- Szokatlan. Felettébb szokatlan. - szólalok fel mély hangon, megtörvén a hullaszagú csendet. Hangom fagyasztó szélként száll szembe a falakkal, s onnan visszaverődve enyhén megborzong a hallgatója.
- Folytassa, kérem. - zendül fel a félénk, ám némi bátorságot magára erőltető beszéd. Én közben nagyot szippantok a levendula illatú levegőből, majd azt kifújván újra folytatom.
- Mintha most... Résnyire nyitva lenne az ajtó. - szólalok fel meglepődve, enyhén ráncolt szemöldökkel. - Még sosem volt nyitva. Bemegyek. - közlöm határozottan egy néma csendbe burkolózott öt perc után.
- Mit lát? - válaszol kérdéssel a velem szemben ülő hölgy.
- Sötét van. Nagyon sötét. Talán éjjel lehet. Mintha... Odakint vihar tombolna. Hatalmas vihar. Egy hosszú folyosó van előttem. Még egy folyosó?! - csattanok fel váratlan dühvel.
- Ne zökkenjen ki! Menjen tovább! - biztat erősen a hölgyemény.
- Mintha festmények lennének a falakon. Egy család. De az arcuk... Össze van satírozva. Miért van összesatírozva? - ekkor hatalmas fájdalom hasít a fejembe, mire oda is kapok. A kép azonnal szertefoszlik, s méregzöld íriszeim kipattannak.
- Gratulálok, Uram, ismét sikerült előrébb lépnie. - a kisasszony lelkesen szórja szavait felém, ám komor arcom láttán hamar lefagy róla a mosoly.
- Nem erre számítottam. Ez nem jelent semmi jót. - mielőtt még újra, mint oly' sokszor már kisétálnék egy szó nélkül, hamar megtöri ezt egy váratlan kérdéssel a hölgy.
- Miért nem beszél inkább azokról az emlékekről, melyekről lehullt a lepel? Utána pedig az átváltozás utáni időszakokról. Hátha elgördíthet pár apró követ a lelke mélyén nyugvó emlékképek elől azzal, hogy kimondja hangosan a gondolatait. - lerí rólam, hogy nem igazán örülök a kérdésnek, de belátom, hogy a hölgyeménynek igaza van. Így hát nagyot sóhajtok, s belekezdek. Újra.
- Egy komor nevelőotthon falai közt töltöttem gyermekkorom nagy részét. Pontosabban... Talán nem volt számomra annyira szörnyű, mint azt elsőre gondoltam. Szerettem egyedül tölteni az időmet, s ahogy emlékszek, nem volt ellenemre, mikor napokra a szobámba zártak a négy fal közé, hiszen nem kellett a többiekkel lennem. Ám hiába adtak ételt, hiába volt fedél a fejem felett... Akkor sem tudtam megszokni a tényt, hogy valakinek az irányítása alatt állok. Sikerült elcsennem mindig pár könyvet, így azokba temetkeztem, s az üres lapokra szénnel rajzoltam le a bennem megbúvó gondolatokat. Ki kellett tárnom az elmém, ha tökéletes szökési tervet akartam kieszelni, nem igaz? Úgy rémlik, hogy ez hosszú hónapokat emésztett fel, ám sikerült kiszabadulnom. Viszont az még homályos, hogyan... Annyi biztos, hogy valaki segített. Hogy lány, vagy fiú volt, az még nagyon homályos, de ő is ott lakott akkor. Viszont neki nem sikerült kijutnia, ez biztos. Semmire sem emlékszek belőle. - csóválom meg kiábrándultan a fejem.
- Igen, úgy tűnik, hogy több lényegesebb eseményt fedi még köd. - pillant bele jegyzeteibe. - Hogy hogyan is került abba a nevelőházba, mi volt annak az oka, az még nem derült ki. Viszont a festmények a falon igen csak szép előre lépést jelentenek. - ismétli meg önmagát. - Mi történt, miután elhagyta azt a helyet? Hova ment? - úgy kérdez, mintha nem ismerné a pontos választ.
