Az érzelmek egész vihara dúl bennem, fogalmam sincs, hogy most szeressem vagy gyűlöljem, hogy bocsánatát kérjem, vagy korholjam, hogy könyörögjek kegyelemért, vagy inkább a halálomért, ha mindez csalás. De nem az, egyre biztosabb vagyok minden mozdulatával abban, hogy nem holmi elcseszett varázslat és nem is egy káprázat egy álom csupán. Tényleg a bátyám előtt térdelek és tényleg az ő hangját hallom.
Felemel és az ágyra fektet, gyengéd mégis határozott minden mozdulata. Mindig is céltudatos volt, sokkal -sokkal jobban, mint én. Szerettem követni, szerettem figyelni miket tesz, együtt végzetesek voltunk mindig is. Könnyeim folynak megállíthatatlanul hiába törli le hiába simogat. A nyugalom nem telepszik lelkemre, nem öleli körbe szívemet, még nem, még nem hagyhatom. Tudnom kell mi történt, hol volt, mit csinált, miért hagyott magunkra.
Mintha érezné a gondolataim, belekezd én pedig egyre több haragot érzek azok iránt akik miatt kénytelen volt bujdokolni, és megfosztani minket lényétől. Sérült volt, meg akarták ölni, és csak azért menekült el, és hitette a világgal hogy halott, hogy minket óvjon. A lelkiismeretfurdalás nagyobb méreteket ölt bennem. Tiszteletlen voltam vele, pedig ő csak minket védett. Ujjaim gyengéden érintik meg véres arcát, hogy aztán teljes tenyeremmel simíthassak végig tarkóján és húzzam magamhoz közelebb. Látom arcán az aggodalmat, a féltést, és kezem lehull mellém, ahogy lefekszik és felém fordul. Arcom mellkasába temetem, míg hajam simogatja.
-Bátyám… - suttogom még mindig sírós hangon. Ő az egyetlen, aki valaha is láthatott gyengének és elesettnek, aki lecsókolhatta könnyeim, aki hallotta sikolyomat az éjszakában, mikor szárnyaim gyászoltam. – Sammael… - a nevének kiejtése egyszerre fáj és egyszerre tölt el végtelen örömmel. Meg kell szoknom hogy többé már nem szitokszó kimondani. –Bárcsak lennének szavak arra, hogy mennyire hiányoztál, hogy hány éjjelt gyilkoltam végig fájdalmamban, a nevedet ordítva a sötétségbe. – ujjaim a bordáit szorítják, ügyelve sebet ne ejtsek rajta. Képtelen vagyok felvenni újra emberi külsőm, annyira megviselt a viszontlátás. Feketébe forduló hajam szétterül az ágyon, páncélom kényelmetlenül feszül nekem.
-Hogy gondolod ezt? Menjek mindig veled? Merre laksz most? Visszamentél … oda le…. vagy a halandók között élsz? – emelem fejem feljebb és pillantok rá. Vörös íriszeimben nyugodtan lobog a harc lángja, habár egymásra vaj míly keveset hatunk, ha nagyon akarnánk az ösztönzést könnyűszerrel vehetnénk kezünkbe.
-Hiányoztál Sammael… nem akarom, hogy elengedj, nem akarom hogy eltűntj, nem akarom hogy elvessz az idő forgatagában. – tényleg nem akarom, de egyenlőre fogalmam sincs mit tegyek, vagy hogyan láncoljam magam hozzá, hogyan csináljam? – Nilael tudja, hogy élsz?

