A történetem ott kezdődött mikor Samuel Ashblood betért a baton rouge-i Carver Branch Könyvtárba és ott találkozott Lisbeth Wendiggel. Elmondásuk szerint eleinte nagyon kínosan alakult kettejük beszélgetése, de a nap végeztével anyám mégis igent mondott egy randevúra. Könnyű kis kalandnak indult, de gyorsan komolyra fordult a dolog közöttük. Másfél évvel később megszülettem én, Aretha Ashblood 53 centiméternyi, 3 kiló tömény akaratosság és szabad szellem. Bár nincs sok összehasonlítási alapom másokkal, mégis úgy gondolom idilli gyerekkorom volt. Négy, öt éves korom környékén tűnt fel számomra, hogy látok dolgokat, amiket mások nem vesznek észre. Dehát a gyerekek érzékenyek, ez egy ilyen időszak, teljesen természetes, és minden bizonnyal kinövöm majd, ahogy más fiatal felnőttek se bérelnek közös lakást a gyerekkori képzeletbeli barátaikkal.  A szüleim addig-addig győzködték magukat és engem, hogy csupán az élénk képzeletem játszik velem, és azok a dolgok, amiket tapasztalok valójában nem létezek, mígnem elhittem és nem láttam őket többé.  Egy ideig.
A szüleim igyekeztek távol tartani a világ minden mocskától. Katolikus iskolába jártam, vasárnaponként együtt mentünk a templomba az anyai nagyszüleimmel, péntekenként anyám bridzs partyt tartott a könyv klubbos barátnőinek. Epres limonádé és citromos sütemény illata járta át ilyenkor a házat, egy kis cherryvel megbolondítva. Én is minden erőmmel igyekeztem átlagos lenni, hogy tökéletesen beilleszkedjek ebbe az idilli miliőbe, amit a szüleim kialakítottak itt nekünk. A megfelelő lányokkal barátkoztam, a  megfelelő könyveket olvastam és mindig az elvárásoknak megfelelően cselekedtem. Ha akadtak kételyeim azokat mindig mélyen eltemettem magamban. Nem dacoltam, nem feleseltem. Büszkén viseltem a tisztasággyűrűt, amit apu húzott fel az ujjamra, mikor ígéretet tettem előtte és mások előtt, arról miként őrzöm meg legféltettebb kincsemet.
Apa meghalt. Autóbaleset. Senki sem tehet róla. Az élet néha kegyetlen, de az Úr csak annyi terhet ró rád, amennyit eltudsz viselni. Legalábbis ezt mondják. Az életünk kifordult a sarkaiból, megcsavarodott, aztán valahogy visszazökkent a régi kerékvágásba. Nem volt már ugyan olyan, ez egy kifacsart, eltorzult valóság lett, a mi valóságunk.
Tizenhat éves voltam, amikor újra megtörtént. A parkon keresztül bicikliztem hazafelé. Egy turbékolópárt láttam a fák között, illetlenség volt, de odanéztem. A rövid hajú nő hátát a fatörzsnek döntötte, a férfi megcsókolta, aztán felpillantott. Egyenesen rám nézett. A tekintete izzott, vonásai épp csak emberszerűek voltak. Félrerántottam a biciklikormányát, az felszaladt a patkára én pedig elterültem a murván. Gyorsan felpattantam, de mire odanéztem már eltűntek, mindketten.
- Mi történt veled?- kérdezte anyám hazaérve vérző térdeim láttán. Nahát, észre sem vettem.
- Ó, elestem. Ügyetlen voltam.
- Kész a vacsora.
- Nem vagyok éhes, és sok a leckém, fent leszek a szobában.- felszaladtam a lépcsőn és magamra csuktam az ajtót. Félhomály volt, épp csak a szemem sarkából láttam, lehet a periférikus látásom űz csak gúnyt belőlem. Reggelre teljesen meggyőztem magam, hogy nem láttam semmit. Reggeliztem, felszálltam a biciklimre, megálltam Jane- a barátnőm- háza előtt és együtt indultunk iskolába. Minden a megszokottak szerint zajlott, leszámítva azt, amikor kémia órán kinéztem az ablakon és megláttam Őt a kerítés mellett. Hirtelen kiszaladt az összes levegő a tüdőmből. Jane észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Mi az Franky?- suttogta.
- Te is látod?- böktem az ablak felé.
- Oh, milyen helyes fiú. Ismered?- nyújtogatta a nyakát.
~Nem látja...~
Hetek teltek el, és Ő ott volt mindenhol, a boltban, a templom előtti padon, az udvaron az iskolai szünetben. Senkinek nem tűnt fel. Nem beszéltem róla, míg nem egyszer csak kibukott belőlem. Persze senki sem értette, a nagyi és anyu megijedtek. Vizsgálatokra küldtek. CT, MRI. Csak próbáltak kézzel fogható magyarázatot keresni a megmagyarázhatatlanra. Inkább egy tumor, minthogy kiderüljön a tökéletes kislányuk megőrült. Azonban az orvosok nem találtak semmilyen elváltozást. Gyógyszereket kaptam. Csak egy kis hangulatjavító. Elhatároztam úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Nehéz időszak volt, nem tett jót a kapcsoltaimnak. Anyu nem ellenkezett, mikor azt mondtam New Yorkban szeretnék tovább tanulni, úgy vélte jót fog tenni nekem egy kis környezetváltozás. Én is ebben bíztam.
Alaposan pofára estem. A nagyvárosban egyre többször futottam bele olyan alakokba, akikbe nem kellett volna. Próbáltam ilyenkor úgy tenni, mint a többi ember. Nem akartam feltűnést. Azért szaladtam egészen idáig, hogy elfussak a démonom elől, de egyre inkább úgy tűnt velem van a baj. Nem találtam más magyarázatot. A tudat, hogy úgy tűnik megőrültem egészen felemésztett. Végső elkeseredésemben úgy döntöttem magamhoz ragadom az irányítást. Ha ez az egész csak a fejemben történik, mégis mi baj lehet belőle? Így kerültem aznap este a Hunter's Moonba. Dom mentett meg attól, hogy farkas eledel legyen belőlem. Lerántotta a leplet az igazságról. Leírhatatlan mit éreztem akkor. Talán pánikba kellett volna esnem, hogy a világunk tele van szörnyekkel, a rémmesék nem csupán mesék többé, de én nem éreztem pánikot. Megkönnyebbültem. Nem vagyok őrült. Annyira hálás voltam Domnak és az egyik dolog követte a másikat. Olyan könnyedén és boldogan adtam át magam neki. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy vakvágányon járok a kapcsolatunkat illetően. Pedig ő nem árult zsákbamacskát. Mikor egy alkalommal szóba hozta kapcsolatunk kizárólagosan fizikai természetét én bőszen helyeseltem. Természetesen, én se gondoltam ezt másképp! Hiszen nem mondhatom el neki, hogy az első alkalom óta, amikor megláttam minden éjjel úgy alszom el, hogy ő jár a fejemben és  minden reggel ő az első gondolatom. Ha nem vagyok vele azon töprengek, hogy merre járhat, mit csinálhat. Hogy mennyire szeretném megérinteni. A bőrét, a haját...végig futtatni minden szőkés tincsét az ujjaim között. Megráztam magam és rendeltem egy nagy pizzát kettőnknek. Az érzéseimet pedig mélyen eltemettem magamban, hiszen ebben nagyon jó voltam. Franky, ne légy telhetetlen. Nem vagy őrült, vannak barátaid és a világ még csak most nyílik ki előtted.