást. Nem engedhettem meg magamnak, hogy nyílt színen bárki is lássa mi az, ami zajlik mélyen bennem. A századok pedig jöttek, a világ azt hitte erősödik, felfedez. Bár be kell valljam, a kora középkori világ talán pont azért fordult annyira az ostoba katolikus egyház felé, mert kicsit megnövekedett a pokoli aktivitás. Nem volt többé stoptábla. Jobbomra nem helyezte senki a kezét, hogy segítsen irányítani, hogy a tüzet kordában tudja tartani. Másképp néztem már a világra. Sakktáblaként. Egy érdekes társasként, melybe ha akarok, beleszólok. Ha akarom, lesöpörhetem a bábukat, hogy kezdjenek új kört. És én azt akartam, hogy kezdjenek köröket. Váljanak szolgákká, szenvedjenek. Fájjon nekik úgy, ahogy nekem fájt de ezt a fájdalmat elrejtettem. Egy tökéletesen simuló álarc mögé bújtattam és senkinek nem volt köze hozzá. Senki nem is kérdezte. Miért is tennék? Démonnak lettek teremtve nem Teréz anyának. Az a személy pedig bátor botor aki elő mer azzal állni, hogy én mivel küzdök. Szerinte. Mert bizonyossága senkinek nincs.
Világom pedig megreng, hangos robajjal adja tudtomra, hogy mocsárra építettem. Ehhez elég egyetlen pillantás. Rá. Él, létezik. Ebben a világban. Az enyémben. Nem a múltból lépett ki, nem a képzeletem vetíti elő. Csontjaim is remegnek belé, mert tudom, hogy igazi. Mégis annyira vágyom utána, annyira szüksége van rá a mély, sötéten mély űrnek bennem, hogy képtelen vagyok a megálljra. Soha nem voltam ugyan kislány, vagy tinédzser, de közelében a tiszta, egyszerű érzelmek bukkannak fel újra. Semmi játszma. Semmi álarc. Mellette lehetek az, aki vagyok. Neki kimutathatom énem igazát, azt, hogy érzek. Hogy tudok érezni, igazából. Érintése, ajkai puhasága, íze olyan nekem mint függőnek a függésének tárgya. Azt hittem, hihettem, hogy túl vagyok rajta, hogy képes voltam egy dédelgetett, rejtett csodálatos emlékbe bezárni, legyőzni a sóvárgást, legyőzni a hiányt. Íme azonban ékes példája annak, hogy csupán illúzió volt. Mert megszüntetni nem tudtam. Reszketve, megremegve simulok a csókba. Igen, igazi. Igen, igaz. Nem ő volt az első férfi az életemben, de az első olyan akivel nem muszájból voltam. Aki felébresztette a vágynak keresztelt elemien ható erőt. Ha tudtam volna, hogy neki nem szabad..ha tudtam volna, hogy már az is bűnnek minősült, hogy férfiként néztem rá. Ha tudtam volna..nem érdekelt volna akkor sem. Ismertem a tompa érzést, az egyszerűt, hogy milyen az amikor megérintenek. Hogy kifejez vele valamit aki teszi. Mégis..Ádámot kíváncsiságból érintettem meg. Láttam mennyire mások testének vonalai mint az enyémé. De az angyalé aki eljött..aki közelében ismeretlen forróság öntött el, egyszerre éreztem a tüzet, egyszerre a remegést. Akire félelem nélkül néztem mégis. A meséék, a legendák és a történetek mesélik, hogy az angyalok tökéletesen kimunkált lények. Szemet gyönyörködtetően gyönyörűek, tökéletességük már-már fájó is lehet. És ő ilyen volt, ilyen most is. Szeretném lassan kibontani az ingéből, hogy könnyezhessen az ég őt látva. Hogy elvakítson csodája. Az enyém. Az enyém. Agyam egyre ezt skandálja. Az enyém és nem azért mert követeltem, akaratát törtem, igába hajtottam. Hanem mert..így van. Ragaszkodnom kellene ahhoz, hogy beszéljünk. Hogy mondja el, mesélje el mi történt. Kínálja fel a válaszokat. Nyugtasson meg, győzzön meg, hogy maradni fog. Vagy ha nem akar, legalább biztosítson, hogy működik az élete. A dolgai. Nem kérhetem, nem mondhatom neki, hogy márpedig maradjon velem. De most itt van. Nyögése, sóhaja édes dallamként ölel körbe. Fellobban az eltemetett éhségem, a vágyam amit csak ő tud csillapítani. Ujjaim között puhán simogató tincseivel, testemen izgatóan végigsuhanó ujjaival nem is szeretnék mást. Beszélni ráérünk. Ráért az elmúlt egy évezredben is.
Fenekemre markol, válaszul ajkai közé nyögök. Nem kell ide taktika, sem játék. Ennyi idő után, már-már feltenném a kérdést, hogy miért van még rajta egyáltalán ruha, miért nem hagyja, hogy elragadja az, ami mindkettőnknek nyilvánvaló? Derekánál fogva húzom magamhoz. Semmi nem elég belőle. Sosem volt elég. Elmosolyodom válaszát hallva. Mindig így szólított én pedig elhittem neki, hogy tényleg így gondolja. És nem is akarok ennél kevesebb lenni. Körmeimet végighúzom dereka vonalán. A fellegekbe? Ó, nos arról is lehet szó. A maga idejében. Nyakához hajolva végighúzom nyelvem az ütőéren, magamba szívva illatát.