Nem tudtam volna a hiányt és a vágyat egyszerű ölelésben kifejteni, nem. Többet akartam és akarok; a húgom, viszont egyben ő a mindenem. Mindazonáltal muszáj volt szabadulnom attól a sok mocsoktól és sötétségtől, amibe bele lettünk lökve. Én szabadságra vágytam mindvégig, olyan életre, ahol én magam lehetek az, aki akarok lenni. Nem tudom, hogy talán ennek az egykori testvéremnek is benne van a keze, ki tudja. De még mielőtt nem szúrt le, nos, megállíthatatlanok voltunk Lilith-tel. Megvallom, bosszúszomjas voltam és igyekeztem minden szépben kárt tenni, amiben csak lehetett. Ezúttal viszont sok időt töltöttem az emberek között, és ha bár okosabb vagyok mindegyikőjüknél egybevéve is, nos, volt még így is mit tanulnom. Most viszont ideje volt visszatérnem azokhoz, akiket szeretek. Azok pedig a húgaim. És Adorael.. a háborúk királynője, mégis ő az, akiben valójában megannyi érzés lappang és alighanem pillanatra várnak, hogy kifakadjanak. Érzékeny lány, habár csak az én szememben. Másokkal szemben erős és rendíthetetlen, míg mi egymás közt, nos.. szeretjük egymást. Viszont szükségem volt távollétre, hogy megerősödjek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne teltek volna el úgy napok, hogy ne gondoltam volna rá. Egyfolytában rá. (..) Nyelvemmel szinte szétfeszítem az ajkait, mohón és kéjsóvárogva falom őt: Tudom, hogy a húgom, de én csak azt akarom, hogy élvezzünk mindent, amit csak megtehetünk. Számunkra nincsenek gátak sem pedig szabályok, amiket nem léphetünk át. Azt akarom, hogy boldog legyen. Ennélfogva mindent megadok neki.
A heves csókomat kölcsönösen viszonozza, teljesen átélten és éhezve; épp hátán simítok végig érzékien, amikor váratlanul és hirtelen lök el magától. Nem voltam erre felkészülve, egyszerűen túlságosan beleélve csókolt. Teljesen elvesztettem az önkontrollt magam felett.
A számból csordogáló vért letörlöm a karommal; azt hiszem, hogy talán az ajkamat is sikerült úgy megharapnia, hogy az is vért ont magából. Próbálok lassú, mégis egyenletes légzést gyakorolni. Azt hiszem, hogy számíthattam erre a reakcióra.
Hiába kapok észbe, a pillanat alatt hatalmas ütés csattan az arcomon, ami arra kényszerített, hogy oldalra forduljon a fejem és úgy is hagyjam egy pillanatfa. Fogaimat összeszorítom és ajkamba szívok: Fogalma sincs, hogy mekkora önuralmat kell ahhoz gyakorolnom, hogy ezt a cselekedetét ne adjam neki vissza triplán.  De nem.. nem fogom őt bántani. A szeretetem iránta sokkalta nagyobb, egyszerűen nem tudnék neki fájdalmat okozni. Habár haragom mégsem illant, ami nyilván azért van, mert még nem volt arra alkalom, hogy megüssön. Utoljára egy szeszélyes vámpír adott nekem ekkora pofont. Az is vagy hat évszázada.
(..) Valójában hasonlóan tudnék most zokogni, mint ahogyan most ő sírdogál lábaim előtt heverve. Az arcomon még mindig érzem a csípős tenyerének a helyét, viszont akárhogy is nézem: Igaza van. De nem tehettem mást, elvégre ha mégis kitudódik a fentiek számára, hogy élek... talán a húgaimat is képesek lettek volna bántani. És nem tudom, hogy ők túlélték volna -e.
- Ne sírj. - Bököm oda halkan, nem túl biztatóan. A vigasztalás sohasem tartozott az erősségeimhez, viszont ezúttal szükségünk lesz arra, hogy beszéljünk.
Felveszem őt karjaimba a földről és az ágyra fektetem úgy, hogy fölé kerülök és végigsimítok az arcán. Egyik karommal tartom magamat felette, a másikkal pedig puha arcát cirógatom; puha, mégis könnyek áztatják.
- Kérlek. - Hüvelykujjammal lesöprök egy könnycseppet, mire újabb kibuggyan a szemeiből. Azt pedig apró csókommal törlöm le arcáról; azt akarom, hogy szeretve érezze magát.
- Valójában sok idő kellet ahhoz, hogy újra felépüljek. Helyesebb lett volna visszamennem a Pokolba meggyógyulni, de engem elpusztítani akartak, nem pedig megsebezni. Ha rájöttek volna arra, hogy én életben vagyok, akkor vajon hova bújhattam volna? Veletek fenyegettek volna. Nem tudtam volna elviselni, ha nektek bajotok esik. Én túléltem, de nagyon nehezen. Nem tudom, hogy veletek mi történt volna. - Hangom csendes, békés. Azt akarom, hogy megnyugodjon. - Már jó néhányan tisztában vannak azzal, hogy életben vagyok. És igazán fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek a következménye. - Ajkamba harapok aggódóan, aztán mellé fekszem és felé fordulok úgy, hogy magamhoz húzom és haját birizgálom, simogatom. Igaz, hogy vértócsában ázunk, de ez nyugtat meg minket, nem igaz?
