Aprókat bólintok lassan. - Azt hiszem ez menni fog. - egyszerű, őszinte szerénység van a hangomban. Nem tudom visszaidézni, volt-e olyan momentum az életemben, akár egyetlen pillanatra is, amikor teljesen biztos voltam abban, amit teszek vagy ahogyan döntök. A kétkedés mára már örökösen a társam lett és soha, semmit sem veszek készpénznek. Nem érzem úgy, hogy megtehetném vagy bármiféle alapom is lenne, lehetne rá, Sőt, inkább nagyon is bizonytalan az, ami körülvesz, számomra az. Elvégre az én családom nem olyan, mint itt a legtöbbekké, kezdve azzal, hogy tulajdonképpen nincs is. Soha nem is volt. Nem amióta az eszemet tudom. Nem álltak mellettem, nem támogattak, nem vezettek be ebbe a világba. Nem szerettek, nem figyeltek rám, egyszerűen csak nem léteztek a számomra sohasem, így pedig könnyű volt az örök kétkedés útjára lépni. Letérni róla a nehezebb. - Kevesebb gondolkozás, több ráérzés, igaz? - halvány mosoly játszik az ajkaim szegletében, de ez még nem von le a kijelentésnek ható kérdés komolyságából. Tényleg mindent inkább ésszel szeretnék megérteni, elemezni és aszerint cselekedni, az ösztöneimnek kevesebb lehetőséget és teret adok. Azt hiszem azért, mert jó ideig el voltak hallgattatva és nem bízom bennük, hiába tudom, hogy kellene. Nagyon is kellene, ha meg akarom állni itt a helyem, de ezen még dolgoznom kell. ...és szeretnék is. Visszakérdezek, mert vissza kell kérdeznem. Mert ennyire sem tudom elbízni magam, mert ennyire nem látom azt, amit mások, noha tényleg nem a kételkedés a célom vagy, hogy kétségbe vonjam a szavait, amelyek most tényleg mindennél többet jelentenek a számomra. Ezért is ölelem magamhoz, elfogytak a szavak, a részemről legalábbis. Meg hát, épp az előbb tette szóvá, hogy jobb lenne, hacsak elfogadnám, amit mondd, még ha nem is ekképpen fogalmazott. Tényleg hálás vagyok neki, borzasztóan. Nem is sejti, hogy mennyire. Hosszúra azonban nem akarom nyújtani a nyakába borulást, így elengedem hamarosan. - Tényleg nem akarlak tovább feltartani, de köszönöm. Még egyszer. Nagyon. - mosolyodom el így a végére, jobban, mint ezelőtt a beszélgetésünk alatt bármikor. - Később még látjuk egymást. ...és jó étvágyat a sütihez, amikor majd kedved támad hozzá. - bökök azokra, amelyeket végül mégiscsak elfogadott. Nem szeretném, ha miattam vonódna el az ideje vagy a figyelme a nálam sokkal fontosabb dolgairól, ezért tényleg nem áll szándékomban a továbbiakban „szórakoztatni” a dolgaimmal. Helyette viszont van min elgondolkoznom és megszívlelnem a szavait.
//Részemről ez lenne a záró és nagyon szépen köszönöm a játékot, imádtam!
- Úgy, hogy számítasz rá. Nem bízod el magad. Mindig jöhet egy váratlan fordulat, sosem szabad elbíznod magad. Mert az a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz. - Mindig résen kell lenni. Néha már teljesen idegesítő az, hogy mindenre oda kell figyelni és sokszor túlságosan is lefoglalják az agytekervényeinket különböző gondolatok, de ezeknek sosem szabad teljesen lekötniük a figyelmünket, mindig a harcra kell elsősorban összpontosítunk, mert egyetlen apró hibából is katasztrófa kerekedhet. Valakinek az életébe kerülhet, ha nem figyelünk oda eléggé. Rémisztő, de igaz. - Mondjuk próbálj meg egyszer bízni az ösztöneidben és ne a lehető legrosszabb opciót lefesteni magad előtt. Hidd el, hogy határozottan segíteni fog rajtad. Annyit kattogsz rajta, mert nem engeded, hogy más is teret kaphasson a lelkedben. - Annyira ráfókuszál minden rosszra, hogy csak idő kérdése, hogy csak ezt fogja bevonzani magának. Pedig megannyi jó van a világban és olyan jól alkalmazkodik mindenhez azok után, hogy mondén világból lett kiszakítva, hogy én személy szerint a kalapomat emelném előtte, már ha lenne kalapom. Sosem volt az a típus, aki kalapokat viselt. Néha egy-egy baseball sapka. Na, de hagyjuk, mert az ilyen gondolatok azok, amelyek tök felesleges vizekre evezik az embert és aztán a végén, mikor rájön hova is kötött ki nem is érti, hogy honnan indult el az egész, mint egy lavina és sodorta el a messzi távolba. - Ahhhj, te lány képes lennék a dicséretet visszakérdezés nélkül lenyelni? Igen nagyon sok mindenre képes vagy. Sokat alkalmazkodtál, hosszú utat tettél meg olyan kitartással, ami nem mindenkiben van meg. Úgyhogy fel a fejjel és fogad el, hogy közénk tartozol, mert itt van a helyed. Ha nem így lenne, már régen kicsináltak volna ezt biztosan állíthatom, szóval.. Ne hagyd magad. - Már régen menekülőre fogta volna, ha annyira nem kívánna a sorainkba tartozni. Kételyei azonban kezdenek eluralkodni rajta. Bár tudnám, hogy mivel segíthetném őt közelebb ahhoz, hogy higgyen magában eléggé, hogy tudja mindenre képes, amit csak el akar érni. Mert nincs kihívás, ami túlságosan nehéz lehetne a számára.