- Eleinte egy mérföldekkel odébb levő erdőben húztam meg magam. Tudtam, hogy először a környékbeli falvakban keresnének, így megvártam, amíg elül a kezdeti felhajtás. Nem volt kellemes bogyókon élni, s a tűz parányi lángjánál fagyoskodni éjjelente. De hát mit várhat az ember a fagyos Norvégiától? Tudtam, hogy mire vállalkozok. Több időt, ha minden igaz, egy messzi faluban töltöttem ezután, távol mindentől. Alkalmi munkákat vállaltam, s így kerültem ahhoz a családhoz, kik nekem ajándékozták e hosszú élet gyümölcsét. - hangom immáron kissé megenyhül.
- Kik voltak ők? S mi történt ott pontosan? - vezet rá egy újabb momentumra a hölgyemény.
- Egy igazán gazdag, nemes család voltak. Nem messze éltek a falutól egy csodálatos kastély falai közt. Akkor figyeltek fel rám, mikor egyszer a faluba tértek be, ám szekerüknek kereke valamilyen módon kitört a helyéről, s megindult felém a négykerekű. Pár másodpercen múlott, hogy nem hasított keresztül rajtam, ám mivel a fürgeség s ügyesség igen csak a jobb tulajdonságaim közé voltak sorolhatók, így hamar elugrottam onnan. Így visszaemlékezvén... Nem is hinném el, ha nem én éltem volna át. Meglepődve tapasztaltam, mikor megszólítottak, hiszen csupán egy koszos fiatal voltam. Koszos, de értelmes, tele vágyakkal és álmokkal. Felajánlottak nekem egy munkát maguknál, ami igazából a kastély körüli teendőket foglalta magába. Egy év alatt megismertem őket, s megmondom őszintén, teljesen magával ragadott a világuk. Furcsák voltak, de olyan... Tökéletesek. Nagyjából egy évig élhettem ott emberként, mikor 1689. őszén, mikor betöltöttem a huszadik életévem rögtön, egy igen csak mély szertartás keretein belül változtattak át engem is. Természetesen előtte beavattak mindenbe, s rám hagyták a döntés jogát, hogy akarok-e élni azzal a kinccsel, melyet ők birtokolnak. Úgy éreztem, hogy ez a szabadságom kulcsa, így lévén, hogy egy ellenérvet sem tudtam felhozni magamban, igent mondtam. Egy percét sem bántam meg... - felbukkan az első halovány mosoly, ami hamar visszakúszik a helyére.
- Mi történt ezután? Miért hagyta ott azt a helyet is? - a csekély szép emlék hamar tovaszáll, s újra megjelennek a sötét felhők.
- Történt egy szörnyű tragédia, mely beárnyékolta az egész helyet. Komor idők következtek. Talán tíz év múlva új taggal bővült a család egy fiatal lányka képében. Csodálatosan szőke haja volt, hatalmas, ártatlan kék szemei, kire ha ránézett az ember, minden baja elszállt. Pontosabban, ezt gondolta mindenki, engem leszámítva. Imádták a kezdetektől fogva, én viszont láttam valami sötétet a tekintetében, mely olyan mértékű ellenszenvet váltott ki belőlem, hogy jobbnak láttam elkerülni. Ez azonban feltűnt a többieknek is, így arra kértek, hogy vigyem el magammal vadászni. Hogy próbáljam megismerni... Ha együtt megyünk vadászni, hátha kicsit közelebb kerülünk, s rájövök, hogy az aggodalmaim alaptalanok. Sajnos, nem így történt. Egy csapda volt. Egy jól megalapozott csapda, melyet az a cafka tervelt ki. Felbőszítette a közeli falut, akik persze mit sem tudtak a vámpírokról. Kivéve engem... Ugyanis úgy állított be előttük, mint egy vérszomjas szörnyeteget, ki eljön az asszonyaikért esténként. Ebben annyi volt az igazság, hogy valóban eltűnt pár nő, kiknek a véres, szétszaggatott tetemét megtalálták a falu mellett. Annyi volt a különbség, hogy az nem hozzám volt köthető. Hanem ő tette... Azon a helyen pedig, ahova mentünk, amit ő ajánlott s én balga rábólintottam, ott várt a felbőszült tömeg, kész csapdákkal. Majdnem ott hagytam a fogam. Viszont ez a némber a saját csapdájába esett. A nagy vérfürdő láttán nem tudta megállni, hogy ne kóstoljon bele az ízletes nedűbe, s ezt látván a nép egy része őt kezdte el támadni. Egy fiatal fiú, ki talán önmagamra emlékeztetett, egy karót döfött a szívébe, s az örök halál mezejére küldte. Ezzel az én sorsomat is megpecsételve. Hiába sikerült kijutnom élve onnan, s hiába hitt nekem a család, tudtam, hogy a szívük mélyén engem okolnak a haláláért, és soha nem fogok bocsánatot nyerni. Így úgy döntöttem, hogy eljövök. - bólintok hűvösen.
