A magyarázkodás hallatán csak lassan felszusszantam egyet, majd legyintettem.
- Persze, logikusan nézve valóban nem szerencsés átlagos halandókhoz kötődnünk, de attól még, hogy tudunk valamiről, nem jelenti azt, hogy nem tesszük meg. Ez ugyanolyan, mint hogy tudod, a csoki hizlal, mégis enni fogsz belőle még egyet és még egyet – így a csokit említve a tányérom felé fordítottam a tekintetem, de igen, sajnos jól emlékeztem, az édességemnek már hűlt helye volt, az innivalóm is a végét járta, bár tény, a társaságnak köszönhetően nem is olyan jóízűen fogyasztottam el, mint általában. Nem, ez nem a beszélgetőtársam ellen szól, egyszerűen csak szerettem rituálisan egyedül elfogyasztani ezeket a drágaságokat és eléggé hazavágott az, hogy ez most nem történhetett meg. Mindegy… majd a hotelban megnézem, hogy mi van a minibárban, csak berejtettek oda legalább egy Mars szeletet. Tudom, horror áron, de most hajlandó voltam annyit kiadni egy kis boldogság hormonért cserébe.
Rendben, erre a „hülye az összes” megnyilvánulásra elnevettem magam, elvégre nem mindennapi megállapítás. Több olyannal találkozom, akik valamiféle mennyei lényként tekintenek magukra, mivel hogy angyali „áldás” az övék. Nos, én inkább tekinteném átoknak, mivel mindörökké olyan lényekkel kellene felvennem a harcot, akik sokszor jóval több időt lehúztak már a földön, így bőven több lehetőségük volt felkészülni velük szemben.
A kérdésre elég könnyen, szabad szemmel szinte a semmiből szedtem elő egy tollat, majd adtam oda neki.
- Nos… a fizetség, ez egy remek kérdés. Elvégre nekem se célom, hogy olyan helyzetbe kergesselek, hogy illetéktelen módon szerezd meg az összeget, elvégre ez azt jelentené, hogy nekem is vissza kell szolgáltatnom, ha valamilyen formában fény derül a történetre… tehát más módot kell találnunk – most én nyúltam bele a társkámba, de inkább azért, mert egy tollat még egy átlag ember elhiszi, hogy bűvésztrükk segítségével vettem elő, de egy A4-es papír már nem ugyanaz a téma. - Nos, ez itt nem más, mint egy boszorkány szerződés – mivel árnyvadász volt, biztos voltam benne, hogy még ő is megérzi a papírból áradó mágiát, magyarán azt, hogy ez nem egy egyszerű kis fecni, amit aláír, aztán elfut. - Ennek a kis csodának annyi a feladata, hogy én most szépen ide kanyarítok egy összeget, ami a munkámért kívánt összeget foglalja magában. Ha ki tudod fizetni, akkor kifizeted majd a sikeres munka végén és mind a ketten boldogok vagyunk. De. Ha nincs erre lehetőséged, én kérhetek tőled valamit, ami véleményem szerint hasonló értékű dolog. Nyugi, itt nem arra gondolok, hogy nekem kell adnod egy számodra értékes tárgyat, hanem mondjuk… szolgáltatás. Kitalálnám, hogy valami információra szükségem van árnyvadászéktól, amit nem tudok beszerezni mondjuk és ráállítanálak téged, hogy remek, akkor te szerezd meg. Mondjuk. De lehet teljesen más is – magyaráztam el neki röviden, de hagytam neki, hogy elolvassa a leírtakat is, már ha szeretné. Mostanra ő is tudhatta, hogy a kisbetűs részek sose nyerők, bár lehet, Loys kedvéért mindent bevállalt volna.
- Ha aláírod, akkor tulajdonképpen elfogadtál minden feltételt… és nem, nem azzal a tollal kell megtenned – újra úgy tettem, mint aki a táskájába nyúl, majd elővettem egy másik tollat, ami bár ránézésre átlagosnak tűnt, de a szemfülesek kiszúrhatták, hogy nagyon nem az.
- Vele kell. Ennek a tollnak a tintája viszont… – halkabbra fogtam a hangom. - …a saját véred. Mint már említettem, kereső mágiákhoz mindig kell a személytől egy komponens, a véred jelen esetben most így is funkcionál – fejtettem ki, elvégre nehogy már azt gondolja nekem, hogy vissza próbálok élni a dolgaival. Jó, azt nem kell tudnia, hogyha nagyon akarnám, akkor már ennyi is elég ahhoz, hogy csúnya dolgokat kövessek el, de milyen jó, hogy nem voltam az a fajta…

Teljesen ki voltam bukva. Talán nem tett jót nekem az, hogy mostanában egyáltalán nem beszéltem senkivel, arról nem is beszélve, hogy mindig is forrófejű voltam, és hajlamos voltam hülyeségeket beszélni. Mégis, az előttem ülő boszorkánymester volt az egyetlen, aki segíthetett nekem, és szükségem volt rá. Nem szúrhattam el ezt a lehetőséget.
Meglepődve pislogtam párat, miközben ismét egy zsebkendőért nyúltam.
− Nem, nem igazán… Sajnálom, ha megbántottalak… Csak akikkel eddig találkoztam nem tűntek túlzottan szociálisnak, meg… Abból kiindulva, hogy elég sokáig éltek, elég gáz lehet, ha halandókhoz kötődtök, nem? Hiszen, ami nekünk egy életnyi időtartam, az nektek simán lehet csupán pár pillanat… − szabadkoztam, hiszen tényleg elragadtattam magam. Kíváncsi lettem volna, hogy ő mennyit élt már, de nem akartam tovább pedzegetni a témát. – Az árnyvadászok? Hülye az összes, köztük én is…
Megvetettem a saját fajtámat, mert tudtam milyen sznobok voltak. Tisztában voltam azzal is, hogy időnként mindenki felé képzelték magukat, mint az a Morgenstren-gyerek, aki Lightwoodnak vallja magát. Én nem akartam olyan lenni, mint ők. Nekem két vágyam volt csupán: visszakapni Loyst és egy normális életet élni.
De nem akartam túlságosan belefeledkezni a gondolataimba, hiszen üzletről volt szó. Inkább arra koncentráltam, hogy miként bukkanhatnék a nyomára, minthogy még több hülyeséget összehordjak.
Nagyokat bólogatva előkotortam a táskámból egy gyűrött turistatérképet is, amelyet még akkor vettem, amikor a városba érkeztem.
− Izé… Van nálad egy toll? – Nem baj, ha nem volt neki, fejből így is megtudtam neki mutogatni a térképen, hogy mit hova festettem fel. Szerencsére, a memóriám ilyentéren kiváló volt. – Szerintem a varázslat a graffitiken működni fog, már ha mászkál a városban… Viszont még mindig nem beszéltünk a fizetségedről…
Nem akartam tovább feltartani, meg aztán minél többet voltam egy helyen, annál paranoiásabbá váltam. Ideje lett volna lezárni az üzleti megbeszélésünket, és felszívódnom egy időre, bár még azt se tudtam, hogy ha később kell fizetnem, akkor Heloise-szal miként fogok találkozni.

