Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

-- szabad játéktér --

The Prince && Zane

Nem épp így tervezte az estéjén. Igazság szerint soha nem úgy alakulnak a dolgai, ahogyan azt ő szeretné. Mert neki sohasem sikerül semmi, ahogyan kéne. Vegyük csak példának az edzéseit. Amikor ott áll a nevelőapjával szemben, aki csak egy kis küzdőszellemet, egy kis erős próbál kicsikarni belőle, de mindig sikertelenül. pedig ő próbálkozik. Nagyon is igyekszik, hogy egyszer tényleg az apja nyomdokaiba léphessen, de neki ez valahogy soha nem akar sikerülni. Márpedig ha így folytatja, akkor soha nem lesz képes arra, hogy rátaláljon arra a lényre, aki a szülei halálát okozta.
Nála jobban talán csak a nevelőapja akarja, hogy ugyanolyan tisztességes nephilim váljon belőle, mint az intézet többi lakójából. Csak hát valami mindig az útját állja. Az a valami pedig pontosabban a félelmei. Az összes rémálma, ami még akkor is kísérti, mikor nagyon nem kéne. Mert az éjszakái még most is, röpke tizenkét év elteltével is szinte mid álmatlanul telnek el. Igaz, a Central park nyugalma az utóbbi hónapokban az ő bőszen dobogó szívét is valamelyest megnyugtatja. Ahogyan most is. Legalábbis csak arra a kis időre, míg tényleg úgy érzi, hogy az éjszakai állatokon kívül senki más nem zavarja meg a park csöndjét. Na hát ez a mai alkalommal valahogy nem akar sikerülni. Most valahogy a sors nem akarja, hogy teljesen egyedül legyen.
És mikor meg is pillantja maga előtt a tündért, valami felvillan az agyában. Mert ő még hiszi, hogy ez a népség eléggé segítőkész, és hogy az előtte haladó talán tud segíteni, választ tud adni a kérdéseire. Csak épp az a baj, hogy nem tudja, miként szólítsa meg. Mert árnyvadász létére nincs elég bátorsága még ahhoz sem, hogy megszólítson valakit. Így hát nem tesz mást, mint követi, a tőle telhető leghalkabban. De még az sem elég. Mi tagadás, nem sok vadász ösztön szorult belé, s hiába hiszi azt, hogy sikerül nesztelen maradnia, a másik szavai mégsem ezt mutatják. Lebukott. De még így is kell neki egy kis idő, mire ki tud merészkedni az árnyak közül, s félős tekintetét a másikra tudja szegezni.
- Talán nem olyan kicsi, mint amilyennek gondolom... - kuncog fel zavartan, a tarkóját vakarva, s tekintetével inkább a lába előtt elmászó kis bogarat vizslatja. Mert valóban tart tőle. De hát Zane kitől nem? Még a legszelídebb apró kis lánykáktól is megtartja azt a bizonyos három lépés távolságot, akkor egy tündérrel szemben miért ne tenné? Hangja is csupán egy egércincogásra hajaz, egészen távol áll egy nagy és erős vadásztól.
- Csak... Én csak... Én csak a segítségedet szeretném kérni... Ha egyáltalán lehetséges... Én csak szeretném megtudni, ki felelős a szüleim haláláért, mert... mert egyedül nem vagyok képes kideríteni, és a klávé sem foglalkozik ilyen apróságokkal....