- Nincs türelmem.. - mondom mély meggyőződéssel, vágytól fúlva.
És talán rossz ötlet, sőt a lehető legrosszabb, de képtelen vagyok elengedni, ellépni tőle. Azt mondani, hogy nem szabad. Leegyszerűsödtem, az érzelmeim viharként kavarognak, világosan jelezve mit akarnak. Követem tekintetét a templom felé. Tekintetem ajkaira, sötét mosolyára siklik, alhasam izmai pedig összerándulnak. Ajkai lágy követelőzésével szemben az ép gondolataim sorra halnak el. És értem, lekövetem a gondolatot, mely megannyi izgató és isteni képet közvetít. Meggyalázni egy szent helyet mindig bizsergető energiákkal tölt el. Ajkaimat nyakára tapasztom, nem kell nekünk távol lenni addig míg beszélünk, nemde?
- Mmmm.. - ízlelem ráérősen - Az a templom legalább 500 méter gyalog. Mi van ha nem akarok elmenni odáig már? - kérdezem de kérdésem tartalmazza az igazságot is. Ahhoz el kellene lépnem, megtennem a sikátor és az épület közötti távolságot és ahhoz nincs kedvem. Most, jelen pillanatban nincs. - Vagy neked kedved van sétálni? - harapok lágyan a puha bőrbe - Épp most? - kérdezem játékosan, derekán játszó tenyerem becsúsztatom nadrágjába. Igaz, nem gondolom végig, hogy ez nem filmbeli, de soha nem voltam híres a türelmemről. Pláne akkor ha vágyam tárgya egy sóhajnyira van tőlem. Ennyi idő után. Csókjaim állvonalán futnak végig, hogy újra érezhessem ajkait. - A türelem csupán neked erényed. Nem nekem. - mosolyodok el ajkai felett, hogy csókkal zárhassam le mondandómat.
Mindegy minek lát, mennyivel lát jobbnak, tisztábbnak mint én magamat. Sok év telt el és talán nem nyugtázná minden lépésemet. Talán nem is tette, bár nem tudhatom figyelemmel kísért-e mindig óvó tekintete. Mi az amit ténylegesen tud, mi az amit láthatott, mi az ami eljutott hozzá? Vajon az vagyok-e a szemében még mindig aki voltam? Talán meg kellene kérdeznem. Talán illene tudnom. Talán ő maga sem tudja. Aljas és önző gondolatokkal eltelve kezdem kigombolni az ingét. - Csss... - nyalom végig ajkaimat - csak látni akarlak. Szükségem van rá. - érek el a gombsor végére és szét is nyitom, feltárva testét. Rácsodálkozó, imádó tekintettel futtatom végig rajta tekintetem, beleveszve a gyönyörűségébe. Tökéletesre faragott teste lenyűgöző. Lenyűgözött mindig is. Most is. Felcsillan az éhségem, a csodálatom. A hatása. Az Ő hatása. Szép teste bárkinek lehet, bármennyire..de az övéhez nem érhet fel egyik sem. - Ó, egek.. - adok egy ostoba kis szót erre, bár nem lehet.

Ha megkérdezné, pontosabban ha meg merné bárki kérdezni, hogy milyen érzés amikor kitépik a szívét és ledarálják majd félredobják egy szemetesbe, talán lanyha mosoly lenne mindaz, ami válaszomat jelentené. Hogyan definiálható egy ilyen? Eredettől kezdődően, nekem nem a magányt szánták. Feleségnek, társnak teremtettek, azzal a képességgel, hogy gondolkodjak. Ironikus, hogy az az ostoba első férfi, az ősapa képtelen volt ezt elfogadni. Képtelen volt érteni engem. A lényem. Mikor először hallottam füleimben csengeni Lucifer hangját, döbbenettel vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Azt mondta amit én is éreztem: Ádám ostoba, létezésem pedig kihasználják és soha nem fogom megkapni azt, amire lelkem igazán vágyik. Szavai dobogtak bennem. Azt mondta, bennünk közös az, amit kétkedésnek neveznek. Lucifer látta azt, amit akkor még társai nem akartak, vak szeretetük a teremtőjük iránt elvette abbéli képességeiket, hogy lássanak és halljanak igaz dolgokat. És Lucifer felelt amikor kérdeztem. Tekintetének irdatlan súlyával figyelt, szavaira válaszul csillantak fel szemeim. És elárulta nekem azt, amit csupán azok ismernek akik bírnak a teremtés képességével. Akiknek megadatott az alkotó szabadsága, annak érzete, hogy formálhatják a világot és annak összetételét kedvük szerint. És elárulta nekem, mert tudta, talán nem teljesen pontosan, de tudta, hogy mit fog maga után vonzani. Ha felébred a több iránti vágy, ha megjelenik a kétkedés és ez párosul némiféle tudatos cselekvési kényszerrel, mi marad? Szavak. Szavak, melyek egy türelmetlen láncolat végén remegnek kikívánkozva. Kimondtam a tudást, a titkot melyet rám bízott az arkangyal. Ezért léphettem ki. Ezért zárult be mögöttem a Kert kapuja, örökre. És odakint érezni kezdtem. A szél mozgását, a hűvös levegő táncát bőrömön, melyet előtte sosem tapasztaltam meg. Egyes mende-mondák szerint az a selejt, jobb szó híján, kérte az Urát, vigyen vissza. Mondják, angyalokat küldött utánam, hogy megtaláljanak. De ki kell ábrándítanom a romantikus érzelmű reménykedőket. Nem küldött utánam senkit. És felfedeztem. Változást láttam. Éreztem a fű csiklandozását talpaim alatt, a hideget vagy épp a meleget. Mindent éreztem. És nevettem a szélbe, nevettem mert a két ostoba a kapuk mögött nem tudta, hogy világuk határai túl nyúlnak az engedetten. Hogy egy állandósult kényelemben, burokban élnek, mert Uruk mélységesen rettegte, hogy valami megint hibásan mehet végbe. És ott, a mezőn megjelent nekem valaki más. Gyönyörű volt, vakító, Luciferéhez hasonló súlyos és bölcs tekintettel. Kíváncsiságot ébresztett, szép ívű ajkai és a kiejtett négy szó ugyan csitította a lelkem hullámzását, de nem volt elég. Hamar elment, nem maradt velem. Azonban egy láng fellobbant és valahol tudtam, sejtettem, hogy vissza fog térni. És vissza is tért.