Florence nem egyszer fejtette ki nekem, hogy az empátia és a megértés nagyon lényeges összetevője az emberi kapcsolatoknak. Fontos, hogy meghallgassuk a másikat, átgondoljuk mindazt amit mond miközben megpróbáljuk magukat beleérezni a helyzetéke. Nekem igazából már csak az volt a bajom, hogy a kisasszony itt előttem kezdte annyira belelovallni magát a dologba, hogy a professzionális viselkedés lassan elkezdett kikopni a repertoáromból. Persze, rendben, teljesen érthető, engem is hazavágna, ha egy számomra nagyon fontos személy hosszú időre felszívódna és képtelen volnék segítséget találni a megkeresésében és senki se venne komolyan… igen, valóban, ettől én is csupa ideg lennék, de azért addig nem merészkednék, hogy mély következtetéseket vonjak le olyan személyekről, akiket igazából annyira nem ismerek. De hé, ne menjünk ennyire előre!
Először ugye rendszereznem kellett magamban az új információkat, mint hogy a srác lassan egy éve nem adott magáról életjelet, a kapcsolatai révén se jutott információhoz a sötét árnyvadászok búvóhelyéről, továbbá a jelző rendszerükről. Ez utóbbit jobb volt feljegyeznem magamnak a fejem egy hátsó sarkába, mert ezen még elindulhatunk, elvégre… ő lehet nem tudja leellenőrizni egyszerre azokat a graffitiket, de ki mondta, hogy én nem tudnám őket úgy megbájolni, hogy erre ne legyen lehetőség?
Majd jött a folytatás és nekem nagyon meg kellett őriznem a baráti és kedves mosolyom, mert nem lett volna kedves, ha körberöhögöm. Elvégre már ő is tudhatná hogy a világon nem egy ijesztőbb dolog létezik, mint egy dühös tini árnyvadász, de… jobbnak véltem ezt nem szóvá tenni. Persze, én is nagyon ijesztő tudok lenni, ha valaki nem tartja be a nekem tett ígéretét, de ez nem jelenti azt, hogy ne létezne nálam nagyobb kutya, aki képes elérni azt, hogy inkább nekem mondjanak ellent. Nem mintha ez annyira megnyugtatná a lelki világomat, de magyarázatnak mindenképpen jó. Meg amúgy is, végig nézve a természetfeletti táplálékláncot, én még mindig előnyösebb helyen mozgolódtam, mint forrófejű árnyvadász társalkodónőm. Ha ne adj isten a kis barátja, valami véletlen folytán egy démont haragított volna magára és mondjuk épp a pokoli Bahamák klímáját élvezi, akkor már csak-csak megértené, hogy az ígéret be nem tartása mellett elég komoly indokai voltak az úrnak, nem? Bár azért eléggé reméltem, hogy nem ennyire gáz a helyzet, vagy különben az egész helyzettel több gondom lesz, mint amennyire szeretném.
De az egész nyugodt és visszafogott hozzáállásomat hazavágta azzal a bizonyos kijelentésével. Először inkább újra az italomra fordítottam a figyelmemet és nem mondtam semmit, pedig nagy volt a kísértés, hogy előkeressem a telefonom és benyomjam YouTube-ról a Titanic zenéjének gáz furulyás verzióját. Igen, ez a tett nem lett volna túl professzionális – már megint – meg aztán nem hiszem, hogy túlzottan értékelte volna. Így is kellően remek műsorszám lehettünk másoknak így távolról megtekintve, de ha még esetleg magasabb hangerőre kapcsolunk… akkor tényleg kitiltanak a cukrászdából, amit én nagyon-nagyon sajnálnék.
Viszont… ezt a boszorkánymesteres dolgot képtelen voltam szó nélkül hagyni.
- Csak nem boszorkánymesterekből írtad a doktori disszertációdat? Igazán… mély elgondolásaid vannak rólunk, de ez most ugyanolyan, mintha azt mondanám, hogy az összes árnyvadász hőskomplexusos, pedig mind tudjuk, hogy nem az összes az – szusszantam fel, magamhoz képest még egész kulturáltan fejtettem ki a véleményem, amiért igazán bezsebeltem magamtól néhány pirospontot, amit majd beváltok az éjszakai nasizáskor. Tudod, megfelelő számú pirospont esetén megengedett, hogy megegyem az ott található édesség egy részét. Vagy az egészet. A felhalmozott pirospontoktól függ.
Valljuk be, én is nekiállhattam volna mélyremenő következtetéseket levonni és a felfedezéseket megosztani vele, de nem tettem. Attól még, hogy én nem tartom egészségesnek azt, hogy ennyire függjünk egy másik embertől, az nem jelenti azt, hogy mindenki egyetértene velem. Ha meg mások ugyanígy gondolnák, akkor se biztos, hogy Leo megértené mire is gondolok.
Inkább csak hallgattam őt végül, majd mikor elém tette a lehetséges tárgyakat, akkor biccentettem.
- Ez a riasztó varázslat egyáltalán nem rossz ötlet, amennyiben a tárgyak közül egyik sem válik be, akkor az is egy út. Akkor viszont ki kellene majd választanunk több graffitit, amelyeket megbűvölök, aztán ha bármi változás éri, akkor tudni fogunk róla. Viszont ugye ez idő, elvégre ki tudja mikor kapunk bármiféle változásról jelet, ez sokban függ Loystól is – mondtam, majd újabb kortyot tűntettem el az innivalómból. Láthatóan már kezdte Leo is annyira összeszedni magát, hogy ne legyen szüksége további zsebkendőre, de azért próbáltam nem felemlíteni semmi… gázos dolgot, mert még búcsút mondhatok a nemrég beszerzett százas zsepi halomnak.

Loys elvesztése hatalmas törést okozott az életemben, amit mihamarabb össze akartam forrasztani azzal, hogy megtalálom őt. Elvetemültségem valóban odáig fajult, hogy ehhez a nőhöz folyamodtam segítségért, és meglepő módon még nem hajtott el teljesen. Pedig egy utcai kölyökhöz hasonlító személlyel még én sem égettem volna magam egy ilyen elegáns cukrászdában.
Akaratlanul is a kép után kaptam, hiszen legdrágább kincseim közé tartozott, mégis visszafogtam feltörekvő indulataimat, és hagytam Heloise-nak, hogy megnézze magának. Ez volt az utolsó emlékem a boldog békeidőkből.
− Pont ez az én problémám is – sóhajtottam fel, bár az utánpótlással kapcsolatban csak megrándítottam a vállamat. Nem érdekeltek az árnyvadászok problémái, hiába születtem közéjük, mégse éreztem magam annak. A szívem jobban húzott a mondén világ felé, ahol nem kellett volna ilyen szörnyűségekkel találkoznom nap, mint nap. Édes tudatlanságban élhettem volna a művészi hajlamaimnak.
− Lassan egy éve… Egy ideje nem számolom a napokat. – A menekülés, bujkálás, nyomozás és minden egyéb apróság, amivel a mindennapjaimat tengettem teljesen elvonta a figyelmemet. Azt se tudtam ma milyen napot írtunk. Talán kedd volt, de nem mertem volna megesküdni rá.
− Próbáltam már ezerszer, de nem olyan könnyű a nyomukra bukkanni. Arra pedig egyáltalán nem vágyok, hogy egy legyek közülük. A saját szabadakaratomat nem fogom más kedvéért feláldozni – ráztam meg a fejemet. Gondoltam már arra, hogy elfogatom magamat valahogy, mégsem terveztem ennyire vásárra vinni a bőrömet. Nem kattantam még meg teljesen. – Viszont, ha Loysnak van bármi kis mozgástere, akkor felismerné a városban hagyott nyomaimat. Igaz, nem tudom mindet egyszerre ellenőrizni, de annak idején megvolt a magunk kommunikációs módszere. Mostanra viszont már annyira graffitit csináltam a városba, hogy lekövetni se tudnám őket.
