kierark

Az árnyvadászok világa, már annak a gondolata is idegen számomra. Nem vetem meg sem Markot, sem a nővérét félvér származásuk miatt, de hogy a saját bőrömön elképzeljem a rúnák okozta hegeket... Nem, valahogy nem én lennék. Bőrömet már így is elcsúfította testvéreim, atyám kínzása, a vadűzésben átélt, keményebb telek, s noha értem, hogy Mark hízelegni, kedveskedni próbál azzal, hogy népe rituáléját felhozza, mégis úgy érzem, ez az egyetlen dolog, amit még érte sem tennék meg.
- Annyi más, nemes rituálé van még ezen a világon, mi összeköthet minket... - Hajába simítok, gyengéden terelném gondolatai folyamát másfelé. Nem akarom, hogy visszatérjen az árnyvadászokhoz; attól még, mert ezt egyelőre nincs merszem, sem szívem a szemébe mondani, így van. Önzőségem, az iránta érzett szerelem mindig is erősebb lesz annál.
A homokba döntöm, csókok heves árjába hívva magasodom fölé, majd mikor fordulna, engedem. Kezünk még mindig összekulcsolva, nem törném fel semmiért a kapcsot köztünk, hiszen ajkaim, nyelvével táncoló nyelvem mindent közölnek, amit csak kellhet. Csókunk hosszú és szenvedélyes, egészen hajnalig el tudnék vele így szerelmeskedni, ő az ölemen, én meg csak becézem a száját... De többre vágyom és érzem, hogy ő is. Ahogy elszakad, levegőért kapva pillantok fel rá, majd figyelem, tekintete hova összpontosul. Megérintem a nyakamhoz érő kezét.
- Minden perce megérte. Ne félj, kedves. - Ajkamhoz húzom a tenyerét, lágyan belepuszilok, hátha ezzel eloszlathatom bűntudatos arckifejezését. Lélegzetem elakad, ahogy helyezkedni kezd felettem, lélegzetvisszafojtva figyelem, gyönyörködöm karcsú, sápadt testében, mely lassan eggyé válik az enyémmel, érzelmektől eltorzuló arcában, megfeszülő izmaiban, meredező férfiasságában. Ahogy egyre mélyebben magába fogad, le kell hunynom a szemem, pilláim sötét vásznán is ugyanúgy csillagokat látok.
- Mark... - rebegem nevét, egyik tenyerem a csípőjén köt ki, ujjaim puhán bőrébe vájnak. Hagyom, hogy ő adja meg a nyitóakkordot, akkor kezdjen el mozogni, amikor jól érzi. Vissza kell fognom magam, a bennem tomboló vágyat és erőt, hogy ne mozduljak, ne kezdjem el pumpálni, sem birtokolni. Ez az ő tánca, én egyelőre csak gyönyörködöm. Mosolyom elsötétül, cinkos színezetet kap, ahogy kezem előre vándorol. Markomba fogom a férfiasságát, gyengéden hátrahúzom rajta a bőrt, majd vissza, fel és vissza, kezem rááll erre a liftező mozdulatra. Hüvelykujjammal befedem makkját, lágyan, körkörösen cirógatom, mielőtt folytatnám az izgatását, és közben csak úgy szívom magamba a látványt, arcának, testének játékát. Az első tánc még az övé, ha mozogni kezd, úgy egészen alá simulok, kezem megpihentetem hullámzó csípőjén, combján, fenekén. Halk, elégedett sóhajok, morranások törnek fel torkomból. Ringása, kígyózása megőrjít, a csillagok jobban fénylenek a fejünk felett, az óceán susogása a szerelem ősi nyelvén dalol nekünk. A kezéért nyúlok, lehúzom magamhoz, szám birtokba veszi az övét, végigsimítok a mellkasán, a hasán, majd átfogom a derekát. Ajkaim a nyakára tapadnak, a kulcscsontjára, csókokat harapok magamnak, majd megemelkedem és emelem őt is magamon: felülök. Két tenyerem a fenekén köt ki, átveszem az irányítást, ez már nem az ő tánca, hanem közös, emelgetem, irányítom magamon, hol jobban ágyékomra szorítva a fenekét, hol hevesebben pattogtatva a farkamon.