- Mindig gondoltam rád. Arra, hogy végre itt legyél velem. Hiányoztál, Adorael. - suttogom magunk közé, aztán lehunyom íriszeimet fáradtan. Csak átérzem a pillanatot, hogy végre itt van velem ő és már többé nem vagyunk egyedül. - Ezentúl nem foglak téged elengedni. Nem hagyom.

Azt mondják nincs nagyobb fájdalom mint egy szerettünket elveszíteni. Tévednek, a fájdalommal meg lehet küzdeni, meg lehet szokni, el lehet fogadni, de a viszontlátás öröme képes csupán olyan begyógyult ezer éves sebeket feltépni, hogy bármely szívvel rendelkező lény belepusztuljon.
Felém fordul én pedig képtelen vagyok megmozdulni, a vonásai, a vér az arcán, a kezén, ahogy felém lép… kezem lecsúszik a kardom markolatáról… ha árulás is, hát vesszek el benne, mert lelki szemeim előtt már alig emlékeztem arcára, de most… olyan fényesen ég bele agyamba, hogy ordítanék a fájdalomtól.
Kiejti nevem, a hangon mit álmatlan éjjeleken a szél suttogott nekem. A világ kiesik megszokott helyéről, az idő lelassul, arcomon véres könny csorog le, még az előtt hogy ujjai két oldalról simulnának hozzám, és ajka ajkamra tapadna. Sosem csináltunk ilyet, sosem érintett és én sem őt, jó testvérek voltunk, vigyáztunk egymásra, vigyáztunk a húgainkra, és valahol… valahol mélyen magamat okoltam haláláért, hogy nem voltam ott, hogy nem mentettem meg, hogy nem voltam jó testvér.
Nyelve a számba tolakszik, a mozdulat magától érthetődő, a vér eltölti torkom. Falja ajkam én pedig falom az övét, oly mohósággal, mintha csupán ez lenne az egyetlen pillanat mi nekünk maradt. Akarom, hogy tudja szeretem, akarom hogy tudja hogy hiányzott, hogy világokat égetnék fel, milliókat mészárolnék le érte, ahogy régen is tettem. Akarom, hogy tudja, hogy a hiányzó felem, az életkedvem, mind ő, hogy kerüljön bármibe én már mellette maradok, hogy nem hagyom eltűnni… megint…
A felismerés a testembe mar… ha él… ha tényleg ő az… miért nem szólt, miért nem jelzett… miért nem mondta, hogy időre van szüksége, hogy megcsömörlött, hogy ne aggódjunk de szünet kell neki, hogy a ránk rótt feladat súlyát nem akarja tovább cipelni? Elárult minket… magunkra hagyott…
Olyan lendülettel lököm el magamtól, hogy én is beleingok, de a mozdulat közben már lendül kezem, öklöm a képébe vágom. Hogy tehette ezt velem, hogy tehette ezt velünk? Érzem, vérem forr a haragtól, képtelen vagyok másra gondolni…
-Hitszegő, mocskos, szemétláda! Hogy van pofád idejönni, azok után, hogy elhitetted velem, hogy meghaltál? Van fogalmad arról mit éltem át? Van valami halványlila sejtésed arról, hogy a szívem hány részre szakadt, hány évszázadon át gyászoltalak? Mit gondoltál, hogy ez vicces lesz, hogy a végén majd tárt karokkal fogadlak, hogy minden szép lesz és együtt nevetünk? Te kétszínű, aljas, könyörtelen geci!- ordítok vele és ahogy közelebb lépek, újabb ütést mérek rá. Elegem van a hazugságaiból, nem teheti ezt velem, nem teheti meg egyikünkkel sem.
