Nem kifejezetten könnyű hozzászokni egy teljesen új életmódhoz. Minderre, mikor igent mondtam magam sem tudtam, hogy mit is hordoz magában mindez. De Ronnie volt az, ezért bármire hajlandó lettem volna igent mondani csak azért, hogy újra láthassam. Mégis olyan, mintha a dolgok megváltoztak volna, mintha ő változott volna meg. Az is lehet, hogy sosem volt azaz ember, akinek én gondoltam. Most pedig talán még kevésbé az, hiszen már nem is nevezhetjük embernek. De engem sem.
Sajnos még nem tartozom azon szerencsések közé, akik betöltötték már a huszonegyedik életévüket még mielőtt minden öregedési folyamatnak véget vetettek ezért nem mondhatom, hogy túlságosan egyszerű volt alkoholhoz jutnom, de elég sok helyet ismerek az apámnak köszönhetően, ahol egy s mást is szívesen adnak a pult alól, ha úgy van. Az egyetlen oka pedig annak, hogy az alkoholhoz folyamodom, hogy számomra, mintha ez egy kicsit enyhítené a csillapíthatatlannak tűnő szomjamat. Szeretném azt mondani, hogy néha megfeledkezem róla, hogy ennem kell, de ez az égető érzés folyamatosan a torkomban van. S bármennyire is vetem meg azt, hogy valakinek a torkára tapadjak tudom jól, hogy mivel jár együtt, ha megpróbálom az egészet kihúzni, hogy a lehető legkevesebb alkalommal kelljen táplálkoznom.
Keserédes emlékek kúsznak az elmémbe, aminek köszönhetően egy nagyobbat kortyolok az üvegemből, miközben az utcákat járom és már az sem érdekel, hogy ki lát meg vagy, éppenséggel ki nem. Tudom, hogy helytelen ez az egész, mert meg kellene húznom magam, de én legalább nem állítottam be úgy, hogy meghaltam. Egyszerűen csak eltűntem. Nem, mintha bárkinek hiányozhatnék. Az apámmal nem ápolok jó viszonyt, az anyám tesz rám magasról, a húgomról pedig emiatt nem is tudok szinte semmit, aki miatt pedig ezt az életmódot választottam, mintha teljesen megváltozott volna. Egyszerűen már rá sem ismerek és, mikor már azt hinném, hogy megtalálom a helyemet ebben az elcseszett világban, csak egyre inkább mélyebbre és mélyebbre süllyedek.