Loys mindig belefirkált a képeimbe, ha üzenni akart. Senki nem tudta megmondani, hogy mit takartak a kódolt üzeneteink, de tekintve, hogy nekem is a nyomomban voltak, így nem állt módomban mindent biztonságosan végigjárni. Ettől függetlenül meg akartam találni. Eszem ágában sem volt lemondani arról az idiótáról, hiszen ha már összekötöttük az életünket, akkor még magának a halálnak sem engedtem, hogy szétválasszon minket.
− Van az a helyzet, amikor jobb betartani egy ígéretet, különben kicsinálom az illetőt – morogtam az orrom alatt. Véresen komolyan vettem az ígéreteket. Egyszer Loys megígérte, hogy hoz nekem a konyhából kekszet, mert én épp büntetésben voltam, de elcsípték, és borzasztóan haragudtam rá. Addig ügyködött, amíg nem szerzett nekem. Egyszer egy másik srác megígérte nekem, hogy segít a rajzolásban, de átvert, így egy erős rúgást intéztem a lábai közé. Loys sose packázott volna velem. Nem is értettem miért törtek fel gyerekkori emlékek miközben egy cukrászda kellős közepén bőgtem, de már nem lehetett visszacsinálni a dolgokat.
Viszont a zsebkendők kapcsán hálásan pillantottam Heloise-ra, és egy gyenge mosoly után széthajtogattam a zsebkendőt, majd alaposan beletrombitáltam.
− Boszorkánymesterek… Magányos farkasok vagytok. Ti nem igazán tudjátok milyen törődni valakivel, tartozni valakihez, vagy éppen gondoskodni másokról, nemde? Honnan is tudhatnád milyen egy parabatai kapcsolat, ha sose érezted azt a kötődést, amely az eskünk letétele óta egymáshoz kötött minket. Itt nem csupán gyerekkori barátságról van szó. Loys a mindenem: mellette nőttem fel, jobban ismer saját magamnál, visszafog, ha őrültségre készülnék… Olyan kapocs van köztünk, amelyet nem olyan egyszerű elszakítani – keserédes mosollyal csóváltam a fejemet, közben egy újabb zsebkendőért nyúltam. Valóban egészen más szemszögből láthatta a dolgokat, de… Ez mégis csak valami különleges dolog volt köztem és Loys közt.
− Olyasmi. Bár azt szajkózza, hogy én rosszabb vagyok nála, pedig neki sokkal radikálisabb nézetei vannak… − Egy év után most nevettem először. Gyenge, erőltetett nevetés volt, mégis nevettem, hiszen Heloise emlékeztetett arra, hogy milyen bolond is volt az én parabatai-om. De lefagyott a mosoly az arcomról a következő szavak után, és ismét a fejemet ráztam. Nem, olyan nem létezett, hogy Loys kerülni akart volna.
A táskámban kezdtem kotorászni, miközben Heloise magyarázott. Előpakoltam egy vadászkést, bár az az enyém volt, ott hevert még mindig a fénykép, amihez néhány régi levelet tettem, de olyannal nem tudtam szolgálni, ami Loys bármilyen darabkája lett volna.
− Ezek vannak csak nálam – böktem az asztalra. Nekem teljesen természetes volt, hogy onnan pakoltam elő őket, hiszen már egy éve abból a rongyos táskából éltem, amit magammal cipeltem. Mindenem benne volt, kivéve Loyst és a kisujját.
− Tisztában vagyok a lehetséges következményekkel, viszont nekem nem áll akkora erő a birtokomban, hogy le tudjam követni. Ha a nyomkövető varázs nem válna be… Esetleg megpróbálhatnánk az általam hagyott jelekre riasztó varázslatot küldeni? Hátha mégis csak jelentkezne magától. – Abbahagytam a bőgést. A remény annyira felvillanyozott, hogy lehetséges találgatásokba és ötletelésbe kezdtem. Természetesen az ígéretemet se felejtettem el, miszerint Heloise a munkájáért cserébe kérhet tőlem bármit.

Akaratlanul is megmasszíroztam egy kicsit az orrnyergemet a válasza hallatán és vettem egy nagy levegőt. Mert lehet, számára nem jelent semmit a neve és a családja, de nekem annál inkább. Elvégre, ha valaki köti az ebet a karóhoz és nem hajlandó egy bizonyos információt megosztani, akkor csak egy dologra tudunk következtetni – mégpedig arra, hogy titkol valamit. Lehet csak az évek során rám ragadt egyre nagyobb mennyiségű paranoia miatt következtettem erre, de úgy döntöttem végül, hogy nem firtatom tovább a dolgot. Idővel ha akarja, ha nem, lassan kénytelen lesz felvilágosítani minden egyes titokról, ami mélyebben érint engem, már ha nem akar magára haragítani… vagy ha nem akarja, hogy elúszon annak lehetősége, hogy együttműködjek vele.
Nem kerülte el a figyelmem az az apró mozdulat, amit akkor hajtott végre, mikor a képért nyúltam. Már az előtt is volt egy olyan furcsa érzésem, hogy a lány kissé túlzottan rá van függve erre a bizonyos „Loys”-ra, de nem volt jogom ilyen kedves megjegyzéseket tenni. Vagyis még nem. Egyelőre a reakcióira voltam kíváncsi, hogy mit váltanak ki belőle a szavaim, mire gondol a hallottak kapcsán.
Nincs holtteste, tehát életben kell, hogy legyen. Erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne mosolyodjak el ezen szavak hallatán. Ennyi idő után én magam is pontosan tudtam, miképp lehet valakit eltűntetni a föld színéről, de nem tettem volna a legjobb benyomást, ha erről kezdek el témázgatni a lánynak. Az is eszembe jutott, hogy elő varázsolom a cuki énemet és megértően pislogok rá egy kicsit, miközben megpaskolom a kezét, de… őszintén, nem volt kedvem. Amúgy is volt egy olyan érzésem, hogyha kénytelen leszek több időt tölteni a lánnyal, akkor idővel úgy is kénytelen leszek lemosni magamról a cukormázat. Meg aztán… valahol frusztrált a viselkedése. Hogy képes ennyire feladni magát, valakiért, aki lehet már nem is él… vagy ha él, akkor nagy eséllyel nem éppen érdekli, hogy a lány mekkora bajba sodorja magát miatta. Nem láttam át mindent, de amit eddig hallottam, abból biztosra vettem, nem egy könnyű időszakon van túl – és senki se ér annyit, hogy az ember teljesen tönkre tegye a jövőjét miatta, ezt nem is olyan régen kénytelen voltam újra megtanulni.
- Senki nem tért vissza… na, ez cink – kicsit hátrébb dőltem a székemben és azért próbáltam egy kicsit sajnálkozó fejet vágni, de nem túlzottan. Jelen esetben leginkább a nyomozás szempontjából volt ez a megállapítás kellemetlen. - Nem akarok belegondolni, hogy mennyire gáz helyzetben lehet most arrafelé az utánpótlás szervezés – jegyeztem meg két falat sajttorta között. Figyeltem ahogy előrébb dől, ezzel próbálva nyomatékosítani a szavait, mégis, ez belőlem csak egy szusszanást csalt elő. Tényleg fogalma sincs, hogy mire készülnek az elhurcolt árnyvadászokkal a sötét árnyvadászok, vagy csak nem akar belegondolni? Esetleg az én agyam annyira torz, hogy rögtön van nem egy tippem, hogy mi lehetett ezzel a cél?