- Szerelmem... - súgom nyaka finom illatába, ahonnét a mellkasára kalandozik a fejem. Rálelek a mellbimbójára, nyelvem játékosan járja körbe, befedi, majd ajkaim közé szívom hol az egyiket, hol a másikat. Érzem merev férfiasságát a hasfalamnak nyomódni, érzem az őrjítő forróságot, mellyel szorít, szív magába. Mark kitölti az egész világom, az illata, a hangja, az érintése... Kezem lecsúszik a fenekéről, magam mögé támaszkodom, enyhén hátrébb dőlve. Csípőm mozogni kezd alatta, fel-fellököm, mélyebbre hatolva benne, egészen kisajátítva, átírva kettőnk tempóját a magam ütemére. Heves lökésekkel szeretem alulról, mélyen, keményen, ahogyan csak én tudom...

kierark

Csendben figyelem magunk alatt a tájat, nem érzem szükségét, hogy felesleges fecsegéssel töltsük ki az utazás keltette űrt. Jól esik újra együtt vágtatni Markkal, visszahozza azoknak az egyszerű, olykor brutális napok nyugalmát, amikor nem volt más dolgunk, mint kivárni egy-egy csatát és csak szeretni egymást. A Vadűzés teljesen elvesztette számomra értelmét azzal, hogy Mark elment; ellopta magával azt a kevés örömöt, melyet apám száműzetésében leltem és nem maradt más, csak a borzalom és a szenvedés. Csak akkor töröm meg köztünk a csendet, amikor elérjük az úticélunkat és kirajzolódik előttünk az öböl a holdfénytől sápadtan csillogó víztükrével és az ezüstös hullámokkal, melyek a partot és a sziklákat mossák. Megpaskolom Szélvész nyakát, megköszönöm neki a hosszú utat, mielőtt mellette ellépve szemügyre venném a tengert. Vagy talán az óceán? Mit is tanított Mark nekem?
- Varázslatos. - Hiánya hozzá vonz, felé fordulva figyelem, merre jár és miért nincs szorosan mellettem. Az az egy szó rögtön átértékelődik, ahogy megpillantom őt. Te vagy a varázslatos, javítom ki magam, ahogy figyelem, hogyan szabadul meg felsőjétől, tündérvérével hogyan bűvölve sétál felém. Minden egyes lépésével egyre inkább szédít, és mire elém ér, azt hiszem, hajlandó lennék bármire. Visszaszállnék Szélvészre és megszöktetném, pont, ahogy kérte, már ha nem lenne olyan erős a csábítás, hogy itt helyben megcsókoljam. Mohónak érzem a csókját, hagyom, hogy kedve szerint diktálja a tempót, lépést tartok vele, fejem enyhén oldalra billentem, hogy jobban hozzáférjek és a szájára tudjak csókolni mindent, ami kimondatlan maradt bennem. Közben tenyerem bejárja az oldalát, a derekát, majd célirányosan a fenekére csúszik, félgömbjeibe markolok, átkozva azt a kevés ruhát, ami még közénk feszül.
Hagyom, hogy tovább kalandozzon a nyakamra, helyet adok neki, eddig csak cirógató tenyerem jobban rá-rászorít a hátsójára, ahogy megkezdi önkényes magánakcióját. Tűröm a semmiske fájdalmat, még ez is kéjként hat rám, egészen belebolondít. Csak akkor szisszenek fel halkan, inkább a hatás kedvéért, mintsem a fájdalom miatt, mikor elszakad a nyakamtól és csókkal pecsételi le a művét. Ujjaimat a bizsergő pontra tapasztom, próbálom kitapintani, miféle lenyomatot hagyhatott ott.
