Give my life for you, Jace

Nyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit a kérdésére, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Szinte olyan volt, mintha kiszáradtam volna; képtelen voltam bármit is mondani. Nem tudtam pontosan, miért hozott ide, vagyis voltak tippjeim, de nem tettem volna fel az életemet rájuk. Én nem voltam egy az olyan lányok közül, akiket felhozott magához, én… a barátja voltam. Hiába pörögtek a gondolataim olyasfélék körül, hogy talán akar tőlem valamit, muszáj volt a földön maradnom. Reálisan gondolkodnom. Sőt, ki kellett volna zárnom minden érzelmet… a családom is ezt várta el tőlem. Mégis engedtem Jacenek és az ő szeszélyeinek. Talán sosem vette észre, de minden úgy volt, ahogyan ő akarta. Bármire rá tudott venni. Bármennyire is vesztünk össze olykor, végül mindig megtettem, amit akart.
A szavakra csak bólintottam egy aprót. Persze, hogy igazam volt. Már-már teljesen le is mondtam a hiú reményekről, mikor végül megcsókolt. Más volt ez a csók, mint a gyengélkedőn; sokkal bátrabb volt Jace és azt hiszem, én is. Mohó voltam és követelőző. Olyan volt, mintha kezdtem volna elveszíteni magam fölött az irányítást. Létezik egyáltalán ilyen? Az ajtónak nyomtam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Még magamat is megleptem azzal, hogy ennyire dominánssá váltam két pillanat alatt. De ösztönös volt. Testünk szinte egymásnak feszült és anyagon át is éreztem őt; ez pedig egyre jobban felkeltette az amúgy mindig bennem szunnyadó vágyakat. Érintettem, csókoltam, addig, míg a levegőm el nem fogyott.
Tudtam, hogy mindez hiba. Életünk legnagyobb hibája. Mindentől eleshetünk, amink van. De ez akkor nem érdekelt. A fejem mintha teljesen kiürült volna. Jobban mondva csak Jace járt benne. Az illata, az érintése, az ajkai… a lénye.
Megtolt a mellkasomnál fogva és újra megéreztem ajkait az enyémen. Gyengéden csókoltam vissza, s ahogy az ágyra lökött, engedelmesen leültem. Nem is tudtam volna mást csinálni. Felpislogtam rá ártatlan tekintettel. Tele voltam kimondatlan kérdésekkel.
- Jace…? – Fogalmam sincs, mit akartam igazából kérdezni, de már nem jutottam el odáig, hogy kimondjam. Fölém térdelt, átkarolta a nyakam. A szívem egyre inkább zakatolt. Nem álom, igaz? Egyszerre akartam sírni és mosolyogni, de kívülről nem látszott ebből semmi. A derekára csúsztattam a kezeimet, majd szorosan magamhoz öleltem, ahogy az ölembe simult.
A kérdése kizökkentett. Szó szerint egy pillanatra azt sem tudtam, mit mondhatnék, aztán megköszörültem a torkomat. A nyakához fúrtam az arcomat néhány pillanatra, mielőtt újra felemeltem volna a fejemet. Már majdnem válaszoltam, mikor a szánk újból összeért. Szerencsére nem kellett semmit mondanom: mindketten tudtuk, hogy az nem a szeráf, hanem sokkal inkább vágyaim legékesebb bizonyítéka. Vágytam Jacere és most úgy éreztem, életemben talán először, hogy megkaphatom azt, akiért a szívem mindig is dobogott.
- Akarlak, Jace… - Suttogtam erőtlenül az ajkaiba, ködös tekintettel nézve rá egy pillanatra, majd rövid csókot nyomtam az ajkaira. – Ha hiba… akkor is – Tettem hozzá, majd fordítottam a helyzetünkön és szó szerint magam alá döntöttem a szőkét és fölé másztam, leszorítva a csuklóit az ágyra. – Szeretlek, Jace – Azt akartam, hogy tudja és az eszébe vésse. Tudnia kellett, mielőtt tovább megyünk…

