Kier & Mark  

A kezeimet a testem előtt összekötözték, nem azért mert azt hitték elszököm, vagy ellenkezni próbálok, az indok ennél egyszerűbb volt, egy árnyvadászt a fél táboron keresztül, összekötözött kézzel a Vadűzés vezetője elé rángatni feltűnő jelenség. Fel is tűnt a tündéreknek, a Vadűzés összes vadásza utánunk loholt. Kicsit összefolytak a körülöttem lévő dolgok, a külvilág. A gondolatok megrohamozták a fejemet. Ordítani tudtam volna, de torkomon nem jött ki egy árva hang se. Sírni akartam, bömbölni, de a szemeim a még a legszárazabb sivatagnál is kietlenebbek voltak. Soha semmi nem tudott nekem eddig akkora fájdalmat okozni, mint az árnyvadász ezen egy mondata. Nem jönnek értem.
Haragudtam a Klávéra, arra hogy itt hagytak, haragudtam a tündérekre, hogy így kinéztek maguk közül, haragudtam az árnyvilág többi lakosára, hisz az ő közönységük is közre játszhatott. Haragudtam az apámra, hogy ő se tett semmit, haragudtam Simon Lewisre hogy tudtomra adta ez, haragudtam Isabella Lightwoodra, hogy nem tarthattam vele, pedig felajánlotta, haragudtam Jace Herondalere, hisz azt tettem, amit kért és még mindig itt vagyok. Megmutattam, hogy milyen egy igazi árnyvadász, segítettem a Sötét Háborúba és megmentettem két fajtársunk életét, miért nem hiszik el, hogy közéjük tartozom. Legfőképpen Kieranra haragudtam, mert mikor vele voltam talán egy pillanatra is elfelejtettem a múltam. Elfelejtettem mindent, a testvéreim, az árnyvadászok. Csak az övé volt a figyelmem. Az elmúlt időszakban megszaporodtak az éjszakák száma, mikor nem neveztem testvéreim nevén a csillagokat. Visszavonom, nem haragudtam Kierra, rá nem tudok. Magamra haragudtam, mert már egyre kevesebb dologra emlékszek a testvéreimmel kapcsolatban.
Gondolataimból egy erős lökés rántott ki, amit a hátamra mértek. Olyan hirtelen jött, hogy térdre estem. Gwyn előtt térdepeltem és körbe vettek a tündérek. Az arca komoly volt, semmit nem lehetett róla leolvasni. Körülötte a bizalmasai, az egyik épp a fülébe suttogott, valószínűleg az engem ért vádakat sorolta. A tündérek mögülem folyamatosan bekiabálták az ő általuk kigondolt büntetéseket. „Rá támadt egy tündérre! Halállal lakoljon!” „Vadűző társának a szemébe hazudott, ezért 10 ostorcsapás jár neki, minimum!” A licitek csak egyre mentek feljebb és feljebb, a tömeg egyre hangosabb lett, mire egyszer csak Gwyn megszólalt:
- Vadűző Mark! – a hangját nem emelte fel, de így is elérte a kívánt hatást, pillanatok alatt csend honolt körülöttünk. – Az árnyvadász foglyok megszöktetésért 20 ostorcsapást mérek ki büntetésül, míg a társadra való íjlövés 10-et von maga után.
Egy tündér megindult felém egy szaruból készült tündérkéssel, megszokásból hátrálni kezdtem. Az utolsó alkalom, amikor ilyen volt az az Ellentündérek udvarában történt. A Klávé kivégeztetett négy áruló tündért Idrisben és ennek a négy tündérnek a rokonai nem nézték jó szemmel a jelenlétemet. Csak egy éjszakát töltöttünk ott a Vadűzéssel, de mikor a nap lement elkaptak, hárman lefogtak, míg az egyik angyali rúnákat vésett bele a bőrömbe pengével. Annak a napnak a hegeit a mai napig a testem minden pontján magammal hordozom. Olyan mérhetetlen kínt és fájdalmat előtte még sose éltem át. Talán ez is lehet az egyik oka, hogy azóta jobban preferálom az íjat. A tündér csak levágja a kezemről a kötelet, egy nagy mosollyal az arcán, amit a késtől való félelmem okozott neki. Felállok és leveszem magamról a felsőm. Így napvilágra kerül a hegekkel borított felsőtestem, a mellkasomon több késsel vésett rúna, még a hátamon az előző büntetés sebei virítanak. Gwyn egyik vadásza már az ostorral a kezében néz végig rajtam, tetőtől talpig végig mér büszkeséggel a tekintetében, hogy eddigi munkája milyen szépen látszanak rajtam.
Szép lassan levetett fejjel a berkenyéhez sétálok, érzem magamon Kier pillantását, de nem akarom látni. Mit súghatnak azok a gyönyörű szemek? Dühöt? Megvetést? Sajnálatot?
Átvetem a kezem a berkenyén és felkészülök az első ostorcsapásra, tudom, hogy fájdalmas lesz, hisz ez a fajta fájdalom még élénken bennem él az előző büntetés óta. De mikor lesújt, és az ostor felszakítja a hátamon lévő finom bőrt, össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne adjak ki hangot. Az arcom eltorzul a mérhetetlen kíntól, ami épp a testemet éri. Legszívesebben felüvöltenék, de nem adhatom meg ezt az örömet nekik. Még egy ütés, a szemeimet erősen összeszorítom, a levegőt kapkodva veszem, az égető fájdalom átjárja a testem. Még egy ütés, a lábam feladja a szolgálatot és térdre rogyok, távolból hallom a körülöttem lévők gúnyos kacaját. Még egy ütés, nem bírom tovább némán, az ajkaim közül kiszakad egy sikoly, de az ostor kegyetlenül lecsap, újra és újra. Az arcomról patakokban folynak le a könnyek, a levegőt össze-vissza kapkodom. Már rég nem tudom számmal tartani hánynál járunk, nem hallom a külvilágot, csak a fülemben lévő meleg vér pulzálását. Szentül hiszem, hogy bele fogok halni ebbe a büntetésbe. Minden ütéssel egy mélyről jövő ordítás szakad fel a torkomból, de ahogy egyre a végére érünk, annál inkább hasonlít ez a hang egy csapdába esett állat halálhörgésére. A fájdalom a csontomig hatol, ahogy az ostor kampós vége a bőrömbe mélyed és minden egyes csapással kiszakít belőle egy darabot. Az agyam egyre kuszább lesz, nem tudom már ezt a sok fájdalmat kezelni. Remegve vártam a követező csapást, de az nem jött, de a sötétség szépen lassan rátelepszik az elmémre. Ó az a megváltó sötétség.