- Azt hittem, a szolgákat és az állatokat szokás csak megjelölni. - Cseppnyi neheztelés sincs bennem, épp ellenkezőleg, láthatóan tetszik, hogy rajtam élte ki birtoklási vágyát. Ha tehetném, rögtön viszonoznám a gesztust, de kénytelen vagyok későbbre hagyni, félő ugyanis, hogy túl türelmetlen vagyok jelenleg egy efféle procedúrához. Ahogy a hajamba túr, odahajolok és félbeszakítom egy csókkal. - Bár örökké magamon hordhatnám a jelét, hogy a tiéd vagyok... És te az enyém. - érintem meg a kézfejét, ajkaim a csuklóján lüktető érhez nyomom, gyengéd csókkal illetem, hálát rebegve minden egyes dobbanásáért. Szavaitól újszerű fény gyúl szememben, a vágynak egy csakis általa ismert árnyalata, mely túl mocskos és túl vad, túl ősi ahhoz, hogy bárki más előtt felvállaljam. Ez az övé, egyedül az övé.
- Nos, rajtam a jeled. A nyelveteken ez azt jelenti, bármit kezdhetsz velem, nemde? - Pillantásom játékos és egészen kihívó, előszele annak, mi minden vár majd rá, ha lerántom a pódiumról és átveszem a helyét, amikor majd rám kerül a sor, hogy megmutassam, mennyire szeretem... De előbb még engedem, hogy ő teljesedjen ki. Habár borzasztóan élvezem a csókjait, az érintéseit, mégsem bírok tovább várni, ahogy ingerlő ábrákat rajzol ujjai hegyével vágytól feszülő alhasamra, megragadom a kezét és parancsolón a férfiasságomra vezetem. Hercegi fennköltségem tör erő belőlem néhány pillanatra, megvillantva türelmetlenségem, akaratosságom, mely mind az ő hibája, hiszen ő minden vágyam tárgya.
Nem kell sokáig bűvölnie, hogy teljesen vágyba hozzon. Ha nem térdelne magától is, én nyomnám le, így viszont csak szőke fürtjeibe túrok, puhán és támasztón, nem óhajtom sem irányítani, sem korlátozni. Epekedve figyelem minden egyes mozdulatát, a látvány legalább annyira ingerlő, mint amit tenni készül.
- Mutasd meg, mennyire szeretsz. - Enyhe gőggel pillantok le rá, de megbújik mögötte minden kedvességem és szeretetem is; pontosan láthatja, melyik a két véglet közül a valódi. Ahogy végre megérint és körülzár a nyelve, halk, finom sóhaj tör fel belőlem Megbabonázva figyelem, hogyan fogad be ajkai közé, hogyan merülök el benne újra és újra. Olyan gyönyörű vagy, oly nemes... Eljön az a pont, ahol le kell hunynom a szemem, pilláim alatt csillagok robbannak, minden intenzív és tökéletes. Te. Te vagy tökéletes. Eddig csak pihenő kezem lassan életre kel, a tarkójára fogva kezdem el irányítani, nem durván, inkább csak irányadón, gyorsabban, keményebben, mélyebben...
Érzem, hogy szívdobbanásokra vagyok csupán a robbanástól, így elhúzom ágyékomtól a fejét, megállásra késztetem.
- Még ne. Nem így. - Finoman hátrahúzom a fejét, hogy rám nézzen. - Majd veled... - Nem segítem fel, hanem leereszkedem hozzá és eldöntöm a homokba, szabályosan leteperem, végigdöntöm a puha szemcséken és megcsókolom, belekóstolok az ízbe, amit ő érzett. Felajzott csípőm az övének feszítem. Nem időzök azonban sokáig a szájánál, a nyakára, a kulcscsontjára térek, lapockám ki-kidomborodik, ahogy felette támaszkodva bebarangolom a mellkasát, nyelvemmel ábrákat festek a bőrére, rúnákat, melyeket egyedül mi ismerünk, hogy aztán csókjaimmal letörölhessem.
