Hiába hitegettem magam, hogy elég lesz egyszer, egyetlen egy alkalommal látnom Őt, hogy utána, ha már nyugalomra leltek a háborgó gondolataim, majd képes leszek szavak nélkül kisétálni az életéből, mikor a pult elől sem tudtam mozdulni. A kék íriszek börtönében állva meredtem rá egyenesen vissza, az elmémben figyelmeztetően kiáltó hang pedig hiába próbált rávenni a távozásra, a lábaim nem akartak engedelmeskedni.
Könnyedén kiszúrt a tömegben, holott igazán semmi kirívót nem viseltem, mégis, olyan ösztönösen tudta, hol keresse a veszélyforrást, hogy a hosszú évek törekvései arra, hogy megóvjuk a saját világától, hirtelen bántóan feleslegessé váltak. Bizonyos adottságait semmiféle mágia nem volt képes elfojtani már gyerekkorában sem, a különösen jó reflexeit és a remek megfigyelőképességét nem vehette el tőle egyetlen blokkoló varázslat sem, most pedig, hogy minden ereje, minden ösztöne megmásíthatatlanul az övé volt, nyilvánvalóvá vált, hatalmas hiba volt részemről a közelébe merészkedni. Valójában nem csak nekem, erre gyorsan rájött a kéretlen vendége is, akinek ujjai meggondolatlanul fonódtak a csuklója köré, hogy utána fájdalmasan roppanva eresszék el börtönükből. A zene háborgó ricsaján keresztül is tökéletesen hallom a szisszenést, és az elsuttogott szitkokat, ahogy a férfi féltve kapja vissza maga elé a karjait, mintha Oswin pusztán az akaratával megégethette volna, majd beleveszik valaki más társaságába. Míg Ő, leküzdve a nemkívánatos akadályait, célirányosan folytatja útját felém, én kihasználva az idegen adta remek figyelemelterelést, gondolkodás nélkül lököm el magam a pult elől, hogy kiutat találjak, mielőtt még elém érne. Határozott, sietős léptekkel igyekszem utat törni magamnak a kavargó embereken keresztül, akik pont úgy szegik utamat, ahogy az övét is, mégis, úgy tűnik, az Ő kecses mozdulatainak kevesebb gondot okoz a lépteit keresztező tömeg, mert másodjára már riasztóan közelről hasít bele a nevem a minket körbefogó zajba, én pedig kénytelen vagyok belátni, vesztettem. A farkasom halk morgással tiltakozik minden további menekülés ellen, így engedve a belső kényszernek, lelassítom a lépteim, míg nem végül megtorpanok táncparkett másik szélén, és megadóan felé fordulok.
- Oswin… - a neve szinte beleveszik az ajkaimat elhagyó sóhajba, amibe egyszerre vegyül el minden örömöm és kétségem a viszontlátását illetően. – Jó újra látni.
Megannyi kérdés száguld végig az elmémen, rengeteg kimondásra váró szó, mégis képtelen vagyok utat engedni nekik, csak állok ott, földbe gyökerezett lábbal az alakja előtt, megbánással teli, halovány mosollyal az ajkaimon, és igyekszem nem foglalkozni a ténnyel, mekkora hiba volt egyáltalán ide jönnöm ma este.

A zene ritmusa, mint valami második bőr, úgy nyúlt a bőröm alá, vált vele eggyé és eddig totálisan tapasztalatlan vizekre vitt. Nem préselődtem még ekkora tömeghez, amikor a test testnek feszül, kilopva a levegőt is szinte közülük, így kurtítva meg az amúgy sem túlságosan szélesre szabott teret. Az alkohol tett arról, hogy könnyedebben olvadjak be, szürke kisegér legyek a sokaságban, mint amire mindig is vágytam, amióta csak az eszemet tudom. Tartozni valaki(k)hez, elfogadtatni magamat úgy, ahogy vagyok. Kérdések nélkül, zavarba ejtő pillantásoktól mentesen, mint aki nem is létezik, de mégis ott van a háttérben. Ennél több nem is kell, soha nem is vágytam másra, csak érezni akarom azt, hogy tartozom valahová, valakihez… Erre pedig a csalóka percek lopott pillanatai tökéletese alkalmasak. Most nem vagyok egyéb, mint a tömegben vonaglók egyike, aki ugyanarra a ritmusra mozdul, fordítja a csípőjét, dobban a szíve, hajlik a gerince. Semmiség lehet más szemében, számomra azonban a földöntúli boldogság lexikonokban megjelenő magyarázatához jár közel. Végre nem vagyok egyéb, sem pedig más, csak ...én. Elmerülnék az érzésben, hogy tetőtől talpig megmerítkezzem, amikor kényelmetlen érzés fészkelődik a tarkómra, kéretlenül nyomva bélyegző csókját a puha kis pihékre, amelyek a bőrömet fedik. Valaki figyel.