Két kézzel ragadom meg a ruháját, tépem és az arcába sikítom fájdalmam, majd mintha hirtelen elvágták volna, mintha elfogott volna a kétségbeesés, ujjaim elengedik az anyagot és megtörten rogyok a lábai elé. Fejem térdeinek támasztom és zokogok, épp úgy ahogy egy halandó gyermek tenné halott atyja teteme felett, annyiszor láttam, annyiszor éreztem a megtört szívek kínját, de csak most érzem át. Koronám lehullik fejemről, fémesen cseng majd fekete füstté válik, én pedig csak térdelek előtte tovább, tenyereimmel a földet támasztva. A lovasokat egyként teremtette atyánk, együtt vagyunk egészek, együtt mérhetünk igazán nagy csapást, együtt vagyunk azok amik. Sammael vélt halála meggyengített, hagytam magam, hogy a bánat mit előtte sosem éreztem, átjárjon és megfeledkezzem róla mi végre létezem.
-Azt hittem meghaltál… azt hittem többé nem láthatlak… kérlek… bocsáss meg… - amiért kezet emeltem rád, amiért helyén nem való szavakkal illettelek, amiért hagytam hogy a kétségbeesés bomlassza elmémet. Szeretlek Sammael… a kezdetek óta… és szeretni foglak, míg csak szívem képes verni.

Cigaretta után keresek hevesen, összevérezve mindent, amihez csak hozzáérek. A mámortól még nem látok egészen tisztán, így néha alig észrevehetően de elhagy az egyensúlyom, de mégis megállok két lábamon és a cigarettásdobozból elő is húzok egy szálat. A gyomrom teljesen megtelt, nem érzek akkora éhséget mint jó pár napja. Amióta rendszeresen látogatom a tündéreket, olykor nehezemre esik a ki-be jutás a nélkül, hogy ne vegyenek észre. Így tehát nem jártam sűrűn ki abból a világból, a tündéreket viszont nem kívánom fogyasztani: nem vagyok finnyás, viszont a tündérek csak általam létezhetnek, így tehát nem vagyok a magam ellensége, hogy a teremtményeimet falom fel. Most viszont néhány napja távol vagyok tőlük, jelenleg a cégemhez még nem volt időm elmenni, hogy a saját készletemet csapoljam. Most pedig... ez a kis hölgy felkínálta magát nekem, nemde? Talán más értelemben gondolta, viszont a gyomrom étvágya sokkal nagyobb volt, mint a szexuális éhségem. Igaz, hogy mindegyik érzéket felcsigázta bennem, de legalább a gyomrom végre megtelt, panaszra semmi okom.
A cigarettát meggyújtom a nélkül, hogy öngyújtó után kutatnék és mély, akadozott levegővételekkel indulok meg az ablak felé, hogy kitekintsek. Még mindig az étvágy hatása alatt állok, egyszerűen bizserget az érzés: önön kezem által már nagyon régen öltem.
A szálat a számhoz emelem és beleszívok annyira hosszasan és erősen, hogy egy fél centit máris leég. A vér kezd maszkot ölteni az arcomon; az ujjaim már kezdenek ragadni, viszont még egyelőre nem zavar.
Véres ujjakkal simítom el a hajamat, amikor végre meghallok ugyan régen hallott, mégis ismerősen csengő, édes hangot. A füstöt ezúttal nem tüdőzöm le, hanem kifújom és a falba dörgölöm a cigaretta égő felét a nélkül, hogy a nagy részét elszívtam volna. A nevemen szólított.
Ajkamba harapok és egy nagyobbat nyelek, hisz a vér még mindig csordogál a torkomban és a számon. A vasas íz élénk, mégis édesnek hat. Vajon Adoraelnek is ízlene?
Megfordulok végre és újra megpillanthatom azt a régen látott, gyönyörű alakot, ami egyszerűen mesébe illően kápráztató. Mindig is imádtam a húgaimat, egyformán. Piszkosul utálom magamat amiért elhagytam őket, de meg akartam ízlelni azt az életet, ahol emberibben élhetek. Végül rájöttem, hogy a valós lényemet nem tudom eltűntetni.