Zane & the Prince

The world can grow old in a single night

A karcsún hajlongó fák törzsei közül halk nyüszítés hallik, akár az óvatlanul medvecsapdába lépett farkasé, vagy inkább őzgidáé? A megrezzenő árny lassacskán formát bont, sötétellő sziluettje apránként gazdagodik újabb és újabb részletekkel, miként az egyik satnya lámpás fényéhez közeledik, s mire teljes alakot ölt, már magam is a lényem egészével az irányába fordulok. Kéklő íriszeim ráérős nyugalommal andalognak végig a nephilim alakján, fiatalos vonásain, ám bármiképpen is nézzem, a maga korabeliek harcedzett, félelmet nem ismerő s kétségkívül vakmerő harcosok képében szoktak tetszelegni, ellenben az előttem ácsorgó ifjonc… Legfeljebb a merész jelzővel lehetne billogozható, elvégre egymaga merészkedett a tündérek környékére. Amely fogalom ebben ki is merült, az árnyvadász jeggyé avanzsált pöffeszkedés és fennhéjázás messzire kerüli bizonytalan, alázatos szavait, s mégis, tán ez az ő szerencséje. Vagy éppen balszerencséje, ezt végül majd neki szükséges eldöntenie.
- Aprócska volna, csakugyan? - billentem oldalra finoman a fejemet, félig eresztett szemhéjaim alól figyelve a minden porcikájában feszengő fiatalt, kinek ajkairól nyilvánvaló naivitása ellenére úgy csordul a hazugság, mit bárki hozzá hasonuló megirigyelhetne. Igaz, emiatt nem ítélkezhetek, velük született képesség ez, és éltük minden pillanatát átszövi a legelső lélegzetvételük óta. - Hacsak nem tőlem félsz oly’ nagyon, úgy komolyabb kérdésről van itt szó, jól mondom? - szemöldökeim leheletnyire megemelkednek, miközben az egyik tópart-közeli, gondossággal faragott kőpadra helyezkedek. Éjfekete, leheletfinom anyagból szőtt kaftánomat, mit az égből aláhulló fehérség gazdagon pettyez, elegánsan kisimítom a combomon, majd egyik karomat megtámasztva az erre rendeltetett kiszögellésén rögtönzött ülőhelyemnek, ismét a gyermeknek adózok figyelmemmel. Hiszen gyermek még, ehhez kétség sem férhet.
- Tedd fel a kérdésed, meglátjuk, valóban tudhatok-e segíteni - buzdítom szóra újfent, nem erősítve ama rólunk kialakult képet, mely ellenlábasságunkat hirdeti az árnyvilág berkein belül. Legalábbis nem olyan mód, mi nyilvánvaló lehetne, és amelyre bárki várhatna, könnyeden felkészülhetne. A halandó világ ennyi évszázada, évezrede is pusztán csak érintgetni tudja a népünk jellemvonásait, s ennek ellenére gőgösen hiszi, mindent tud rólunk.

❖ Music: Night ❖ Words: 310

The Prince && Zane

Elég sokszor előfordul vele, hogy a gonosz árnyai nem hagyják pihenni az éjszaka közepén. Igaz, az évek múlásával már megtanulta, hogy nem szabad ilyenkor mindig sírva szaladni a nevelőanyjának számára biztonságot nyújtó karjaiba. Hisz ő mégis csak egy vadász. Egy árnyvadász, akinek bátornak kéne lennie, máskülönben nem tud megharcolni azokkal a démonokkal, akik még a rémálmaiban is kísértik őt. De ő bármennyire is próbálkozik, nem tud bátor és magabiztos lenni, noha az ereje meglenne hozzá, hogy az apjához hasonló jó vadász válhasson belőle. Csak hát ez neki nem ilyen egyszerű. Ő nem tud megküzdeni a saját démonjaival. pontosabban eggyel, akinek kilétéről mit sem tud. Azzal az akármivel is, ami, vagy aki megölte a szüleit, őt, a kis hat éves Zane Ashworth-t pedig életben hagyta, hogy mindmáig kínozza őt az a borzalmas éjszaka.
És mostanában egyre gyakrabban hagyja el a nevelőapja kifejezett tiltása ellenére a biztonságot nyújtó intézetet, és bóklászik kint a szabadban mintha nem is lenne jobb dolga. Mert hát amíg időben, még napfelkelte előtt visszaér, addig nincs is semmi baj, nem? Amiről nem tudnak a szülők, az nem fáj nekik, ugyebár... S ilyenkor nem is nagyon figyel a környezetére, gyakran még a fegyverét is otthon hagyja - hisz mi baja lehet, egy kis éjszakai sétától, nem? -, és csak megy, amerre a lábai viszik. Ez pedig az esetek többségében a Central park és annak környéke. Nem is tudja miért, de a hely, a maga természetes szépségével mindig megnyugtatja háborgó lelkét, és már kicsit nyugodtabban tud hajnalban hazaérni. De most még egyáltalán nem az, sőt... csak még inkább idegesebb lesz egy árnyalattal, mikor maga előtt egy ismeretlen alakot vél felfedezni. pontosabban egy tündért.
Nem is tudja pontosan miért, de követni kezdi. Távolról, de még jól láthatóan tartja vele a lépést,azon gondolkodva, ugyan hogy szólíthatná meg a tündért. Mert olvasott róla, hogy a tündérek egészek segítőkész népség, s talán valamiért cserébe - bár azt még maga se tudja, hogy miért - még akár a segítségére is lehet. Mert nem maradhat örökkön örökké a démonai árnyékában. Valahol mélyen még benne is él a kényszer, hogy megfeleljen a nevelőcsaládjának, és belőle is olyan jó vadász lehessen, mint amilyenek a testvérei is lesznek egyszer, ha teljes értékű vadászok lesznek. Mert akarja ő is, hogy a nevelőapja rá is úgy nézzen, mint akár a fiatalabb testvérére néz minden egyes sikeres edzése alkalmával, és ne csak a megvető tekintetét kapja meg. Nagy gondolkozásából azonban kizökkenti a másik hangja. Persze, tény és való, hogy nem volt valami nesztelen, de nem számított rá, hogy végül Ő fogja előbb megszólítani Zane-t. Egy pillanatra még össze is rezzen, s szinte fülét-farkát behúzva nyüsszent fel, de aztán erőt véve magán, s egy mély lélegzetvétel kíséretében lép közelebb a tündérhez. Mert ha válaszokat akar az őt már rég foglalkoztató kérdésre, akkor most nem futamodhat meg.
- Bo-bocsáss meg a zavarásért... Csupán csak egy... egy aprócska kérdésem lenne, amiben reméltem, hogy tudnál segíteni... - és szinte hallani azt a hatalmas nyelést, amivel a gombócot igyekszik eltüntetni a torkából, hogy legalább a levegőt normálisabbat tudja venni. S tekintetét is csak nagy nehezen emeli a másikra, amiből csupán csak egy rémült - egyáltalán nem nephilimhez méltó - kisfiú néz vissza a tündérre.