Hatodik érzékem szinte kiált és noha előbb kizárnám, elhessinteném, mint forró, nyári éjszakákon a bosszantóan körül zümmögő szúnyogot, mégsem vagyok rá képes. Nem hagy nyugodni a tény, a gondolat, a gyomromba fészkelődő, alattomosan suttogó érzés.
A mozgást ugyan nem hagyom abba, a ritmus most is ugyanolyan erővel és hatással gyűr maga alá és késztet az átvételére, mint a tökélyhez közeli, csalfa másodperc töredékében, most azonban már lélektükreim kékje kezdi pásztázni a körülöttem állókat és a rajtuk túl helyezkedőket. Egészen a pultig.
Először nem esik le a tantusz. Nem ismerem fel a nagyon is ismerős alakot, aki egykoron annyira közel állt a szívemhez, hogy a hiánya most is feszít, mélyen helyet hagyva Neki, nem számít mi fog következni. Alakja, vonásai, esetlegesen megejtett mozdulatai azonban olyan beégett barázdákat izzítanak újra életre, amelyeket se elfeledni, se elnyomni nem tudtam. Más kérdés persze, hogy nem is akartam.
Mozdulnék. Kilépnék a körülvevő tömegből, ha egy karomra fonódó kéz az akaratom ellenére vissza nem rántana. Muszáj elkapnom a tekintetem és a személyes terembe befurakodóra – amelynek kerítését erre az estére nem húztam magasra – emelnem íriszeimet. Nem értem, nem hallom, hogy mit mondd, de határozottan rántom ki magam a rögtönzött és egyetlen porcikámban sem kívánt béklyóból, hogy utána ismételten a keresését kezdjem meg kékjeimmel és ha nem talált közben magának más pontot, akkor meg is találom, immáron egyértelműen indulva meg az irányába. Hihetetlen, hogy itt van. Pont Itt.
- Noah... – halkan gördül le ajkaimról a rég ki nem ejtett név és most még nem sejtem, nem realizálom, hogy mennyire hallható is ez a számára. Lépteimet megszaporázom, pontosabban gyenge kísérletet teszek rá, de a közben előttem keresztben elhaladók sokasága nem könnyíti meg a dolgomat egy cseppet sem.
- Noah?! – nyomom meg erősebben a nevét, immáron szándékosan hangosabbra véve a hangomat, habár a hangzavarban fogalmam sincs, hogy mennyire lesz ennek foganatja, mert még mindig nem értem, hogyan lehet éppen most, éppen itt…

El kellett volna mennem.
Eltűnni, míg Ő, nekem háttal, a pultot támasztva húzta le gyors egymásutánban az italait. Hazaindulni, mielőtt még megpördült volna a meglepően magas sarkain, hogy a tánctér felé irányítsa a határozott lépteit, és szinte belevesszen a zene morajára mozgó embertömegbe.