- Mark, én Markom... - suttogom, állam megtámasztva néhány pillanatra a szegycsontján, onnan pillantok fel rá, de két kezemmel már a nadrágját bontogatom. Megemelem kicsit a csípőjét, hogy kényelmesen lehúzhassam róla a ruhadarabot, teljesen lecsupaszítva a hold és a csillagok előtt. - Szépségem mit sem ér a tiédhez képest. - Mintha most látnám először, olyan csodálattal mérem végig. Kibújok a felsőmből és félrehajítom, a nadrágot egyelőre hagyom, hadd lógjon rendezetlenül rajtam. Újból Mark fölé magasodom, tenyerembe becézem a tenyerét, csak azért, hogy utána a feje mellé szegezhessem, ujjaink egymásba kulcsolva, miközben egész testemmel hozzásimulok, bőr a bőrhöz, csípő a csípőhöz, férfiassága az enyémhez, összemosva a homokra vetülő árnyékunkat.

kierark

Bár létezne olyan varázslat, mellyel tükrömön keresztül láthatná magát, hogy meggyőződjön róla, az én szememben milyen tökéletes és mennyire hibátlan! Fénye eltorzítja, elnyomja másokét. Mióta őt ismerem, átértékeltem a szépséget, nem hatnak rám gyönyörű nők és igéző szemek, sem karcsú vonalak, sem édes csókok. Ő lett az egyetlen a szívemnek, s bár tehetném, másra mégsem vágyom. Ősibb erő ez még a tündérek mágiájánál is.
Érintése a felsőm alatt érzelmek százait korbácsolja fel bennem, a vágytól befeszül az alhasam, jeleit ő is érezheti, ahogy csípőm az övén. Nem érdekelne az sem, ha meglátnak, a sürgető vágy egyre csak égeti türelmem vékony fonalát. Most rögtön, itt, a tetőn...
Morranok, ahogy elhúzódik, figyelmem azonban egyből az övé. Szavai fényt lopnak sötét bogaraim mögé, legfőbb vágyam festi ajkaira, a valóság rám nehezedő súlya azonban a földhöz szegez, szemöldökeim szomorkásan futnak össze lelkesedése láttán, tudván, hogy le kell rombolnom azt.
- Ha létezne széle a világnak, az sem lehetne elég messze. A halált nem tudod kijátszani. - Kezem a vállára siklik, gyengéd cirógatással próbálok enyhíteni szavaim súlyán, hogy érezze, bár kérését lehetetlennek tartom, mégis mellette állok. Én örülnék a legjobban, ha valóra válthatnám a kívánságát. Láthatóan tétovázom, mikor tovább tetézi, a kísértés túlságosan nagy, a büntetés terhe pedig jelentéktelenné szűkül. Úgy érzem, egy vele töltött, szabad éjszaka megérne bármit. Összekulcsolt kezünkre pillantok.
- Hogy tudnék nemet mondani? A szívemnek talán. Neked soha. - visszahúzódom, épp csak annyira, hogy csókot lehelhessek az ajkára, mielőtt a távolság ismét kettőnk közé szökne. Elhúzódom annyira, hogy Szélvészt hívhassam. - Csak mára. - Valahogy elviselném, ha bajba kerülnék a szökés miatt, de hogy őt bajba sodorjam, arról szó sem lehet. Szeretném, ha egyszer visszatérne közénk a Vadűzésbe, márpedig ahhoz az kell, hogy ne játssza el Gwyn bizalmát - és én sem.
Szélvész, még mindig éjfekete alakjában, leereszkedik mellénk a tetőre. Mellé kísérem Markot és felsegítem, majd felkapaszkodom én is; csak fent ülve döbbenek rá, hogy idefent nem igazán ismerek egyetlen helyet sem, ahová mehetnénk. Lázasan gondolkodom, próbálok felidézni bármit, ami megfelelő lenne szabadságunk kiteljesítéséhez, végül kissé tanácstalanul Markra sandítok.
- És most hova? - Még ha bosszant is beismernem, hogy két különböző világból származunk, ezúttal előnyünkre válhat, ha ismer valami jó helyet. Eleget lovagolta Szélvészt, hogy irányt tudjon mutatni neki, én pedig teljességgel rábízom magam a döntésére. Teljesen mindegy, hova megyünk, amíg velem van.