Zane & the Prince

The world can grow old in a single night

Talpaim puhán, mezítelen simulnak bele a tavat körülölelő, frissen aláhulló fehérségbe, melynek fagyos kristályai nem átallnak szemérmetlenül a kuszán görbülő hajtincseimre kapaszkodni, vagy éppen éjfekete, könnyed anyagú ruházatomon nyughelyet találni maguknak. Mióta az időm zömét a mondénvilágban vagyok kénytelen tölteni, az év ezen időszakát vágyta a szívem a leghevesebben; az otthon silány, csalafinta illúzióját, mellyel a leginkább tudhatok azonosulni, s mégis, végigtekintve a sárga fényű lámpák csúfította tájon, elkeseredik a lelkem. Szinte megemészthetetlen, hogy a halandók jóformán mindent képesek beszennyezni a fémmel, a természetellenes fényforrásaikkal, ahelyett, hogy hagynák az anyaföldet a maga pompájában tündökölni, sütkérezni a hold sejtelmes, ezüstös nyalábjaiban.
A maró, hideg szél által lilára csókolt ajkaim közül apró sóhaj gomolyog elő, miként kéklő tekintetemet a befagyott tó jegén visszatükröződő telj holdra vetem - legalább a tündérek útjai kitartanak egyszerű varázsuk mellett.
A park néma, csöndes, alig-alig rebben meg néhány ág az éjszakai madarak kései fészkelődése közben, melyekre felpillantva feldereng a tudatomban a Királynő intése; az ég urait nem ildomos alábecsülni. S csakugyan kétség sem férhet ahhoz, a fákon egyensúlyozó tollasok mind az udvarnak gyűjtenek információt, tompán fénylő szemeiken keresztül nyújtva rálátást a világ innenső felén zajló eseményekre a Tavasz ékkövének. Ha nem lohasztaná kedvemet az éjjeli séta, talán még egy hűvös mosolyt is engednék az ajkaimra ülni, így azonban hangtalan lépkedek tovább, igyekezve megtalálni kikapcsolódásomat Tündérfölde szürke másában.
Természetest az nem olyan egyszerű, mikor hosszú percek óta szeszélyesen rángatja fel lomha érdeklődésemet az árnyak közt derengő angyalvérű halandó. Eleinte nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, révén, a Central Park osztottsága a fajok között, s a nephilimek felügyeletének egyre szorosabbra fűződő volta nem enged sok teret a meglepetéseknek, éppúgy a képzeletnek, ám komótos lépteim kitartó követése olyasféle inger, amelyre még egy herceg is kénytelen megállni, hogy elejét vegye a további, céltalan fogócskának.
- Bújj elő, nephilim. Tán eltévesztetted hangtalanná tevő rúnádat a környék felverésére szakosodottal? - ajkaimról leplezetlen hullnak alá szarkazmustól és megvetéstől csöpögő szavaim, miként az árnyvadász feltételezett irányába fordítom törzsemet, vele együtt a fejemet. - Állj elém, s mondd, mit akarsz. Ne derengj az árnyak között, melyekre magad is vadászol - szólalok fel ismételten, íriszeimet a fák között húzódó lyukak között cikáztatva, hátha megmutatja magát kéretlen kíséretem.

