Modellek gyűrűjében lépek ki az épületből, pezsgőbuboréktól könnyed fejjel lépkedek velük, és az apró poénbombáktól, melyeket tűzijátékként lövök fel közéjük, önfeledt hangulat és nevetés követi utunkat. Nincs okom panaszra, hiszen az este pontosan úgy zajlott, ahogyan az előre elterveztem, ahogyan megálmodtam. Sikerült a víziót, melyet a következő év tavaszára és nyarára vetettem papírra tökéletesen átültetni a kifutóra. Puszik csattannak, telefonszámok cserélnek gazdát, mosolyok villannak ezer wattos fénnyel, s amikor a kocsimhoz lépek, már egyedül vagyok és nagy sóhajjal nyitom ki az ajtót.
- Bob? Bob Peterson?
Magam mögött hallom a hangot, s egy pillanatra sem gondolom azt, hogy a kérdések nekem szólnak, de amikor a férfi látványa is társul és teszi egésszé a képet, homlokomat ráncolva pillantok rá.
- Összekever valakivel...
Flegmán vetem neki oda a szavakat, majd nyelek egy hatalmasat, hiszen pontosan tudtam, hogy miért nevez így és a majdnem huszonöt éve nem látott arcot is azonnal felismerem.
- Dehogyis! Biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Nem emlékszel Bob? Lance... Lance Castillo!
Magára mutat, majd felém nyomja hurkás ujjait, amit el kellene fogadnom, de mégsem teszem. Játszanom kell a szerepemet, amit annak idején kitaláltam magamnak, hiszen én már Güstav Green vagyok, New York egyik divatdiktátora, karrierek felett bábáskodok és mondok ítéletet. Én nem az vagyok, akinek ő ismer, az én nevem már nem Bob. Fúj!
- Biztos vagyok benne, hogy nem ismerem. Kérem, ne közelítsen vagy rendőrt hívok!
Hárítok, próbálok szabadulni, minél előbb beszállni a kocsiba és elhajtani, a férfi azonban nem enged, elém áll, akadályoz, a fenyegetés sem tántorítja el attól, hogy tovább üsse a szerinte fontos témát.
- Nem emlékszel? Együtt játszottunk a focicsapatban... Basszus Bob, emlékezned kell! Vagy valami bajod van? Amnézia vagy mi a franc? Érettségi után úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el, most meg itt állsz előttem és azt sem tudod, hogy ki vagyok?
A helyzet kezdett egyre kellemetlenebbé válni, az utolsó paparazzik figyelmét is felkeltette kettőnk értelmetlennek tűnő beszélgetése.
- Szállj be!
Parancsolok rá olyan hangnemben, ami teljesen más volt, mint ahogy eddig próbáltam elhárítani őt. Mélyebb lett, férfiasabb, leigázó, s nem finomkodó, barátságos, szívélyes. Talán meg is lepődött a hirtelen változás miatt, s éppen ezért szállt be kérdések nélkül az anyósülésre, majd amikor mindketten bekötöttük magunkat, elindultam.
- Mégis mi a faszt akarsz tőlem? Miért hiszed azt, hogy kíváncsi vagyok az ocsmány képedre, amit már majdnem elfelejtettem, amióta eljöttem abból a porfészekből?
A kocsi kerekei minden egyes kanyarnál úgy csikorogtak fel, mintha valaki körömmel kaparná az iskolai táblát, a sebesség pedig úgy passzírozott bele az ülésbe, hogy levegőt is alig kaptam. De már nem én voltam a volán mögött, nem én terelgettem a négykerekűt New York utcáin, hanem valaki más, akit szinte az egész életemben ismertem, és mindig vigyázott rám, amikor bajba kerültem.
- Én csak...
- A pofád befogod! Ha huszonöt éve nem láttalak, akkor vajon mennyire érdekel, hogy mit akarsz mondani?
Úgy éreztem magam, mintha a hátsó ülésen ülnék, valamilyen szinten részese voltam a beszélgetésnek, de nem tudtam beleszólni, nem tudtam uralni a testemet. Képtelen voltam arra, hogy újra a kezembe vegyem az irányítást. Fájt a fejem, Simone átölelt hátulról, nyugtatni próbált, végigsimított az arcomon, mosolya pedig hatott rám, elringatott és melegséggel töltött el.
- Hol laksz?
- Salt Lake Cityben...
- A városban hol laksz? Szálloda, motel, Airbnb?
- Mi ez az egész?
Már nem hallottam a saját hangomat, hogy miként feleltem erre a kérdésre, csak azt tudtam, amikor újra éber voltam, hogy fájnak a csuklóim és apró vércseppek sorakoznak kezeim bütykein. A férfi már nem volt mellettem, eltűnt, képtelen voltam felidézni, hogy mikor szállt ki a kocsiból. A visszapillantó tükörben mérem végig a vonásaimat. Felszakadt a szám, érzem a seb fájdalmas jelenét, és csak szuszogtam, mintha csak egy adrenalin fröccs szorítaná gúsba a tüdőmet. Gordon gondolatait hallottam, elmagyarázott néhány apró láncszemet az események sorozatából, de nem túl részletesen, nem túl összefüggően. Még mindig védett, meg akart óvni attól, ami történt, amikor úgy éreztem magam, mintha a kocsi csomagtartójába lettem volna bezárva.
- Minden rendben lesz?
Csak hümmögött a fejemben, bólintott és eltűnt.