- Mióta is tűnt el pontosan? – tettem fel inkább egy újabb kérdést, mintsem, hogy egyértelművé tegyem a szerintem elég nyilvánvalót, ami még nem is tűnt a legrosszabb forgatókönyvnek. Vagy hát nem is tudom, ezeknek az árnyvadászoknak mi a jobb? Ha akaratukon kívül valami olyasmivé teszik őket, amivé nem akarnak válni, avagy hülyére kínozzák őket információkért vagy egyéb dolgokért? Ez a gondolat is csak egy halk sóhajra késztetett. Na ezért se kellenek nekem fontos ismerősök, még fájjon a fejem amiatt, hogy mihez kezdjek, ha valami hülyeséget csinálni.
- Ebből kiindulva tehát az lenne a leginkább célravezető, ha próbálnál a nyomára akadni ezeknek a sötét árnyvadászoknak, nem? Csak akad egy gyengébb láncszem, aki tud köpni arról, hogy kiket rejt a kis várbörtönük, vagy akár van benne annyi… hm… pici bajtársiasság maradvány, hogy legalább Loys helyzetéről felvilágosítson – persze, itt a saját üzletem alatt is vágtam a fát ezzel a kijelentéssel, de hát képtelen voltam ezt nem megjegyezni. Bár lehet maga Leo is próbált a nyomukra akadni, de az is sikertelen volt. Hm, akkor viszont egy nagyon remekül bujkáló kis csoportosulásról van szó… kérdéses, hogy ez számomra mennyire tekinthető jó hírnek.
Viszont ahogy láttam a tekintetéből áradó töménytelen ragaszkodást, akaratlanul is felszisszentem. Vakbuzgó hit, hány és hány embert vitt ez a pokolba. Mert hiába viszonzott a szeretet, az egyik mindig jobban szeret, az egyik mindig többet ad, mert ez az érzés egy béklyó. De felesleges lett volna ezt a gondolatot kimondanom.
Mikor megemlítette a vitát, akaratlanul is tettem egy megjegyzés.
- Van az a helyzet, mikor jobb be nem tartani egy ígéretet – mondtam, majd ekkor eszméltem rá, hogy ez a lány… sír. Mondtam már, hogy túlzottan is kötődött a sráchoz? Most megismétlem: túl-zot-tan-kö-tő-dik! Hiba. Végül inkább úgy döntöttem, hogy a táskámból előkotrok néhány zsebkendőt és mellé rakom, csak úgy mellékesen, mintha nem is lenne akkora dolog. Azért belém is szorult némi jóindulat, bár tény, simán Insta-celebet csináltam volna a lányból alvilági téren, ha kirakom, hogy „hesteg síró árnyvadász, hesteg meghitt pillanatok”. Mindegy, legalább volt időm megenni a sajttortát addig, amíg összeszedte magát és kedvesen integetni mindenkinek, aki esetleg minket nézett volna – nem meglepő módon a tettemre az összes elfordult. Jól tették, mert még késztetést éreztem volna odamenni hozzájuk és elvenni a kajájukat, a „bámulási díjra” hivatkozva. Na jó, nem, nem tettem volna ilyet, de azért jól hangzik, nem?
- Ha az együtt felnövés olyan húzóerő lenne az együtt maradásra és a szeretetre, akkor a történelemben nem egy „hupsz” pillanatot megelőztünk volna… de ne, ezt a kijelentésem tekintsd semmisnek – vakbuzgó emberekkel ne vitázz, ne kérdőjelezd meg a kijelentésüket, ezt már megtanulhattam volna, de méééééégis, annyira szerettem beléjük kötni! De a dolog még szebbé vált, mikor megemlítette az elhalványult rúnát. Az ajkam akaratlanul is megvonaglott, viszont újra mentettem egy hatalmasat és fűztem hozzá a legelső gondolatomat. Gondolatban meg is paskoltam a vállamat.
- Ez a Loys is hozzád hasonló… vérmérsékletű? – most nem mondhattam neki, hogy önfeláldozó, mártíri és mazochista hajlamokkal rendelkező elvakult alak, mert elég rosszul vette volna ki magát. Egyszerre őt is sértegettem volna, meg a legfontosabb személyt is az életében. Nem lett volna kellemes. - Már csak azért, mert mint említettem, van az a helyzet, mikor nem tartod be az ígéreted egy másik személy érdekében. Megeshet pont a te érdekedben nem akar veled találkozni – már ha jó volt a tippem, hogy mi történt a fiúval.
- Nos… tételezzük fel, hogy elvállalom az ügyet. Így első körben egy nyomkövető varázzsal próbálkoznék, amihez szükségem lenne valami személyes tárgyra az úrtól… minél személyesebb, annál jobb. Oké, a legjobb talán az lenne, ha a vére, a haja, vagy valami hasonló állna a rendelkezésünkre, de gondolom olyat nem tartasz magadnál – vagy legalábbis mertem remélni, hogy nem Loys levágott kisujja a szerencsehozó kabalája. - Viszont… hiába áll a rendelkezésemre a dolog, megvan az esélye, hogy nem találok rá, aminek több oka lehet. A legkézenfekvőbb az, hogy nem maradt utána semmi. A következő opció az, hogy valami nálam hatalmasabb erő gátolja azt, hogy bárki is rátaláljon, például ha egy mágiával iszonyúan levédett helyen van, akkor azt nem biztos, hogy képes vagyok megtörni. Harmadik opció… valami olyanná vált, ami nem egyeztethető össze egykori valójával, ezért személyes tárgy ide vagy oda, ő már nem önmaga – vázoltam fel a negatív forgatókönyv remek lehetőségeit… és még igazán bele se jöttem! Inkább csak céloztam arra, ami a fejemben kattogott már egy jó ideje.

Szavakban nem tudtam volna önteni, hogy mennyire feszült voltam. Folyamatosan pörgött az agyam, hogy mit kellene csinálnom, hogy vajon a nyomomban voltak-e még, azt se felejtettem el, hogy hamarosan szükséges lenne egy új búvóhely. Magamban tépelődtem az aggodalomtól, őrjöngtem, amiért annak idején olyan csúnyán szétváltunk, így aztán előfordult néhány pillanat, amikor nem voltam a valóságban. Lázasan kutattam az emlékeim között, hogy Loys említett-e valaha is olyat, ami jelenleg a segítségemre lehetett volna.
− Egyszerűen utálom a teljes nevemet. A családomról meg ne beszéljünk, mert mindenki nyomorék – legyintettem, bár egy pillanatra lefagytam. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt felkészületlenül lerohanni a boszorkánymestert. – Egyébként a Leo a becenevem. A keresztnevemből fakad, szóval nem hazudok, ha erre gondolsz. Jobban szeretem, ha így hívnak. A valódi nevem… Túlságosan kifinomult hozzám, a másik meg nem a családnevem tesz azzá, aki vagyok. Nem is akarom hát használni azt.
Pusztán abba beleborzongok, hogy ha magam elé képzelem apám arcát, vagy anyám dorgáló szavait. Nem emlékeztem pontosan mivel váltották ki belőlem ezt a határtalan gyűlöletet, de annyi biztos, hogy lépten-nyomon gátolni akartak a szabadságomban.
Csak remélni mertem, hogy a boszorkánymester nem kerül kapcsolatba apám idióta embereivel. Nagyon nagy gáz lett volna, ha ismét a nyomomra bukkantak volna.
Igyekeztem a tárgyra térni, és a leendő üzletre koncentrálni. Feltártam a tényeket, elmondtam mindent, ami eszembe jutott, sőt még képet is mutattam neki Loysról. Egy pillanatra összerezzentem, és a kép után nyúltam, de végül elengedtem a kezemet, és hagytam, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a legféltettebb kincsem. Amikor előállt a kérdéseivel, meglepődtem. Volt pár dolog, aminek magam is utána jártam, de úgy, hogy ő kívülálló volt ebben a szituációban, így elsőre talán más jutott eszébe, mint nekem.
