Az átváltozásom előtti időszakra egyáltalán nem emlékszem. Semmi, még csak egy apró emlékfoszlány sem marad meg bennem az emberi életemből. Nem emlékszem sem a szüleimre, sem arra, hogy ki voltam valójában.
Egy kicsit szomorú vagyok ezért és zavar, hogy nem tudok semmit magamról. Régen nagyon sokat keresgéltem, kutattam a családom után de nem találta semmit. Folyton egyre rosszabbul eset és egyre rémesebben éreztem magam emiatt. Kezdtem egyre depressziósabbá válni, magamba fordultam, senkivel és semmivel nem szerettem volna beszélni. Ha nincs ott velem egy barátnőm, akkor talán már nem léteznék vagy még mindig ott gubbasztanék egyedül valahol.
Talán leginkább az zavart, hogy nem tudtam ki vagyok és az, hogy fogalmam sem volt, hogyan változtam vámpírrá. Ez még zavaróbb, mint az, hogy nem ismerem a családomat.
Annyit tudok, hogy amikor felébredtem már vámpír voltam. Hogy hol ébredtem fel? Egy sikátorban Olaszországban. Hogy, hogy kerültem oda? Halvány lila gőzöm sincs. Emlékszem nagyon furcsán éreztem magamat. Sötét volt, mikor lassan kinyitottam a szememet. A földön feküdtem. Ijedten felültem és körbenéztem magam körül. Nem volt ott senki. Szemem hirtelen megakadt bőrömön, ami kreol színű volt. Most meg hófehér, szinte átlátszó. Pusztán reflexből nagy levegőt vettem és azt éreztem, hogy tulajdonképpen erre nekem nem is volna szükségem. Csupán megszokásból teszem. Szívemhez kaptam a kezemet. Nem dobogott. De akkor én, hogy élhetek? Az nem lehet. Képtelenség. Rémült voltam és nagyon ijedt. Azt sem tudtam, mit tegyek. Négykézlábra tápászkodtam, hogy feltudjak állni. Egy tükör sima pocsolya állt az sarkon. Oda mentem, hogy megnézzem még mindig én vagyok-e. Valahogy nem volt fény, én mégis élesen kivettem a vonalaimat a vízben. Én voltam. De valahogy nagyon más, mint régen. Bőröm hófehér volt itt is. Arcvonalam és dús ajkam, valamint különböző színű szemeim megmaradtak. Csak valahogy most még káprázatosabbnak tűntem, mint valaha. Nem vagyok elfogult. Nem csak én csodálkoztam el szépségemen, hanem mások is. Az iskolában és a boltokban még most is sokan rajtam tartják a szemeiket és suttognak, hogy milyen gyönyörű vagyok, káprázatosan szép meg hasonlók. Volt még valami azon az estén, ami nagyon furcsa volt. Hiába próbálkoztam emlékezni nem jutott eszembe semmi. Nem tudtam kik a szüleim, hol lakom és ki vagyok. Még a nevem se. Elveszettnek éreztem magam. Hirtelen elhaladt mellettem két fiú én meg olyan éhséget éreztem, amilyent még sohasem. Vagyis de. Ismerős volt ez az illat, mintha már éreztem volna valahol és ízleltem is. De nem tudom hova tenni.
Ínycsiklandó illatuk volt és a vérük illata szinte elkápráztatott. Majdnem utánuk eredtem. Éreztem, hogy kortyolnom kell belőlük. Ekkor szerencsére bementek egy épületbe. Én meg magamhoz tértem. A járdára meredtem és bűntudatot éreztem. Eszembe jutottak azok a mesék, amiket a nagyapám mesélt a vámpírokról. Némi csend után rájöttem. Én vámpír vagyok. Szörnyeteg vagyok! Belenéztem egy kirakatba és elrohantam. Én nem akarok szörnyeteg lenni, nem akarok más embereket megölni. Csak futottam és futottam, magam se tudom hová.
Innentől néhány dolog kimaradt. Azt tudom, hogy messzire mentem, ahol nincs senki és bezártam magam. Eldöntöttem, hogy nem ölök meg senkit, akkor inkább koplalok. Nehéz volt, mert hatalmas erőmtől kifolyólag, amit azon az éjszakán szereztem mindenhonnan kiszabadultam. De nem öltem embert. Inkább nem. Ilyenkor néha egy nagyobb állat vérét ittam vagy semmit. Akkor talált rám Rose és családja, mikor már majdnem teljesen kiéheztettem magamat. Ők vegetáriánus vámpírok voltak, úgy éltek, mint a normális emberek. Közéjük vegyültek és csupán állati vérrel táplálkoztak. Ők befogadtak és megtanították nekem az életmódjukat, valamint minden olyan dolgot, amit tudnom kell. Sikerült elfogadtatniuk velem ezt az életmódot.
Most itt élek Olaszországtól távol. Ugyanazt csinálom, mint a normális emberek, vagyis hát próbálom azt tenni, csak néha hosszabb időkre eltűnök táplálkozni. Ami azt jelenti, hogy olyan városba költöztem, ahol ritkán süt a nap, hogy még véletlenül se legyen bajom a fénnyel. Általában borús az idő errefelé, kevés a fény. Én mégis inkább éjszaka járok ki. Senki sem tudja, hogy mik vagyunk és ez nekem így jó. Mit csinálok az emberke világában? Most, hogy hatalmam van elcsábítom és eljátszadozok a szemét alakokkal. Megmentem a lányokat, akiket bántani akarnak a férfiak vagy kihasználni. Megleckéztetem kissé a férfi nemet. Nem szívom ki a vérüket, nem ölöm meg őket, csak megleckéztettem és kihasználom. Amikor belém habarodtak eltűnök az életükből.  Miért teszem? Mert van egy olyan érzésem, hogy valaha régen az én életemben is volt egy férfi, aki hasonlóan cselekedett velem, mint én most velük. Beleszerettem-e valaha bármelyik áldozatomba is? Eddig még sohasem fordult elő. Igyekszem érzelmileg távol tartani magam tőlük.