Annyira könnyűnek és egyszerűnek tűnik minden, ahogy így elmondja, felvázolja. ...hogy ők is emberek és hibázhatnak. Nem. Nem egyszerű emberek, nem azok akiknél ez a lehetőség fennállna. Mondén voltam. Akkor is, ha valójában nem, ha sohasem, de éltem az életüket és hibáztam és bár sosem fogadtam el igazán a kudarcot, messzemenően jobban éltem meg, mint most tenném. Egyszerűen elfogadhatatlannak tűnik, hogy hibázzak, hogy később majd megengedhessek magamnak ilyesmit. Akiket ismerek, akik olyanok, mint például Dorothy is, mind nagyon tökéletesek a szememben. Akkor is, ha éppen most vallotta be nem azok, nem úgy, amiképpen számomra azok. Mégsem tudom teljes mértékben ezt elfogadni, hiszen végtelenül felnézek rájuk és úgy jelennek meg előttem, mint a tökéletes példák, akiket követnem kell. Mindig, mindenkoron. Ők azok, akiket követnem kell, legalábbis így hiszem és ebben sosem kételkedtem még. Nem is most szeretném elkezdeni. - Hogy… hogyan tudtok, tudunk felkészülni a váratlanra? - tisztában vagyok azzal, hogy kell, ez nem választható opció, hiszen egyetlen küldetés sem tankönyvi példa és számtalan előre nem látható dolog következhet be, de mégis, annyira nehezen átlátható a számomra és elfogadható, hogy ezzel is számolni kell a pakliban, hiába a természetes része a teljes csomagnak. Mégis, hogyan, miképpen lehet lehetséges a lehetetlen? Miképpen tanulhatom meg, sajátíthatom el, készülhetek fel rá és ha a nálam tapasztaltabbak sem igazán tudják, akkor miképpen tudom megtanulni azt, amihez nem kaptam kész forgatókönyvet. A következő szavai nagyjából, mint egy fejbevágás, olyanok. Nekem kell megtalálnom a forrását a saját kétkedésemnek és éreznem, hogy itt helyem. ...de mégis, hogyan? Szüntelen vonom kétségbe a cselekedeteimet, hiába szeretnék jobb és jobb lenni, sosem hiszem azt, hogy minden kétséget kizáróan jól döntöttem egy-egy esetben, hiszen, mi van, ha mégsem?! Pedig akarom, nagyon is. Jobban, mint elhinné, mint gondolná. - Hogyan érjem el, hogy ne irányítson, hogy ne ezen kattogjak folyamatosan? - most még tanulok és tanulni is akarok. Úgyhogy, ha van bármi bevett módszer arra, miképpen ne kételkedjek vagy, ha kételkedek, az hogyan ne irányítson; akkor csupa fül vagyok. Minden szavát meg fogom szívlelni és úgy építeni magam, elsajátítva, a magamévá téve az útmutatást. - Tényleg? - vonom feljebb a szemöldökeimet, mert nem igazán érzem, hogy rászolgáltam volna a bizalmára vagy arra, hogy ezt megelőlegezzem a számára. Nem látom, hogy mit tettem volna le az asztalra, ami ezeket mondatja vele, de szeretném megérteni, még jobban átérezni. Tekintetem a kezére téved, amellyel az enyémet szorítja meg. Finom mosoly jelenik meg az ajkaim szegletében, mert jól esik a támogatása, nagyon is. Jobban is, mint azt szerintem hinné. - Pont rólam? - kerekednek el a szemeim annak hatására, amit éppen az imént mondott. Nem sok olyasmit látok magamban, amit bárki is követendő példának tekinthetne. Hiszen én is csak pont azt teszem, mint minden társam; igyekszem fejlődni, amikor tanítani próbálnak, elvégre ezért vagyunk itt mindannyian, nem?! Fel sem merül bennem, hogy nem ez a legtöbbek motivációja vagy, hogy enélkül miképpen lehet átmenni a kiképzésünkön… - Köszönöm! - egyszerűen csak tudatni akarom vele a hálámat, de a végén nem tudom türtőztetni magam és megölelem. Nagyon is sokat jelentenek a szavai, nem is sejti, hogy mennyire.
