felix & raelyn

- Érzelmeid és bosszúvágyad egy részét hajthatja esetleg a vágy arra, hogy önmagad is biztonságban tudhasd? - Előfordul, hogy túl sokat kérdezek, de valahogy mindig is szeretem feltérképezni az eseteket, amelyeket végső soron elvállalok. Mert nem minden esetben fekete-fehér az egész. A legtöbb esetben van egy sokkal könnyebb út, amely közel sem fertőzi meg az érintett lelkeket annyira, mint elsőre gondolnánk. Már elég sokat megéltem ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek. Tapasztalatom van bőven jó és rossz is. Csak úgy, mint mindenkinek kell, hogy legyen egy élet során.
- Miből gondolod, hogy a te hibád? - Szinte már-már természetes, hogyha egy számunkra fontos személy eltávozik az élők sorából, akkor akaratlanul is képesek vagyunk önmagunkat hibáztatni. Még akkor is, ha semmit sem segíthettünk volna a helyzeten, ha ott is vagyunk. Én nekem megadatott a lehetőség, hogy segítsek egy számomra fontos személynek, de végső soron csak még inkább beleástam magam egy mély gödörbe ahonnét már soha nem menekülök. Ez már mindig velem marad. Senki nem veheti el tőlem a keserű emlékeket és a szüntelen ostorozást, amit minden nap készségesen felveszek a napi rutinomhoz.
- Az ár igen csak egyszerű. - Egy kis szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna. Előre dőltem kezeimmel az asztalon támaszkodtam meg, ahogyan összekulcsoltam ujjaimat a sajátommal, igen csak barátságos háromszöget alkotva. - Szeretném, ha vennél egy mély levegőt és lehunynád a szemeidet egy pillanatra. - Addig nem folytattam amíg ezt meg nem tette a számomra. - Most pedig képzeld magad elé a parabatai-od. Azt akarom, hogy néz a szemébe, miközben mélyen a szívedbe tekintesz és az ő tekintetét fürkészve hozod meg ezt a döntést. Tényleg ez lenne az, ami megkönnyíti a lelkedre nehezedő súlyt? Amitől könnyebb lenne minden áldott nap levegőt venned. Végső soron pedig szeretném, ha elmondanád, hogy mégis mit tenne a parabatai-od, ha megtudná, hogy egy öngyilkos küldetésre jelentkezel. - Fel vagyok készülve arra a lehetőségre, hogy feláll és elrohan innen, de nem vagyok benne biztos, hogy jót tennék neki, ha elvállalnám. Mégis ugyanakkor egy részem retteg attól, hogy utánam mi lesz a következő lehetséges opció a számára, ami talán nagyobb veszélybe sodorja, mint amiben jelenleg van.

felix & raelyn

Soha nem ítélném el senkinek sem a fájdalmát és itt sem ez volt most a célom. Eszem ágában nem volt kioktatni őt a döntésének súlyáról, vagy arról, hogy az egésznek mennyi értelme van, ha reálisan gondolkozunk. Ilyen helyzetekben nem tud senki sem tisztán gondolkozni. Szeretnénk elzárni az érzelmeinket és úgy tenni, mintha nem fájna, mintha nem éreznénk, de az igazság az, hogy minél mélyebbre igyekszünk temetni mindent a külvilág elől annál inkább ezen érzések vezérlik minden egyes lépésünket, míg a végére már képtelenek leszünk saját döntést hozni, minden pusztán a megérzéseinken fog alapulni.
- Gondolom tisztában vagy azzal, hogy a démonokat igazán nem lehet elpusztítani.. Mindössze csak a létezésüket szünteted meg egy darabig.. Megéri ezért kockáztatnod az életed? Mármint elsőre az egész egy öngyilkos küldetésnek tűnik számomra, ami valljuk be olcsóbb és könnyebb lenne. - Persze eszem ágában nincs az öngyilkosság felé vezényelni meg aztán nekem is megvolt a magam harca a gondolattal nem is egyszer. A mai napig kísért olykor-olykor, mint egy kegyetlen árny, de ez ellen az ég világon semmit sem tehetek. Mindössze csak időről-időre szembenézhetek vele. Valahogy érzem, hogy ugyanaz fogja vissza, ami engem is. Egyfajta félelem, ami csak alátámasztja azt a tényt, hogy az öngyilkosság nem több gyáva megfutamodásnál. Legalábbis mindig ezt mondogatom magamnak, amikor csak eszembe jut. Talán jobb lesz később, nem fogom ugyanilyen keserűen látni az életemet.
- Biztosan egy öngyilkos küldetésre van szükséged, nem pedig arra, hogy elbúcsúzz tőle? - Persze megteszem, akármire is kérjen onnantól kezdve pedig már nem az én lelkemet nyomja a terveinek a terhe, hiszen könnyedén lefejtem azokat a vállaimról. Ha minden léleknek a döntéseit magammal cipelném, már rég nem lennék annyira sem épelméjű, amilyen vagyok.
Elveszem a felém nyújtott személyes tárgyat, majd magam elé helyezem. - Akkor szeretnéd, ha megtalálnám ezt a bizonyos démont és elvezetnélek hozzá?