- Ez így olyan, mintha te rabolnál el engem, nem pedig fordítva... - jegyzem meg mosolyogva, enyhe ugratásként.

kierark

Sokszor kérdezik, hiányzik-e az Ellenudvar, és a válaszom mindig ugyanaz: nem. Eleinte megrökönyödtem saját érzéketlenségemen, aztán rájöttem, hogy véremnél fogva képtelen vagyok hazudni - ezzel együtt pedig az is világossá vált előttem, hogy valóban nem vágyom vissza atyám trónja és a több tucat féltestvérem közé. Azóta nem, mióta Markot megismertem, s noha az idilltől meglehetősen távol áll a Vadűzés zord, gyászos világa, a boldogság kis szeletét mégis magában hordozták a Mark mellett lóháton töltött éjjelek és nappalok. Ezt a futó kis ízét vették el a boldogságnak, megsavanyodott minden, mióta a fiút visszahoztuk a családjához; most pedig, ahogy karjaid körém fonod, mintha visszalopnád a fényt az éjszakába, a meleget a jégvilágba.
Hangszíne gyengesége egyszerre riaszt meg és könnyít a lelkemen. Nem örülök, hogy ennyire sebezhetőnek és törékenynek tűnik, közben viszont mégis sziklák gördülnek le a mellkasomról. Edzettem magam a fájdalomra, arra, hogy szembesítsem magam azzal, esetlegesen milyen boldog itthon, a rémképpel, hogy sosem fog visszatérni hozzám. Bár nem kívánnék boldogtalanságot annak, akit szeretek, azt mégis könnyebbség látni, hogy még nem vesztettem el teljesen a harcot.
- Nem jöhettem hamarabb. - Szabadkozásomból tudhatja, hogy nem hazudok. Ha egyedül rajtam múlt volna, magára sem hagyom, vagy esetleg engedek szívem diktálásának és olyan messzire vágtatok vele Szélvész hátán, hogy se a Vadűzés, se az árnyvadászok ne találhassanak ránk, soha többé.
Sajnos van, ami elől képtelenség elfutni. - De már itt vagyok - teszem hozzá, ajkam halvány mosolyra görbül, mely egészen kisimul a vágytól, ahogy közelebb von magához és testünk egymásnak feszül. Lehunyt szemmel simulok cirógató jobbjába, élvezem érintése gyengédségét, és ahogy orrunk összeér, felnézek rá, leplezetlen éhséggel és szeretettel.
Már majdnem elérem a száját, hogy újabb csókot követeljek magamnak, amikor feltűnik a kötés a kezén és a vér. Kettőnk közé nyúlok, elszakítom balját a derekamról, hogy szemügyre vehessem. Ha most Tündérföldén lenne, ez az aprócska vágás meg sem kottyanna neki... Vagy ha ismét árnyvadász lenne, súgja egy gonosz, áruló hang a fejemben, amit irritáltan elnyomok.
- Ezt újra kéne kötni. - A fejem csóválom, de szívem szerint azzal cukkolnám, néhány napot sem tudsz meglenni nélkülem, a szavaknak azonban ereje van és amint kimondom, valósággá válik. Nem rontanám el vele a pillanatot. Két tenyerembe fogom a kezét és lebontom róla az átázott kötést, amit egyszerűen csak hagyok a földre esni. Beborítom a sebet, lehunyt szemmel merítek a város alatt futó ley vonalak energiájából. Ahhoz elég, hogy elállítsam a vérzést és a vágás elkezdjen lassan összeforrni. Az ajkamhoz emelem a kezét, csókot lehelek a tenyerére, mielőtt elengedném. - Máshol is megsérültél? - Nem feltétlenül várok választ, önkényesen cselekszem, orrommal végigbújom arcélét, befurakszom egészen a nyakához, csókokkal, apró harapásokkal kóstolok bele, finoman karistolom bőrét a nyaka ívétől fel egészen a füle tövéig, majd lágyan torkába marva. Kezem közben már ismét a derekán jár, hogy az imént keletkezett rést köztünk nullára redukáljam. Egészen parancsolón húzom oda magamhoz, akaratosan, önzőn, de ez csakis a Te hibád, hiszen elmentél és arra kárhoztattál, hogy minden percben téged hiányoljalak...