A Halálba szerettem bele, mondhatnánk, de számomra nem az volt. Mindig is a bölcsességét, az erejét, a fényét tiszteltem. A férfit, aki nem próbált leigázni mint valami földrészt, vagy alsóbbrendű lényt, pedig annyival több volt nálam. Őt arkangyalnak teremtették, súlyos feladattal megbízott mennybéli lénynek, engem Isten gyúrt agyagból és sárból. És nem éreztem lenézését. Tanított, mesélt és megértett. Jobban, mint azóta bárki, mert a kezdetektől látott. Azonban az események láncolata elindult. Én démonná lettem. Az elsővé, ő pedig elvesztve szárnyait bukott alá, akár fivérei. Akár Lucifer, akár Asmodeus, akár a többiek. Romlott vagyok, amiért nem bántam? Ösztönösen kérdőjelezek mindenféle naagy és szentséges megbizatást. Ha valóban fontos lett volna a teremtőjének, akkor nem űzi el, nem hagyja elbukni. Vagy csupán része volt egy tervnek? Ő is, mint mi mindannyian? Talán nem is számít. A mi kapcsolatunk..rendhagyó volt. Egyedi. Megismételhetetlen. Nem célok és hátsó szándékok vezérelték. Igaz volt, a maga legszebb valójában. Amikor eltűnt...bennem eltört valami. Meghalt. Dühömet pedig nem tudtam kire irányítani, mert nem volt bűnös. Nem volt név, sem indok. Ki akarná megölni a Halált? Ki merészkedne erre a terepre? Üresen, feltöltve dühvel és egy mardosóan sötét űrrel azonban folytattam. A művünk már megszületett, a teremtményeink éltek és olyanok voltak, amilyennek akartuk őket. A koronáról csupán egyetlen díszkő hiányzott: a sajátom. Az, akiben én keringek, aki az én energiáimat sugározza. És egyedül kellett dédelgetnem a vágyat. Testem nem képes élő gyermeknek életet adni. Büntetésül viseltem, enyém volt a teremtés tudása, de nem lehettem biológiailag anya. Dühödten, zavartan gyűlöltem a Teremtőt a halott gyermekeimet látva. Éva bűnbe vitte az emberiséget, rájuk zúdítva a teremtett világ igazi csapásait, mégis anya lehetett. Én elégedetlen voltam, pimasz és megfosztattam ettől a képességtől. Egészen egy napig, amikor megszületett a második lépés lehetősége. Az igazé.
És most? Hitetlenül rebbenő tekintettel, lázasan kapaszkodom Sammael létezésébe. Nem szellem, nem egy üres porhüvely amit kitölt valakinek az esszenciája. Ő az. Ereje kavarog körülötte, az én erőm pedig felel rá. Köztünk kapcsolat van a teremtés kezdete óta. Melyet úgy látszik, ezer évváltozás sem tudott elszakítani. Tompa izzásként mozdul bennem ez a nyaláb, mely öntudatlanul is felé indul, keresve a részét. Higgadt, nyugodt hangja bizsergeti az agyam. Beszélj, beszélj hozzám! Beszélj örökké és még annál is tovább...Lassan pislantok, tekintete éget, őszintét szól és igazat. Vannak tehát válaszok. Mindarra, amit homály övezett. Mindarra, ami megfosztott tőle. Egyetlen pillanatra hunyom le szemeimet. Meglesznek a válaszok. Biztos vagyok benne.
- Az adott szónak ereje van, egyszersmind kötelez. Tudom, hogy igazat szólsz. - sóhajtom felé szavaimat de olyan nehéz megtartani a leheletnél nagyobb távolságot most, hogy itt áll előttem. Ujjaim érte nyúlnának, vágyom rá, hogy megérintsem fizikailag is. Hogy érezhessem ahogy lüktet húsa, teste bőröm alatt. Belezsibbadok a vágy akarattá formálásába.
- Hiszen itt állsz, igaz valódban. - járatom rajta végig tekintetem, többször is, mintha rögzíteni akarnám őt az elmémben a létezőnél is jobban. Mert soha nem feledtem el és ötmilliárd test, illat, esszencia és arc közül is bármikor képes lennék felismerni bármely részét.