❖ Music: Night ❖ Words: 359

– Szabad játéktér! –

To my lovely Lilith:

- Igen, ahogy mondod – erősítem meg a másik szavát, miközben tanulmányozom a mosolyát és az arcának játékát. Nem sokáig marad csendben, mert rögtön felvilágosít arról, hogy itt nincsenek megfelelő írányok, csupán célirányok. Első hangzásra bonyolultnak hangzik, de reménykedem abban, hogy idővel értelmet nyer. Egyelőre úgy tűnik, hogy segíteni akar rajtam, hogy az első látogatásom ne fulladjon sikertelenségbe.
- Angolt beszélnek? Nos első hangzásra olyan hadarós, Jól oda kell figyelni, hogy a szavaikat meghalljam. - továbbra is szemlélem őt, hiszen szeretném jobban megismerni. Ki ez, aki ilyen bátran mosolyog? Egy maszk lenne, ami óvja őt a külső világtól? Beszélgetésünk folyamán megtudom, bár ez sokon múlik a másik féltől is.
- Ez attól függ, hogy most milyennek fogom találni eme világot. Kár lenne elhamarkodottan dönteni. - sóhajtok egyet, mert eszembe jut a két próbálkozásom, amit megérkezése előtt, de nem sikerültek jól a dolgok. Azzal lep meg, mikor izlelgeti a válaszom, ráadásul nem sokkal utána egy becenévvel illet engem. Nem tudom, hogy miképpen jutott a Fae névhez, emellett a könyvtároslány és a Arkansas szó egyelőre ismeretlen fogalom számomra.
- S én hogyan hívhatlak téged, ha már engem Fae-nak fogsz becézni? - kíváncsian nézek rá, hogy ő miként áll ezzel a dologgal? Vajon be fog mutatkozni nekem, vagy a nevét nem szándékozik megosztani velem? Ne lepődnék meg azon, ha hozzám hasonlóan titkolja valódi kilétét. Kinézete alapján azonban nem visel olyan vonalakat, amire egyértelműen rá lehetne mondani, hogy tündér.
- Akkor úgy jársz erre, ahogy az úrnői jókedved tartja? - tippelek rá az esetre, szavaiból erre tudok következtetni. Kezdek hozzászokni jótevőm hanghordozására, ami engem mindenképp egy énekes madárra emlékeztet. Csivitel, s meséli a körülötte levő világot, beszélget más madarakkal.
- Nincs terveztem semmit, amit mindenképpen látni akarok. Ennek fényében rád bizom a vezetést – hangom komoly és határozott. Egy pillanatnyi én, ami felszínre tört ennek a kijelentésnek az idejére. Kivárom a végét, hogy mit akar, mikor a szemöldökét vonja fel. Újabb mglepetésként ér, mikor egyszerűen közli velem, hogy jelen való öltözetemben nem mászkálhatok. Végignézek magamon, de jobban mondva az öltözetemen. Megtapintom az anyagát, miközben egyre inkább kikívánkozik belőlem a kérdés.
- Itt nem értékelik az ilyen kelméket? Vagym miért gond az ilyen szabás? - szűkül össze a szemem, mert csúnya dolgot vélek e mögött. Ráadásul egy jó ideje csak ilyen öltözeteket viselek. Így nem vagyok elég hatásos mások szemében? Az erőmhöz nem folyamodnék, most igazából próbálom elnyomni.
- Egy feltétellel, ha az öltözet nem fullaszt meg, s az anyaga ne legyen durva. - szigorúan tekintek rá, ahogy kimondom ezt. Nem engedek alkudozást e téren, kezdek úgy tekinteni a társaságomra, mint ha az öltöztetőm lenne. S pontosan ettől a gondolattól karolok bele a karjába.
- Mehetünk – fújom ki a levegőt jól hallhatóan, miközben a kíváncsiságom az égbe szökik. Mi az a vásárlás? Mit takar? Mit kell ott csinálni?
- S mond csak, milyen szórakozásra gondolsz? - úszik felszínre a belső lényem, ami sokkalta sötétebb, mint az éjszaka.
- Neked ezen szolgálatok cserébe, mi lenne a legkedvesebb kívánságod? - puhatolozok nála, mert én egy olyan világban nőttem fel, ahol egy szívesség egy másik szívességbe került.

do you believe in the devil?