- Emberek vagyunk és szüntelenül hibázunk. Megannyi kiképzésen vehetünk részt, megannyi alkalommal játszhatunk végig egy esetet a fejünkben, mindig lesznek váratlan fordulatok, amelyek hatással vannak a végkimenetelre. Meg kell tanulnunk felállni és tovább küzdeni. - Nem minden úgy alakul, ahogyan terveztek. De lényegében a kiképzésünk arra összpontosul, hogy mindenre felkészüljünk. A környezetünkből könnyedén fegyvert kovácsoljunk, hogy feltaláljuk magunkat egy reménytelen helyzetben is. Ha ezt pedig egy árnyvadász birtokolja a túléléshez a legnagyobb kincset sikerült megszerezni magának. - Kételkedhetsz magadban, de sose enged, hogy ez legyen a fő. Hogy irányíthasson. Meg kell értened, hogy miért is kételkedsz magadban, hogy mi ennek a forrása. Magadban kell lerendezned ezen senki más nem segíthet. Neked kell belátnod, hogy tényleg itt van közöttünk a helyed. Ha nem így lenne már régen elbuktál volna, ami a kiképzést illeti. - Aki nem ide való azon hamar megmutatkozik, de senki nem próbálkozna még csak feleannyira sem, mint ahogyan ő csinálja, ha nem akarna itt lenni. A kitartása az, ami tükrözi az igazi valóját, amivel talán még egyenlőre fél szembenézni. Hiszen abban a pillanatban, hogy elkötelezi magát a világunk mellett abban a pillanatban megszűnik egyszerű mondénnek lenni. Visszatáncolni már lehetetlen. Legalábbis nem úgy, hogy közben emelt fővel távozzon az illető. - Csak bízz magadban, én bízom benned. - Mosollyal az arcomon szorítom meg a szabad kezemmel az övét, hogy érezhesse tényleg mellette állok. - Őszintén hiszem, hogy a legtöbb sorainkba tartozó árnyvadász igazán példát vehetne rólad. - Nem nagyzolás, nem füllentés. Ez pusztán az igazság. Őszintén a szívemből mondtam, hiszen megannyi egoista barom van, aki le se tesz jóformán semmit az asztalra mégis rögtön nyavalyog, ha egy kisebb sérülés kerül a tökéletes bőrére. Néha tényleg nem értem, hogyan sikerült végigcsinálniuk a kiképzést. Habár jó pár óra sírás volt ott. Csak aztán kemény fiúnak kell mutatni magukat, hogy ők megcsinálták. Az út, amin keresztül mentek érte már nem is számít. - Ugyan, semmiség.. - Legyintettem. - Te meg amúgy sem tartasz fel engem soha. - Mindig szívesen beszélgetek azokkal, akik arra érdemesek. Ő pedig határozottan ebbe a csoportba tartozik.
- Nehéz elképzelni, hogy ti is hibáztok még... - megint csak nem kétségbe vonni akarom a szavát, nem is tennék ilyet, de valahol tényleg nem úgy tűnik, hogy ők is tudnak még véteni. Annyi minden áll mögöttük… Nagyon felnézek rájuk és végtelenül tisztelem őket, a tudásukat, a tapasztalatukat és igazán hálásnak érzem magam azért, hogy tanulhatok tőlük. Ezért is figyelek annyira oda arra, amit mondanak, amit tanácsolnak, amit tanítani próbálnak és legalább olyan keményen betartani a szavaikat, mint amilyen kíméletlenül hajtom magam, hogy egyszer utolérjem őket. Nem szeretnék mást, minthogy megtaláljam magam és a helyem közöttük és, hogy ők is büszkék legyenek arra, a soraikban tudhatnak. Annyira jó lenne… és annyira elérhetetlennek tűnik, hiába hajtanak a lebukó napok afelé, hogy egyszer belőlem is teljes értékű árnyvadász váljon. Valahogy egyre távolabbinak tűnik a cél, főleg, ahogy lassanként a „finishvonalba” érek. - Igen, ezt valahogy átérzem, de a kétség valamiért folyamatosan itt ül a vállamon. Bár lehet, csak én gondolom túl a dolgokat. - nem áll szándékomban a saját butaságaimmal terhelni, nem is emiatt osztom meg vele a gondolataimat. Sőt igazából el is terelném a szót, elhessegetve a pillanatnyi szájmenésem emlékét is. Fogalmam sincs ugyanis mihez kezdenék, ha itt elbuknék, de ezzel együtt még mindig nem érzem azt, hogy száz százalékosan megvolna