− A probléma az, hogy senki nem tért a philadelphia-i Intézetbe. Legalább egy tucat embert odarángattak, és egyikük sem jött vissza. Néhányukról sikerült kiderítenem, hogy meghaltak, de pár embert még mindig eltűntnek nyilvánítanak. Loys-ról semmit nem találtam. Nincs holtteste, tehát életben kell, hogy legyen. – Idegesen a lófarkam túrtam. Valóban első gondolataim között szerepelt megkérdezni valakit, egy hetet vártam otthon hátha visszajön valaki, de túl nagy volt a csend a háború után.
Kicsit előredőltem a boxban, hogy a lehető leghalkabban súghassam oda a válaszomat. – Az alvilágiak azt rebesgetik, hogy sötét árnyvadászok gyűlnek a városban. Sőt, sok harcosunkat elhurcolták magukkal még a háború végén. Attól félek, hogy Loys is közéjük került. Ha pedig tényleg az ő rabságukban van, akkor fogalmam sincs, hogy mit terveznek vele igazán. Meg kell találnom őt Heloise! – Nem akartam hozzátenni, hogy Loys hozzám tartozott, mindig is mellettem volt, és a gondolatát sem bírom elviselni annak, hogy most nem volt mellettem. Lehet, hogy ezeket a gondolatok nem mondtam ki, de a tekintetem mindent elárult. Azt az elszántságot, azt az aggodalmat, félelmet, de mégis határozottságot, amely sugárzott belőlem… Minden kiolvasható volt a szemeimből. Soha nem éreztem ilyen hevesen bármi kapcsán, gyakran megijedtem a túlcsorduló érzelmeimtől.
Felsóhajtottam, hátradőltem, és a fejemet finoman a box hátoldalának csapkodtam. Igaza volt, könnyen lehetett, hogy engem akart lerázni, lehet megúszta, vagy megmenekült, mégis addig nem nyugodhattam, amíg ki nem derítettem, hogy jól van-e.
− Volt egy vitánk mielőtt elment. Gyerekes butaság volt. Csak ragaszkodni akartam ahhoz, hogy vele mehessek, de nem engedtek, és ő is azt mondta, hogy nekem az Intézet megvédése a dolgom. Azt ígérte visszajön értem. Megígérte. Loys mindig betartotta a szavát, még akkor is, ha haragudtunk egymásra… − vallottam be a boszorkánymesternek, hogy volt egy kis nézeteltérésünk az indulása előtti estén. És abban a pillanatban, hogy ezt elismertem, valami megtört bennem. Képtelen voltam kezelni az érzéseimet, így azok kövér könnycseppekben mutatkoztak meg. Bizonyára egy alvilágnak ritka pillanat lehetett egy árnyvadászt sírni látni, és nekem is igen különös érzés volt egy alvilági előtt könnyeket hullatni, de nem bírtam tovább keménynek mutatkozni. Nem voltam az, sose voltam. Nem hagytam magam befolyásolni, csakhogy nekem is voltak gyengepontjaim, számomra is léteztek fontos dolgok a világban. Jelenleg pedig a legfontosabb személyt ragadták ki az életemből, amit képtelen voltam feldolgozni.
Kellett néhány perc, hogy képesek legyek megszólalni anélkül, hogy remegett volna a hangom. Letöröltem a könnyeimet, és Heloise-ra pillantottam.
− Bármi is áll a háttérben, tudom, hogy visszajött volna. Együtt nőttünk fel. Ha igazad van, és csak egyedül szeretne lenni, annak örülnék a legjobban. De érzem, hogy valami komolyabb dolog áll a háttérben. – Elmélázva pillantottam le a kulcscsontom felett lévő halvány rúnára. A rúnára, amelyet egykor egymásra rajzoltunk, és amely szimbolizálta a kettőnk közötti kapcsolatot.
− "Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz ott szállok meg; néped az én népem, és Istened, az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az angyal akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled." Ez az egyetlen dolog, amit komolyan veszek a világunkban. Valami oka kell legyen annak, hogy a parabatai rúnám elhalványult, és kötve hiszem, hogy Loys halála lenne az oka – böktem rá a pólóm alól kikandikáló parabatai rúnára.
− Hidd el, felismerem a hazugságot, és az informátoraim nem mernek szórakozni velem. Tudják, hogy mi forog kockán. Egyébként valóban úgy gondolom, hogy bajban van. Máskülönben minden vitánk ellenére most itt ülne mellettem. Önszántából nem csinálna ilyesmit – csóváltam a fejemet. Lassan kezdtem lehiggadni, legalább is nem csuklott el minden alkalommal a hangom, és nem bőgtem, mint egy szerencsétlen idióta. Ez már igen csak fejlődésnek számított a korábbi mélyrepülés után. Persze Heloise-nak tényleg jó kérdései voltak, és sikerült is egy pillanatra elszorítania a torkomat pusztán azzal a felvetéssel, hogy Loys nem akar engem többet látni. Mégis tudtam, hogy nem így volt. Ennél sokkalta összetettebb volt az eset.
− Akkor… Elvállalod? Tudnál segíteni? – reménykedve pillantottam rá. Valóban ő volt az utolsó reményem, így az általa megjelölt fizetség sem számított igazán.

Ha csak egy dolog sántított volna az egész helyzetben, akkor még egész jól tudtam volna menedzselni. Viszont ahogy haladtunk előre a történetben, úgy vált egyre biztosabbá, hogy az egész szitu bűzlik… de ne menjünk ennyire előre.
Érdekes volt már az is, hogy kicsit olyannak hatott, mintha nem nagyon akarna rám nézni. Komolyan, minek tartottam az arcomon a bájos és megnyerő mosolyom, ha rám se néz? Kezdtem egyre feleslegesebbnek érezni azt, hogy fenntartsam a kedves ember látszatát, nem is értékelni, hogy még annak ellenére sem adtam ki az útját, hogy előreláthatólag nem teljesen térül majd meg a belé fektetett energia. Mindegy is, inkább nem jegyzetem meg a dolgot, helyette én vettem őt alaposabban szemügyre, miközben előadta a fontosabb információkat, amiket tudnom kellett.
Arra már kicsit megemeltem a szemöldököm, hogy nem mondta el teljes nevét. Mosolyom kicsit kiszélesedett az észrevételre, de még mindig nem hatott nyugtalanítónak. Még nem.
- Van valami pontosabb oka, hogy nem árulhatod el? Igen kellemetlen, hogy te tudod az én nevemet, de én nem tudom a tiédet. Persze, nem erősködöm… – mert ha nagyon meg akarom tudni, úgy is megtudom, tettem hozzá gondolatban. Aki tud pénzt szerezni a családjától, mégis az utcákat járja és úgy néz ki, mint egy utcagyerek, az nagy eséllyel biztosan fontos valakinek. Lehet ha elhinteném árnyvadász körökben, hogy egy ilyen meg ilyen küllemű lányt láttam New York utcáin, akkor még le is csapna rám valamelyik családtagja némi „megtalálói díjjal”, mint ahogy azt az elveszett kiskutyáknál szokták. Lehet hibás a feltételezésem, de nekem így tűnik kereknek az egész.