És nem érdekel, hogy ő nem teszi, én teszem. Én lépem át a távolságot, azt a kicsiny lépést mely elválaszt tőle. Testéhez, félelmetesen és igézően tökéletes testéhez simulok, mert szükségem van rá. Éreznem kell őt, érintenem kell. Ez ösztönös. Erősebb mint akaratok, megálljok, túlmutat rajtam..Megállhatnám persze, viselkedhetnék távolságtartóan, bizalmatlanul és hidegen, de Sammael soha nem hazudott nekem, sosem hagyta, hogy felüsse fejét a kétely. Nem volt szüksége ostoba játszmákra, sem arra, hogy féltékenységemet ébresztgesse. Önnön maga kellett, egyetlen pillantás, egy jellegzetes félmosoly és edzett acélként borított be a bizonyosság. Ő nem kapaszkodónak látott, nem is volt szüksége ilyesmire. Nem kínzott, nem gyötört parancsokkal, nem akart irányítani. Jobbját tette az enyémre és velem csinált mindent. Illata, az igazi valója orromba kúszva hajtja igába minden érzékemet. Itt van. Életben van. Létezik. Arcom mellkasára simul, lélegzem. Gerincem mentén végigfutó érintése megborzongat, ölelésének ereje aranyló folyamként árad bele abba a fekete űrbe, melyet hiánya okozott. Nem tölti ki, de képes lenne rá. Örömmel veszem ezt is, mindent. Mégis elengedem, mert jelenléte még kevés ahhoz, hogy gyógyultnak nyilváníthassam magam. Ennél több kell, a minden. Mindenestől.
Puha, nesztelen lépteit követem, bennem dúló háborúval, de hallanom kell mi történt. Megütközve hallgatom szavait. Jelen volt. Végig jelen volt, élt és létezett. És mit sem tudtam erről. Nem jött a közelembe, nem lépett velem kapcsolatba. Mert nem tehette? Miért nem? Ki az, aki elől rejtőznie kellett? És miért nem bízott annyira, hogy tudassa velem létezését? Mi az, amitől tarthat egy olyan lény, mint ő? Megannyi kérdés nehezíti elmém és mindre, sőt annál is többre is szeretnék választ kapni. Azonban énem egy része még mindig aléltan pislog, hogy tényleg itt van. Tényleg. És ő az. Vajon visszatérését be kívánja jelenteni? Mégis negatív gondolat üti fel a fejét. Hiszen eddig is itt volt, mint mondta..de akkor miért? Miért nem adta tudtomra? Netán már..nem..érdeklem? Már nem számít neki? Sértettség lobban fel bennem. Megvédeni.
- Az elmúlt ezer évben sem védelmezett senki. - felelem halkan, őt sem érdekelte annyira a hogylétem, hogy egyáltalán jelezzen, üzenjen, felvilágosítson arról, hogy nagyon is lélegzik és létezik. Feszíti agyam a megannyi kettősség, melyekkel képtelen vagyok e percben normálisan megküzdeni. Itt van és látom, mégis csupán egy véletlen sodorta utamba, nem tudatos volt a lépés. Annyira vágyom ölelése, teste, sóhajai után, hogy kis híján meg is botlom, mégis meg kell tartani egy távolságot, hiszen nem tudom mit jelent ittléte. Mit jelent ez most. Mi lesz. Derekamra vándorló karjának finom erejű utalására a sikátor sötétjéből nézek fel rá. A falnak érezve önkéntelenül veszek egy meglepett lélegzetet. Nekem simuló teste felébreszti a vágyakozást..annyira erős, annyira gyönyörű..tökéletes. És imádom minden porcikáját, ismerem is mindet, hiányoztak is. Tekintetem finoman metszett, tökéletes ívű ajkaira siklik. Lélegzetem visszatartom, agyam boldogan zsongja felé, hogy "igen, igen, csókolj meg". Áramütésszerű érzés szikrázik rajtam végig a csók hatására. A lehető legpuhább ajkak, melyektől eszemet tudom veszíteni. És azt hittem már soha nem érezhetem őket. De nem! Ez nem így megy! Minden tiltakozásom ellenére szakadok ki az ízletes ajkai közül. Tudnom kell. Mellkasom gyorsan emelkedik, levegő után kapkodok. Elgyengít, ahogy mindig is tette. A közelében, nem akarok irányítani, nem akarom őt valami körmönfont dominancia játékba sem belehúzni.
- Sammael.. - sóhajtom pihegve nyelve a levegőt.
Olyan nagyon régen nem mondtam ki a nevét, pedig hallhatta már tőlem vággyal telve, élvezettől sikoltva, néhol dühödten, nevetve..sokféleképp. Mégis már csengését is imádom. Az angyalom. A bukott angyalom. A hangsúly az enyémen van. Balommal ingébe kapaszkodom derekánál, húzva kifelé a zavaró anyagot a nadrágjából. Meg kell érintenem. Csak egy kicsit, egy egészen kicsit. Tenyerem bőrére simul, halk nyögés hagyja el ajkaimat. A legpuhább selyem, mely a tökéletes test fedője. - Később beszéljünk. - ezúttal én húzom magamhoz, megízlelve ajkait, nekifeszülő testtel sóhajtom mennyire finom, mennyire hiányzott. Nyelvem csalogatja, hívja az övét, belebutulok az érzésbe. Ez a férfi számomra eggyé forrt a szenvedéllyel. Sosem untam meg, sosem éreztem laposnak, érdektelenné válónak, muszájnak. Egyszerűen felel neki a testem. Másik kezem ujjai selymes haját simítják, mely ugyanolyan finomszálú és csodálatos mint régen volt. - Mit művelsz velem? - remegtetem a kérdést ajkai felett. Azt hittem ennél nagyobb önuralommal bírok. Ami egyébként így is van, csak nem esetében. Nem ennyi idő után. - Ez.. - pihegek sóhajtva - nem biztos, hogy jó ötlet. - kár, hogy hazugságnak érzem amit mondok, mert ez a lehető legjobb ötlet ebben az esetben. Hogy ne legyünk távol egymástól. Hogy érezhessem őt. Hogy megmutathassa hiányoztam-e neki, szenvedte-e ő is, hogy nincs velem. Azt, hogy nem keresett meg.