Give my life for you, Jace

Hunyorogva bámultam rá a visszakérdezését hallva; volt egy sejtésem, másokat miért vitt szobára, mármint, helyesbítek: pontosan tudtam, miért zárkózott be egyes lányokkal a szobájába, de… nem tudtam elképzelni róla, hogy… nem, tuti, hogy nem akart semmit velem. Mégis miért gondolkozok ilyeneken? A szerelem tényleg ennyire idiótává teszi az embert? Elkezdtem némileg reménykedni, ugyanakkor féltem is.
- Hát… én… fogalmam sincs – Nyögtem ki erőtlenül, hisz képtelen voltam normális választ összerakni. A fejemet is gyengén megráztam, majd ahogy újra megragadott, nagyot nyeltem. Ám nem ellenkeztem, csak felzárkóztam hozzá. Bele akartam látni a fejébe és értelmezni, megtudni, hogy most vajon mire készül. A parabataiom volt, mindig is azt hittem, úgy ismerem, mint a tenyeremet, de igazából rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Hiszen most sem tudtam megjósolni semmit. Sem a tetteit, sem a szavait, sem semmit…
- Jace, figyelj, ez… - Szinte olyan halk voltam, hogy kizárt volt, hogy meghallja. Úgy éreztem, csendben kell lennem. Bármit is forralt, nem lett volna jó, ha meglát minket valaki… persze, mi fura lett volna abban, ha bemegyek a szobájába? Hacsak nem akart valami… valamit tőlem. Egek, Alec! Már megint ezek a gondolatok.
Valószínűleg, ha belefutottunk volna valakibe, akkor kihátrálok ebből az egészből. Féltem. Attól leginkább, hogy Jace útközben meggondolja magát, vagy hogy az egész borzalmasan sül el. De nem jött szembe velünk senki és gond nélkül bejutottunk a szobába. Még figyeltem, hogyan zárja be az ajtót, mindeközben pedig a kezemet szorongattam, amit nemrég még ő fogott. Értetlenül, sőt, ártatlanul bámultam a fiúra. Láttam, hogy elnéz mellettem a tükörre. Ahogy megérintette a parabatai rúnánkat, nagyot nyeltem. Ha ez az egész csupán egy emlékeztető arra, hogy miért is nem lehet köztünk… semmi… akkor felesleges volt ezért iderángatnia. Ismét nyelnem kellett egyet, mikor magához intett, de nem mozdultam, egészen addig, amíg szavakkal nem „parancsolt rám”. Mély levegőt vettem és tettem egy lépést felé.
- Mi jár a fejedben, Jace? Miért hoztál… pontosan ide? – Kérdeztem, miközben újabb lépést, avagy lépéseket tettem felé. Kicsit kizökkentett azonban az, hogy kinyúlt értem és odahúzott magához. Zavarban voltam az érintésétől és a közelségétől egyaránt. A szívemmel játszik. Ezt vajon felfogja? Csoda, ha nem visz el egy szívroham az elkövetkezendő percekben. Lepillantottam a kezére, amivel érintett, s amivel feljebb gyűrte a felsőt rajtam. Hirtelen megfogtam a kezét, de végül nem állítottam meg. Ráemeltem a tekintetemet, teljesen összezavarodva, amíg meg nem szólalt. Sóhajtottam a kérdésre, majd megráztam a fejemet.
- Nem tudom. Addig úgysem derül ki, míg valakik át nem lépik a határt… - De azok nem mi leszünk. Vagy igen? Mit akarsz, Jace? A szívem hevesen vert, a vér csak úgy lüktetett az egész testemben és ezt a fülemben hallottam. Megkockáztatom, hogy tényleg annyira izgultam és féltem, hogy közel jártam az ájuláshoz is talán. Újabbat nyeltem. – Sosem tudjuk meg, mi történne… - Jegyeztem meg halkan. Akkor forrt belém a szó, mikor végül rám nézett. Vagyis inkább úgy mondanám: végre. - …ugye? – Tettem fel végül a kérdést, miközben hol a szemeit, hol a száját figyeltem. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes, mint Ő? Mármint, külsőre. A személyisége mindig is hagyott kívánnivalót maga után, de még ez sem vont le semmit az ő értékéből. Nekem… tökéletes volt mindenhogyan. Feszülten figyeltem, ahogy közelebb hajolt hozzám. Nem húzódtam el, pedig az lett volna a helyes. Belerángattam ebbe az egészbe azzal, hogy a gyengélkedőn engedtem a kérésének. A csóknak. Talán csak izgatta a fantáziáját ez az egész, de nem én… hiszen, ha érdekeltem volna, már hamarabb felfigyel rám, nem?
Végül hagytam, hogy azt tegye, amit akar… és amire én is vágytam. Lehunyt szemekkel csókoltam vissza, miközben még közelebb léptem hozzá, szinte nekipréselve őt az ajtónak. Megtámaszkodtam a dereka mellett, így merültem el még inkább az ajkaiban. A szívem egyszerre akart elolvadni a sok érzéstől, és egyszerre akart megszakadni is. Nem tudtam, mi lehet ennek a jövője… semmit sem tudtam. De mindig is őt akartam. Kissé mohóbbá vált a csókom, ahogy oldalt váltottam a fejemmel. Egyik kezemmel végigsimítottam a derekán, fel az oldalán, majd a nyakán. A tarkójára simítottam végezetül.

