❖ Becenév:
Ne is próbálkozz.
❖ Születési hely, idõ:
Norvégia; 1171.
❖ Családi állapot:
Voltam már házas, lettem özvegy. Törték össze szívemet és én is törtem össze másokét. Jelenleg azonban szabadúszó művész vagyok, aki szüntelen vigyáz a legnagyobb kincsére a saját szívére.
❖ Szexuális beállítottság:
Bi
❖ Foglalkozás:
Régiségkereskedésem van.
❖ Ismertetõ jel:
A boszorkányjegyem, amit képes vagyok elrejteni a világ szemei elől, hiszen nem éppen a legvonzóbb látvány, hogy pikkelyes bőr borítja a hátamat.
❖ Átváltozás:
-
❖ Rang:
Egyszerű boszorkánymester vagyok, egykoron volt részem fő-boszorkánymesterségben, de jobb szeretem a saját hangomat képviselni, mint több boszorkánymesterét hirdetni egyszerre.
❖ Család:
Sajnos nem igazán mondhatom, hogy túl sokkal büszkélkedhetnék. Inkább közeli barátaim vannak, akik családnak mondhatóak, de végül ők is egyszerűen elporladnak.
❖ pozitív tulajdonságok
Türelmes, precíz, összeszedett, hűséges, kötelességtudó, leleményes, talpraesett, optimista.
❖ negatív tulajdonságok
Szeszélyes, zárkózott, mérhetetlenül szarkasztikus, ha kell kegyetlen, goromba.
❖ legnagyobb félelmed
Az elmúlás.
❖ legnagyobb vágyad
Valami állandó.
❖ legnagyobb titkod
Apám kiléte.
❖ legnagyobb gyengeséged
Hiszékeny szívem.
❖ fõ fegyvered
-
Megannyi életet megéltem már. A világ szüntelenül változott körülöttem. Az egyetlen állandóságot csak én magam jelentettem. A világ örökös körforgása, mintha egy pillanatra sem szűnt volna meg létezni. Az idő úgy szaladt el mellettem, hogy észre sem vettem. Nem hiába. Minden áldott nap ugyanaz az ember voltam. Már nem is emlékszem, talán olyan 18-20 éves lehettem, amikor megállt velem az idő. Miután már nem öregedtem többé. Minden boszorkánymesternél máskor jön el az idő. Nálam még bőven megőrizte ez a fiatalságom báját. Mondhatnám, hogy szerencsés vagyok, hiszen nem szívesen maradnék örökre ráncokkal az idő rabja. Mégis a fiatalság, a szüntelen örökség mi a vállaimat nyomja egy idő után kegyetlen teher. Hiszen ki ne akarna már pár évszázad után szerelme mellett a párnára hajtani a fejét, hogy aztán soha többé ne ébredjen fel? Megannyit szerettem, megannyit elveszítettem, amelyeket soha nem feledek. Fura dolog a szerelem, de egyszer sem kötődött szívem egy hozzám hasonló, öröklétűhöz. Talán a halandóság egyszerűsége volt az, amibe újra és újra beleszerettem.. Magam sem tudom. A szív kifürkészhetetlen útjai. Sosem érthetjük meg igazán, miért akarja azt, amit. Csak alkalmazkodhatunk, vagy erőteljesen tiltakozhatunk.
***
Ha a kezdetekre akarnám visszatekerni az időt, mikor megszülettem a vikingek hazájába. Édesanyám egy büszke harcos volt, aki még mikor szíve alatt hordozott is bátran jelentkezett a fosztogatásokra. Nem tudom, hogy én ezt bátorságnak vagy ostobaságnak nevezném, de nem számít. A lényeg, hogy én már az anyaméhben kemény harcokat toltam. Te mit mondhatsz el magadról? Na, de ne is térjünk el inkább a tárgytól. Egészen addig járt harcolni, míg a pocakja nem kerekedett. Legalábbis ezt mesélték nekem. Hogy csak akkor lehetett visszatartani, amikor már tényleg megnehezítette a dolgokat a gömbölyödő pocakja. Avagy én egy teher lettem a számára. De még így is igyekezett minden módon segíteni, hiszen mindig ő tartotta a kezében a dolgokat, amíg a férfiak és még néhány kiváltságos harcos nő fosztogatásokra indult. Nem volt még anyámhoz fogható harcos. A kitartása minden férfit lenyűgözte. Sokan magukénak kívánta ő azonban nem kívánta életét egy másik férfiéval elnyomni. Nem kívánt valakinek az alárendelt fele lenni és az ő szemében a házasság csak ezt jelentette. Talán pontosan ezért is egy démon az apám. Mert benne látott valamit. Bár ezt sosem tudtam meg, hiszen belehalt a szülésbe. A legnagyobb harcos, a legnagyobb túlélő. Leterítette a saját gyermeke. Nem mondom, hogy ezért sokan nehezteltek rám, hiszen egy igazán különleges embertől fosztottam meg a soraikat. A halálával jöttek csak rá, hogy mennyi mindent tett az emberekért, hogy mennyi minden az ő keze alatt futott végig. Hiánya miatt megannyi gyűlölködő pillantást kaptam. Valószínűleg érezték másságomat, hiszen ördögfattyának nevezték. Talán voltak, akik átláttak a felszín alatt és meglátták azt, amit a legjobban szégyelltem. Azt, hogy mi is vagyok. Egyedül voltam egy világban, ahol olyan lény voltam, amelyhez foghatót nem ismertem.