Nem szeretem ha keresztül húzzák az aktuális tervemet, vagy ha már ennél tartunk bármelyiket. Áldozatot könnyű találni, bevonni a játékba még sokkalta egyszerűbb, azonban kimondatni vele az alku ráeső részét és ezáltal aláírtnak tekinteni egy olyan szerződést amely később leszánkáztatja a tornácra, már más kérdés. Főként rutin adja. Azt mondani amit hallani akarnak, úgy mondani, hogy visszautasíthatatlan legyen, fülükbe duruzsolni lágyan, amire ostobán remegő lelkük a közelünkben vágyni kezd. Ó a tiszták mások, azok kényelmetlenül érzik magukat, menekülnének a közelünkből, nem akarnak érintkezni, hallani, érezni minket. Azok, akik mindezen hívásokra, apró jelekre viszont figyelnek, akik kimondva is mindig áhítoznak valami másra, valami romlottabbra, azok lesznek végül áldozatok. Bár megjegyezném, hogy az embereknél kevesebb romlottabb teremtmény kell a dimenziók bármely pontjára. Sokuknak elég egyetlen elsuttogott mondat, hogy mélyen szunnyadó féltett gondolataik gellert kapjanak, elég egy sötétben elejtett visszhangzó szó, hogy mindaz amitől korábban féltek, ami kordában tartotta őket felszínre kerüljön. Lapozzuk végig a könyveket, lássunk a vér és pusztítás mögé. Mi rejlik ott? Emberek. Halandók, akiket felpiszkáltak, akikhez éjjelente egy démon szólt, akit ők maguk kértek erre, bár nem mindig voltak vele tisztában. És a Pokol jött, mert hívták, mert szükségük volt rá. Mert mindig szükségük van rá.
Az összeroskadó test, a nyögött szavak most éppen ezt jelzik, hogy keresztezték a terveimet. Hiába súgtam, hiába felelt rá a testben élő, pulzáló lélek. Valaki megelőzött. És nem érdekelnek holmi menetrendszerű tervek, lejárt életutak. Én voltam itt előbb, ez az enyém kellett volna, hogy legyen. Mit számít ha kap még pár évet, hogy aztán megkezdje leszolgálni a végtelen idejét nálunk? Mégis ki dönt arról, hogy kinek mennyi? Mégis ki volt az a pimasz, aki belépett elém? És a leginkább érdekes kérdés: miért nem vettem őt észre? A nagy aggódó arckifejezés hiánya nélkül hátrálok el az emberektől, nem érdekel mentő, nem akarok mondani semmit. Láthatták, összeesett. Manapság túlságosan nagy feneket kerítenek a halálnak, pedig mindenkit utolér. De én, nem így szeretem. Ma nagyon nem szeretem. Cipősarkaim hangosan koppannak a kövön, amint megtalálom akit keresek. Akit körülleng ez a fajta esszencia. Azonban minden lépéssel közelebb kerülök valamihez, amit eltemettem. Valakihez, akinek elvesztése savként égett a tudatomban hosszú ideig. És most. Itt van. Egészben. Teljességében. Ezért nem éreztem meg, ezért nem tudtam a jelenlétét, mert kizártam. Mert annyira hihetetlen! Annyira régen történt..csak a felhördülésre emlékszem, a morajon, ami végigjárt minden ajkat és elmét nálunk: mi lett vele? Megölték a Halált? És ki tette? Fontosabb: miért? Sammael létezése kezdetektől van, mert ami élő, az holttá is válik. Aminek lejár az ideje, annak lelkét el kell vinni erről a világról. Mert így van, így kell lennie. Így lett kigondolva. Válasz azonban nem érkezett. Amilyen volt, ami volt..illata, hangjának mélysége, ölelő karjai, bölcsessége, hűvös távolságtartása mindentől és mindenkitől, egyszerűen megszűnt. Nem volt többé. Hittem, hogy akkor össze fog omlani a rendszer is, nem tudnak majd meghalni, itt ragadnak az idők végéig, de nem így volt. Ekkor jutott eszembe amit említett a kaszásokról. Persze, mindenről nem kérdeztem ki. Olyan aura lengte körül, melybe könnyen bele lehetett veszni, akár a ködbe. És én nem bolyongani akartam, hanem a lényét. Azét, aki eljött hozzám akkor. Aki felcsillantotta bennem a kíváncsiság érzetét, mely képtelen azóta is kihunyni. És elvesztettem őt. Válaszok nélkül. Persze, gyanítom, hogy kiknek a keze lehetett benne. Kik merészkednének ilyen tettig, kik azok akik legjobban félték és megvetették a hatalmát, meg azt amit mi ketten teremtettünk. És Sammael tudta mindig, mihez kell nyúlni, hogyan kell csinálni. Nálam volt a tervezés, ő volt a mester.