Give my life for you, Jace

Ahogy fölötte magasodtam, úgy éreztem, képes lennék bármit megtenni. A józan eszem mégsem hagyta, hogy túlságosan belemerüljek a bűnös gondolatokba. De egy csók… egy újabb csók talán nem árthat. Bár ez ostoba gondolat volt, hisz minél mélyebbre merültem ebben az egészben, a naiv reménykedésben, annál rosszabb volt. Nem tudtam, meddig tart még ez az állapot köztünk és féltem, hogy majd egyik pillanatról a másikra eltávolodik tőlem, vagy… vagy ami rosszabb: tényleg visszaáll minden a régi kerékvágásba és bámulhatom, ahogyan a lányok előtt teszi a szépet. Nagyot nyeltem, majd fogtam magam és egyszerűen megcsókoltam, miközben gyengéden megszorítottam a kezeit. Bátrabban csókoltam, sokkal bátrabban, mint legutóbb. Ahogy elszakadt az ajkaimtól, lepillantottam rá, de szinte elmosódott előttem az alakja. Megrészegültem a csóktól, legalábbis így éreztem. Aztán tudatosult bennem, mit mond.
- Tudom, én… - Azt akartam mondani, hogy sajnálom, de amit ezután mondott, ledöbbentett. A… a szobájába? Mégis mit akar a szobájában csinálni? Mármint… jézusom, Alec! Gondolkodj már, de tényleg! Nagyot nyelve húzódtam el tőle teljesen, majd másztam le róla és felegyenesedve a kezemet nyújtottam neki. Égett az arcom, zakatolt a szívem.
- Nem tudom, mit akarsz a szobádban, de menjünk – Ha engedte, felsegítettem, de a kezét még akkor sem engedtem el, mikor velem szemben állt. – Bár ha csak le akarsz szidni azért, amit tettem… azt itt is megteheted – Nyögtem erőtlenül, ahogy lassan elengedtem a kezét. Félrepillantottam, le a földre, bárhová, csak ne kelljen ránéznem.

Give my life for you, Jace

Megrezzentem a gyors és határozott válaszára. Nincs szüksége időre? Az mégis hogy lehet? Vagy engem próbál becsapni, vagy pedig saját magát.
- Valahogy ezt roppant nehéz elhinnem, Jace. Nem két pillanat alatt lép túl az ember olyasmin, ami történt köztünk – Komolyan néztem rá és sokkal inkább magamra utaltam, mintsem rá. Sóhajtottam egy nagyobbat, aztán el is vesztettem a koncentrációmat és a földön kötöttem ki. Ahogy lenyújtotta a botját, nem nyúltam érte azonnal. Olyan hülye helyzet volt ez az egész… nem tudtam, hogyan kellene viselkednem vagy mit kellene valójában mondanom. Végül megfogtam a botot és talpra húztam magamat a segítségével. A szavakra viszont lefagytam.
- Lökött… elég rosszul válogatod meg a szavaidat – Kínomban felnevettem röviden, a fejemet csóválva. A támadása fojtotta belém végül a nevetést. Nem mondom, hogy beleadtam mindent a rögtönzött edzésünkbe, de visszatámadtam és meglepődve tapasztaltam, hogy a botja kirepült a kezéből. Mi van veled, Jace? Nem gondolkodtam, támadtam, hátha ezúttal sikerül letörnöm azt a fene nagy önbizalmát. De most én bíztam el magam, túlságosan is, ugyanis a következő pillanatban ismét a földre kényszerített és hiába próbáltam a bottal együtt eltolni magamtól, nem ment. Leginkább azért, mert a közelsége összezavart és szinte nem is hallottam a szavait, csak a saját szívverésem csengett a fülemben. Végül megadtam magamat, nem próbáltam többé eltolni magamtól.
- Öhm, elárulnád, mit… - A kérdést végül belém fojtotta az, hogy közelebb hajolt. Lefagytam. Nem tudtam, mit akar, de nem löktem el magamtól, csak vártam néhány pillanatig. Aztán a botot elengedve kaptam el Jace karjait és egyszerűen átfordultam vele, hogy én legyek fölötte. Köztünk volt továbbra is a bot, de azt félretoltam, vagyis dobtam. Jace szemeit kezdtem figyelni, miközben a tenyerébe csúsztattam az enyémet, így fogva le őt a földre.
- Miért csinálod ezt…? Összezavarsz – Suttogtam. Ezúttal én hajoltam közelebb és én nem álltam meg egészen addig, míg ajkaim az övéhez nem értek. Megcsókoltam és ha ellenkezett volna, talán akkor sem hajolok el tőle.