itt a helyem. Annyi, de annyi minden van, ami épp az ellenkezőjéhez adna igazolást, pedig mindennél jobban szeretnék beilleszkedni. Közben pedig örökké ott a kérdés; vajon jól tenném? Nem ártanék nekik, a barátaimnak, azoknak akik időközben a családommá váltak? Méltó vagyok-e rá, hogy a soraikban lehessek vagy azzal tennék jót inkább, ha visszatérnék a szürke hétköznapok sorába? Lehetek-e mindkét világ részese, ha valójában egyikbe sem tudtam beilleszkedni igazán? - Nagyon köszönöm. - szinte alig hallható a hangom, ahogy lehajtom a fejem, miközben kiejtem a szavakat. Azt hiszem, talán nem is sejti, mennyire sokat jelent ez az egész nekem. A kétségek, az át nem aludt éjszakák, az örökös bizonytalanság és kételkedés közepette mindig is igyekeztem megtalálni azt a horgonyt, ami ide tud kötni és igyekeztem mindent megtenni, ami csak tőlem telt, hogy kiérdemeljem a helyem közöttük. Továbbra is ezt akarom tenni… - Hálás lennék érte. - tényleg. Ha úgy alakulna, hogy el tudna jönni a vizsgámra, akkor határtalanul és végtelenül. Valahogy azt hiszem, hogy megnyugtatna a tudat, ott van és figyel. - Nem is akarlak tovább feltartani, köszönök ...mindent. Nagyon. - nem akarom elvonni a munkájától és a feladatairól, ráadásul valóban sokat segített az elmúlt néhány percben, amit szavakkal nem tudnék eléggé jól kifejezni, pedig valóban így érzek.
- Igen. Az a lényeg, hogy talpra állj. Próbálkozz. Ne tántorítson el a hibád. Mert mindannyian hibázunk. - Nem szeretjük beismerni, hiszen a büszkeségünkről vagyunk híresek, de lehet félig angyalok vagyunk.. Az ő vérük folyik az ereinkben. Mégis sokszor elfeledkezünk arról az oldalunkról, ami jobban képvisel bennünket. Az emberi természetünk, amely oly gyakran hibázik. Nem csak a harcban, vagy egy csatában, de emberi érzelmek közepette is. Tudom jól, hiszen ez az, ami igazából szétszakította a családunkat. Az együtt nem értés, a különböző vélemények, a kompromisszumképesség hiánya. Ezek szültek temérdek emberi érzelmet, ami szerte-szét húzta a családom. - Nem egyszerű árnyvadásznak lenni, de mondénnek sem. Főleg azok után, hogy tudod mi az, ami rejtőzik az árnyak mögött. Nem hiszem, hogy bárki is képes lenne önszántából lemondani.. Persze vannak, akik inkább neki sem kezdenek a kiképzésnek, mert élni akarnak és nem igazán egy régen kialakult cél miatt meghalni, nem visszatérni a családjukhoz.. De ez mindig más. - Azért úgy gondolom még mindig elég meredek, hogy tíz évesen kérdezik meg egy gyerektől, hogy árnyvadász akar-e lenni avagy sem. Bár a megfogyatkozott sorainknál elég sok befolyás játszott közre, hogy nem sokan választották azt, hogy lemondanánk az árnyvilágról. Meg aztán azt sem szabad elfelejtenünk, hogy gyerekként leírhatatlanul menő dolognak találtuk azt, hogy a szüleink, idősebb barátaink, rokonaink bevetésekre mentek és rengeteg történetet hallottunk arról, hogy miképpen küzdöttek démonokkal. Ezek többé-kevésbé inkább buzdítanak és vonzanak egy gyereket, aki még talán álomvilágban él, mintsem elriasztanák. Hiszen Ő is hős lehet. Csak úgy, mint mindenki más. - Határozottan. Nem lehetett könnyű mégis megtaláltad a módját, hogy mindez működjön, hogy itt vagy. Az igyekezeted pedig meglátszik. - Igazán tehetséges azok alapján, amit láttam belőle. Néhány árnyvadász pedig, aki gyerekkora óta űzi úgymond az ipart még csak a közelébe sem érnek, mert inkább arra mentek rá, hogy nagy legyen a szájuk, mintsem tehetséges helyezzenek maguk mögé. - Ott leszek, ha nem jön semmi közbe, mindenképpen. - Nem csak azért, mert kötelességem lenne, hanem mert támogatni akarom és úgy gondolom, ha lát egy ismerős arcot, akkor kevésbé fogja elönteni minden porcikáját a pánik.
