Hosszú idő óta most először érzem azt, hogy meg kell szegnem a szabályokat és annak a szabályszegő lánynak kell lennem aki mindig is voltam a lelkem mélyén. Amióta Alec az intézet vezetője, próbáltam példás magatartást tanúsítani és olyannak mutatni magam amilyennek egy ilyen pozícióban lévő család tagjainak lennie kell. Próbáltam annak látszani aki valójában nem vagyok. Megpróbáltam mindenkiben a jót látni és ennek az lett az eredménye, hogy kisöcsém meghalt. De mostantól újra az ösztöneimre fogok hallgatni és azt teszem amire mindig is tanítottak. Küzdeni fogok, harcolni azért, hogy megtisztítsam a világot mindattól a gonoszságtól ami ránk leselkedik a sötétben.
A kopár falak amelyek körém magasodtak ugyanúgy verték vissza a cipőm sarkainak kopogását, mint amilyen gyorsan zakatolt a mellkasomban a szívem. Az ereimben tomboló vér a testem minden porcikáját telepumpálja adrenalinnal, aminek következtében még inkább azt érzem, hogy képes lennék meghódítani az egész világot. De tudom, hogy ha nem figyelek akkor bennem is képesek kárt tenni azok akiket én szeretnék eltenni láb alól. De ami a ma este ennél is fontosabb, hogy megtudjak valamit Sebastian-ról és végül a pokol legsötétebb bugyrába juttathassam Őt. Nincs ezen mit szépíteni, holtan akarom őt látni és ha ez azon múlik, hogy meg kell szegnem egy pár szabályt és be kell törnöm néhány orrot, akkor hát megteszem.
Éppen a hátsó ajtó irányába próbálok eljutni mindenféle feltűnés nélkül amikor a gerincem mentén végigfut egy ismerős borzongató érzés. Valaki figyel. Szemmel tartja minden lépésemet már az idők kezdete óta és ez most sincs másként. A kettőnk közt lévő kapocs csak még erőteljesebb lett az utóbbi időben, köszönhetően a történteknek. Tisztán emlékszem még minden gyermekként együtt töltött pillanatra és minden titokra amit csak velem osztott meg. Minden lopott pillantásra aminek mindig titkos jelentése volt kettőnk számára és arra a pillanatra is kristálytisztán emlékszem amikor felfedte a valódi érzéseit. Amikor kiderült hogy kölcsönös a vonzalmuk Magnussal és azt is tudom milyen nehéz volt neki amikor először összetört a szíve. Hiába a sok hasonlóság a külsőnket tekintve a valóság teljesen más. Igazából olyanok vagyunk mint a tűz és a víz, de ennek az ellentétnek köszönhetően mégis olyan párost alkotunk amelyek verhetetlenek és ellenállhatatlanok.
- Tudom, hogy ott vagy Alec. - szólaltam meg hangosan, miközben megálltam neki háttal és pillanattal később fordultam csak abba az irányba amerről a mozgolódást hallottam.
A lelkem mélyén tudom, hogy mire készül és azt is tudom, hogy igaza van, de mindeközben neki is meg kellene érteni mindazt amin én megyek keresztül. Úgyhogy nagyon remélem, hogy nem fog az utamba állni, különben most először a Lightwood testvérek történetének legnagyobb vitájának nézünk elébe.
- Ugye nem akarsz nekem semmiféle szentbeszédet tartani? Arra nincs most se időm, se energiám. - néztem bele a bátyám hatalmas, kék bociszemeibe.

Már egy pár nap eltelt azóta, hogy visszatértem Alicantéból, de még mindig nem történt semmi előre haladás a vámpír ügyében. Persze, én is sejtettem, hogy nem fogom tudni egyből megoldani az ügyet, épphogy a kezembe vettem az irányítást, hisz Alec képességei is rendkívüliek voltak, és ha ő nem volt elég egyedül… Nagyon nagyképűség lett volna tőlem az a feltételezés, hogy jobb vagyok nála. Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy olyan béna lettem volna, mert nem véletlenül lettem a Klávé diplomatája, de tisztában voltam a korlátjaimmal. Ez az ügy pedig hiába nem tűnt túl bonyolultnak első látásra, ahogy egyre jobban belemélyedtem a nyomozás részleteibe, egyből rájöttem, Alecék miért akadtak meg benne. Ha azt mondom, hogy nem volt semmilyen információ morzsa, amin elindulhattunk volna, még az is túlzásnak tűnt. Tényleg nem tudtunk semmit az égvilágon, és habár voltak elképzeléseim, hogy hogyan juthattunk volna egyről a kettőre, az nem volt olyan egyszerű.
