Az a rövidke idő, amit várakozással töltök is intenzív, új élményekkel gazdagít. A hangok, a szagok, a nyüzsgő környezet. Ezer és ezer új információ. Csak kapkodom a fejem. De a temérdek új inger mellett sem lankad figyelmem és azonnal észreveszem, amikor Marabas feltűnik a játszótéren. 
-Nem, egy másodpercig sem...szórakoztató az emberek világa. - mondom apró mosollyal a szám sarkán. Kérdésére határozott igennel felelek, még bólintok is mellé, s amint megemelem a fejem megpillantom azt a gyereket, aki nem is olyan régen a középső ujját mutogatta felém. Amint meglát minket nyelvet ölt ránk és újra megemeli a kezét immáron nem csak felém, hanem démontársam felé is. Emellé kaján vigyor telepedik arcára, ami azt sugallja, hogy nagyon elégedett önmagával. Tudom, nem kellene foglalkoznom vele, mégis felmegy bennem a pumpa és késztetést érzek, hogy kicsit megleckéztessem a kis szarost. Még a tenyeremben is viszketést érzek. Ördögi mosollyal nézek vissza rá, majd démonian csillan meg szemem, mire a kölyköt kiveri a víz. Visítva ugrik le a lójátékról és fut, azaz csak futna el, de menekülését megakadályozza kioldódott cipőfűzője és a homokozó padkája. Lábai összeakadnak és olyan hatalmasat hasal, hogy öröm nézni. Arccal a betonba érkezik, és hosszú lélegzetvételnyi ideig fekve is marad. A mutatványt temérdek szempár követi, mégis csak a gyerek szülőanyja rohan a pórul járt fiú segítségére. A többiek elhűlten állnak és bámulnak. Vannak páran, akik valami készüléket tartanak maguk elé, és azon keresztül követik az eseményeket. Az üvöltő fiút lassan felvakarják a kőösvényről. Orrából és szájából ömlik a vér, pár foga pedig a földön marad. Hoppácska...
-Bocsánat, kicsit elkalandoztam. - nevetek fel szórakozottan, ugyanakkor meglehetősen elégedetten. A napi rossz cselekedetet azt hiszem letudtam.
Igen, igen. Pontosan erre. - bólogatok tovább, majd amikor megemlíti, hogy segítségéért viszonzást vár, méghozzá hasonló értékben, továbbra is csak helyeselni tudok.
-Mi sem természetesebb. - felelem lágyan ringatózva a hintában ülve. Nem igazán érzek magamban korlátokat. Lényegében bármilyen aljasságra rábírható vagyok. Sosem feszélyezett szégyenérzet a tetteim után, persze jól tudom mi az, hiszen, amikor a halandók világában járok, olykor magamra erőltetek ilyen és ehhez hasonló emberi érzéseket a boldogulásom végett.  
-Nooos, mi lenne az első, amit szerinted érdemes lenne látnom...elsajátítanom a mai fura világból? - kíváncsi pillantások között kérdezem.