To my lil' sidhe

●●

852

●●

From Lilith

Ha hinnék olyasféle balgaságokban mint sors, eleve elrendelés, mesék akkor nem lennék az, aki. Azt is mondják, hogy bizonyos személyiségjegyek megakadnak, elöregszenek velünk együtt és elhalnak, helyükre pedig újak lépnek. Ezt én inkább annak nevezném, hogy alkalmazkodnak létünk játékteréhez és én imádok játszani. Legtöbbször van valami célja is, persze a szórakozás mellett. Ártatlan lélekből olyan kevés kószál, bátorból pedig még kevesebb. A bátor ártatlanok pedig hajlamosak eltűnni az idők forgatagában. Azonban nem fanyalodnék tinilányok ostoba érzelmeire, nekem nem nassolás egy evészavaros álmodozót a mi utunkra irányítani. Azt meghagyom a kezdőknek. A kihívások éltetnek, azokat is kedvelem, bár legtöbbször én állok az irányító poszton, mivel igen kevés olyan lény létezik az ismert dimenziókban akit képes lennék magam felé engedni és ezt nem az ágytornára értem, hanem egyébként. Akadtak különös és jól alkudozó személyiségek, vagy ott van mindjárt egyébkénti távolságot tartó Luciferünk, vagy az, akinek nem mondom ki a nevét. Vagy Asmodeus, akivel közösködésünk egy birodalom építéséig jutott, többek között. Nem mondom, hogy lehetetlen engem lenyűgözni, de korunk nem kedvez az ártatlanoknak, a kicsiny, gyenge lélekhúrok pendülése pedig nem az én füleimnek zene. És ez a lány, oppardon nő, fiatal nő a zavartságával azonban mégis eléri, hogy felfigyeljek rá. Valljuk be ritka, hogy egy sidhe elhagyja udvarát, hogy az emberi világot járja. Kivéve ha, a másik oldalukról érkezett. Egy újabb kiderítésre váró információmorzsa, mely lényeges lehet.
- A nem megfelelő irányba. - húzom mosolyra ajkaimat, voltaképpen így is kifejezhető, hogy egyébiránt fogalma sincs, hogy hol van, melyik városban, netán évben vagy épp évszakban - Ebben a világban nincsenek megfelelő irányok, csak eldöntött célirányok. A nyugtázás azonban nekem így is megfelel. - nagy keggyel ezt a témát nem feszegetem, mindketten tudjuk, hogy a kérdésem csupán chit-chat volt.
Milyen édesen ártatlan, vajon véletlenül keveredett ide át, netán küldték, vagy a kíváncsisága volt ennyire erős? Mert ha már járt volna itt, annyira nem lenne meglepve. Voltaképpen amennyi kort én láttam, éltem, annyira nem lepnek már meg a változások, vagy a nyelvek. Egy ilyen öreg lénynek nem jelent valami nagy dolgot rendelkeznie bizonyos képességekkel. A mi nyelvünket, a démoni nyelvet és annak változatait, azonban mások elenyészően kevesen ismerik. Ezért szoktam jót mosolyogni többek között a Bibliát mormoló tömegeken. Ha tudnák!
- A saját nyelvüket beszélik, itteni kifejezéssel, az angolt. Ha tervezel idelátogatni még, talán segíthetek az elsajátításában. - mosolyom kedves, lehengerlő, beillenék porszívóügynöknek is.
Óh, az örökös játszmák a nevekkel. "Az Úr nevében, mondd ki a neved!" vagy mit taglalt az Ördögűző. A plakáton egy évig röhögtünk, miszerint Lucifer megszállna pont egy..kislányt? Mulattató. Roppantul. Úgy hívják, ahogy a szülei elnevezték, blaabla. Unalmas. Végtelenül. Szemforgatva nézek rá, így nem fogunk kimozdulni a nulláról. Egyedül pedig, nos, látni milyen kis ártatlanul elveszett. A végén pedig felhívná magára azoknak a figyelmét is, akikét nem kellene. Mondhatni. Kell az nekem? A legkevésbé sem.
- Külföldi. - mosolygom végig a szót - Molly - ízlelgetem a választott kamu nevét, ennél az eredeti biztosan hangzatosabb, a türelem meg nagy erény vagy mit írnak a könyvek, szóval hamarosan drága tündérlány, hamarosan - Fae-nek foglak hívni, nem kelti egy könyvtároslány érzetét Arkansasből. - jaj már megint irányítani próbálok, de azt hiszem ez az egyik velem járó szükséges rossz, beceneveket, kreált és ragadványneveket pedig kifejezetten sokat adtam már az idők során, miért ne juthatna bájos hazug tündérkének is egy?
Valójában a tématerelő kérdés jó. Gyanúm szerint még nem találkozott démonnal sem, így talán nem is azonosítja, hogy mi is vagyok pontosan. A ki is vagyok pedig, jaj hát biztosan bűn hazudni, de már elkárhoztam. A 666-os ügynök nem fog elvinni, hogy elfenekeljen azért, mert rossz kislány voltam.
- Gyakran járok erre, amolyan időtöltésből. - felelem még mindig az ő nyelvén, végtére is nem jár körülöttünk senki, az itteniek nagy része pedig természetes ostobaságából fakadóan süket a valóban idegenre, a nem evilágira, tehát hihetik, hogy valami távoli országból érkezett csupán. Én pedig a helybéli cserkészlány vagyok, aki segítő jobbot nyújt.
A kicsiny információ legalább segítség. A kíváncsiság az, ami ezt az ötmilliárd halandót is mozgásban tartja és segíti abban, hogy mindig újabb és újabb dolgokat találjanak ki. Egyfajta zsigeri versenyben állnak egymással, persze a szolgalelkek nem annak tekintik ezt az egészet. Nem úgy látják. Komolyan, egy csupa démonokból álló politikai párt olyan sikereket érne el bizonyos szlogenekkel, hogy öröm lenne végignézni.
- Akkor nincs tervezett programod. - húzom sötét mosolyra szépen metszett ajkaimat - Azonban, az itt töltött időd lehet nagyon jó és produktív, vagy leginkább bolyongás és semmilyen. - végigmérem, egyébként hordozza mindazt a jegyet, amitől egy tündér, tündérnek tekinthető. Szépen metszett áll, csinos alkat, hosszú és dús hajkorona, érdeklődő tekintet. Gyúrható anyag, nagyon is. Még ha ez most az én forrásaimba kerül. De hát, kockázat és hozam. Ha kockáztatsz, akkor van esélyed bármire.
- Nem keresek semmit. - vonom fel egyik szép ívűre szedett szemöldököm - Viszont így nem mászkálhatsz ebben a városban. A megjelenés mindig a kulcsa, hogy itt mikként határoznak meg. Elviszlek vásárolni. Ma estére. Hogy lásd a hatást, amit ezekre tudsz tenni. - pillantok le rá, egyfajta bűvös mosollyal, most kifejezetten nagylelkű vagyok - Meglátjuk mit tudunk kihozni belőled, utána megnézzük mit szólsz az én fajta szórakozáshoz. - mosolyodom el újra. - Mehetünk?