Hihetetlen, hogy itt van. Hihetetlen, letaglózó, félelmetes. De ő az, igen ő az. Ingen keresztül is megsüti melege a tenyerem. Hiába hiszik, hogy hideg, mint sokszor a modora, de nem az. Egyáltalán nem az. Tekintete izzó, lénye pulzáló, engem elért, megszólított rögtön. És mikor mondta, ne féljek tőle, hangja dallamként csendült. Nem féltem tőle. Soha nem. Ajkai varázslatosak voltak, puhák és nem követeltek, kértek. Utat mutattak egy örvénybe, melybe magával rántott és amitől csak akkor voltam biztonságban ha karjai között lehettem. Nem féltem az érzésektől. Egytől sem. És most elmenne? Elsétálna? Ennyi lenne? Eljött valakiért és mert a véletlen hozta, pont azért a valakiért akit én szemeltem ki és most, hogy elvégezte a feladatot, visszatér oda, ahol az elmúlt ezer évet töltötte?
Tekintetem sziluettjét, alakját követi, köszönti, próbálva minél több bizonyosságot küldeni elmémbe, hogy nem képzelődöm. Nem a hasonmását látom. Őt látom. Valahol vádlijának ívénél járok amikor megfordul. Mázsányi súly horzsolja fel a bírást. Ujjaim ostoba úton csúsznak válláról karjára, kapaszkodom belé, meggyűrve ingének anyagát, haragudva, hogy távol tartanak bőrének melegétől, selymességétől, alatta feszülő izmoktól. Olyan komótosan halad felfelé a tekintetem, mintha félnem kellene attól, hogy mire arcához érek, nem fogok ott látni semmit, csak egy viccet, valakinek a tréfáját. De nem sokan emlékeznek rá. Hogy valójában milyen volt. A kasza is ostobaság. Nincs szüksége szimbolikus tárgyra. Nincs szüksége másra, csak önnön magára. Állának vonalánál elidőzöm, tökéletes. Szépen metszett ajkai amilyen közönyösen tudnak szólni valakihez, olyan boldoggá tudtak tenni engem. Láttam mosolyogni. Csókoltam azokat az ajkakat, nem is egyszer, számtalanszor. Ismerem őket. Szemeibe nézek. Igen, az idő visszanéz rám, az, hogy ki ő és mi a feladata. Talán annak árnyéka is, hogy mi történt vele. De mindezek mögött látom őt, érzem. Ugyanazt, amit először. Az "istenem", "Jézusom", "Uram" közhelyes felkiáltások nem helytállóak. De ő az, igen ő az. Ismerem. Felismerem. Felelek neki. Lehunyom szemeimet hangját hallva. A dallam, az a drága dallam.
- Biztonságban? - kérdezek vissza, bár nehéz, annyira nehéz nem magamhoz ölelni, még ha csak egy pillanatra is, megint, hogy váljon a fizikai valóság részévé, hogy tudjam. Most is tudom, de másképp is tudjam. Ezért kell kérdeznem, ezért kell értenem. Szavai megbolygatják az érzéseimet, önuralmamat, ha kérné kiszedném a szívem és odaadnám neki, bár ez csupán túlzó gondolatnak szép mert egyrészt képletesen már megkapta, a ténylegessel pedig nem hinném, hogy vajmi sokat tudna kezdeni. - Nem értek semmit. - rázom meg a fejem.
Így nehéz, kemény és letaglózó. Újra itt van és látom, hallhatom beszélni. Mégis a biztonságomról beszél és a gyűlöletemről. Nem tudom gyűlölni, azt hittem halott. Hogy igazán halott, létezése megszűnt örökre. Őt nem gyűlöltem. A névtelent, az arctalant aki elvette tőlem, azt igen. Rettenetesen. - Azt hittem megszűntél létezni és hidd el ezzel kapcsolatban nem irántad éreztem gyűlöletet. - mondom komoly, kongó hangon. Mert az én gyűlöletem a gyilkosa iránt sötétlő és fullasztó, el nem múló. Hangja nyugodt hűvöse azonban ellensúlyozza az én hevességem, mindig is tette. - Igen. - felelek neki, a pillanat pedig megfagy, mert meg akarja tenni és én is azt akarom, hogy megtegye. Hogy megérintsen, tétován, reszketegen. És nem lépi meg. Keze lehull. Kár, hogy én magam nem vagyok ennyire határbetartó. Egyetlen lépéssel bezárom a kettőnk közötti távolságot és magamhoz húzom, tenyereimmel hátába kapaszkodva, mellkasának préselt arccal. Igen, valódi. Igen, ő az. Az angyal aki eljött értem. A bukott angyal aranyló csókjával. A Halál bölcsességével. Az érzésekkel. Mindennel. Igen, tényleg ő az. Reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat. Mélyeket lélegzem, magamba iszom illatát, létezésének igazolt tényét. Életben van. A világon van. - Tényleg te vagy. - sóhajtom rekedt hangon, mintha egy kimondott valósággal segíthetnék a bennem tomboló káoszt megetetni.
Elengedem, csupán nyert másodperceket akartam, hogy képes legyek arra, hogy megtegyem vele az utat. Szükségem volt arra, hogy az aurám beleolvadjon az övébe. Mert kellett. Minden különösebb indok nélkül ezt be kellene vallanom. Hogy szükségem volt rá. Megköszörülöm a torkom. - Mehetünk, követlek.