Marabas óraműpontossággal érkezik, pont ahogy róla írták: "nála talán csak a halál érkezik pontosabban".
Ám nem egyedül jön, a díszkíséret is vele tart. Ám ők a háttérben maradnak és próbálnak rejtve maradni. Persze szemfüles démonka révén párat azonnal sikerül kiszúrnom, ha nem is mindannyiukat. Tekintetem magam is a gyerekjáték felé fordítom, ami most is folyamatos működésben van, a lerobbanthatatlanul rajta üldögélő embergyereknek hála.
-Nem jöttem elég korán, lestoppolták. - vonom meg nemtörődöm módon vállaimat.
-A hintát viszont befoglaltam...mindkettőt. - utalok rá, ha gondolja, nyugodtan letelepedhet a mellettem lévő szabad hintára.
-Nem egyszerű szabad ülőhelyet találni itt a napnak ebben a szakában sem. - pedig azt gondolnám, hogy ilyenkor a legtöbb porba fingónak már magasra lövik a pizsamacsillagot és takarodó van. Ezek szerint ez is az új idők hozadéka. Ha jobban belegondolunk fura is lehet, hogy ennyi mondénkölyök mellett van két szabad hinta. Így sejthető, hogy nem a "kérlek szépen add át nekem" szöveggel jutottam a helyhez. Na jó, igazából tettem kísérletet és elhangzott a számból egy hasonló, kedvesnek gondolt mondat: "kis takony, húzzál innét", de a büdös kölke nem tágított és szemtelen módon még a nyelvét is rám öltötte. Meg mutatott valamit a kezével, amit nem igazán értettem, de úgy vélem valami igen csúnyát jelenthet. Nem túlzottan jövök ki a gyerekekkel, ezért a szokásos második lépés, avagy kenyerezzem le őket valami édes nyalánksággal ezúttal elmaradt és más, durvább eszközökhöz folyamodtam. Konkrétan két gyereket kellett kilöknöm belőle, hogy megkaparintsam. Lábammal meglöktem hátulról, a többi meg jött magától, mint a karikacsapás. Öröm volt nézni, ahogy a hinta hatalmas lendülettel magasra ível, és utasa nélkül tér vissza. Emiatt természetesen nem érzek különösebben lelkifurdalást. Főleg, hogy a gyerek életben marad, igaz arccal előre, a sikoltástól nyitva maradt szájjal érkezett a homokozóba. Lehet az orra, meg pár foga is bánta. Az élet kegyetlen verseny, jobb ha már most mélyen az eszükbe vésik.
-Szóval...azért kerestelek meg, mert segítségre lenne szükségem. - csapok is bele a dolgokba, miközben lágyan előre hátra hintázok.
-Úgy hallottam, te jó pár éve élsz a mondének között és otthonosan mozogsz köztük. - nyújtom előre a lábam és kicsit dobok a lendületemen.
-Finoman szólva is, óriásit változott a világ, jó volna, ha lenne valaki, aki segítene eligazodni benne. - magyarázom kicsit eltűnődve azon, vajon mennyi idő alatt tudnám ezt a csomó mindent elsajátítani.
-Például, azt se tudom ez mit jelent. - emelem a csuklóm kecsesen Marabas felé, majd ökölbe szorított kézzel, középső ujjamat kinyújtva utánozom le a jelet, amit a gyerektől láttam.
-Természetesen ezt nem kívánom ingyen. Szívességet szívességért. - teszem még hozzá gyorsan.

Nehéz szavakkal leírni azt az érzést, amikor egy általad ismert világ alapjaiban változik meg. Mintha minden egyetlen csettintés nyomán hatalmas fordulatot venne. A ráeszmélés pillanata talán olyasmi lehet, mint egy kómából ébredés. Minden új, minden más, leginkább kényelmetlenül zavaros és furcsa. Amikor utoljára a mondének világában jártam még négyfogatú lovaskocsik száguldoztak a macskaköves utakon, pilácsmester csiholt éjjeli fényt az utcákon és a nők még szoknyában jártak. Most meg? Villódzó neon fények, hordozható távbeszélők, ló nélküli gépszekerek és sok ezer más, amire nem találok szavakat. Mégis...a sok idegen újdonság mögött éles démonszemem azonnal meglátja e világban rejlő destruktív lehetőségeket.