Befejezve az első körben ráöntött kérdéseimet, csendesen és nagyon figyelmesen hallgatom végig, megpróbálva nem elszalasztani egyetlen szót sem. Jobban foglalkoztat ez az egész annál, semmint megengedhessem magamnak a luxust, hogy nem pontosan koncentrálok oda a mondandójára, pláne, ha már én jöttem hozzá, hogy a kérdéseimmel zaklassam. Olyanokkal, ami másnak esetleg banálisnak is tűnhet, főleg akkor, ha kitérők nélkül, mindig ebben élhetett és nőtt fel. Lassan bólintok egyet, ezzel is jelezve, hogy tudomásul vettem a dolgokat. - Tehát, ha jól értem… amennyiben hibázom, mindenképpen számít mennyire tudom redukálni a felmerülő problémát… Ha megoldom vagy legalábbis mérséklem a következmények sorát, akkor azzal még nem ástam el magam teljesen, igaz? - jobb, ha minden egyes létező eshetőségre felkészülök, akkor is, ha nem áll szándékomban hibázni. Viszont tökéletes távolról sem vagyok és nincsenek illúzióim abban a tekintetben, hogy mekkora előnnyel startol el mindenki, aki pelenkás kora óta ebben és ennek él. Több idejük volt nagyjából mindenre, mit nekem, ezt egyszerű matekozással ki lehet számítani. Ez persze még nem jelenti azt, hogy ne akarnék beleadni mindent, mert egészen biztosan fogok és egyáltalán nem áll szándékomban félvállról venni az egész megmérettetést, legyen szó akármilyen körülményről is, ami mostanában az árnyvadászokkal történik. - Az talán menni fog. - ingatom meg a fejem, közben pedig magamat is megpróbálva meggyőzni erről. Még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy igazán van itt helyem, de dolgozom rajta, hogy ez az érzés változzon és a kétely elmúljon. Betudom annak a bizonytalanságomat, hogy nekem más utat kellett bejárnom, mielőtt még az első rúnámat megkaphattam volna. Az élet igazságtalan, igaz?! - Persze, ezt én is tudom... - bólintok ismét, ezúttal aprókat. Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden őrjáratról tér vissza mindenki, előfordul, amikor a dolgok egészen másképpen alakulnak, a kiszabott feladatokról, bevetésekről nem is beszélve. Nemcsak a halállal, de a legrosszabb rémálmok manifesztálódásával kell szembenéznünk minden egyes alkalommal. Az utolsó megjegyzésével magasba szalad a szemöldökpárom a homlokomon. - Igazán így gondolod? - kérdezek vissza a megerősítés végett. Eszemben sincs megkérdőjelezni, inkább csak meglep – a lehető legjobb értelemben –, hogy ezt látja bennem. Valahol pedig működik a dolog, mert mélyen belül egy hajszálnyit már kevésbé izgulok. - Te jelen leszel a megmérettetésen? - mármint úgy értem, hogy az enyémen természetesen. Nem is tudom, valahogy jó lenne tudni, hogy ott van, de persze csak akkor, ha nem szólítja el a kötelessége másfelé.
- Abban az esetben, ha valamilyen oknál fogva esetleg hibát követsz el.. Fontos, hogy miféle hibáról van szó. De talán, ami a legfontosabb, hogy miképpen jössz vissza egy hibából. Hogy miképp állsz fel, hogy helyre tudod-e hozni, ha pedig nem, akkor mennyire sikerül egyfajta normál állapotba visszadöntened a helyzeted. - Mindenki hibázik. Olyan árnyvadászt én még nem láttam, aki ne hibázott volna. Én is szoktam. De olyankor nagyon odafigyelek arra, hogy senki ne láthassa. Amolyan büszkeségről szól az egész. Mindannyian a legjobb oldalunkat akarjuk a világnak mutatni és isten mentsen mindenkit attól, hogy valamiben ne legyünk tökéletesek. - A lényeg, hogy nem kell túl aggódni. Egyszerűen csak átengedni magad annak, aki vagy. Egy árnyvadásznak. - Sokszor bennünk vannak az ösztöneink és lehet, hogy az elménk nem emlékszik mindenre, de az izmaink sokkal több információt rejtegetnek magukban, mint azt mi gondolnánk. Néha, ha a félelem beüt, akkor a testünk magától reagál, mielőtt még az elménk felfoghatná, hogy mégis mi is történik. Volt már rá példa, hogy így mostam be valakinek. De legalább megtanulta, hogy soha többé ne lopakodjon mögém. - Soha nem készülhetsz fel rá. - Közöltem nyersen és egyszerűen. - Mármint ez olyan, mint felkészülni a halálra. Mert, akárhányszor egy bevetésre megyünk, vagy járőrözünk.. Előfordulhat, hogy nem térünk vissza. - Sajnos az én drágalátos bátyám nem képes felfogni, hogy ez eléggé népszerű dolog az árnyvadászok között és mindenképpen valami kapcsot igyekszik találni a helyzetek között. - A lényeg, hogy jól kell alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez. Én azt mondom, hogy ez neked nagyon jól megy eddig. - Nem is tudom elképzelni milyen lehet, ha valakinek egy teljesen más világba kell belecsöppenni. Ez egy kicsit talán olyan, mint árnyvadász lét után egyszerű mondénként egyengetni az életem. Még belegondolni is rossz. Túlságosan is hozzászoktam és beleszerettem az életembe ahhoz, hogy valaha is le tudjak mondani róla. Meg azzal talán arról is lemondanék, aki igazából vagyok. Erre pedig aztán tényleg nem lennék képes.