Nem tudok előre nézni, vagy másfelé. Őt nézem, az emberek, a halandók pedig kikerülnek minket. Talán a kisugárzásunk miatt. Talán mert jók és mi vagyunk a rosszak. Ő aki kegyetlen és nehéz feladatért lett alkotva és én, aki nem kellettem az alkotómnak. Mi ketten soha nem voltunk elég jók másoknak. Egymásnak azonban igen. És alkottunk együtt, léteztünk együtt. Mi ketten. Csendes lépteire koncentrálok, akár egy nagyvad. Puhán lép, halkan. Lenyűgözően hat számomra. - Tudnom kell mikor.. - mondom komoly hangon - mikor jöttél vissza. - mert hiába nézek végig rajta, az öltözék feltűnik. Ez itteni, ebből a világból van. Ebből a korból, nem egy elfeledettből amiről már manapság csak mindenféle mende-mondát találnak ki. Nem ma jár itt először. És szükségem van a válaszra, akárhová is megyek vele most. És megannyi, rengeteg kérdésem van hozzá, melyeket soha nem tehettem fel. Dolgok, melyeket soha nem mondhattam ki. Döntéseket hoztam, melyekben nem kérhettem tanácsát, melyekben nem támaszkodhattam rá. Ezer év. Sajgó gondolat üti meg elmémet, kérve, hogy kérdezzek rá.
- Ha nem veszlek most észre, tudattad volna velem, hogy életben vagy? - kérdezem szűkülő torokkal, mert valamiféle balsejtelem azt súgja, hogy nem. Ez a találkozás talán egy véletlen. Talán ő volt óvatlanabb, vagy én reagáltam túl gyorsan. Vagy így van netán ez is eleve elrendelve, nem tudom. Miért most akkor? Miért nem egy hete, egy éve, egy évszázada? Miért nem keresett meg soha ha életben volt? Miért nem tudott erről senki, még maga Lucifer sem? Koppanó lépteim visszhangozzák bennem a kérdéseket. Mindet. Megannyit és csupán remélem, hogy felelni fog rájuk.

Bizonyos dolgok zavarnak, megrengetnek, dühöt váltanak ki belőlem, netán unalmat. Kevés olyan lakik a világokban amely tényleg megmozgat bennem valamit. Mióta felállt a teremtett világrend és a halandók oly imádott ura és istene úgy döntött, nem vagyok elég birka a nyájának anyja posztjára, megváltoztam. Mondjuk. Az eleve elrendelés, a sorsszerűség folyama olyasvalami, ami egy olyan értékrendű lénynek mint én, csupán egy felrúgandó szabálykönyv, amit olyan régen írtak, hogy talán nincs is senki, aki emlékszik rá. Valaki szerint minden ami történt, meg volt tervezve. Oka volt, célja. A Kertben mindig egyféle időjárás volt. Kellemes. Ragyogó. Semmilyen. Nem képezte le az érzelmeket. Nem kellett esőnek esnie, mert a föld mindig adott és adott, a szél nem zörgette a fák leveleit, a teremtett természetben nem volt körforgás, nem kellett tél hidege, hogy megpihenjenek a fák, a virágok. Nem kellett semmit tenni, csupán lenni. Elfogadni. Beletörődni, nem vágyni másra. Nem kérni a többet. Nem megismerni a perzselőt. A düh volt az első lépésem, de akkor még ezt az érzést nem értettem. Egyszerűen a monotonitásban leltem rá. És mert az az idióta, akit az emberiség apjaként imád mindenki, birka módon követett mindent, amit a Teremtő mondott neki. Még ha élhetett is bennem afféle remény, hogy megjelenik agyában egy önálló gondolat, sajnos már azelőtt elhalt, hogy szárba szökkent volna. Nem akart felfedezni, gondolkodni, kérdéseket feltenni sem. Nem is mert volna. És ki kapta a büntetést? Én. Azt mondják, hogy Isten minden gyermeke egyedi és különleges blabla. Engedjünk el minden ilyen gondolatot. Ő nem szerette soha az egyéniségeket, a gondolkodókat, a bírálókat, sem a felfedezőket. A sémáját szerette, a tökéletest. A birkát. Míg ő körbejárt pásztorbotjával, nagylelkűen ráemelve tekintetét nyájának tagjaira, valójában azokat kereste akikben felfedezni vélte a feketét. A mást. Ami nem illett a képbe. Ezért nem az én szőke hajkoronám jelenik meg az Édenkerti festményeken, ahogy annak a szerencsétlennek a kezét szorongatom, akár egy első randevús bakfis, mert nem tettem ilyet. Gyermeknek neveztek, pedig az soha nem voltam. Ezzel a külsővel alkottak meg. Ironikus netán kedveseim, hogy azóta is szexuális ikonoknak számítanak a szőke hajú - kék szemű nők? Talán valami eleve elrendelt vágykód? Ennek valaki viszont nagyon nem örülhetett. Nagyon, nagyon nem. Nem mintha éreznék bármiféle sajnálatot. Igaz nem Mennyébe teremtett, hanem Földjére, művének részévé akart tenni, melyre olyannyira büszke volt. Akkor miért nem alakított át kedve szerint? Ha van eredendően jó, akkor van eredendően rossz is? Én rossz voltam?
Azonban a rám szakadt magány, az értetlenség és ismeretlenség ébresztette fel a kétségbeesést, bár akkor még ennek sem tudtam szavakat adni. Valahol pedig izgatott az ismeretlennek tudata. Mivel nem én buktattam ki az emberiséget apuci kegyeiből, nyugodtan ehettem fányi számmal az almákat. Semmi nem volt tiltva. Nem voltak szabályaim, nem volt semmim, nem tudtam mi vagyok, vagy minek kellene lennem. Megkaptam azt, amire végül is vágytam, de hiába kóboroltam, valahogy még a nagy mű nem állt egészen készen. Az én lábaim érintették először ezeket a helyeket. Ismét ironikus. Mindenhol jelen voltam és sehol sem. Voltam valami, de nem volt tudásom hozzá. És nem volt kitől kérdezni. Nem suttogott senki, nem láttam senkit. Addig a napig. Belebénultam a kisugárzásába. Négy szót ejtett ki gyönyörűen metszett ajkaiból, az én lelkem pedig örömében zokogott. Hangja zeneként szólt füleimben. Tudtam mi ő. Mögöttem is angyal csukta be a Kert kapuját. Lehettem volna bizalmatlan, rettenetesen bizalmatlan, a hangja, izzó tekintete azonban megállította az érzést, mielőtt még komolyan felszínre bukott volna. És felcsillant. A kíváncsiságom.