***
Mikor eljött az idő, hogy én is velük tartsak egy portyázásra már harminc évesnek kellett volna lennem. De mivel nem öregedtem tovább valahogy mindig egy gyereket láttak bennem. Mégis csak legyintettek és arra fogták, hogy későn érő típus voltam. Azonban egyre inkább nőtt az erőm és felfogtam, hogy nem maradhatok velük. Hogy koromat nem sokáig tudom álcázni ezért a csata kellős közepén eltűntem a soraik közül, köddé váltam. Talán azt hitték, hogy meghaltam. Vagy megfutamodtam a csatától, de sosem tértem vissza velük Norvég partokra. A saját kezembe vettem az életem irányítását.
***
Évszázadok teltek el, mire találkoztam egy hozzám hasonlóval. Addig csak napról-napra éltem és próbáltam nem túl sokáig maradni egy helyen. Fiatalságom átka volt, hogy soha nem vettek sehol sem komolyan. Ezért koránt sem volt olyan egyszerű fennmaradnom, mint azt terveztem. Mint, ahogy a régi vikingtársaim én is csak akkor vettem igazán észre, hogy mi minden volt teljesen természetes a számomra, amikor már nem volt többé az. Sokszor vért izzattam egy falatért, vagy eladtam testem, s lelkem azért, hogy egy éjszakára fedél kerüljön a fejem fölé.
Hosszú szenvedés után azonban, mint valami angyal bukkant fel a semmiből az én első, igaz barátom. Fekete hajú és babonázó szépsége ellenére mindig csak egyfajta óvó barátként tekintettem rá. Vele találtam meg igazán önmagamat és tanultam sokkal többet arról, hogy ki is vagyok, mi is vagyok. Bölcsességét mindig lenyűgözőnek találtam, de talán a kettőnk kapcsolata azért sem igazán mutatott többre egyszerű barátságnál, mert ő jobban preferálta a nők társaságát a férfiakéval szemben, ami az évek során egyértelművé vált számomra. Végre egyszer mellette igazán otthon érezhettem magam anélkül, hogy állandóan a kegyetlen pillantásokkal kellett volna találkoznom. Meghúznom magam azért, hogy a kajámat ne lökjék a tengerpart homokjába. Sokszor piszkáltak, de nem szóltam egy szót sem. Hiszen én magam is hibásnak éreztem magam. Meg sem ismerhettem azt a bátor nőtt, akiről annyit beszéltek. Én voltam az, aki végül legyőzte a legyőzhetetlent. Valakit, akinek a személyisége mindenkit magába szippantott.
**+18**
Volt valami, amit nem tudtam levetkőzni. Hogy szüntelenül birtokba vegyenek. Hogy valaki akarjon engem. Nem számított mennyire volt leszakadt vagy undorító, de erre az érzésre szükségem volt. Hogy valahol akarnak engem. A jólét, a támogatás, amit kaptam elegendő lett volna, hogy boldoguljunk én mégis eladtam a lelkem, a testem újra és újra. Egyik éjszaka azonban kicsit tovább tartózkodtam az egyik kiéhezett háziasszonynál, akinek nem sokkal korábban a férje szerető ölelésében hajtottam álomra a fejemet. Nők, férfiak.. Mindegyik kedvemre való volt. Csak arra nem számítottam, hogy egyikük majd követ engem a mentsváramhoz. A barátomhoz. Néma csend ült ki az egész házra. Az emeltre lépve láttam drága barátom nyitott ajtaját. Először csak azt láttam, hogy egy hatalmas férfi tornyosul felé. Majd a lökések hangja csapta meg a fülemet, ahogyan újra és újra elmerült benne. Vadul és erőszakosan. Rögtön berontottam a szobába és lerántottam róla a férfit, aki nem olyan régen az én testem vette birtokba ugyanekkora hévvel s vadsággal. A kettő közötti különbség az, hogy én akartam. Vágytam arra, hogy akarjon. Hogy valakinek számítsak valamit. A barátomra pillantottam, akinek vére vörösre színezte a fehér ágyneműt. Valószínűleg leütötte. Nem volt magánál. Mégis a tudat, hogy egy része emlékezni fog rá összetört bennem valamit. Lefagytam a férfi pedig ezt kihasználva egy kést szegezett a torkomhoz, majd a nadrágomat kezdte el szaggatni rólam. Mondván, hogy hiányoztam és lefoglalta magát míg késlekedtem.. A legrosszabb az egészben, ahogy elmerült bennem és megtöltött a vágytól duzzadó férfiasságával nem is lett volna szükség a késre. Valami elfuserált részem vágyott arra, hogy ezt tegye velem...
***
A férfi kisétált, mint aki jól végezte dolgát én pedig ott maradtam a saját önutálatommal, undorommal és a haldokló barátommal. Megfürdettem, megmosdattam a fejét bekötöttem és azóta nem is láttam, hogy lefektettem pihenni. Persze meggyőződtem róla, hogy jó kezekben lesz. Hogy gondját viselik és felépül majd, amennyire csak lehetséges. De nem tudtam a szemébe nézni újra. Azok után, hogy elgyengültem, hogy undorító voltam, mert szüksége volt a lelkemnek valamilyen beteges gyógyszerre, amivel pótolhatnék valami szeretetet, amiben sosem volt részem.. Cserben hagytam. Ezt pedig a mai napig nem bocsájtottam meg magamnak.