kierark

A Vadűzésből nincs kijárás, nincs visszalépés, nincsenek titkos hazalátogatások -  legtöbbünknek nincs is már hova visszatérnie. Származásomnak köszönhetően ugyan járt némi előny, olyan privilégiumok, melyekért okkal vetettek meg a többiek, ám ha Mark Blackthornról volt szó, nem érdekelt, hányan élezik rajtam a nyelvüket, hányszor kell meghajtanom a hátam vagy a porban térdepelnem; a legkülönösebb az egészben pedig az volt, hogy ezt egyáltalán nem éreztem sem szégyennek, sem lehúzó erőnek. Olyan természetesen jött, hogy bármire hajlandó lennék érte, mint a lélegzetvétel. Aki a világ előtt csak egy félvér árnyvadász volt, az nekem maga a világ: érte kész voltam erdőket felégetni.
Szerencsére erre nem kellett, hogy sor kerüljön, elég volt ugyanis jókor kérni a jó szívességet a jó tündértől, és máris megnyílt előttem a kiút, észrevétlenül magam mögött hagyhattam a tündérek birodalmát. "Észrevétlenül." Naivitás lenne azt hinnem, hogy Gwynnek sejtelme sem volt az egészről, de amíg a haragja nem ér utol, nem terveztem hátranézni. Los Angelesig nem. Egyre csak az hajtott, hogy újra láthassam őt. Nem, nem értem be csupán ennyivel, többre vágytam: látni, érezni és úgy szeretni, ahogyan csak egy tündér képes szeretni.
Éjsötét, elmosódott sziluettként hasítom keresztül az eget Szélvész hátán. Tökéletesen felvettük az éjszaka alakját, már csak arra ügyelnék, hogy le tudjak úgy szállni a tetőn, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, ám a fent ücsörgő romba dönti a terveimet. Épp megfontolnám, hogy visszavonulót fújok, amikor az ismerős, világos fürtök látványába beledobban a szívem. Végre! Így ahelyett, hogy tovább rejtőzködnék, egy éles kanyarral egyenesen Mark elé fordítom Szélvészt.
Pillantásom megviseltnek tűnő vonásairól a kezében szorongatott irónra vándorol. Noha dilemmája teljesen érthető, mégis különös féltés szorítja össze a gyomrom arra gondolván, mire is készül.
- Ha valóban ezt óhajtod, legalább várd meg, míg lemegyek. - Azzal átlendítem magam a ló felett. Alig érinti csizmám talpa az Intézet tetejét, már eresztem is útjára Szélvészt. Kissé óvakodva lesek körbe, ám úgy látszik (legnagyobb megelégedésemre), a védelmi rendszerük nem terjed ki a tetőre felsurranó tündér hercegekre. Ha Mark nem kelt fel, úgy féltérdre ereszkedem előtte, ha viszont talpon van, a derekánál fogva húzom oda magamhoz, és mielőtt eljutnánk bármiféle verbális üdvözlésig, szám az övére tapad, rövid, de annál mohóbb csókkal adom tudtára, mennyire hiányzott. Tenyerem közben az alkarjára vándorol, és ahogy ajkaink elszakadnak egymástól, lepillantok kettőnk közé. Hüvelykujjammal sápadt bőrét cirógatom, azon tűnődve, mit is jelentene rám, kettőnkre nézve, ha ismét rúnák borítanák a testét - ha oldalt választana.
Végül anélkül, hogy gondolataim közül bármit is hangosan kiejtenék, némán fúrom homlokom az övéhez, ha nem húzódik el tőlem. Szemem lehunyva döntöm össze a fejünket, másik kezem felvándorol egészen a tarkójára, a puha fürtökbe futnak ujjaim, lágyan beléjük markolok. Hiába járunk mindketten tilosban, újra érezni és érinteni őt felszabadítóbb bárminél.