Tudtam persze, valahol mélyen, belül, a koponyám szűkös falai között nagyon is jól tudtam, hogy el kellene engednem. Ahogy azt is pontosan tisztában voltam, hogy nem fogom. Így hát csak áltattam magam tovább a távozás ellen egyre csak gyűlő kifogásaim sokaságával, egy mostanra már igencsak meleg sör felett ülve, és a saját lelki nyugalmam érdekében kitartóan kerestem a továbbiakat. Először csupán tudni akartam, hogy él, hogy jól van, mert bár mostanra már igazán kikoptunk egymás életéből, egy pillanatra sem szűnt meg fontosnak lenni számomra akkor sem, mikor a sajátom éppen széthulló darabjai között nem találtam, vagy talán nem is akartam találni számára helyet. Utána, mikor ezernyi sikertelen próbálkozás után végül rábukkantam egy olyan világ berkeiben, amiről hosszú évekig igyekeztünk megóvni, a bennem növekvő bűntudat nem hagyta nyugodni a gondolataim. Adósa voltam számtalan betartatlan ígérettel, megannyi magyarázattal, tengernyi bocsánatkéréssel, én pedig napokig-hetekig követtem figyelemmel életének alakulását, várva a tökéletes alkalmat, ami valahogy sosem akart elérkezni, majd az árnyvilágot sújtó háborús helyzet csak még távolabb sodorta tőlem mind Őt, mind a megfelelő pillanatot. Intézetek buktak el, árnyvadászok kovácsolódtak lélektelen hadsereggé, s míg a Praetor Lupus megsemmisült, a nephilimek is eltűntek New York utcáiról, hogy Idrisben vívják meg a saját csatájukat. Oly’ sok minden történt, olyan rövid idő leforgása alatt, a lábam alól újból kicsúszni látszott a talaj, a bennem kavargó bűntudat pedig ezzel együtt erősödött megbánássá, majd a torkomat fojtó félelemmé, a gondolataim közt örvénylő aggodalommá. Éppen csak visszakaptam belőle egy kis darabot, egy egészen aprót ugyan, de eleget ahhoz, hogy a nemléte ismét fájdalmas űrt hagyjon maga után, annyi veszteség után nem voltam hajlandó elviselni egy újabbat. Szüntelen győzködtem magam, fogadkoztam minden hamis és igazi istenhez, hogy messze elkerülöm az életét, amitől nem tudtam megóvni, csak tudjam, hogy hazatért, hogy sértetlen, hogy életben van.
És lám, itt voltam, itt volt Ő is, a szelíden mosolygó, vékony hangú kislányból, felnőtt, önálló nő lett, a legkevésbé sem volt már rám szüksége, én pedig ezzel együtt kifogyni látszottam a maradás mellett felhozható érvekből.  
Tisztában voltam vele, hogy el kellene mennem, kisétálni az ajtón, ki a bárból, ki az életéből, ehelyett mégis csak egy újabbat kortyoltam a sörömből, majd az ujjaim közé kapva az üres üveget a bárpult irányába indultam egy másikért. Kis ívben kerültem meg a táncparkettet, majd megálltam az italpult felőli szélénél, szemeim közben egy pillanatra sem vettem le az emberek között fel-felbukkanó hollófekete hajkoronájáról.  Mindennél jobban vágytam rá, hogy megszólítsam, ha legalább csak pár szó erejéig is, de újra beszélhessek vele. Minden porcikám kínzón vágyott újra hallani a hangját, egyedül a fejemben zúgó, apró kis hang tiltakozott töretlen az ötlet ellen, én pedig, tanulva a saját hibáimból, minden erőmmel próbáltam hallgatni rá.
Még, ha nem is tudtam ennyiben hagyni.
Még, ha nem is tudtam újra magára hagyni.

Már az utóbbi időszakot megelőzően is gyakran azt éreztem, hogy szépen lassan megfulladok. Nem csak az akkor még a legnagyobb feladatnak megélt, közelgő vizsga miatt, amiből később nem lett semmi. Fél évvel ezelőtt még tényleg ez volt a legnagyobb dolog, amivel szembe kellett néznem és én becsülettel készültem rá, ahogyan tudtam, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy alig valamivel később fenekestől fog felfordulni az egész életem.
A mellkasomon még mindig ott virít a démoni pecsét, amit inkább billognak élek meg, a tükörből olykor visszatekintő vöröslő szempár is folyamatosan kísért, miközben attól rettegek nap nap után, hogy mikor tudják majd meg a hozzám legközelebb állók, mennyire tisztátalan vagyok ...valójában talán nem is közéjük való. Kapcsolatban állok egy hatalmas démonnal, gyakran nem értem, hogy mi történik velem, közben pedig próbálok megfelelni mindennek és mindenkinek ami és aki körülvesz.