- Persze, csak nyugodtan, amennyit szeretnél. - nyújtom vissza felé a tányért. Nem nagyon tudom belőni, hogy mitől vagy miért gondolta meg magát, de örülök neki. Akkor is, ha inkább csak udvariassági kört futott le, mert jól esett a gesztus. Nagyon is. A süteményen azonban túlszárnyalva, volna még itt pár dolog, baj az viszont tényleg egyáltalán nincs, szerencsére. Maximum csak az, hogy talán túlaggódom ezt az egészet, de mivel én nem születtem bele ebbe az életbe, illetve igen, csak nem emlékszem arra, amikor kiszakítottak belőle és utána évekig emberként kellett éljek, számomra valahogy nem tűnik csak egyszerű formalitásnak az egész. Mert más az, ha hosszú évekig, évtizedig is tanulhatja valaki, belenőhet és számára ez a természetes és megint más az, amikor csak belecsöppen, jóval később ahhoz képest, mint amikor a legtöbben elkezdtek erről a világról tanulni vagy azt megérteni. - Köszi. - egy bólintás kíséretében követem és a padhoz érve hozzá hasonlóan csüccsentem le. A kezemben tartott tányért magam mellé helyezem, valahogy zavarna, ha a kezem ügyében maradna, amíg beszélgetünk. Egy kósza és rakoncátlan hajtincset a fülem mögé simítok, hogy ne lógjon az arcomba. - Valójában az egészről, elejétől a végéig. Mennyire lesz formális, hányan lesznek jelen, mi történik, ha nem sikerül vagy, ha hibázom…? - és ez még csak alig néhány gondolat és kérdés abból a rengetegből, ami a fejemben cikázik az egésszel kapcsolatban. - Honnan tudom, hogy eléggé felkészültem rá? Másoknak annyival több idejük volt tanulni, gyakorolni, ellesni a dolgokat és így nem is tudom... - nem fejezem be a mondatot. Hozzájuk hasonlítva magamat, egyszerűen nem tudom igazán elképzelni, hogy ugyanazon a szinten lehetünk. Ráadásul nekem nincsenek különleges képességeim vagy bármi extra, amivel jobban vagy kiemelkedőbben teljesítenék bárkinél. Ezért hiszem azt, hogy van okom az aggodalomra.
Egyfajta csalódottságot vélek felfedezni az arcán és úgy érzem, hogy ezzel megbántottam, habár nem állt szándékomban, egyszerűen csak tényleg nem kívántam valahogy semmit sem. Az étel gondolatától is forgott velem a világ, kavargott a gyomrom és, hogy ebbe jobban belementem csak még inkább ki akartam dobni a taccsot. - De azért elfogadok párat.. Később még biztos jól jöhet, mert tényleg jól néznek ki. - Egy-két darabot a kezembe veszek, majd egy harmadikat is beékelek a kezembe. - Ha baj nincs, akkor jó. - Mondjuk ez nem feltétlen igaz. Hiszen soha nem tudhatjuk, hogy mi leselkedik az árnyak között ugrásra készen, hogy mindent felborítson, magával rántson és elpusztítson teljes mértékben. Néha úgy érzem, hogy csak várjuk a támadást tátott szájjal, hogy akkor most mikor is lesz vége a világnak, amit ismerünk. Nem is tudom, hogy képesek leszünk-e ezt majd túlélni. Ha pedig túl is éljük.. Mégis milyen áron? - Persze. - Mondtam mosollyal az arcomon, majd kicsit továbbsétáltam és a szemem sarkából figyeltem, hogy követ-e majd az első szembejövő padon helyet foglaltam és vártam, hogy ő is leüljön mellém. Érdeklődve néztem rá, hiszen kíváncsi lettem volna, hogy mi az, ami úgymond ennyire nyomasztja, vagy frusztrálja. Talán még a vak is látná, hogy valami nincs rendben vele. Vagy legalább kitapintaná a levegőből. - Melyik részéről szeretnél beszélni, vagy mi az, ami problémás? - Olyan az egész, mint egy karikacsapás. Felkészülünk egész életünkben erre a pillanatra és legtöbbször már nem több az egész, mint egyszerű formalitás. Biztos vagyok benne, hogy neki is minden megy egyszerűen csak fél. Mindannyian félünk a tesztektől, mert mi van, ha nem teljesítek olyan jól, mint ez meg az. Én mindig magasabbra és magasabbra tettem a mércét, hogy mikor már majdnem elértem volna jobban kelljen nyújtózkodnom. Talán ez volt az, ami olyan könnyedén átrepített engem a vizsgán.. Egyenest fejest a világba, amibe beleszülettem. Nem is tudom, hogyan viselném, ha csak később csöppentem volna bele. Nekem mindig ez volt a mindenség közepe. De, ha nem teljesen ebben nő fel az ember zavaros lehet. Mondjuk nem tudom mennyire vágyik egy mondén életre, de vannak, akik inkább úgy döntenek, hogy nem áldozzák fel az életüket ezért és elvonultan élnek utána.
