Mint ahogy arra számítottam is, a lány nem akarta elárulni nekem az okát, amiért itt kuporgott egyedül, és itatta az egereket. Nem szerettem ráerőltetni másokra a segítségemet, hisz annak úgy nem lett volna semmi értelme, épp ezért vele sem szándékoztam másképp cselekedni. Ha nem akarta elmondani nekem, hogy mi bántotta, akkor rendben van. Végül is, érthető volt ez a viselkedés, hiszen mégis csak egy vadidegen voltam, ilyenek előtt pedig nem szokás jobb esetben teljesen kitárulkozni. Még ha én tudtam is magamról, hogy nem egy pszichopata vagyok, szatír, vagy esetleg szervkereskedő, ő ezt nem tudhatta első pillantásból. Ne ítélj a borítóról, szokták mondani, teljesen jogosan. Ugyanis az ilyen emberek általában mindig túlságosan is nyájasak és kedvesek szoktak lenni, ezzel próbálják meg elnyerni mások bizalmát, hogy aztán azt kihasználva érvényesíthessék a saját akaratukat és vágyaikat. Remélem, én azért nem tűntem senkinek sem ilyennek…
- Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle továbbra is gyengéd hangnemet megütve, miközben kedvesen és barátságosan néztem rá, hátha ezzel meg tudom nyerni őt magamnak. Nem volt semmi szemrehányó vagy bármilyen egyéb negatív töltete a szavaimnak, én tényleg őszinte érdeklődéssel és törődéssel fordultam felé. Persze ha ő nem kért belőle, arról én már nem tehettem, csak el kellett fogadnom a döntését.
Erre a kérdésemre azonban nem éppen olyan válasz érkezett, mint amire számítottam. Jól látszott, hogy nagyon nem volt rendben a lány, már csak abból is erre következtettem, hogy milyen hevességgel próbált meg elkergetni, de pontosan ez a kétségbeesett, zaklatott állapot eredményezte azt, hogy figyelmetlenné váljon, és felfedje a kezeit, amik még véresek voltak az áldozata után, majd aztán megtörölje vele az arcát.
Ezt látva nekem egy arcizmom sem rándult meg, mert pontosan valami hasonlót sejtettem. Láttam már elég újszülött vámpírt életemben, és ezt semmivel sem lehetett összetéveszteni. Ő azonban nem tudta, hogy én is vámpír vagyok, így amint tudatosult benne, hogy mi történt, egyből felpattant, hogy megpróbáljon elmenekülni, de a koromnál fogva az én reflexeim sokkal gyorsabbak voltak, így mielőtt ő akár egy tapodtat is mozdulhatott volna, megragadtam a két vállát, és annál fogva nemcsak maradásra bírtam, de arra is kényszerítettem, hogy rám nézzen. Igyekeztem persze nem túl durva lenni, de ha nagyon ellenkezett, akkor kénytelen voltam egy kicsit több erőt bevetni. Ilyen állapotban nem hagyhattam elszökni.
- Hé, hé, nyugi. Nincs semmi baj – kezdtem el megnyugtatni őt mélyen a szemeibe nézve, hogy ő is lássa az enyémekben, tényleg nincs pánikra ok. – Tudom, hogy mi vagy, mert én is az vagyok. Segíteni szeretnék, de ha nem engeded, akkor nem tudok mit tenni, és neked sem lesz könnyebb. Oké? – beszéltem hozzá megnyugtatóan továbbra is, abban reménykedve, hogy ez segít neki tényleg megnyugodni, és elűzni a pánikot, ami minden bizonnyal a szívén ülhetett. – Üljünk le ide szépen, és beszélgessünk, benne vagy? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, majd amennyiben helyeslő válasz érkezett, elengedtem a vállait, és az egyik karját megfogva finoman arrébb vezettem őt, hogy aztán leüljünk. – Pontosan tudom, hogy min mész most keresztül – magyaráztam tovább felé fordítva az arcomat. – Elmeséled akkor, hogy mi történt? – Igaz, én pontosan tudtam, hogy mi történhetett, de azt akartam, hogy ő is kimondja. Egy fokkal már csupán ennyitől könnyebbé vált volna a lelke, ebben teljesen biztos voltam. – Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel az egésszel. Egyébként a nevem Chris – tettem még hozzá, de aztán többet már tényleg nem szóltam, hanem arra vártam, hogy végre ő is mondjon valamit.