felix & raelyn

Senki felett nincs jogom ítélkezni, nekem aztán végképp nem. Épp elég hibát követtem el a hosszú életem során ahhoz, hogy semmi jogom ne legyen másnak a vágyai és tettei felett bíráskodni. Mindössze ennyi idő után, már talán a saját életemben nem lelek annyi örömet - persze célom még van és volt is először a menekülés most pedig a pozícióm -, inkább a fájdalom a népszerűbb az életemben. Néha akaratlanul is előbukik a kíváncsiságom, amit nem kifejezetten értékel mindenki.
- Üzletet jöttél idekötni, fizetsz érte így a szolgáltatásom nem változik. Mindössze engem pusztán a saját kíváncsiságom vezérel. Amennyiben túl tolakodó voltam, akkor elnézését kérek. - Nem akartam olyan ügyekbe ártani magam, ami nem volt az én dolgom, de mivel tőlem kért segítséget - igaz fizetett érte -, ezért bátorkodtam feltenni a kérdést a dolog természetével kapcsolatosan. - Csak nehogy a bosszúja visszacsapjon, de köszönöm őszinte válaszát. - Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget. Azt pedig nem egyszer mondták már, hogy a legrosszabb fájdalom, amit egy árnyvadász érezhet, az a parabatai-a elveszítése. Ez olyasmi, amit sosem tapasztalhatok meg, de szerintem az évszázadokon történő szerettek elvesztése idővel azért kiegyenlíti a számlát. Az árnyvadászoknak az a legnagyobb fájdalom forrása, hogy érezhetik, ahogy a másik meghal. Nekünk pedig egyszerűen az, hogy láthatjuk, ahogy szeretteink - barátaink az idő múlásával együtt elporladnak.
- Hát ez határozottan nem túl sok, amin elindulhatunk. A gyilkosa még halott is lehet, avagy egy démon. Egyik sem kifejezetten jó opció, egyrészt mert egy halotton nehezebb bosszút állni, másrészt pedig ha egy démon lehet már az ürességben időzik, ami szinte annyit jelent a számára, hogy szintén halott. - Egy kis szünetet tartottam, hogy elmerüljek a gondolatomban. - De talán, ha a tényleges támadás alatt sérült meg és ez a háború volt, ami az életét követelte, miért nem azok buzdítóin kíván bosszút állni? Tudtommal a sötét árnyvadászok nem voltak uruk a tetteiknek, a démonok pedig azt tették, amihez a legjobban értenek. Pusztítottak, ami az útjukba került. - Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok neki segíteni megtalálni, még akkor is, ha rettentően nehéz lesz ilyen kevés nyomból kiindulni, de megpróbáljuk. Egyszerűen csak ez olyan esetnek tűnik, mintha a fegyvert okolnánk azért, mert valaki mögötte meghúzta a ravaszt és egy életet követelt érte cserébe.
- Esetleg van valami személyes tárgy, ami a parabatai-hoz tartozott? - Tettem fel a kérdést, miután újra visszatértem az elmélkedésemből.