- Ó.. hát rendben. - apró mosollyal az ajkaim szegletében veszem tudomásul és tartom tiszteletben a visszautasítást, a kezemben tartott, eddig felé nyújtott tányért pedig a kezeim leengedésével húzom vissza. Habár a legnagyobb jó szándékkal hoztam magammal, be kell lássam, nem volt sok értelme vagy egyáltalán jó ötlet a dolog. Most már nem számít, ebgondolat, ahogy mondani szokás. Vagy valami ilyesmi. - Nem, baj egyáltalán nincs. - rázom meg az üstökömet és a mozdulatot a rakoncátlanabb sötét tincseim is követik, puhán előrebucskázva a vállaimon a hátam felől. - Leülhetünk valahol? Nem annyira lenne rövid, szóval tényleg csak akkor zargatnálak vele, ha nem gond és nem sietsz éppen valahová. - nem feltétlen a lábaim pihentetése miatt vetem fel a lecsüccsenés lehetőségét, sokkal inkább azon oknál fogva, hogy ne itt a folyosó kellős közepén foglyunk bele egy olyan beszélgetésbe, amiben lesznek kérdéseim és aggodalmam is jószerével. Mondjuk úgy, jobban örülnék, ha magunk volnánk és nem egy csapat nyüzsgő másik árnyvadász között. Illetve tényleg csak abban az esetben szeretném az idejét rabolni, ha meg is tehetem és nem vonom el a figyelmét vagy a személyét valami sokkal fontosabb elől. Igazából az is rendben van, ha máskor tud rám időt szakítani. A semmiből bukkantam fel, szóval számolok azzal, hogy valami halaszthatatlan vár rá valahol máshol. A pakliban ez is simán benne lehet. - A vizsgával kapcsolatban van pár dolog, amin szeretnék végigmenni, de ráérhet. - most még legalábbis mindenképpen. Az idő ugyan rohamosan szalad és nagyon itt van már a hátsófelemben a nap, amikor bekövetkezik és habár eléggé be vagyok sózva a dolog miatt, pontosan tudom, hogy előttem megannyian átmentek már rajta. Ehhez képest én a magam részéről még mindig nem érzem az életem és a mindennapjaim részének, aki és ami vagyok és amire születtem. Hiába, nehéz átszokni, főleg, hogy nem ezt ismertem a születésemről fogva. Amit pedig sikerült megtudnom a szüleimről és arról miért is alakultak úgy a dolgok velem és körülöttem, ahogyan.. bár ne tudtam volna meg. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, nem biztos, hogy jó helyen vagyok vagy tényleg arra rendeltettem, amit nem sokára bizonyítanom kell. Pedig nagyon is szeretném megtenni, nem csak mások, de a magam kedvéért is, hogy végre ne érezzem azt, teljesen kívülálló vagyok egy olyan világban, aminek teljes joggal lehetek a része és a tagja.
Ahogy a hullámok szépen lassan összecsapni készülnek a fejünk felett nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy a testvérem továbbra is az eltűnt árnyvadászoknak a megszállottja. Egy sokkal komolyabb problémával nézünk szembe, ami miatt a Klávénak minél jobban szüksége van az árnyvadászokra, akik tiszta fejjel tudnak ebben a helyzetben gondolkodni. Bár nekem is ezer felé ingázik a fejem sosem felejtem el azt, hogy mi is a célom, mit akarok és mit kell tennem ahhoz, hogy elérhessem. Habár nem mindig reagálok a legjobban dolgokra, de azért, ha akarnám vissza tudnám fogni magam.. Az esetek nagyobb részében. De többnyire nem is igazán akarom. Mint legutóbb, mikor eltörtem annak a nyomorultnak az orrát. Elmondhatatlanul jól esett. Megérdemelte az a nyomorult. Néha tényleg nem hiszem el, hogy vannak ennyire maguktól teljesen eltelt árnyvadászok is. A feladatunk az, hogy betartsuk, betartassuk a törvényt és annak megfelelően járjunk el. Megvédjük a mondénokat a veszélytől, a démonokat írtjuk, amint felütik a fejüket a világunkban. Sosem lehetünk elegen, de sosem gondoltam volna, ahogyan azt senki más sem, hogy egyszer majd eljön a háború, amikor ténylegesen árnyvadászok fordulnak egymás ellen. Persze Valentine-nak is megvoltak a maga ténykedései, de sosem lépett át olyan határokat, amelyeket a fia eddig végrehajtott. S, mindez még csak a kezdet. Senki nem tudja igazán, hogy hol fog véget érni. (..) A káosz habár egy