Már akkor sem voltak nyugodt éjszakáim, mielőtt eljött volna az a nap, amely örökre beleégett a memóriámba, sok más társaméval együtt. Sokakat elveszítettünk. Minden megváltozott. Visszafordíthatatlanul más lett.
Caralyn hangját azóta az összes estén hallom, a kérést, amit hozzám intézett akkor és ott; Sam összecsukló alakjának emléke pedig nem különben üldöz, a testébe döfött penge, amelyet az én kezem mélyesztett belé, szintén nem ereszt. Gyakran riadok fel arra éjjel, hogy megint átélem az ott történteket, a verítékemben úszva, remegve. Felpattannak a szemhéjaim és szinte azonnal felülök, a kezeimen pedig a vérét keresem. Még soha nem öltem embert. Még soha nem akartam senki halálát sem előtte…
Korábban az edzésekbe menekültem, ma már más, valahogy az sem tűnik elégnek. Nem szabadulok a saját gondolataimtól, nem lesz tőle könnyebb a cipelt teher és közben az sem segít, hogy aki a legtöbbet jelenti a számomra, a földi poklot járja meg a vesztesége miatt. Annyira szeretnék neki segíteni, átvenni a fájdalmát, könnyíteni azon, ahogyan érez, amit át kell élnie, de leginkább csak tehetetlenül tudok mellette lenni és minden rossz, minden nehézség és kilátástalanság mellett ez a legnehezebb. A legfájóbb látni… nem is igazán megy.
Ennek és még ezernyi másnak az okán döntök úgy, hogy elhagyom az estére az Intézetet. Ma nem vagyok beosztva és mivel még életemben nem próbálkoztam ilyesmivel, azt hiszem, hogy ez itt és most a tökéletes alkalom arra, bepótoljam mindazt, amiből kimaradtam eddig. Egyedül, mert nem akarok a többiek előtt beégni, kényelmetlenül érezni magam azért, hogy járatlan útra szeretnék lépni és főként azért, mert szeretnék kiszakadni az életemből. Nem gondolni arra, aki nem úgy lát engem, ahogyan én őt, nem gondolni a démonra, aki a kézjegyét szó szerint a bőrömbe égette és kedve szerint tehet velem, amit akar, nem gondolni arra, hogy mi történik, ha egyszer ez kiderül vagy arra, hogy hiába nem tehetek arról, amit a szüleim és Valentine követtek el, mégis én leszek az, akit a Klávé nem fog homlokon csókolni az egészért. Nem akarok gondolni arra sem, hogy hibás vagyok egy társam elvesztésében vagy arra, hogy egy ember miattam, általam halt meg. Úgy érzem megfulladok és szükségem van némi levegőre. Csak egy kicsire…
Így történik, hogy magamhoz képest szokatlan módon – ugyan ízléses, de – kifejezetten dögös ruhát öltök fel és olyan magas sarkú lábbelit, amiben a járás is külön művészetnek számít. Az elektrumkorbács ékszerként tekeredik az alkaromra, mint mindig, de más fegyvert nem viszek magammal. Se a csipke borítással bíró ruha alá nem tudnám rejteni, se a cipőimbe, de még abba a lapos és kicsire szabott táskába sem, ami végül kiegészítője lesz a megjelenésemnek. A hajam le van eresztve, a mellkasomra égetett billog nem látszik ki a rafinált ruha jótékony takarása alól, a rúnáimat pedig büszkén viselem.
A lehető legforgalmasabb estét választom a magaménak, így amikor megérkezem, már régen nem szűkölködik a hely vendégek tekintetében. Az első utam a pulthoz vezet és onnan az első majd a második röviditalhoz, amit gyorsan követ egy harmadik is. Nem az elázás a szándékom – mondjuk abban sincs nagyon nagy tapasztalatom –, de a bátorság igenis kell, meg a felejtéshez a segédlet. Utána azonban a szórakozásé lesz a terep, legalábbis ez lenne a cél. (…)
A zene, a tömeg és a sok jelenlévő hajlandósága a táncra engem is a bűvkörébe kerít. Igazából könnyedén és a szűk helyen összepréselődő testek között és azokkal együtt mozogva csak az merül fel bennem kérdésként most még, hogy mégis mi a fenére vártam eddig ezzel az egész szórakozás-önfeledt bulizás kombóval?!

***