Gyomra hatalmas kordulását nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, bár nem tudtam volna hogy reagál rá, ha felajánlom, rendeljen magának valami ételt, majd én állom. Kezdett bennem feléledni a nemlétező anyai ösztön? Azt nem hiszem, egyszerűen csak átéreztem azt a terhet, hogy milyen is magadra utaltnak lenni, mert volt idő, mikor nekem is meg kellett birkóznom hasonlóval. Más kérdés, hogy azt a helyzetet én választottam magamnak, mivel nem akartam még egyszer annyira kötődni valakihez, mint egykor régen. Persze, teljesen tökéletesen kivitelezni sose sikerült, ezt még én is belátom, de még mindig kevésbé nyomorított meg egy-egy barát elvesztése, mint amennyire Archibaldé tette egykor. Emlékszem, hogy mi mindent áldoztam volna fel azért, hogy újra az élők között tudjam; persze, most kérdezhetnénk, hogy milyen reakciót váltana ki belőlem, ha azt mondanák Daniel tűnt el. Első körben aggodalmat, de leginkább azért, mert volna egy olyan kellemetlen érzésem, hogy utánam jött… de ezt a gondolatot el is hessegettem a fejemből.
Mindeközben ő előkereste nekem a fotót, amit először csak az asztalon vettem szemügyre, aztán ha nem csapta el a kezem, akkor a képért nyúltam – nem mintha olyan sok esélye lett volna, hogy én láttam valahol az elmúlt napokban, na de ki tudja, lehetett volna az életben egyszer hatalmas mákom. De persze… nem volt.
Mikor ahhoz a részhez ért, hogy a „Klávé és a családom se foglalkozott vele” egy újabb kellemetlen érzésem támadt. Ha bízhatunk abban, hogy az árnyvadászoknak több a lelkiismerete, a bajtársasságról meg aztán ne is beszéljünk, akkor ott kattogott a fejemben: ha ezek a magukat nemes, hősi lovagnak tartó egyedek – vagy legalábbis a skótok nagyon szerettek lovagoskodni – nem tesznek semmit egy eltűnt társuk megtalálása érdekében, annak elég erőteljes indokai lehetnek. Első például az, hogy nagyon is tudják mi történt vele, csak a lánynak nem akarják elmondani. Mindenki ismeri a mondást, miszerint a Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, jelen esetben akár azt a következtetést is levonhatták, hogy az igazság túlzottan megviselné a lányt, esetleg olyan tettekre sarkallná, amik kellemetlenek lennének rájuk nézve… ezért hallgattak. De ahogy ránéztem „Leora”, már egészen biztos voltam benne, ha ez is volt az indok, akkor arra nem számítottak, hogy a lány majd fogja magát és lelép. Persze, felnőtt emberről beszélünk – vagy legalábbis mertem remélni, hogy felnőtt – saját döntésekkel és szabad akarattal, de sajnos a szülők számára a gyermekük sose nő fel, mindig úgy hiszik, hogy az ő világképük és látásmódjuk mindig volt. Ó, ugyan, saját tapasztalatból beszélek.
- Beszéltél azokkal akik viszont visszatértek? Mondtak valamit, hogy nagyjából hol látták utoljára, milyen körülmények között? – végül is, a helyszínen még mindig lehet bármi nyom. A legjobb persze az lenne, ha valahonnan a fiú véréből tudnánk keríteni, de ennyi idő után nem sok esélyét láttam a dolognak. A kérdés talán leginkább annak szólt, hogy esetleg ha arról van szó, hogy valaki elragadta a srácot, akkor ki lehet? Elvégre, ha egy átkozottul nagy kutyáról beszélünk, akkor az én próbálkozásaim is sutba mehetnek.
- Tehát az úr életben van, de nem ad életjelet magáról – masszíroztam meg az orrnyergemet, majd felszusszantam. - Mi haszna lenne bárkinek is abból, hogy magánál tartsa a fiút, ha nem zsarolási alapon mozog? Elvégre azt mondtad se a családja, se a Klávé nem mozgósította magát az ügyben. Viszont akkor kell lennie egy másik indoknak, hogy miért tartják maguknál, ha valóban életben van – nos, erre is volt egy tippem, de ennek inkább nem adtam hangot, mert összetörtem volna a lány szívét, ha pedig jelentet rendez a cukrászdában, akkor jól fizető vendég ide vagy oda, többet nem engednek be. Igen kár lenne a sajttortáért.
Apropó, sajttorta… a végén persze annak is nekiálltam, miközben néha bólogattam a hallottakra, persze azért az asztalra csapás engem is megakasztott kicsit a finom falatok elfogyasztásában, de nem sokáig.
- Még egy kérdést engedj meg… – mutattam a fotóra villámmal, mikor eltűntettem egy újabb sütidarabot. - Mi van akkor, ha ő maga akarja, hogy ne találják meg? Ha direkt került el téged, meg az árnyvadász társait az utóbbi időben? A háború sose egy gyalog galopp, főleg azok számára, akik a harctérre kerülnek és hiába ér véget, mindenki másképp dolgozza fel az ott átélt traumát. Biztos vagy benne, hogy ő nem az a típus, aki most inkább magányra vágyik, távol mindenkitől aki emlékeztetheti őt a történtekre? – szeltem le még egy kis darab sütit. - Persze, ha azt mondod, hogy az információid teljesen biztosak arról, hogy életben van és… valakiknél van, akaratán kívül, akkor tekintsd a kérdésemet semmisnek, de ha nem, akkor ezzel a lehetőséggel is számolnod kell, na meg azzal, hogyha meg is találjuk őt, akkor nem feltétlen fog örülni a viszontlátásnak. Persze, akkor még mindig a fejéhez vághatod, hogy mi a fenéért nem írt neked legalább egy SMS-t, hogy „hagyjál békén”, de… na mindegy – kaptam be az újabb falatot. Most már nem csak nekem kellett emésztenem, hanem neki is – bár neki „csupán” az általam felvetett dolgokat. Nagy eséllyel ő is gondolkozott ilyesmiken, de ha az embert elvakítják a saját érzelmei, akkor sokszor nem vesz észre alapvető dolgokat, elsiklik bizonyos jelek mellett, amelyeket amúgy tiszta fejjel észrevenne. Nem mintha le akartam volna magamról rázni a munkát, inkább azt akartam, hogy mérlegeljen: mert lehet, megtaláljuk a fiút, de lehet a viszontlátás öröme nem fog olyan sokáig tartani, mint gondolná.

Nem szoktam ennyire szószátyár lenni. Szüntelen dumálásom oka javarészt az volt, hogy már napok óta nem kommunikáltam senkivel, mert a csövesek anyázását és mások sértegetését nem számoltam értelmes beszédnek. Azt pedig hozzá sem kellett tennem, hogy mennyire kétségbeesetten vágytam arra, hogy ne legyek magányos.
A hüvelykujjammal feljebb toltam a sapkámat, hogy jobban lássam az előttem ülő boszorkánymestert. Meglepetten pillantottam rá, hiszen az elmúlt egy évben senki nem volt velem udvarias, vagy meg sem közelítette a normális szintet, bár ehhez nagyban én is hozzájárultam. Levettem a hátizsákomat, becsusszantam a boxba, és pontosan vele szemben helyezkedtem el, de nem néztem rá, hanem a kezemen lévő neonkék festékfoltot kezdtem dörzsölgetni. Feszülten pillantottam körbe a cukrászdában, miközben nagyokat bólogattam a problémám összegzésére.
