Újabb fél kiló, sóhajtom félhangosan a szavakat, mintha valakit érdekelne, mintha valaki számon tartaná, hogy éppen mennyit mutat alattam a mérleg nyelve. Már engem sem érdekel, ennek ellenére minden reggel, minden átkozott és fájdalmas ébredés után odaállok az apró kijelző elé, és ellenőrzöm a változást. Régebben, a diagnózisom előtt nem érdekelt túlzottan, hogy itt felkúszott egy apró hurka, ott kibuggyan a szűk farmerből egy másik, mert mindaddig, amíg jól éreztem magam a bőrömben, nem volt okom kíváncsiságot tenni a súlyom mögé. A betegség azonban mindent megváltoztatott, mindent átfordított egy olyan irányba, ahonnan már nincs visszaút.
Halkan lépek ki a fürdőszobából, nem akarom felkelteni a lakótársamat, aki annyit tud az egészről, hogy van valami betegségem és amiatt kell szednem azt a rengeteg gyógyszert. Régről ismerjük egymást, együtt jártunk középiskolába, az egyetemen is megmaradt a kapcsolat, de úgy igazán, olyan szívvel és érzelmekkel körülhímzett barátság sosem alakult ki kettőnk között. Mégis ő volt az egyetlen, aki befogadott, ő volt az egyetlen, aki elfogadta, hogy titkaim vannak, hogy nem mondok el neki mindent azokról a vérrel átitatott zsebkendőkről, amik az éjjeli szekrényemen díszelegtek, nem kérdezősködött arról, hogy miért vagyok mindig olyan kialvatlan, nem firtatta azt sem, hogy miért fogytak el a melleim, a hátsóm.
Jó reggelt!, mosolygok rá a tőlem lehető legőszintébben, ő pedig csak egy méla hümmögéssel vett tudomást arról, hogy megérkeztem a konyhába. A miérteket sosem firtattuk, sosem beszéltünk arról, hogy miért pont ő, miért most és miért így, csak elfogadta, hogy egy évre kell nekem egy ágy. Nem kérdezte, hogy miért nem a szüleimnél húzom meg magam, nem érdeklődött szerelmekről, más családtagokról, csak elfogadta, hogy újra az élete része leszek, és ezért nem várt cserébe semmit. Sem lakbérbe, sem a rezsibe nem kellett tennem semmit...
Ma este későn jövök, valami céges buli, szakadt ki belőle a vallomás két kanál gabonapehely között, majd visszafordult az újságjához, és tovább lapozta a sport rovatot. Ő az egyetlen ember a korosztályunkból, akiről tudom, hogy újságot olvas. Néha szoktam vele viccelődni, húzni az agyát, hogy nem gondol a hódokra, meg az esőerdőkre, de mindig csak szúros pillantásokat kaptam tőle, szóval egy ideje leszoktam az élcelődésről.
Akkor megcsinálom a mosást és kitakarítok. Főzzek valamit estére?, csak megrázta a fejét. Lehet, hogy még mindig aktívan él benne a legutóbbi alkalom, amikor vacsorát készítettem neki és porraloltóval kellett mentenie a helyzetet. Cigarettát nyújtok felé, megint csak megrázta a fejét, majd sóhajtott és felállt az asztaltól.
Majd elpakolom, jelentem ki, amikor a müzlis tál felé nyúl, de nem hatotta meg a gondoskodásom, sztoikus nyugalommal tette be a mosogatógéppe a szennyest és lépett ki a konyhából, hogy most ő vegye birtokba a fürdőt. Figyelem a lépteit, hallom az apró nyöszörgéseket, ahogyan fáradt csontjai ropognak minden mozdulatánál, majd amikor becsukja az ajtót, szinte sikkantanom kell, olyan hangosra sikerült. Kinyitom a konyha ablakát, kihajolok a párkányon, majd mélyet szippantok a cigarettából, ami úgy serceg az ujjaim között, mintha egy tábortűz pattogna közvetlenül az arcomnál. A hideg hirtelen csap meg, üvegvágóvá dermeszti a pólóval takart mellbimbóimat, lúdbőrt nyal a tarkómra és didergő remegéssel nehezíti meg a dohányzást. Köhögök, köhögnöm kell, valami felszakad, de visszanyelem, majd újra elindul felfelé, vér ízével töltve meg a számat.
Rohadék!, törlőm meg a számat a pólómban, úgyis mosnom kell alapon, majd újra magamba erőltetem a cigaretta kátrányos füstjét. Az orvosaim nyolc hónapot ígértek nekem, tizenkettőt, ha leteszem a cigit, és a következő slukkal ismét biztosítom magamat arról, hogy az előbbit választottam. Nyolc hónap, nyolc hosszú és fájdalmas hónap, melyből három már letelt. Elmosolyodom, amiért végiggondolom, hogy már nem fogom megélni a következő születésnapomat, pedig azt mondják, hogy a huszonhatodik után kezdődik az élet. Azt hiszem, hogy nekem nem.
És senki nem érti meg, hogy ezt miért fogadtam el ennyire könnyen. Miért nem ragaszkodok az élethez, miért nem járok a kezelésekre, miért nem hagyom, hogy kísérletezzenek rajtam? Miért nem kaparok foggal és körömmel egy újabb hónapért, egy következő hónapért, miért nem...? A diagnózisom óta nem beszéltem a szüleimmel, ők úgy tudják, hogy minden rendben van, hogy most pihenek egy évet, mielőtt belevetem magam a nagybetűsbe. Pihenek, ennyi valóban igaz a mesémből.
Te is tudod, hogy tudják. Tisztázhatnád végre velük, mondom ki félhangosan, újabb füstpamacsot fújva ki ajkaim közül, majd kicsit előre dőlök a párkányon, veszélyesen egyensúlyozva a hasfalamon. Ez az új hobbim, amellett, hogy egyre többször beszélgetek hangosan is magammal, sőt, néha még válaszolok is. Most azonban nem, most csak a tíz emelet mélységet fürkészem, eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne innen pofára esni, eljátszok a gondolattal, hogy megteszem, de a vállaimba maró ujjak visszatartanak.
Legalább azt várd meg, hogy elmegyek melóba, jelenti ki lakótársam unott hangon, olyan arckifejezéssel, mintha csak azon sopánkodna, hogy elrontanám az egész napját, ha most ki kellene hívnia a kilenc-tizenegyet. Visszahúz, s egy kicsit tovább felejti rajtam az ujjait, mintsem az illendő lenne, én pedig úgy nézek a szemeibe, mintha élvezném az érintését. Ezzel a hazugsággal férkőztem be újra az életébe, és ezzel a hazugsággal engedem őt az útjára, egyedül maradva a lakásában. Emiatt a hazugság miatt túrok bele a hajába, amikor néha megölel, emiatt a hazugság miatt engedem, hogy az ujjait néha a combomon felejtse, emiatt a hazugság miatt feküdtünk le az elmúlt pár hónapban többször is. De ahogyan én tudom, hogy mindez hazugság, úgy ő is tudja, hogy nincsenek érzéseim iránta, neki viszont jelentek valamit. Legalábbis jelentettem valamit a középiskolában.
Meztelenül állok a tükör előtt, bordáim szimmetriáját ellenőrizve az elém táruló torz alakon, s csak várom, hogy ez a nap is elteljen, hogy holnap kezdődjön egy másik, hogy újabb fél kiló menjen le, hogy gabonapelyhet egyen, hogy visszahúzzon az ablakpárkányról, hogy végre leteljen. Leteljen az öt hónap. Hogy elmúljak, bevégezzem.
Hogy meghaljak végre.