- Miért nem próbált meg beszélni velük, s tisztára mosni a nevét? - kérdi kelletlenül a nő.
- Nehéz megmagyarázni. Jobbnak láttam az elején megszakítani a problémát, hiába járt azzal, hogy újra "menekülnöm" kellett. - folytatnám, de a hölgy hamar közbevág.
- Ez egy jelentős oka volt annak, hogy innentől kezdve nem csatlakozott sehova, s magányosan élt? - kérdi amolyan szemrehányó hangsúllyal.
- Én választottam a magányt, de igen, ez is egy momentum volt a sok közül, mely arra ösztönzött, hogy ne ragadjak meg egy helyen. Miután elhagytam őket, évtizedekig jártam a világot, megállás nélkül. Felfedeztem a kietlen sivatagot, a titokzatos őserdőt, az égbe nyúló hegyvidékeket... - folytatnám még, de újra közbevág a kisasszony.
- Nem hiányzott eközben egy társ, kivel megoszthatta volna élményeit? - ekkor haragos pillantást vetek felé.
- Miért foglalkoztatja magát ennyire ez a téma? Ennyire nehéz elhinni, hogy valaki egyedül is képes élvezni a természet gyönyöreit? Hogy valaki egyedül is képes arra, hogy elméjét kitárja? - kérdem értetlenül.
- S mi a helyzet azokkal a férfiakkal s nőkkel, akik táplálékok voltak? - vált hirtelen témát zavartan, de én csak sejtelmesen elmosolyodom.
- Na, igen... Ez megint egy másik történet. A magány s az egyedüllét így önmagában kicsit erős túlzás. Mikor "táplálkoztam", ahogy Ön mondaná, jobb szerettem összekötni a kellemeset a hasznossal. Mondhatni, olyan helyzetbe hozni az adott hölgyet vagy urat, hogy szinte már kívánja azt, hogy a hűs ajkaim mögött megbúvó hegyes fogak bőrét érintsék. Mintha... Mintha a vérnek sokkal kellemesebb íze lenne, ha a gazdája úgymond "boldog". Ha érti, mire gondolok... - súgom sejtelmesen, s a hölgyemény arcán egy parányi pír meg is jelenik, majd egy köhintést követően gyorsan témát vált, mielőtt vörössé változna egész orcája.
- Mi történt az 1800-as években? Ha jól emlékszek, azt említette, hogy ekkor egy időre megtelepedett volna Angliában. - idézi fel az újabb jelentős momentumot.
- Egy igazán érdekes fajjal találkoztam. Hallott már a tündérekről? Nem? Épp Anglia komor és sötét erdejeit jártam, s megmondom őszintén, annyira elmerengtem hosszú órákra, hogy eltévedtem. Pedig igen jól tájékozódok, ám sehogy nem voltam képes kijutni. Mikor már kezdtem volna elfogadni a sorsom, hogy talán sosem, vagy csak nagyon hosszú idő múlva ízlelhetem újra az emberi nedűt, megláttam egy szokatlan alakot elsuhanni a fák közt. Azt hittem először, hogy csak képzelődök, s már az éhség játszadozik elmémmel. Végül utánaeredtem, s elértem egy látszólag magányos kis tisztásra. A lombok közt lágyan beszökött a holdfény, s a fák körben egy apró, kristálytiszta vizű tavacskát öleltek körbe. Mintha egy álomvilágba csöppentem volna... - sóhajtok fel mélyen.
- Ennek sem lett jó vége, nem igaz? - vág közbe a nő a szép ábrándokba.