− Igen, ha nagyon pénzt akarsz azt is tudok szerezni a családomtól… Csak az egy kicsit bonyolult eset. Bocs amúgy, hogy bunkó módon nem mutatkoztam be. Hívj nyugodtan Leónak. Az igazi nevemet nem árulnám el, ha nem gáz. – Levettem a sapkámat, és az asztalra dobtam, de azért ügyeltem arra, hogy ne dobjam bele abba a finomságba, amit rendelt magának. A maszkom mögött összefutott a nyál a számban, és szerintem akkorát kordult a gyomrom, hogy a szomszéd boxban is hallották, de nem érdekelt. Nem akartam elcsábulni, amikor üzleti ügyben jártam erre. Meg aztán jelenleg meg se tudtam volna fizetni egy ilyen helyet.
− De tényleg bármire hajlandó vagyok. Elintézek akármit, amire csak szükséged lenne. Nem vagyok teljesen haszontalan – tettem hozzá, és csak remélni mertem, hogy nem kell arra vetemednem, hogy meglopjam apámat, mert az szép mutatvány lenne.
Felcsillantak a szemeim, bár közel sem volt biztos, hogy elvállalja az ügyet, én mégis a táskámban kezdtem el kotorászni, amíg egy összehajtott fényképet nem húztam elő az egyik zsebből. Kihajtottam, és az asztalra fektettem. Nem sokkal a háború előtt készült a kép, amin egy sráccal szerepeltem. Nagy lendülettel a fiú alakjára böktem.
− Ő Loys. A parabatai-om. Philadelphiában nőttünk fel az ottani Intézetben, aztán mivel az én családom az egyik felelős azért a helyért, így ott tartottak, amikor a legtöbb embert New Yorkba rendelték. Loys is itt kötött ki, de engem nem engedtek el. A háború után nem tért vissza, szinte teljesen nyoma veszett, ezért elindultam megkeresni. A többség lemondott róla, se a családom, se a Klávé nem volt hajlandó foglalkozni az ügyével. Tudtam, hogy nem halt meg, ezért idejöttem, és a saját szakállamra kezdtem nyomozni utána. Pletykák terjengtek az alvilágiak között, egy vámpír azt állította, hogy látta is őt, de nem volt hajlandó részletezni a dolgokat hiába próbáltam kiver… Khm. Hiába próbáltam rávenni őt, hogy segítsen. Attól félek, hogy elfogták őt. Ezért is gondolom úgy, hogy jobb is, ha a Klávé nem segít be, mert ki tudja mit csinálnának vele. – Halkan beszéltem, nem akartam, hogy kihallgassák a beszélgetésünket, vagy, hogy a mondik teljesen dilisnek higgyenek, és kitoloncoljanak az épületből. Hiába igyekeztem halk lenni, mégis annyira belelovalltam magam az egész ügy felhánytorgatásába, észre sem vettem, hogy az öklömmel az asztalra vágtam.
Hosszú pillanatokig a kezemre meredtem, majd megráztam a fejemet. Mostanában egyre gyakrabban ragadtak el az indulatok, és ez kezdett nagyon aggasztóvá válni.
− Bocs… − motyogtam, aztán újfent a bőrömön lévő festékpöttyöket kezdtem kapargatni. – Egyszerűen csak… Csak… Meg kell találnom őt. Bármi áron. Tényleg bármi áron. Tartozok neki ennyivel.

Tisztában voltam azzal, hogy ez a költözés dolog nem lesz a legegyszerűbb, de azért azzal nem számoltam, hogy bizony lesznek olyan „kedves” ismerőseim, akik még komplikáltabbá teszik a dolgom.
Nem akartam nagy dobra verni, hogy immár Amerika lesz az új otthonom, de persze a hírek terjednek, így azon még nem lepődtem meg, hogy egy-két arc a múltból újra bekopogtatott az életembe, de Pete-re igazán nem számítottam. Hogy mit kell tudni róla? Mikor egy rövid ideig Hawaiin tevékenykedtem néhány évtizede, akkor sikerült vele először találkoznom. Elég fiatal volt még akkoriban, csak a boszorkánymesterség alapjait sajátította el, de önbizalma az volt bőven. Tény, ő akkoriban különlegességnek számított, tisztelték arrafelé – én pedig éreztem, hogy ennek egyszer majd meglesz a böjtje. Fokozatosan egyre nagyobb lesz majd a mellénye, aztán pedig eljön majd az a pont, ahonnan nincs visszaút. Oké, ezeket a következtetéseket csak rövid, felszínes ismeretségünk alapján vontam le, de mikor újra felkeresett, megbizonyosodtam róla, hogy feltételezéseim egy része igaznak bizonyult – vagyis, Pete-nek nem kellett a szomszédba mennie, ha egoról volt szó.
Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy megkért – egy új vállalkozásához lenne szüksége némi pénzre és hatalmas segítség lenne, ha kölcsön tudnék adni. Azt ígérte, hogy amint a munkának beérik a gyümölcse, ő kamatostól visszaadja a pénzt és hogy addig is kisegítsen engem, bemutat néhány boszorkánymester ismerősének.
Így kötöttem ki New Yorkban, az eredeti Los Angeles céllal ellentétben. Igazából nem terveztem túlzottan hosszú távon maradni, elvégre az új lakásom már megvolt, már csak be kellett volna költöznöm, de… Pete úgy vélte, hogy egyszerűbb ha New Yorkba boronálja össze a népeket, mert a legtöbb ismerőse arra lakott, aztán majd később onnan megyünk vissza Los Angelesbe. Csak azzal nem számoltam, hogy Pete minden haverjának be akar mutatni, a legkisebb senkikig. Végül is, ez nem zavart, elvégre a kezdő boszorkánymesterek mindig potenciális ügyfélnek számítottak, elvégre amit ők maguk nem tudtak megcsinálni, annak kapcsán megkereshették egy erősebb társukat – így ők levonhatták az összegből a saját kis „közvetítési díjukat”. Ezzel nem volt semmi gondom addig, amíg nem szemtelenedtek el.
Aznap pedig épp egy ilyen kisebb üzletből keletkezett anyagi javat hajtottam be. Nem volt nagy összeg, de legalább addig se unatkoztam, na meg még biztosabbá tettem egy üzleti kapcsolatot. Lehet idővel a srác majd magától is megoldja ezeket a feladatokat, de amíg nem, addig én elvoltam ezzel. Leginkább úgy terveztem, hogy maximum még két hetet maradok a környéken, aztán állok tovább… addig pedig arra is van lehetőségem, hogy kiélvezzem a helyi cukrászdák csodáit.
Eleinte itt is elég furcsán néztek rám, tekintve a nem mindennapi hajamat, meg aztán az öltözködésem se éppen a procc és kellem jellegzetességeit hordozták magukban, de idővel a dolgozók rájöttek, hogy a nem mindennapi külső egy jól fizető visszajáró vendéget takar, így aztán egy idő után mondhatni már lelkesen üdvözöltek amint betettem a lábam az üzletbe.
Igazából nem sok mindent terveztem a nap további részére, leginkább azt, hogy eltűntetem a megrendelte epres smoothie-t, meg a karamellel nyakon öntött sajttorta szeletemet, utána pedig visszavonulok a szállodai szobámba. Szereztem néhány érdekes könyvet, akadt mágiával kapcsolatos és volt, ami egyszerű regényként volt definiálható – az, hogy végül is melyiket választom majd, az sokban függött a hangulatomtól. Nem kértem sokat, csak egy nyugis estét… de hamar kiderült, hogy nagy eséllyel ezt a programot tolni készülök.
Gyanútlanul és nyugodtan üldögéltem az egyik kis boxban, miközben akkor épp ellenőrizni akartam a telefonomon a bejövő üzeneteket, mikor hirtelen valaki megállt az asztalom mellett. Igazán felocsúdni se volt időm, már jött a kérdés és a kérés.