- Adorael. - Kiejtem a nevét rekedtesen és lassú, mégis határozott léptekkel közelítek felé. Már szinte testem az övét súrolja, amikor két véres tenyérrel megérintem az arcát két oldalról és közelebb kényszerítve magamhoz őt, nos, merő vérrel a számban csókolom meg őt, hogy éreztessem vele azt, amit én érzek. Mámort. Ezt az ízt már csak az növeli, hogy az ő csókjával hintem meg. Csókom hosszas, érzéki és mohó, amennyiben hagyja. Ha pedig megrémül és ellök magától, akkor csak karommal törlöm le az ízt és íriszeibe tekintek. Nagyon hiányzott. Valahogyan érezni akartam őt...

Még egy évszázada sincs, hogy utoljára tomboltam, mégis minden perc kínzó sóvárgással tölt el, hogy újra átéljem, a háború bizsergető mámorát.
Egy ház előtt állok, valahol a külvárosban, odabenn két nő veri egymást, az egyik a feleség, a másik a szerető, a hűtlen pasi meg a fürdőbe zárkózva reméli, hogy holnap még lesz kit meghúznia, és a kettő nem fog összefogni ellene. Ennyit a lovagi erényekről. Folyton sopánkodnak a halandók hogy sötét középkor így, meg sötét középkor úgy, pedig akkor még a férfi, férfi volt, még a legrészegebb, legszánalmasabb csürhe is ismerte a becsület fogalmát. Most meg a kádban rejtőzve várja a csendet. Untatnak… az egész kicseszett világ untat. A piti kis bűnöző aki megkéseli a hazafele tartó családanyát, csak hogy pár dollárhoz hozzájusson, a díler aki hátulról lövi tarkón a konkurensét, a civakodó tinik, a megcsalt férjek, kik elégtétel után kiáltanak. Elégtétel… ugyan már… minden tett mögött ott az indok, az indokért pedig igenis tenni kell. Vagy épp nem kell… de ugyebár ez esetben a nem tétel is tettnek számít, s ha mégsem még mindig itt vagyok én…
Untatnak, de nem kelthetek nagy felhajtást, még nem. Hogy kivárásra játszom? Mégis mire várnék? A szőke hercegre, vagy a világbékére? Isten egyszülött fiára, aki újra visszatér… belegondolnak ezek egyáltalán abba hogy miket beszélnek?
Csepereg az eső, én pedig egyik fénykörtől haladok a másikig. Hiányoznak a régi idők, hiányzik a család, a bátyám… Samael… halálod híre darabjaira tépte szívemet, s azóta csak árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Ujjaim egykedvűen érintik a kilincset, észre sem vettem hogy közben beértem a hotelba, ami jelenleg otthonom, ebben a koszos városban. Csendes nyugodt környék, semmi feltünés nem kell, komolyan olyan vagyok mint egy begyöpösödött 80 éves vénasszony, már ami az emberi mértéket illeti. Elindultam vadászni, hátha a friss vér íze visszarángat kicsit a valóságba, majd ugyanolyan éhesen haza is tértem.
Ahogy belépek, friss vér szaga csapja meg az orrom, sötét ismerős erő, hasonlít az enyémre, mégis más. Talán Lucifer már megint, csak tudnám mért nálam költi el a vacsoráját.
Belépek a szobámba és ledermedek. Nem jellemző rám, de hang se jön a torkomra, ahogy megpillantom a háttal álló alakot, és előtte az ágyon heverő megcsonkított testet. A hangja… ha képes lennék sírni, most térdre borulva zokognék, de csak hitetlenkedve állok és hallgatom. Nem lehet a bátyám… hiszen meghalt…
-Sammael… - a név kimondása szívembe tép, a karjaiba omlanék, ölelném és sosem engedném el többet, de nem mozdulok, csak erőm szabadul el körülöttem, leolvasztva rólam emberi álcám. Páncélom súlyát ezerszeresnek érzem, megnyesett lógó szárnyaim fájdalma hátamba tép, fejem fölött lebeg koronám, ujjaim oldalamon lógó kardom markolatára siklanak.
A warlockok mostanság túl sok időt töltenek a vadászok társaságában, és a káprázat mestereivé válnak lassan, még egy magamfajta sem hiheti el mindig azt, amit lát.