- Nem. De azt a pár hetet sosem felejtem el... Soha. Azóta sem találkoztam tündérekkel sajnos. Mikor letelepedtem a tó partjára, lassan előbújtak a fák mögül. Nagyon-nagyon félénkek voltak. Épp hogy megmozdultam, már szaladtak is vissza a rejtekbe. Órákba telt, mire eljutottunk odáig, hogy karnyújtásnyira jöttek hozzám. Az az érzés... S látvány... Bőrük halovány volt, csodás sötétkék s zöld árnyalatokban pompázott, hajkoronájukat virágok díszítették, s fedetlen testük szoborszépségű volt. A vérük pedig... Mintha minden egyes pillanatban az ajkaimon érezném még most is a mennyei nedűt... Emberfeletti élmény volt őket vászonra is önteni, s ekkor jöttem rá, hogy a festés mily' csodás művészet, s hogy rejtett kapukat is képes megnyitni elmémben. Öt hétig tudtam türtőztetni magam. Úgy éreztem, hogy befogadtak volna szép lassan maguk közé, pedig annyira különböztünk, mint ég s föld. Csodálatos, szenvedélyes pillanatokat töltöttem azzal a tizenhárom szépséggel... - ismét erős pír jelenik meg a hölgy arcán, így mielőtt nagyon beleéli magát a történetbe, gyorsan közbevág.
- Miért hagyta őket is ott? Mi történt? - nyel egy nagyot, válaszra várva.
- Túl nagy volt a csábítás. Megharaptam egyiküket. Rögtön mindenki rám támadt, s én... Nem hagytam életben őket. Sosem bántam meg egy embert sem, hogy megöltem, de az a tizenhárom tündér... Úgy érzem, hogy örökké egy sötét folt lesz a múltamban. Megadtam nekik a kellő tiszteletet, s miután kiszívtam az utolsó csepp vért is a testükből, örök nyugalomra engedtem őket a tó fenekére. - ekkor elhallgatok egy pillanatra, hiszen az emlék még mindig fájó pont számomra.
- Ez is megtanította valamire, nem igaz? - ír valamit a jegyzetfüzetébe, majd visszanéz rám.
- Ettől kezdve próbáltam egyre többször állati vérrel táplálkozni. Kezdetben igen rossz íze volt, de a folyamatos meditálás sokat segített. Ahogy telt az idő, egyre hosszabb ideig bírtam állati véren, s egyre "ellenállóbbá" váltam ezáltal. Képes voltam már nemet mondani, s félrelökni az ösztönöket. Sok esetben talán ez mentette meg a bőröm. Azóta is folyamatosan gyakorlom, hiszen van még mit fejlődnöm. Engem sosem igazán az éhség vezérelt. Sokkal inkább a szépség volt az, melyre alig tudtam nemet mondani. - tűnődök el egy pillanatra feltörekvő büszkeségem árnyékában, de a kisasszony, mint mindig, most sem hagyja, hogy elkalandozzak.
- Végezetül... Miért döntött az USA mellett? Miért pont itt akart letelepedni? - kérdi kíváncsian.
- Magam sem tudom a megfelelő választ. A Sors irányított erre, s hiszek abban, hogy oka volt rá. Rengeteg csodás helyen jártam, számos nép életébe nyertem betekintést, tengernyi kultúrát szívtam magamba. Bejártam egész Európát, Ázsiát... Talán túl sokat voltam "odakint" a nagyvilágban, s ideje már némi állandóságot is hoznom az életembe egy kis időre. - ekkor felállok karosszékemből, s a hölgy elé lépek. Letérdelek lábai elé, majd lassan közelebb hajolok hozzá.
- Úgy érzem, húz valami ide. Valami nagyon erős energia kering a levegőben, mely be akar szippantani. S én azt hiszem, hogy engedek a csábításnak... - hajolok közelebb nyakához, szívverése pedig már szinte torkában hallatszik. Hűs ajkaimat selymes bőréhez érintem, majd egy lágy csókot lehelek rá. Ezután óvatosan elhajolok, majd felállok, megigazítom a zakómat, s egy kacsintást kísérően kisétálok a szobából. A hölgy dermedtsége hamar elszáll, ahogy eltűnök, s egy halovány mosoly kíséretében jegyzi le a következőket füzetébe: Összegzés: Újabb előrelépés. Megjegyzés: Ez az alak teljesen őrült...