Képtelen voltam megbirkózni azzal, amivé váltam. Egy szörnyeteg lettem, egy vérszívó, egy élősködő és nem tudtam kontrollálni magam. A vágyaim. Az éhségem. Egyszerűen felemésztett és úgy éreztem, rövidesen beleőrülök. Napok óta nem mentem haza. Amióta meghaltam, azóta nem jártam anyámnál, így nem tudja, mi lehet velem. Komolyan, milyen ember az olyan, aki nem látogatja meg az anyját? De… mégis mit mondtam volna neki? Hogy „szia anya, sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de meghaltam”? „Ja és a temetés miatt ne fájjon a fejed, ugyanis itt vagyok, bár halottan, de itt ugrálok és látszólag olyan, mintha minden a legnagyobb rendben lenne”? Nem, ha ezeket mondtam volna neki, valószínűleg hülyének néz és ő maga hívja ki az orvosokat hozzám, majd vitet be a zártosztályra. Gyűlöltem Calebet, gyűlöltem Sophiet. Ők tették ezt velem, miattuk voltam olyan állapotban, amilyenben. Talán soha nem fogom megtudni, hogy Sophie miért gyűlölt annyira… és azt sem, hogy Caleb… tulajdonképpen mit akart velem. Mit akart azzal, hogy megadta erre az életre a lehetőséget? Azt akarta, hogy szenvedjek? Mert ha igen, akkor elérte, amit akart. Utáltam. De legfőképp magamat utáltam.
A kezem véres volt, így hát igyekeztem elrejteni. A kinézetem csapzott volt, és az arcom… nem, képtelen lettem volna tükörbe nézni. Egy szörnyeteg voltam, ehhez semmi kétség nem fért hozzá. A kezeimbe temettem az arcom és úgy sírtam, elfojtott hangon. Próbáltam nem visszaidézni magam elé az elmúlt órák történéseit, de az emlékképek csak úgy pörögtek előttem.
Éhes voltam, rettenetesen éhes és… megláttam egy lányt. Épp az egyik szórakozóhelyre tartott és én végül leszólítottam. Aztán letámadtam. Nem tudtam uralkodni magamon, így inni kezdtem a vérét. Befogtam a száját. Szinte reflexszerűen történt. És csak ittam. Hallottam a nyöszörgését, a sírását, mégsem érdekelt. A fülemben hallottam a heves szívdobogását. Aztán azt, hogy egyre lassabban ver. Akkor engedtem el. Még életben volt… és végül hagytam elfutni. Vagy inkább elmászni. Én pedig itt maradtam.
Egyedül, koszosan, mocskosan, véresen… ahogy beléptem az épületbe, egyből a mosdók felé indultam, közben pedig igyekeztem nem túl hangosan sírni. Nem jutottam azonban messze, nem találtam a mosdókat, kimenni viszont már nem volt erőm, így az egyik eldugott folyosón maradtam, a falnak dőlve. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem, vagy hova kellene mennem. Előszedtem egy papírzsebkendőt, de ahelyett, hogy az arcomat töröltem volna meg vele, kétségbeesetten a vért akartam letakarítani a kezemről.
- Gyere már le… az istenért! – Hisztisen a földhöz vágtam az anyagot, majd idegesen a hajamba túrtam, még mindig sírva. Leguggoltam a földre és úgy bámultam magam elé. Megfordult a fejemben az is, hogy véget vetek a saját szenvedéseimnek is, de… ekkor hallottam meg valaki hangját, így egyből odakaptam a tekintetem. A kezemet pedig automatikusan elrejtettem.
- Minden rendben, nem történt semmi. – A könnyeim még mindig folytak ugyan, de legalább már nem társult hozzá a hisztis hangom. – Hagyj, rendben? Nincs semmi bajom. – Ekkor már nem figyeltem arra, hogy elrejtsem a kezem, ugyanis azzal töröltem meg az arcom és így… nos, vérvörössel szépen ki is festettem magam azzal a lendülettel. Későn esett le, ijedten néztem a kezemre, majd a férfira, végül felálltam és menekülni akartam. Nem akartam, hogy gyilkosság vagy egyéb gyanú miatt börtönbe zárasson…

A hangosan dübörgő zene teljesen betöltötte a dobhártyámat, ahogy a szórakozóhely bárpultjánál magányosan üldögéltem, és a táncparketten vonagló tömeget figyeltem. Az arcokat ugyan nem lehetett kivenni a villódzó fényekben, de hát, egy ilyen helyen nem is ez volt a lényeg, nem igaz? Ha valaki egy egyéjszakás kalandra vágyott, akkor általában a külső kevésbé volt fontos szempont, inkább csak a test, és persze az, hogy a partner is kapható legyen egy ilyen kötöttségek nélküli kalandra. Az esetek nagy részében egyébként is részeg, netalán bedrogozottak voltak még maguk az alvilágiak is, így másnap, amikor felébrednek, úgy sem fognak emlékezni az estéből nagyjából semmire, így akár feleslegesnek is volt tekinthető ez a fajta válogatósság.