Give my life for you, Jace

Inkább csak megcsóváltam a fejemet, válasz nélkül hagyva őt. Bele kellett törődnöm, hogy ő nem változik: sosem fogja teljesen átérezni, hogy néha, amit tesz, vagy ahogy viselkedik… az másnak nem biztos, hogy jó. Mintha saját magán kívül másra nem tudna igazán figyelni.
Átvettem a jobb kezembe a botot, amíg figyeltem és hallgattam a kérdését.
- Nem, inkább úgy, mint aki megint ereje teljében van – Legalábbis, ami ezt a belépőt illette. Nagyot nyeltem, majd figyeltem, ahogy elindul oldalra, mintha körbe akarna járni engem. Követtem a tekintetemmel minden mozdulatát.
- Egyszer úgyis letöri valaki a szarvaidat, Wayland – Felvontam a szemöldökömet. Nem voltam naiv, nem hittem, hogy én leszek az, de néha jólesett vele évődni. De másban voltunk jók. Hiába edzettem annyit, a közelharc sosem vált az én terepemmé igazán.
Ahogy felém szökkent, azonnal védekezésbe mentem át és kivédtem a csapásait. Egyelőre nem támadtam vissza, csak védtem magam. Ahogy viszont kérdőre vont, még talán a kezeim is megremegtek a bottal együtt.
- Nem kerültelek – A szemeimet forgattam, majd taszítottam egyet rajta, de magától is eltávolodott végül. Mély levegőt vettem. – Vagyis… részben igen. De ne hibáztass ezért. Gondoltam, időre van szükséged… - Persze, ráfogtam, mert nem akartam bevallani, hogy saját magam miatt akartam inkább a távolságot.
A támadására ezúttal nem figyeltem kellőképpen, így sikerült a terve, még a földre is kerültem a gáncsolás hatására. A bot kiesett a kezemből, de azonnal nyúltam érte, hogy ha újra támadna, akkor magam elé húzva felfoghassam az ő botját.

Give my life for you, Jace

Nem szegtem meg a szavamat, valóban meglátogattam Jacet még a gyengélkedőn, de képtelen voltam egyedül menni. Izzy viszont hamar levágta, hogy valami nem stimmel, de nem voltam hajlandó beavatni a történtekbe. Úgy éreztem, jobb, ha erről senki sem tud… és nem miattam, vagyis nem csak miattam, hanem legfőképp Jace miatt. Biztos voltam benne, hogy sokan kiakadnának, ha megtudnák, mit csináltunk. Sőt, ha jobban belegondolok, nagy galiba lehetett volna belőle.
Az utóbbi napokban, hogy gondolkodni tudjak, mindig a tetőre mentem. Ott egyedül tudtam lenni a gondolataimmal, aminek megvolt a maga előnye és a hátránya is, persze… Sosem gondoltam, hogy ennyire magukkal ragadnak majd az érzések, holott pontosan tudtam, hogy ki kellene őket zárnom. A feladataimra kellett volna koncentrálnom, de egyszerűen nem ment. Összefontam magam előtt a karjaimat, így figyeltem a várost, ami elterült az intézet körül.
Aztán lépteket hallottam, s egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Jace? Oh, az angyalra… Sietve megfordultam, és csak a reflexeimnek hála kaptam el a felém hajított botot.
- Mit művelsz itt…. így?! – Szinte kifakadtam, ahogy felmértem, hogy képes volt egy szál alsónadrágban feltrappolni ide. És ez… ezt mégis hogy képzeli?! Ilyen öltözetben, előttem…? Bele sem gondol a helyzetembe, ugye? Nagyot nyeltem és csak az zökkentett ki a zavaromból, hogy felém lendült. Még időben magam elé emeltem a botot, hogy felfogjam vele a támadását.
- Senki sem legyőzhetetlen, Jace… - A tekintetébe fúrtam a magamét, majd toltam egyet a boton felé. Oké, koncentrálnom kellett, de nehéz volt. Lélegzetelállító volt a látvány. Eddig nem is foglalkoztam ezzel ennyire, de most nem tudtam szemet hunyni felette. – Be is bizonyítanám, de nem kellene neked még pihenned? – Ismét végigmértem, ezúttal a sérülését kutatva, de végül elkaptam a pillantásomat róla.