felix & raelyn

Tudtam jól, hogy mindössze csak idő kérdése és egy napon majd egy ismerős arc fog a küszöbömön állni, hogy válaszokat követeljen tőlem - amit megérdemelhet -, de egy részem már vágyott arra, hogy ne csak menekvéssel töltsem az életemet. Hibát követtem el, de még ennyi idő múltán sem éreztem azt, hogy készen állnék elfelejteni, vagy esetleg valamilyen módon akárcsak megpróbálni túllépni rajta.
Valahogy azonban sikerült leküzdenem a menekvési kényszeremet és egész jól befészkeltem magam Boston szívébe, hogy az itteni boszorkánymestereket segítsem, illetve mellettük még néhány eltévedt lelket, akinek a segítségemre volt szüksége. Támogatást akartam nyújtani azoknak, akiknek erre szüksége volt és a pénz ellenében kevés esetben tettem megjegyzéseket, hiszen nem az volt a feladatom, hogy mindenkinek lelki szolgáltatásokat nyújtsak, hiszen azért nem nekem fizetnének.
Végül követem a vendégemet a fogadószobába, miután szereztem magamnak egy újabb anyagot, amivel eltakarhatom a kicsit talán zavaró látványt nyújtó felsőtestemet, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy nincs sörhasam, ami miatt még talán egy ilyen fiatal leányzó még vonzónak is találhatna.
- Semmi gond nem történt az én hibám, hogy eltereltem a figyelmét azzal, hogy nem a megfelelő öltözékben vártam. De nyugodtan térjünk rá az üzletre, nem vagyok haragtartó típus. - Meg aztán megesik, hogy az ember zavarban van, amikor átlépi a küszöbömet. Volt már szerencsém elég meredek kérésekhez és volt azaz érzésem, hogy a kis hölgy sem kicsiben akart játszani bármiről is legyen szó.
- Megtalálni, vagy esetleg inkább a bosszú a fő vezénylő ok? Bocsássa meg a kíváncsiságomat, ha úgy érzi nem kötelező válaszolnia. - Persze mindig is érdekelt, hogy egy rövidke élet során mennyi időt képesek az emberek a bosszúnak szentelni. Valaki képes az egész életét ennek áldozni, mígnem saját magát cincálja darabokra belülről. Ezt az érzést nagyon is jól ismerem. - Tehát, akkor mi az, amit tudunk a parabatai-a gyilkosáról, bármiféle nyom segítség lehet. - A semmiből még én sem tudok csodát teremteni, de abban őszintén reménykedem, hogy nem a halálos ítéletét akarja tőlem megszerezni.

felix & raelyn

Megannyi évszázadot töltöttem el azzal, hogy menekültem. Lassan már eljutottam arra a pontra, hogy a saját árnyékomtól is képes voltam megijedni. Minden egyes évfordulókor a hideg futkosott a hátamon és mindenhol csak őt láttam. Ezzel még a mai napig meg kell küzdenem, de rájöttem, hogy nem menekülhetek állandóan. Ha így teszek, akkor soha nem nézek szembe a tetteim következményeivel. Persze még koránt sem állok készen arra, hogy találkozzak vele, de valahogy nem is hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne. Hiszen az ő helyében én soha többé nem akarnám látni magamat.
Az, hogy hivatalosan is letelepedtem Bostonban azt jelentette, hogy mindössze idő kérdése, hogy a múltam is utol ér és ezzel együtt minden egyes hibám is. De ugyanakkor bármennyire is szerettem önállóan élni és nem egy egész város lakosságát képviselni. Néha azért megvan a maga jó oldala is annak, hogy valaki fő boszorkánymester. Mindennek megvan a maga jó és rossz oldala is. Amennyiben nem lenne semmi jó oldala az egész helyzetnek, akkor senki nem vállalná be.
Habár fő boszorkánymesterként kevesebb időm van arra, hogy ügyfeleket fogadjak, hiszen sokkalta inkább lefoglal engem a többi boszorkánymester fogadása, ügyeinek rendezése, de ettől függetlenül még így is be tudok szorítani néhányat.
A naptáramat ellenőrizve egy fél óra múlva várok egy árnyvadászt addig pedig néhány bájitalt kotyvasztva ütöm el az időmet. Már-már úgy tűnik, hogy minden sínen van, egészen addig, míg sikeresen magamra nem öntök egy kicsit a bájitalból abban a pillanatban, hogy megszólal a csengő. Az órára pillantva még volt körülbelül negyed órám, de úgy tűnik a hölgy szeret korábban érkezni.
- Jövök is. - Kibújva a felsőmből kilépek a folyosóra és varázslattal kinyitom előtte az ajtómat, majd pedig a fogadószoba felé mutatok. - Foglaljon helyet, egy pillanat és jövök. - A szobámba lépek gyorsan, hogy magamhoz vegyek egy újabb inget és azt gombolgatom éppen befelé, miközben belépek a fogadószoba ajtaján, majd helyet foglalok az asztal túloldalán az ügyféllel szemben. Amennyiben még nem foglalt helyet, akkor intek a szék felé, hogy üljön le nyugodtan. - Nos, miben segíthetek? - Miután az utolsót is sikeresen begomboltam a tekintetem a velem szemben elhelyezkedőre emelem.