☽

Lilithnek:

Magányos, bóklászó perceim hirtelen megszűnik, mikor egy számomra ismeretlen nő szólít meg, főleg a nyelvemen. Már a kérdésére hallatán apró mosoly jelenik meg az ajkamon.
- Csupán egyelőre még nem a megfelelő irányba haladok – sóhajtok egyet, miközben lustán végignézek rajta, ha már ennyire a közelembe merészkedett. De nem itt áll meg a mi beszélgetésünk, hanem halad tovább a saját medrében, amit egyelőre a másik szab meg.
- Ők szintén beszélnek valami furcsa nyelvet, amit most hallok először életemben – nézek széjjel eközben ezen a ligetes részen. Szépnek szép, sőt gondozott, azonban nem hatja át semmi olyan dolog, ami megfogná a lényem. Kezdem úgy vélni, hogy az a pár világlátott öregjeinknek igazuk van azzal kapcsolatban, hogy ebben a világban nincs semmi különös. Ám nem mondok le ilyen hamar az egészről, hiszen alig vagyok itt fél óránál, vagy itt másképp telik az idő? Az utolsó kérdése rángat vissza a valóság talajára.
- Ahogy szüleim elneveztek engem, úgy hívnak.
Fonom össze a két karom magam előtt, aztán még mielőtt tovább kérdezősködne a következővel szólgálok neki.
- Molly Eldan a nevem, külföldi vagyok. - nézek bele végül hosszas környezetfigyelés után az iriszeibe. Megragadom az alkalmat, hogy eme témát áttereljem egy másikra.
- Te hogy kerültél ide? - érdeklődöm tőle, amire remélhetőleg kapok kielégítő választ. Természetesen nem felejtem el azt a részt, hogy segíteni akar nekem, ám azonban cseppet sem tudok megbízni benne. Pontosan amiatt, mert ismeri a nyelvünket.
- Valójában nem keresek itt semmit, csupán kíváncsi vagyok erre a világra. Könyvek és beszédek alapján hallottam eddig erről, de most ért meg bennem a gondolat ahhoz, hogy személyesen ellátogassak ide. - adom meg a válaszom, miközben megnézek egy férfi és egy nő párost, akik nem zavartatva magukat halkan beszélgetnek egymással, csupán kuncogás és férfias hahota, ami halványan eljut a fülemhez. Érdekes látvány első ránézésre, mert számomra ezek ismeretlen érzések.
- S itt te keresel valamit? - dobom vissza végtére a saját kérdését.

to Delydrinne..

A világ, a Föld, a nagy és eszményített, a tökéletes létező, lüktető bolygó. Egyes korlátolt lelkek csupán a legutolsó földrészig, a szélekig látnak el, megelégedve mindazzal amit ad nekik. Egyesek soha el nem hagyják még azt az országot sem, ahová születtek. Megelégszenek kicsiny és sekélyes hétköznapjaikkal, az anyagi javakkal, számlák fizetésével és minden ehhez hasonlatos teljesen egyszerű dologgal. Ennél fogva a lelkük pőrén remegő ártatlan szerzetként remeg az olyanok ajánlataira, mint én. Pénz, hatalom, nők, utazás, gyakorlatilag olyan gyorsan mondanak igent, hogy az adminisztrációt sincs elég idő elintézni, onnantól pedig csupán haláluk röpke idejét kell kivárni. Közöttünk pedig, válhat belőlük akármi. A lélek és annak feladata mindig képlékeny. Legtöbbször pedig, némi rásegítés után természetesen, magától is feleli az igent, megígéri a mindent sőt még annál is többet, mert aki már hajtott végre kínzást, igazit, nem a filmeken látott ostobaságot, az tisztában