Give my life for you, Jace

A cirógatása túlságosan is jólesett. El akartam szakadni tőle, de képtelen voltam rá. Ugyanakkor hiú ábrándokat sem akartam kergetni. Sosem kergettem, de ez az egész… a csókunk… valahogy felkavart és többet akartam. Mindennél jobban akartam, hogy lehessen belőlünk valami, de nem lehettem hülye. Jace a legheteróbb srác a világon. Csoda az is, hogy nem tolt el magától a csók kapcsán. Mély levegőt vettem a válaszára, majd felpillantottam rá.
- Jól van. – Halványan elmosolyodtam, majd lassacskán elszakadtam tőle, figyelve őt és hallgatva. Bólintottam egy aprót, majd sietve szavakkal is reagáltam.
- Pihenj csak. – Még jobban elhúzódtam tőle, majd felkeltem mellőle az ágyról. Sőt, ráigazítottam a takarót. Ekkor tette fel a kérdést, amivel eléggé zavarba is hozott, így automatikusan hátrébb léptem tőle, felegyenesedve.
- N-ne viccelj már… jobb, ha… ha megyek… - Biztos voltam benne, hogy egészen elvörösödtem, pedig nem kellett volna. Bár számíthattam volna rá, hogy Jace ezek után húzni fogja az agyamat. Nem tetszett, de nem is tudtam tenni ellene.
Semmi sem lesz olyan, mint volt.
Biztos voltam benne.
Fürkésztem néhány pillanatig, majd megköszörültem a torkomat.
- Később majd benézek hozzád… de most már megleszel. Nem aggódom. – Hazudtam. Aggódtam érte, nagyon is, de úgy éreztem, most távolságra van szüksége neki is és nekem is.

Give my life for you, Jace

Nem vártam semmit tőle. Tényleg nem. Elmondtam, csókolóztunk, de… mit várhattam tőle? Hogy majd ő is úgy érez, mint én? Abszurd gondolat volt. Sosem ábrándoztam arról, hogy mi ketten valaha… tényleg együtt lehetünk. A kötelékünk miatt amúgy sem volt ez lehetséges. Már jóval azelőtt elvágtam magam a lehetőségtől, mint kellett volna. De gyerekként ésszerű megoldásnak tűnt, hogy ne veszítsem el őt.
- Tudom. Ezért sem akartam soha bevallani neked… meg hát, elég lány van a világon, akikkel kiélvezheted az életet – Keserűen rámosolyogtam. Odébb húzódtam, fel akartam állni és elsétálni. Időre volt szükségem és úgy gondoltam, neki is. De a szavakra rápillantottam újra.
- Nem hibáztatlak és… és valójában nem haragszom rád. Tényleg. – Nagyot nyeltem, figyelve őt. Féltem, hogyha most az ölelésébe von, képtelen leszek elmenni. De végül ő győzött, így közelebb csúsztam hozzá és az ölelésébe bújtam, szorosan viszonozva azt. Bár el is lazítottam utána a karjaimat, mert nem akartam fájdalmat okozni neki. A sérülései még frissek voltak túlságosan is. Hosszú percekig öleltem, miközben magamba szívtam az illatát.
- Le kéne feküdnöd… - Suttogtam, miközben a nyakához fúrtam az arcomat. Aztán végigsimítottam lassan a hátán, egyik kezemmel pedig megálltam a tarkójánál. Simogattam, ösztönös mozdulatokkal. - És... ha akarod, tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Sem a vallomás, sem a... csók. - Nehéz volt ezt mondani, de szem előtt tartottam Jace-t. Nem akartam, hogy kellemetlen legyen neki bármi.