karnyújtásnyira van mégis oly sok mindent tehetünk addig. Kicsit szükségem volt arra, hogy egyedül lehessek a gondolataimat rendszerezhessem, mielőtt találkozom a tesómmal, mert általában sosem végződik kettőnk között jól egyetlen egy beszélgetés sem. Talán sérelmezi, hogy inkább apánk oldalán foglalok helyet, hogy mellette tartok ki, de basszameg. Az életem nem arról kellene szóljon, hogy a kettejük között választanom kell. Mert mindkettejüket szeretem. S legalább ugyanannyira nehéz ez mindkettő esetében.. Egy ismerős hang szakít ki a gondolataim közül, ami miatt lelassítok, majd végül meg is állok, hogy biztosan utolérhessen és ne higgye azt, hogy kerülöm vagy ilyesmi. - Öhm.. Nagyon guszták, de valahogy most nem vagyok éhes. - Megrázom a fejemet és habár tényleg nyálcsorgatóak, de valahogy most úgy érzem, hogy egy hatalmas gombóc tölti ki a gyomromat. - Persze, mondjad.. Valami baj van esetleg? - Tudom jól, hogy mennyire görcsöl a dolgok miatt.. Bár átérezni ezt nem igazán tudom, hiszen sosem voltak ilyen érzéseim. Mindig imádtam árnyvadász lenni és a lehető legjobb akartam lenni. Mindig a legjobbat nyújtottam.. Ha pedig az nem volt elég még feljebb tettem a mércét, amit saját magamnak állítottam fel.
A főzöcske, pláne a sütés, tudom, hogy nem éppen a leginkább hasznosítható tudomány és gyakorlat egy árnyvadász életében, én valahogy mégis igen nagy kedvem lelem kikapcsolódásképpen egy adag tészta összegyúrása vagy kikeverése közben, a díszítés pedig csak a ráadás mind időben, mind pedig gondolatelterelésben. Született tehetségnek – ebből a szempontból – merész kijelentés volna vallani saját magam, de talán az biztató, hogy ehetetlen még nem sikerült alkotnom és odaégetési baleseteket se nagyon kreáltam még. Leszámítva azt az egy esetet, amikor valami valaki más elvonta a figyelmem és totálisan megfeledkeztem arról, amit korábban a sütőbe vágtam. Az Intézet végül nem égett le, szóval pár maréknyi szén gyártásán és egy napi szellőztetésen kívül nagyobb kárt nem okoztam. Szerencsére. A mostani alkalommal egy tálca muffin, amit sikerül kotyvasztani és, ha világhíres nem is leszek a recepttel, annyi már bizonyos, hogy nem nyúltam mellé teljesen. Csoki darabokkal van tele, a tetejébe meg kapott némi gyümölcsöt is mindegyik darab, de nem halmozom az összeset egy tálcára, csak néhány darabot mentek ki a saját kedvemért, a többit viszont ott hagyom a konyhában a többiek örömére és kedvére. Remélem ízleni fog nekik. A kisebb tányérra halmozott mennyiség pedig szintén nem a saját részemre lesz. Valahogy mindig is úgy ítéltem, könnyebb beszélgetést kezdeményezni egy adag édesség felett, főleg, ha az házi és még esetleg langyos is. Doryt pedig a most a lehető legnagyobb szándékossággal keresem fel. Máskor is megteszem, meg szoktam, a közelgő vizsga miatt azonban a lehető legtöbb módon próbálok segítség után járni – ha nem is ennyire konkrétan –, hiszen tény, hogy rendkívüli módon foglalkoztat és igazából… hát izgulok is miatta. Nem is kicsit. Némi kérdezősködés után könnyedén lelem meg a már csak zöldre festett tincseiről is könnyen felismerhető fürtök gazdáját. (Bár nekem lenne annyi bátorságom, hogy valami ilyesmire adjam egyszer a fejem, de azt hiszem ettől igencsak messze állok minden tekintetben…) - Dory, várj! - szólok utána, magamra hívva fel a figyelmét a nem túl hangos megszólítással és, ha nem rohan(t) nagyon el, akkor gyorsabban kapkodott léptekkel igyekszem beérni őt. - Kérsz muffint? Nemrég lettek készen. - kínálom a kezemben tartott kisebb mennyiséggel, bízva abban, hogy a merészen kikandikáló csoki és gyümölcs darabok inkább a kedvére lesznek, semmint viszolygást váltanak ki. - Illetve… nem tudom, lenne rám egy kis időd? - mert, ha elfoglalt, akkor természetesen nem akarom lefoglalni egy pillanatra sem. Nem élet-halál kérdéséről lenne szó.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Tetõtér 