van vele, hogy a mindennél van feljebb is. Vagyis én tisztában vagyok vele. Ó, félreértés ne essék nem vagyok valami véreskezű szadista ribanc, vagyis egy kicsit igen, na jó egy kicsit jobban..mindegy, hazudni bűn majd elkárhozom. Hopp, már megtörtént, micsoda szöörnyű dolog ez, hát kérem! Korban ugyan nem mérném az időmet, mert egyes, magát történésznek tituláló dicső professzor a helyszínen halna meg, de mondhatjuk, hogy már léteztem, mikor még ez a hely tervben sem volt. Azonban kiapadhatatlan melegágya még mindig a bűnöknek, a remegő lelkeknek, a tengernyi fájdalomnak, érzelemnek. Példának okáért rám mondják, hogy rossz vagyok, de nem én lövöm halomra társaimat egy soha nem látott elnök parancsára. Ugye-ugye..
Az is érdekes feltételezés, mármint amennyire az okkultizmus követői meghatározták, hogy szerintük csak idézéssel jelenhet itt meg bármilyen, kapaszkodjunk meg, alvilági lény. Imádom amikor alvilágként aposztrofálnak valamit, amit nem értenek és életükben nem láthattak. Idézgetnek, persze, próbálnak, bár suttogásuk nem valókhoz szól, bármilyen mezei démon meg tudja hallani és nem is kell máshol lennie. És mindig a meglepett arcok, sikolyok, hüledezések. Vajon mikor jönnek már rá, hogy minél nagyobb a felkínált tét, a bemutatott áldozat, annál tapasztaltabb lény fog feléjük suhanni dimenziók kapuin át? Szórakoztató, nem mondom. Minden vacakságért én sem mozdulok meg, de..mit mondhatnék? Hozzám is vezetnek utak. Mint olyan, az erős és negatív érzelem a nasim. Könnyedén hangolódom rá, mint oroszlán a gnúra. Itt pedig csak válogatni kell, kiszűrni, hogy honnan jön az illat, előkapni a kést és..már megint belerohanok. Ráérősen. Időm végtelen.
Követve egy zavarodott, tanácstalan mégis idegen fonalat, ráérős léptekkel sétálok a tó mellett. Ah papolhatnék arról milyen lenyűgöző a természet, milyen csodás, csicsergő madarak blablabla, nem tisztem a tájfestészet, sem a tájleírás, számomra csupán egy festett helyszínként funkcionál. Mindenkinek van lénye, esszenciája, íze. A felém csorduló összezavarodottság viszont egészen másból árad. Nem halandóból. Sajnos az angyalsággal fertőzötteket én magam nem érzem meg, de azt igen, ami valamikor a kezdetekkor az én fejemből pattant ki. Elnyomom a feltörekvő örömöm: egy tündér. Egy tündér tapossa az itteni mocskos betont. Ha szerencsém van, márpedig miért ne lenne, nem rutinos a földi élet világában. Micsoda szerencse, hogy éppen itt vagyok én. Régi, régi nyelven szólítom meg, kicsit már rozsdálok tündér fronton, de alap esetben nem kellene, hogy gondot okozzon.
- Csak nem eltévedtél? - lépek oda hozzá, meghagyva némi intimszférának csúfolt valamit, ami merőben ostobaság, de ha nem muszáj nem nyílt kártyákkal indítok az elejétől - A megértetéssel ne fáraszd magad, süketek a nyelvre amit beszélsz. - sommázom neki a halandókat, csodákat nem szabad várni - Ha elmondod mit keresel itt, meglátjuk mit tehetünk az ügyedben. Hogy hívnak? - hangzik a teljesen ártatlan, hétköznapi kérdés. A földön ez a normális. Hogy hívnak, ki vagy, honnan jöttél blablabla.