De persze ez a viselkedés nemcsak ránk volt igaz, hanem úgy általánosan a mai világra. Én még emlékeztem, hogy régebben hogyan ment ez. Akkor a bálokon egyszerűen elképzelhetetlen volt ez a fajta rámenősség és szégyentelenség, ahogy mostanában az emberek felajánlották magukat a másiknak. Nyilván voltak olyanok, akik ezt nem néztek jó szemmel, akik undorodtak ettől a fajta erkölcstelen viselkedéstől, de én mindig is jobbnak láttam, ha inkább nem formálok véleményt. A világ folyamatosan változóban volt, és ha az embert megáldotta (vagy átkozta) a sors az örök élettel, akkor az egyik legfontosabb tulajdonság az alkalmazkodás volt. Aki ezt nem tudta elsajátítani az évek során, annak nagyon nehézzé vált az élet. Vámpírként, eltiltva örökre a napfénytől, persze teljesen száz százalékos beilleszkedés az emberi társadalomba nem is volt lehetséges, s mi más szabályok szerint is éltünk, mint halandó társaink, de voltak azért olyan dolgok, amik nálunk sem változtak.
Ettől függetlenül persze én sem voltam híve ennek a könnyűvérűségnek, de nem az a fajta személy voltam, aki fűnek-fának az erkölcsről papolt, holott… nos, az én múltam sem volt mindig patyolat tiszta, mint ahogy szerintem senki másnak sem. Épp ezért, ha tehettem, inkább kerültem a szórakozóhelyeket, most mégis itt ültem, és őszintén szólva, már én is megbántam, hogy eljöttem. Eredetileg nem állt tervemben eljönni a Hunter’s Moonba, de néhány közelebbi társam nagyon győzködött, hogy jöjjek, mert jó buli. Nekik valóban az volt, ide láttam, hogy milyen jól szórakoztak, de engem az első őt perc után itt hagytak valakinek a formás lábait látva, s mivel én nem éppen az a társaságközpontú, extrovertált személy voltam, csak leültem a bárpulthoz, és itt kortyolgattam lassan a 0- -os vért, miközben mindenféle nem túlzottan érdekfeszítő dolgon elmélkedtem.
Eleinte ezzel jól el is szórakoztattam magam, miközben arra vártam, hogy az egyik társam visszafáradjon ide, és igyunk mondjunk együtt, vagy valami, de ahogy teltek az órák, rájöttem, hogy ez nem fog megtörténni, és hogy én is jobban tenném, ha inkább hazamennék, mivel már teljesen el is untam magam. Nem akartam rögtön lelépni, ezért vártam még egy pár percet, miután kiürítettem a poharamat, de aztán sikerült rávennem magam az indulásra.
Miután felálltam az ülőhelyemről, és megindultam a kijárat felé, még vetettem egy utolsó pillantást a tömegre a társaimat keresve, de mivel nem találtam meg őket, csak egy lemondó sóhaj kíséretében vissza fordítottam előre a fejemet, és kiléptem a helyiségből. Mielőtt azonban túlságosan messze mehettem volna, a bejárat közelében egy földön kuporgó női alakot vettem észre. Igyekezett minél jobban az árnyak közé elbújni, talán én sem vettem volna észre őt, ha nem hallottam volna meg először a halk szipogásának a hangját.
Egyből megtorpantam, azon gondolkodva, hogy ez most az-e, aminek hallatszott. Első hallásra nem tudtam eldönteni, hogy sírást hallottam-e vagy sem, de ahogy megláttam elbújva, biztossá váltam abban, hogy így volt.
Szerettem a bajba jutottakon segíteni, ehhez kétség sem fért, és gondolkodás nélkül meg is tettem ezt, de hogy egy síró nőt megvigasztaljak… Azt nem igazán tartottam az én reszortomnak, és nem is igazán értettem hozzá, hiába volt ilyen szánni való, ahogy az éjszaka közepén egyedül az utcán pityergett. Nehéz szívvel ugyan, de képes lettem volna emellett elmenni, ha nem éreztem volna meg a vér illatát. Nem olyan volt ez, mint aki megsérült, sokkal inkább azt juttatta eszembe ez a szag, mint amikor táplálkozok, és vérfoltos marad az arcom vagy a ruhám. És ahogy ez tudatosult bennem, rögtön tudtam, hogy nem fogom itt hagyni a lányt.
- Hé – szólítottam meg gyengéden a lányt, miközben megindultam felé, majd miután ott voltam, leguggolva elé pillantottam rá függetlenül attól, hogy ő rám nézett-e vagy sem. – Minden oké? Mi történt? – kérdeztem tőle, habár sejtettem, hogy egy vadidegennek nem fogja rögtön kiteregetni a szennyesét, aztán, soha nem lehetett tudni. – Lehet, tudok segíteni – ajánlottam fel neki egy apró biccentés kíséretében, miközben várakozón fürkésztem vonásait.