- Igen, én volnék… és nekem kihez van szerencsém? – kérdeztem vissza, de úgy tűnt, ez az információ csak később kerülhet majd a birtokomba, mivel a lány olyan vehemenciával folytatta a mondanivalóját, hogy lehetőségem se volt közbe vágni, bár tény, így kicsit egyszerűbb volt átlátni a helyzetet. Azt legalább máris tudtam, hogy elég kétségbeesett lehet, elvégre nem mindennap törnek rám csak úgy. Még jó, hogy az évek és a rutin megtanítottak rá, miképp kezeljem látszólag nyugodtan az ilyen típusú helyzeteket… vagyis általában tudom. Hogy most mihez kezdek ezzel a hirtelen elém pattanó lánnyal, az talány.
- Oké… első körben mondjuk ülj le – kínáltam hellyel, persze ez legalább adott némi időt arra, hogy mérlegeljem a hallottakat. Persze, nem sokat, de arra elegendő volt, hogy egy nagyobb szürcsölhessek az epres italomból.
- Összegezve a hallottakat: arra kérsz, hogy segítsek neked, de úgy hiszed, a kért árat pénzben nem tudod megfizetni, így hajlandó lennél más formában törleszteni az adósságot… – őszintén, abban a pillanatban lilám se volt, hogy milyen formában tudnám hasznosítani a lányt, de ez nem jelentette azt, hogy a későbbiekben ne tudnék kitalálni valamit. Épp ezért halkan felszusszantam, majd újra rá szegeztem a tekintetem.
- Első körben mit érdemes tudni az esetről? Sikerült további információkat szerezned róla azóta? Tudsz bármiről, ami esetleg nehezítheti a megtalálását? Mesélj el mindent, amiről úgy gondolod előnyös tudnom, az további lehetőséget ad nekem, hogy mérlegeljem a helyzetet. – mondtam végül, majd megint az italomért nyúltam. A sajt torta még várhat egy picit.

Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elment az eszem. Azzal, hogy majdnem bevertem egy alacsonyabb rangú boszorkánymester képét, azt hiszem rossz fát tettem volna a tűzre vele. Mindenesetre sikerült kihúznom belőle minden információt, amire szükségem volt: egy névjegykártyát és a kártyán szereplő illető pontos tartózkodási helyét. Nem kínlódtam hát tovább, mert folyamatosan olyan érzésem volt, mintha versenyt futottam volna az idővel.
Baromira fáradt voltam, hiszen nappal aludni szoktam, bár egyáltalán nem vágytam se a molyrágta ágyneműhuzat, se a kilógó rugójú matrac után, amire hetek óta álomra hajtottam a fejemet. Nem volt más választásom, hiszen tudtam, hogy ha rá akarok bukkanni Loys-ra, akkor minden határomat átlépve küzdenem kellett érte.
A jegyellenőrt kijátszva elvegyültem a mondik között a metróban. Már arra sem vettem a fáradtságot, hogy rejtőzködő rúnákat használjak. A szerelvény ajtajának dőlve számoltam a megállókat, majd az embereket félrelökve leléptem a peronra a kívánt állomáson. Felgyorsítottam a lépteimet, a fejembe húztam a baseball sapkámat, és megigazítottam a számat fedő fekete maszkot. Olyan érzésem volt, mintha figyeltek volna, de lehet már kezdett agyamra menni az üldözési mánia.
Fellélegeztem, amikor felértem a felszínre, de a biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy nem nyúltak-e a hátizsákomhoz. A kezemre pillantottam, még mindig a névjegykártyát szorongattam, felidéztem magamban a cukrászda nevét és címét ahová igyekeztem.
Futásnak eredtem. Végigvágtáztam az emberek között a járdán, sőt voltam olyan elvetemült egyszer, hogy átvágjak a kocsik között. A sofőrök nem nézték jó szemmel, hogy sokszor végigcsúsztam a szélvédőjükön, én meg magasról szartam arra, hogy ők mit gondoltak rólam.
Amikor elértem a végcélomat egy pillanatra megtorpantam. Olyan flancos helynek tűnt, hogy képtelen voltam elsőre az utcai, festékes ruháimban, az ujjatlan kesztyűimmel, a sapkámmal és a maszkommal felszerelkezve berontani. Vettem egy mély levegőt, aztán lesz, ami lesz alapon benyitottam az üzletbe. Minden szem rám szegeződött a szokatlan öltözékem miatt, de én csupán egyetlen személyt kerestem. Az ujjaim között a kártyát pörgöttem, és az emlékeim között a korábban zaklatott boszorkánymester által személyleírásnak megfelelő alak után nézelődtem.
Már az egyik asztalnál ült a kikért édességgel, így aztán biztos nagyon örülhetett az érkezésemnek. Igyekeztem nem teljesen bunkó lenni vele, hiszen én voltam az, aki szívességet akart kérni tőle. Az asztalához sétáltam, óvatosan az asztallapra ejtettem a kártyáját, majd összefontam a karjaimat magam előtt.
− Heloise Hunthoz lenne szerencsém? – szólaltam meg elfelejtve, hogy illendő lett volna talán nekem bemutatkozni először. A válaszát sem vártam meg, túlságosan elszoktam attól, hogy bárkivel is két percnél hosszabb beszélgetésbe bonyolódjak. – A segítségedre lenne szükségem.
Meg kellett volna várnom, hogy reagáljon a segítségkérésemre? Lehetséges. Én lettem volna, aki így tesz? Nem igazán, így hát folytattam tovább, aztán ha a végére értem, akkor majd eldönthette, hogy mihez akart kezdeni velem.
− Keresek valakit. A parabatai-omat. Nem titkolom, hogy árnyvadász vagyok, bár szerintem magadtól rájöttél. A háborúban nyoma veszett, azóta keresem őt, de nem találom sehol. Szükségem van rá. Meg kell találnom őt, mert esküszöm, hogy ha nem tudom meg mi történt vele, akkor belebolondulok. Már mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Alvilágiakkal paktáltam le, a magam szakállára nyomoztam, feláldoztam mindenemet, ami egykor voltam csak azért, hogy tudjam vele mi lett. – Egyre szenvedélyesebben beszéltem arról, hogy mennyire vágytam Loys társaságára. Szinte belebetegedtem a tudatlanságba. Mindennél fontosabb volt nekem, mert amikor mindenki magamra hagyott, amikor mindenki bolondnak nézett ő mellettem állt és támogatott. Most pedig neki volt szüksége rám mindennél jobban.
− Nincs túl sok pénzem, bár gondolom, nem dolgozol ingyen. De hidd el, megtennék bármit, tényleg bármit azért, hogy segíts nekem. Még a lelkemet is eladnám, ha lenne egyáltalán.
Azonban Loys elvesztésével önmagamat is elveszítettem. Régi árnyéka voltam csupán annak a személynek, aki a háború előtt volt. Nem voltak gátlásaim, nem hátráltatott semmi, hiszen egyetlen cél mozgatott és éltetett még ebben a világban. Emiatt álltam most itt ebben a puccos cukrászdában rosszalló pillantások kereszttüzében, ezért könyörögtem egy alviláginak, hogy segítsen rajtam. Nem tudom mit gondoltam, amikor úgy döntöttem, hogy letámadom őt a problémámmal. Valójában nem gondolkoztam, csupán jött egy érzés, egy ösztön, aminek a jóvoltából ebbe a szituációba kevertem saját magamat.