A mindennapi eszközök, a viselet, a zene, az ételek, az illatok mások ugyan, de az emberek ugyanolyanok. Vágyakozók, gőgösek, kapzsik, álmodozók, bűntevésre hajlamosak...bűnbe csábíthatók. A könyvtár falait magam mögött hagyva indulok el, hogy megismerjem ezt az új világot. A sok újdonságot látva viszont egyértelművé válik, segítségre lesz szükségem. Feltérképezhetném magam is, de miért fáradnék ilyesmivel, ha más démonok már úgyis kitaposták előttem ezt az ösvényt. Így időt spórolok, ha egy fajtámbéli segítségét kérem, bár ismerve magunkat, ennek meglesz az ára. Naplómat felcsapva szemezgetek a lehetőségek között. Abigor. Pffff. Na még csak az kéne. Nem bírom az öntelt pofáját.  Lapozok. Lamia. Na nála szinte bárki jobb lenne. Lapozok még egyet. Nem. Nem. Ő sem. Na ő TUTI nem. Abszolúte kizárt!!! Lapozgatok, és közben rájövök, hogy nem sok démont kedvelek. Aztán megakad a szemem Marabason. Hm.... Pár pillanatra elmélyedek az emlékeimben és megpróbálom felidézni, hol hallottam a nevét. Bevillan egy ősrégi házibuli és egy női mosdóban elhangzott érdekes beszélgetés. Annak az estének a gondolatára önkénytelenül vigyorodom el. Aznap elég sokat ittam..fogadásból, és nem gyenge rosszulléttel tévedtem be a lányvécében. Homlokomat a budi falának döntöttem és "imádkoztam", hogy ne bújjon elő a vukk. Rohadt életbe, kivagyok. Dörmögtem valami ilyesmit az orrom alatt. Kutyául voltam, de végül is megérte, leittam mindenkit. Én nyertem! Miközben vécén üldögélve igyekeztem magamat újra lendületbe hozni, három démoncsitri robbant be vihogva az ajtón. Először rájuk sem figyeltem, volt elég bajom, de aztán megütötte valami a fülemet. Miközben pillájukat pöndörítették és újabb vastag réteget húztak az ajkaikra azt ecsetelték, hogy 1-től 10-es skálán melyik démon milyen jó pasi és mire képes. Elsőként a  démoni elitet vették célba, repkedtek a számok. Ennyi tömény baromságot hallgatva, szinte kijózanodtam és őszintén mondom, nagy akaraterő kellett, hogy ne vihogjak fel. Ekkor hangzott el Marabas neve, akit inkább démoni teljesítménye miatt emeltek ki.
-Hahóó! - csaptam ki váratlanul a vécéajtót kisebb ijedtséget hozva ezzel rájuk. Nem gondolták, hogy más is van rajtuk kívül a mosdóban. Miközben hebegtek-habogtak és próbálták megmagyarázni amit felesleges, kiszúrtam az egyik lány kezében egy piros füzetet, amit azon nyomban el is oroztam tőle.
-Na tűnés innen. - zavartam el őket, majd mikor magamra maradtam, jobban szemügyre vettem ezt a füzetet. Meglepetésemre egész sok hasznos infó lapult benne. Így megtartottam. Bár a többségéről nem akartam tudni. Akkor nem gondoltam, hogy később még nagy hasznomra lehet.

A füzetben lévő címre, amit Marabas neve alá véstek, azon egy rövid üzenetet hagyok:
Marabas! A segítségedre van szükségem. Kössünk üzletet. Holnap, 19 óra. NY-Manhattan-Central Park. A libikókánál. Astaroth.

A libikókán két mondénpalánta üldögél, már órák óta, így fél méterrel arrébb az egyik hintán üldögélek. Lágyan előre, hátra ringatózom, miközben a démonra várok.

delaney & leviathan

what do you want?