Határozottan szükségünk lett volna még több segítségre, vagy minimum a Klávé együttműködésére, de hiába írtam meg a Konzulnak egy levélben azt a kérésünket, hogy adják meg a teljes listát azon árnyvadászokról, akik hajdanán a Körhöz tartoztak, válasz még mindig nem érkezett, ez pedig több volt, mint frusztráló. Elvégre, ez arra engedett következtetni, hogy Idrisben még nekem is vonakodtak ennyire bizalmas és titkos információkat kiadni, amivel nem is lett volna gond, ha éppen nem ezen múlott volna pontosan azoknak az árnyvadászoknak az élete, akiknek a múltját annyira védeni akarták. Megköszöntem volna, ha figyelembe vették volna azt, hogy milyen sok múlott most ezen az egyetlen listán.
Azonban tudtam, hogy nem volt érdemes még több üzenetet küldeni Alicantéba, mert választ korábban úgy sem adtak volna, és a türelmetlenségemmel lehet csak azt értem volna el, hogy inkább még se teljesítik a kérésemet, még ha mondjuk már épp azon is lettek volna, hogy megteszik. Nem maradt más hát hátra, minthogy a fejleményekre várjak, amire hosszú távon egyszerűen képtelen voltam. Nemcsak azért, mert nem bírtam a semmittevést, hanem azért is, mert jelenleg az idő olyan volt számunkra, amit nem engedhettünk meg magunknak. Minden egyes perc számított, épp ezért úgy döntöttem, hogy kissé előre ugrok a tervben, és felkeresem Jacet az ügyben, hogy megkérdezzem, elvállalná a csalétek szerepét abban a tervben, amit Aleckel összetettünk. Illetve, ezen kívül az is foglalkoztatott még, amit Alec mondott Jaceről… Pontosabban mondani nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy valami nagyon aggasztotta a parabataiát illetően, s habár nem feltételeztem, hogy Jace majd pont nekem nyílik meg, amikor a kapcsolatunk semleges volt, de azért a saját szememmel szerettem volna látni, Alec miért érzett úgy, ahogy. Meg tényleg fontos volt azt is tudnom még, hogy ebben a jelentős nyomozásban melyik árnyvadászok segítségére számíthattam, és az elég rossz indítás lett volna, ha a legjobb embereink közül egyből kettő kiesett volna – Isabelle és Jace személyében. Épp ezért reménykedtem abban, hogy egyikük sincs annyira rossz állapotban, mint amivel a legrosszabb esetben számolnom kellett.
Szerencsére nem kellett sokáig az Intézetben Jace után kutatnom, ugyanis hamar ráleltem a Nagyteremben. Látszólag ő is igyekezett valahova, hogy hová, azt nem tudtam volna első pillantásra megmondani, csak azt reméltem, hogy ráér annyira, hogy pár szót tudjak vele váltani. Épp ezért, amikor odaértem hozzá, pontosan előtte álltam meg, hogy ezzel ösztönözzem őt is arra, hogy torpanjon meg.
- Jace, ráérsz egy kicsit? – szólítottam meg a fiút, miközben karba tett kezekkel emeltem rá a tekintetemet, s fürkésztem az arcát a reakciójára várva. – Szeretnék kérdezni valamit – tettem még hozzá, de addig nem akartam jobban elkezdeni beszélni, és mesélni neki a tervünkről, amíg biztos nem voltam abban, hogy nem tartom fel őt. Tudomásom szerint nem kellett most semmilyen küldetésre sem mennie, de ezen kívül is lehetett valami egyéb halaszthatatlan dolga, ezért jobb volt tudni előre, hogy mennyire tudott szakítani rám pár percet, ha már ennyire hirtelen döntöttem úgy, hogy beszélni akarok vele.