Azóta minden érzelmet megismertem, nagyjából. Az áhítat valahogy nem sikerült, nem is értem, pedig jól mutatok apáca ruhában. Fénykép is van róla! Megszerettem azonban még valamit: a játszadozást. Az alkukat. A kis lényegtelen játszmákat melyeket minduntalan le kell játszani, valahányszor megköttetik egy paktum. Ezért ragyog most üres mosolyom egy egyébként nem szemet gyönyörködtető férfira. Része a játéknak, hogy ő akarja. Ő kérjen. Hogy szavakba tudja önteni valamilyen ostobán anyagias vágyat, ami segít neki még egy ideig olyannak látni az életet amilyennek igazán akarja. Utána pedig, egy eleve kárhozatra ítélt bélyeggel a lelkén szépen alászáll. Ezzel teljesen kizárva megtisztulást és minden ilyesmit. A démoni alkuk már csak ilyenek. Nem feloldhatóak. És a maga nemében tökéletesen is alakul ez a mai is. Igaz nem vagyok valamiféle dzsinn, aki megjelenik, hogy ha elég fényesre dörzsölgeted a bazárban vett régi lámpást, és nem is szeretek minden lélekért magam személyében alkudozni, de vannak napok, amikor pusztán játékból csinálom. A legjobb pedig az lesz, mikor el is jövök érte. És ő majd nem érti és könyörög, mert mind könyörög. Mintha nem tudnák bensőjükben pontosan, hogy mi történt. Mégis mindig szórakoztató. Mulattat. Elméletileg mindenkinek van egy ideje, mennyit is tölthet itt. Ha ennek vége, kicsi kaszások jönnek és az életnek nevezett játéknak vége van. Végleg. Persze ránézésre én ilyesmit nem tudok megállapítani. Nem munkaköröm, nem feladatom. De rohadtul, veszettül idegesítő tud lenni amikor egy sóhajjal az igen előtt, fogja magát az ember és meghal. Márpedig véletlenek nincsenek. Egyszerűen nincsenek. Míg mindenki sipítozik, tekintetemmel haragom tárgyát keresem. Mi lett volna ha én vagyok a gyorsabb és ő késik? Ugyan, ki tudná meg? És a legfontosabb: kit érdekelne? És egyébként is, egy ilyen..semmirekellő halandóért kell küzdeni? A kis szemét valószínűleg eddig is itt volt, csak elkerülte a figyelmemet. Hiába, ha vadászom, hajlamos vagyok nem figyelni. Egyébként sem a kicsi halakra specializáltam magam, akik nem jelentenek különösebb veszélyt. Mióta ő..nos, mióta nincs, nem is foglalkoztam azokkal akik korábban alá tartoztak. Megindulok abba az irányba, amerre érzékeim vezetnek, amerről olyan esszencia illata árad, ami képes lehetett ezt véghez vinni az orrom előtt. Rozsdásodom vagy mi? Egy taknyos elviszi az én lelkem? Mármint a kiszemeltet. Íriszeim kitágulnak, mert nem is annyira meglátom, inkább megérzem. Őt mindig. Vagyis azt hittem már nem. Olyan..nagyon..olyan nagyon régen. Régen nem. Ezért nem vettem észre? Mert annyira mélyre temettem őt magamban, hogy elfeledtem erejének valódiságát is? Hihetném, hogy csak a képzeletem játszik. Nyelvem hegyére ugrik a név, amit egy évezrede nem ejtettem ki. Az angyal, aki kiűzetett szabadságomban először látogatott meg. Az angyal, aki igazán nőként csókolt. A bukott angyal, aki megmagyarázhatatlan sötét vonzásával emelt társává. De..de hogy lehet? Senki nem tudta, már olyan régen..
Lábaim szinte maguktól mozdulnak utána. Oly sokan rettegik a nevét, hatalmának mibenlétét, feladatait...és én sosem tettem. Soha nem féltem tőle, már az első pillanatban is kíváncsian csillant fel a tekintetem. Annak láttam, ami: egy csodának. Varázslatnak. Cipősarkaim kopognak, de csak őt látom az utca sodrásában. A pánik meg amit maga után hagyott? Engem sem érdekel. Kinyúlok utána, megérintve a vállát, hogy megállásra késztessem.
- Tényleg te vagy az? - kérdezem, bár teljesen tisztában vagyok a válasszal, ami igen - Ennyi? Komolyan? - ó, felébred végre a felháborodásom is, mert..mert itt van, hús-vér valójában, járja a földet, itt van a városban. Előttem, érzem tenyerem alatt testének melegét - Képes lennél csak így elsétálni Sammael? - ejtem ki a nevét, mely dallamosan gördül le a nyelvemről, hogy útrakeljen a levegővel. Nem hiszem el. Egy évezrede eltűnt egyik napról a másikra, itt hagyott mindent, mindenkit. Engem is. És most megint megtenné? Csak így?