Először a gyerekzsivaj volt az, amit nem tudtam kizárni. Talán ez volt az előszele annak a veszélynek, ami az egész testemet átjárta. Én csak elindultam hazafelé, hogy majd otthon befejezem a dolgokat, nem képzeltem túlságosan sokat bele a helyzetembe, de talán itt követtem el a legnagyobb hibát.
Nem számított, hogy mégis milyen hangosan szólt a fülembe a zene egy hang belül kaparászta a koponyámat, amely nem hozzám tartozott. Nem a saját ostoba, vagy őrült gondolatom támadott meg, hanem egy idegen férfihoz tartozó hang, amitől az egész testemben remegés futott végig és szinte kocsonyává változott az egész testem.
A másodpercek olyan hosszúnak tűntek, hogy egy pillanatra még abban is biztos voltam, hogy be fogok pisilni, ha nem tűnök el innen mihamarabb. Mégis ki ez és mit akar tőlem? Sosem féltem még ennyire. Lehet, hogy tudtam az árnyvilág létezéséről, de voltak dolgok, amikre azért még a nagynéném sem készíthetett fel. Mármint sosem gondoltam volna, hogy valaki betolakodik ilyen módon az elmémbe.
A szavai újra és újra felcsendültek elmémben én pedig remegő kezekkel kotortam a telefonom után, hogy a kezeimbe vehessem és tárcsázni kezdtem a nagynéném számát, miközben már szó szerint futólépésre kapcsoltam. Olyan szinten elöntötte a testemet a pánik, hogy nem voltam képes tisztán gondolkozni. Szinte fuldokoltam, ahogy a könnyeim is elő akartak törni belőlem és úgy éreztem, hogy már nem bírom sokáig, mielőtt darabokra hullok és nem leszek más, mint az áldozata akárkinek, aki úgy gondolja, hogy teljesen normális, ha beférkőzik az elmémbe.
A telefon szerencsémre két iszonyatosan hosszúnak tűnő csörgés után a nagynéném hangjára vált. - Central Park. Játszótér.. Gyorsan.. Kérlek.. - Egyszerre fuldokoltam, remegett a hangom és lehet, hogy sok őrültségben volt már részem, amelyeknek többségébe én magam ugrottam fejest, de most először volt, hogy féltettem az életemet. Amikor megpillantottam a portált és a belőle kilépő nagynénémet a maradék erőmmel vetettem magam a karjaiba és ösztönöztem, hogy mielőbb tűnjünk el innen. Nem tudom, hogy mi volt ez, vagy legfőképpen ki volt ez, de egy biztos. Nem akarom újra átélni.

delaney & leviathan

what do you want?

Szerettem néha a szabadban lenni, valahogy sokkal könnyebb volt így koncentrálni. Sosem fájdult meg még a tanulás közben a fejem, a friss levegőnek köszönhetően, ahogyan egy padra kuporogva írogattam a füzetbe, azt a térdeimnek támasztva. Magam alá természetesen tettem egy plédet, mert egyrészt nem lehet tudni egy ilyen nagy városban, hogy mi történik a padokban, másrészt pedig senki ne szóljon rám amiért fenn van a lábam.
A fülemben szokás szerint szólt a szokásos instrumentális zene, amire nem is igazán koncentráltam, mindössze a gyerekzsivajt igyekezett kiszűrni. Azért szerettem játszóterek közelében lenni, mert itt legalább sokkal kevesebb az esélye annak, hogy valami perverz, vagy nyomorult felbukkanjon. A Central Park-nak ez még a békésen nyüzsgős része volt. Ezen a részen nem voltak kéregetők, akik addig nem tágítanak, míg nem adsz nekik valamit, hogy elmenjenek. Azért, hogy ne kelljen őket pedig szagolni bármire képes az ember, ha kell az egész havi fizetését odadobja nekik csak többet ne kelljen őket látnia. De ez a pad most volt a saját mentsvára, a zene pedig a világot megszüntető mennyország.
A gyerekek a távolban, mintha egy férfiért rajonganának egyre hangosabban. Egy pillanatra csak felkapom a fejem az irányukba, majd újra a papírlapra szegezem a tekintetem, a mellettem lévő telefont pedig a kezembe veszem, hogy növeljem rajta picit a hangerőt. Próbáltam visszatérni a saját kis birodalmamba ezzel a trükkel, de mintha csak még hangosabbak lettek volna a gyerekek, amiről nem gondolta, hogy egyáltalán lehetséges lenne.  
Mindössze pár perc az egész, de egyre inkább idegesíteni kezd a zaj, amit már nem tudok kizárni a saját kis buborékomból, ezért a füzetemet a táskámba rakom, a telefont a zsebembe mélyesztem, a plédet gyorsan lerázom, majd azt is összehajtogatva a táska mélyére süllyesztem, amit fel is veszek a vállamra, hogy elinduljak a parkból kifelé, egyenesen hazafelé, hiszen szerencsére ma szabadnapom van. Egy kicsit legalább foglalkozhatok magammal, meg amivel csak akarok. Pont azután, hogy még befejezem a maradékot, amit itt nem sikerült.