Hatalmas fenék, karcsú derék és olyan húsos mellek, hogy szinte jajveszékeltek az ingen lévő felső gombok. Ingerlő látvány, szinte már-már nyárcsordulást eredményez. Szabályos szív alakú arc, hatalmas kék szemek és derékig érő, tejszőke fonott haj; s mindehhez egy stílusos szemüveg társul. Bájosan, látványos provokálással riszálta a hátsóját előttem, arcán egy játékos vigyorral az élen. Élvezi, hogy amíg felkísér a hotel egyik foglalt szobájába addig teheti magát nekem, mondanom sem kell, hogy hatásosak a manőverei. Ugyanakkor fogalmam sincs, hogy melyik étvágyam nagyobb: A szexuális vagy inkább az éhség. Mintha jobban érdekelne a húsa íze, mintsem más, amivel boldogíthatna. Néha hátrapillant pajkos, sokatmondó arccal, én pedig egy bátorító mosollyal nyugtázom, hogy mennyire tetszik a látvány, amivel kínálkozik számomra. (...)
Az ágyra szorítom keresztbe, fölé kerülve pedig félelemtől kopogó íriszeibe tekintek. Ó igen... szinte beletekintek a lelkébe már látom, hogy felkészült a halálra. Azonban még csak annyira sem kapott észbe, hogy egyáltalán rájöjjön, hogy sikítani is tud. Mindazonáltal, talán sokkal fájdalmasabb lenne abban az esetben a halála. Habár így sem lesz túl kellemes, viszont ugyanakkor hálás is lehet nekem. Megszabadítom a Földi élettől, ettől a rengeteg mocsoktól és szartól. Így tehát, jó éjszakát édesem!
Állkapcsom hatalmasra nyílik, már-már talán a fejét is képes lennék nyugodtan leharapni - megtehetném, hogy ezzel a mozdulattal aztán le is tépjem neki, de ezúttal nem vágyom arra, hogy koponyát ropogtassak -.  Ebben az alakomban jobban öltöttem egy szörnyeteg formát, mintsem egy emberét. (..) Nyakára harapok erőteljesen, kiharapva belőle egy akkora húsdarabot, amivel megtelik a szájüregem. Elönt az erőteljes vasas íz, az éhségtől koromfeketévé válnak a szemeim és most valóságosan enni kezdem, mint egy megvadult kutya. A bőre megnyúlik aztán tépődik; fájdalmat nem sokáig érez, szinte azonnal elájul. Sokkot kapott, így gyakorlatilag fájdalommentesen vérzik el.
Érzem, hogy a gyomrom kezd megtöltődni, ami végül enyhíti bennem a vadállatot és most már a zabálással kellően leállok. Néha le kell fognom továbbra is a karjait, ugyanis még rángatja őt néhány ideg.
Gyönyörű művet hagytam most magam mögött. Kiegyenesedem, aztán egy hatalmas levegőt veszek magamhoz; még csak most eszmélek rá, hogy ez idő alatt egy halovány levegőt sem ettem. A cégemen kívül sohasem fogyasztottam el így senkit, kizárólag feldolgozás után kerülnek a hűtőkamrákba. Most viszont vágytam valamire, amit én magam vadászhatok le.
Államról cseppekben hullik le a szőnyegre a vér, szinte az egész arcomat beborítja a vörös nedv. Ahogy ránézek a tetemre, nem maradt más belőle, mint egy fejetlen és kartalan valami. Gyakorlatilag alig ismerhető fel, hogy nő vagy férfi volt-e az illető. Tudom, hogy néhányunk megelégszik azzal, ha a fájdalomból táplálkozik, de nekem szükségem van kézzelfogható húsra. Az emberhús erre a kielégítésre rendkívül remek.
- Milyen furcsa. Én még sohasem laktam hotelekben. Nem bírtam volna elviselni. - Hangom még kissé érthetetlen, túl sok vér van még a szájüregemben és a torkomban, ezért határozottan nyelek egy nagyot. - Viszont örülök, hogy végre megtaláltalak. - Érzem a jelenlétét a hátam mögül; édes, kellemes illata van. Emlékeztet arra, amikor még mindketten angyalok voltunk. Imádtam őt, olyan volt számomra, mint a legkisebb testvér akit óvnom kell. Most pedig egy gyönyörű, vonzó nővé érett, tele sötétséggel. Néha nem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy testvérre. Túlságosan is vonzott.