Lilith & Delydrinne

Zaj, mérhetetlen zaj, amit elsőre nehéz megszokni, pedig valami tó partján sétálok. Mennyivel másabb ez a világ, mint az otthoni! Sokkal. Nedves öltözetben haladok tovább, miközben királykék íriszeimmel a környezetem figyelem. Távolban látok magas tornyokat, míg nem olyan távol pár futó alakot. Mégis hol vagyok? Milyen célt szolgál ez a hely? Kíváncsi vagyok, de egyben csalódott ezzel az egésszel kapcsolatban. Végül nem tudni honnan de előkerül egy férfi, aki a következőt mondja nekem.
- Át kéne öltöznöd, mert így megfázol. Mi történt veled?
Értetlenül nézek rá, mert nem értem a halandzsáját. Ahogy a szavakat formálja van benne valami vészjósló. Vagy csupán ennyire bonyolult a nyelvük? Végül győzedelmeskedik a józan ész nálam, s nem ontom ki ennek mundane-nek az életét.
- Nem értelek! - szólok vissza, miközben hevesen kézjelzéssel adom tudtára, hogy nincs szükségem a segítségére. Egyáltalán nem fázok, s egy kis víz nem árthat nekem. Erre a srác elgondolkozik, s újra megszólal.
- Biztos vagy benne? - sóhajtok egyet erre, aztán hevesen jelzem neki, hogy távozzon tőlem. Szerencsére nem akadékoskodik tovább, s nagy nehezen látom, ahogy távolodik. Fájdalmasan fújom ki a levegőt a tüdőmből, mert nem hittem volna, hogy ebben a világban ennyire furcsán beszélnek. Kis gondolkozás után megindulok újfent a legközelebbi torony irányába. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mennyire hasonlít a belseje a miénkhez képest. Egy kisebb ligetes részhez érek, ahol megpillantok egy kóbor macskát. Ahelyett azonban, hogy jönne hozzám könyörögni kajáért, inkább rám fúj egyet, aztán távozik. Ami azt illeti az igazi kinézetem félelemkeltő. Alig teszek meg pár lépést, mikor jobb oldalról jön egy nő hozzám. Vele sem tudok normálisan beszélgetni, ezért a lehető leggyorsabban küldöm el. Leülök végül a legközelebbi padra, miközben szomorú arcot vágok. Két személy ebből a világból, s egyáltalán nem értett meg. Ez lehangoló tény, de ilyen könnyen nem adom fel. Kíváncsi vagyok, hogy ez a világ milyen kincseket rejtegethet?